Legújabb cikkünkben olyan bokszolókrol lesz szó, akik korszakos egyéniségei a boksz történelemnek, de mégis az a legfőbb közös jellemzőjük, hogy nagyon hosszú ideig uralták a súlycsoportjukat. Sokan úgy tartják, hogy a címet nem megszerezni a legnehezebb, hanem azt megvédeni. Több példát is láttunk már arra, hogy valaki miután megszerezte a világbajnoki címet, rögtön az első címvédésén elvérzett. Eme írás főszereplői viszont sokszor akár egy évtizeden át is birtokolták címüket, és tucatnál is több címvédéssel a hátuk mögött foglalták el helyüket a boksz aranykönyvében. Természetesen most sem foglalkozhatunk mindenkivel, ezért maradhatnak ki olyan legendás, hosszú ideig uralkodó bajnokok mint Muhammad Ali, Archie Moore, Bob Foster vagy Michael Spinks. Mivel a WBO övet a legtekintélyesebb szaklapok nem tekintik "rendes" világbajnoki címnek, ezért most eltekintünk a jelenkor több olyan bajnokától, aki ugyan nagyon sokszor védte meg ezt a címét, de erősen vitatható erősségű ellenfelek ellen, sokszor a hazai pálya lejtését élvezve. Továbbá nem került be a listába a thaiföldi nagylégsúlyú klasszis Samson Dutch Boy Gym sem, aki 38(!) alkalommal védte meg egy kisebb szervezet, a WBF bajnoki övét és veretlenül vonult vissza. Most a profiboksz.hu által 10 legjobbnak vélt ökölvívót ismertetjük. Az írás elkészítésénél a címvédések számán kívül figyelembe vettük az ellenfelek minőségét is.
10. Felix Trinidad (42-1, 35KO), Puerto-Rico, Váltósúly 1993-1999, 15 címvédés
A puerto ricoi nép bálványa 1993 tavaszán Maurice Blocker ellen vívta élete első világbajnoki címmérkőzését, ahol már a második menetben kiütötte ellenfelét és lett ezzel az IBF váltósúlyú bajnoka. Címét éveken keresztül csak nagyobb gálák előmérkőzésein tudta megvédeni, mivel promótere Don King az akkoriban visszatérőben lévő Mike Tyson és a mexikói legenda, Julio Cesar Chavez karrierjének egyengetésével volt elfoglalva. Tito így jó ideig háttérbe szorult, de Tyson a botrányosan sikerült Holyfield meccs, míg Chavez a váltósúly akkori másik nagy királya Oscar De La Hoya elleni veresége után parkolópályára kényszerült, így megnyílt a lehetőség Trinidad előtt, hogy már szemtelenül fiatalon, mindössze 26 évesen eljusson a 15. címvédéséig, és kiálljon egy címegyesitő mérkőzésre a P4P listák akkori éllovasa De La Hoya ellen. A meccset óriási érdeklődés kisérte, és minden idők legnagyobb nem nehézsúlyú mérkőzéseként harangozták be. Maga az összecsapás nem hozta a várva várt öldöklő küzdelmet, és egy máig sokak által vitatott pontozással Trinidad győzedelmeskedett. Ezután a már szupersztárrá vált puerto ricoi rögtön fellépett nagyváltósúlyba, és ott is megszerezte két szervezet övét. Nem sokkal késöbb középsúlyban is a csúcsra ért, de a nagy dobás, a címegyesítés nem sikerült, mivel Bernard Hopkins - akiről a késöbbiekben lesz még szó - egy nagyon egyoldalú mérkőzésen legyőzte. Ezután Tito még egy mérkőzést vívott, majd bő két évre visszavonult. Tavalyi visszatérése fantasztikusan sikerült, ugyanis egy parázs mérkőzésen győzte le Ricardo Mayorgát, és most már a sokkal nagyobb kihívást jelentő Winky Wright elleni derbire készül. Trinidad 15 alkalommal védte meg váltósúlyú címét, de soha nem volt vitathatatlan bajnok, és váltósúlyú ellenfeleinek egy része nem tartozott a világ élvonalába, ezért került elé néhány olyan bunyós, aki nála kevesebb sikeres címvédést abszolvált.
9. Roberto Duran (104-16, 70KO), Panama, Könnyüsúly 1972-1978, 13 címvédés
Ha Titórol azt mondtuk, hogy a puerto ricoi nép bálványa, akkor nehéz szavakat találni rá, hogy mekkora hős Roberto Duran Panamában. Gyakorlatilag istenként tisztelik, és még aktív korában nevezték el róla a Panama Cityben található nemzeti sportcsarnokot. Kíméletlen verekedő volt, nem érdekelte, hogy hány pofont kap mindig rendületlenül ment előre. Természetesen szükség volt ehhez arra az elképesztő ütésállóságra amivel meg volt áldva. 1968-ban lépett a profik közés és mindössze négy évre volt szüksége ahhoz, hogy kihívhassa a kor nagy könnyűsúlyú bajnokát, a skót Ken Buchanant. Addigra már olyan tekintélyre tett szert a mindössze 21 éves kihívó, hogy Buchanan óriási tapasztalatata és félelmetes 44-1-es rekordja ellenére is Duran volt az összecsapásuk favoritja 8-5 arányban. A 13. menetig birta a bajnok a mérkőzést, amikor egy mélyütés gyanús szituációban a padlóra került, és igaz, hogy jelezte, hogy folytatná a küzdelmet, de a bíró megszakította azt, és Duran lett a WBA új könnyűsúlyú világbajnoka. Ezt a címet 13 alkalommal védte meg, legutoljára 1978-ban a kiváló Esteban De Jesus ellen, amikor megszerezte a puerto-ricoi WBC övét is, és lett vitathatatlan bajnok. A szakértők a 70-es évek legjobb ökölvívójának választották, és nagyon sokan minden idők legjobb könnyűsúlyú öklözöjének tartják. Késöbb feljebblépett két súlycsoportot is és legyőzte a korszak másik nagy egyéniségét Sugar Ray Leonardot és lett váltósúlyban is világbajnok. A 80-as években a csúcsra ért nagyváltósúlyban, és az Iran Barkley elleni csodálatos mérkőzés után középsúlyban is. Duran tartja azt a rekordot is, hogy az első és az utlsó világbajnoki címmérkőzése között neki telt el a legtöbb idő, ami nem kevesebb mint 26(!) év. Ez a rekord alighanem Roberto Duran nevéhez fog fűződni az idők végezetéig.
8. Marvin Hagler (62-3-2, 52KO), Egyesült Államok, Középsúly 1979-1986, 12 címvédés
Hagler azon ritka bokszolók közé tartozik, aki egész pályafutása alatt középsúlyban bokszolt. Az ökölvívásban eltöltött 17 éve alatt soha nem mérlegelt 155 fonttnál kevesebbel, és 162 fonttnál többel. Első címmérkőzését Vito Antuofermo ellen vívta 1979-ben, ahol egy nagyon szoros 15 menetes összecsapáson nem tudtak dönteni a pontozóbírák, és döntetlen eredmény hírdettek, amivel Antuofermo maradt a bajnok. Egy évvel késöbb az időközben Antuofermot legyőző brit Alan Minterrel csaphatott össze ugyancsak a WBC/WBA övekért. A londoni Wembleyben Hagler a 3. menetre olyan csúnyán szétbombázta Minter szemöldökét, hogy az képtelen volt a folytatásra és leléptették. Ezek után az amerikai alig tudott elmenekülni a helyszínről, mert az angol szurkolók minden kezük ügyébe keveredő tárgyat az új bajnok felé hajigáltak. Ezután Hagler belekezdett 7 éves uralkodásába, ami alatt olyan legendás bokszolókat győzött le mint Roberto Duran, Antuofermo, Mustafa Hamso, John Mugabi vagy Juan Roldan. A Thomas Hearns elleni 3 menetes mérkőzése a boksztörténelem egyik legfényesebben csillogó gyöngyszeme. Ez az a mérkőzés, amit minden - a bokszot kicsit is szerető - embernek látnia kell. 1987-ben a 3 éve nem bokszoló Sugar Ray Leonarddal vívott egy óriási érdeklődéssel várt mérkőzést. 12 menet után a 13. címvédésén Hagler megosztott pontozással elvesztette világbajnoki címét, amely eredményt sokan máig vitatnak. Hagler olyannyira megsértődött az általa teljesen igazságtalannak tartott eredményen, hogy soha többé nem lépett ringbe.
7. Carlos Monzon (87-3-9, 59KO), Argentína, Középsúly 1970-1977, 14 címvédés
Monzon egy nagyon hosszú karú, jól védekező, gránitállú bunyós volt, akinek mozgása igencsak távol állt a megszokott iskolázott bunyósokétól. De pont ez az esetlen mozgása volt az amivel zavarba hozta ellenfeleit, akik csak nagyon ritkán tudták igazán tisztán eltalálni. 1970-ben vívta első világbajnoki mérkőzését Rómában a helyi Nino Benvenuti ellen, ami késöbb az év összecsapása is lett. 12 menet Monzon fölény és egy pusztító jobbos utáni padlózás után a biró beszüntette a küzdelmet, és az argentin lett az új bajnok. Fél évre rá a visszavágón 3 menetre sem volt szüksége az Carlosnak a győzelemhez. 1972-ben az év bokszolójának választották. Kétszer is legyőzte a korszak egyik kiválóságát Emile Griffithet, majd Tony Licatát és Jose Napoles is. 1976-ban egy szoros meccsen megállította Rodrigo Valdezt, majd egy évre rá jött a visszavágó. Ezen a meccsen Monzon a 2. menetben padlóra került életében először és utoljára. Valahogyan még összeszedte magát és 15 menetben pontozással győzött, de a mérkőzés után nem sokkal befejelentette visszavonulását. Késöbb üzletemeber lett, de nem mindig jött jól ki az üzleteiböl, sok pénzt vesztett. Álítólag a kábitószerre is rászokott, majd feleségét 1988-ban holtan találták a házuk előtt, és Monzont 11 évre itélték. 1995-ben eltávozáson volt, amikor egy autó elütötte és életét vesztette.
6. Larry Holmes (69-6, 44KO), Egyesült Államok, Nehézsúly 1978-1985, 19 címvédés
Holmes a nehézsúly egy nagyon mostoha korszakában volt világbajnok, ezért is van, hogy hiába volt ilyen sok címvédése, nem emlegetik a legnagyobb bajnokokkal egy lapon. Pedig miután egy fantasztikusan jó és szoros meccsen megszerezte a WBC világbajnoki címet a legendás Ken Nortontól, több klasszissal is összecsapott, és rendre győztesen került ki az csatákból. Olyan ellenfelei voltak, mint Mike Weaver, Earnie Shavers, vagy a legendás Muhammad Ali. Igaz Ali már közel sem volt a csúcson, és érzhető volt a mérkőzésen, hogy Holmes tiszteli nagy nevű ellenfelét, ez volt Ali egyetlen olyan veresége ami nem pontozásos volt, hanem feladta. A brutális ütőerejéről híres Shavers ellen pedig egy olyan padlózás után jött vissza, ahonnan a legtöbben nemhogy nyerni, de még felállni sem tudtak volna. A Trevor Berbick elleni csatáról a legtöbb rajongónak nem is a mérkőzés jut azonnal eszébe, hanem az amikor Holmes egy limuzinról pároslábbal ugrott ellenfelére, a meccset felvezető egyik sajtótájékoztató előtt. Gerry Cooney elleni összecsapása is a sportág klasszikusai közé kívánkozik, akárcsak a Tim Whiterspoon elleni nagyon véleményes győzelem. 1985-ben elérhető közelségbe került a legendás Rocky Marciano 49-0-ás rekordjának beállítása, amikor 48 veretlenül megvívott csata után ringbe szállt a szintén veretlen félnehézsúlyú világbajnok Michael Spinks ellen. Egy nagyon szoros meccset vívtak a felek Las Vegasban, ahol vitatható pontozással ugyan, de nem sikerült Holmes 20. címvédése. Bő félév múlva egy szintén nagyon szoros meccsen újfent Spinks diadalmaskodott, és ekkor úgy tűnt, hogy nem is lép többet ringbe. De ekkor jött egy fiatal tehetség Mike Tyson, aki kitakarította a nehézsúlyt és begyűjtötte az össze szervezet világbajnoki címeit. Holmes nagyon magabiztos volt a mérkőzés előtt, de a fiatal Tyson háromszor is padlóra küldte a negyedik menetben. Ezután még kétszer jutott világbajnoki címmérkőzésig. Elöször a korszak másik klasszisával Evander Holyfieldel bokszolhatott ahol egy nagyon egyoldalú mérkőzésen veszített, majd Oliver McCall verte egy szoros meccsen. De azóta is bokszol és a mai napig sem jelentette be visszavonulását. Hiába a rengeteg címvédés, Holmes már csak úgy marad meg a bokszrajongók emlékezetében, mint az Ali utáni és a Tyson előtti korszak bajnoka.
5. Eusebio Pedroza (41-6-1, 25KO) , Panama, Pehelysúly 1978-1985, 19 címvédés
Vitathatatlanul a "kőöklű" Roberto Duran Panama valaha élt legnagyobb sportolója, de a profiboksz.hu ezen összevetésében megelőzi őt az ország másik nagy büszkesége Eusebio Pedroza. Még két és fél éve sem volt profi amikor harcba szálhatott a mexikóiak kiválóságával Alfonso 
Zamorával a WBA bantamsúlyú világbajnoki övéért. Az akkor már rutionos Zamora megsemmisitő vereséget mért Pedrozára aki már a második menetben kapitulált két padlózás után. Ekkor még senki sem gondolta, hogy két évvel késöbb Cecilio Lastrátol elveszi a WBA pehesúlyú világbajnoki címét és több mint 7 éven át fogja azt birtokolni. Olyan kitünő öklözők ellen védte meg címét mint Juan LaPorte, Rocky Lockridge vagy a valaha élt egyik legjobb mexikói bunyós Ruben Olivares (igaz ő már rég túl volt ekkor pályafutása csúcsán). 1985-ben a jubileumi 20. címvédésére Londonba utazott, ahol a helyiek kedvence - napjainkban a SkySport szakkomentátora - Barry McGuigan várt rá. A fiatal brit bunyós egy izgalmas 15 menetes összecsapáson egyértelműen megverte, ráadásul a nyolcadik menetben le is ütötte a pehelysúlyúként addig sohasem padlózó panamait. Egy év elteltével megpróbált visszatérni, de megosztott pontozásos vereséget szenvedett. Újabb öt év múlva 1991-ben úgy érezte, hogy 38 évesen még egyszer visszakapaszkodik az elithez immáron könnyűsúlyban, de három győztes meccs után ismét vereség következett aminek hatására végleg visszavonult az ökölvívástol. Pedroza korszakos egyénisége volt a pehelysúlynak és az egyetlen oka, hogy nem emlegetik együtt a nevét olyanokkal mint Willie Pep, Sandy Saddler vagy Salvador Sanchez, hogy nem küzdött meg a korszak két másik nagy pehelysúlyú ászával az elöbb említett Sanchezzel és Danny Lopezzel.
4. Ricardo Lopez (51-0-1, 38KO), Mexikó, Szalmasúly 1990-1999, 22 címvédés
A "Finito" becenevü mexikói közel 6 év profiskodás után jutott el odáig, hogy kihívhatta a WBC szalmasúlyú világbajnokát Hideyuki Ohashit. Ez ekkor 24 éves Lopez a hazai közönség előtt Tokioban bunyózó Ohashira akkora verést mért, hogy 4 menetre sem volt szükség ahhoz, hogy megszülessen a súlycsoport új bajnoka. Mint ahogyan az alacsony súlycsoportokban manapság is történik, Lopez is általában idegen környezetben, Japánban vagy Koreában védte meg címét. Érdekes, hogy ahhoz képest, hogy 3 kivételével az összes összecsapását a 105 fontos kategoriában vívta a mérkőzéseinek a 75%-át fejezte be idő előtt, ami rendkívüli ütőerőröl árulkodik. A súlycsoportjához képest magas, nyurga versenyző volt nagyon hosszú kezekkel és fantasztikus technikai képzettséggel és ritmusérzékkel, de mexikói lévén nem futamodott meg egy kis hirigeléstöl sem. Szalmasúlyú karrierje végén kétszer is megpróbált címet egyesíteni, de először Alex Sanchez elleni megnyert mérkőzés után mondott le a WBO övröl, majd jött a tekintélyes "Ring magazine" által minden idök legjobb szalmasúlyú meccsének megválasztott Rosendo Alvarez elleni derbi, ahol elöbb egy fantasztikus meccsen - ami egy fejeléstöl kialakult sérülés miatt lett leállítva - bokszolt döntetlent, majd a visszavágón egy nagyon szoros meccsen győzedelmeskedett a WBA bajnok ellen. Ezután feljebb lépett kislégsúlyba, ahol begyüjtötte az IBF világbajnoki övét, de ekkor már nagyon ritkán - évente egyszer - lépett ringbe. A második címvédése Zolani Petelo ellen volt, ahol nem csak ő hanem a legendás Arthur Mercante mérkőzésvezető is búcsuzott az ökölvívástól. Lopez 51 megnyert meccs után veretlenül vonult vissza. Sajnálatos módon soha nem kapta meg azt az elismertséget - kivéve a szakmától és hazájátol, ahol istenként tisztelik- amit képességei és elért eredményei alapján megérdemelt volna és ennek egyetlen oka, hogy a 105 fontos kategoriában bokszolt. Legnagyobb gázsiját az Alvarez elleni második mérkőzésért kapta, mindössze 25 ezer dollárt. Ez az összeg aprópénznek tűnik, ha csak abba belegondolunk, hogy például a sztárnak igazán nem nevezhetö Cory Spinks is egymillió dollárt kasszírozott legutobbi mérkőzése után. Jelenleg hazájában a mexikói sportcsatornánál dolgozik, hogy el tudja tartani családját.
3. Henry Armstrong (151-21-10, 100KO), Egyesült Államok, Váltósúly 1938-1940, 19 címvédés
Nagyon nehéz Armstrongról bármi olyat is írni, ami megfelelően tükrézné azt, hogy mekkora bunyós is volt ő valójában. 19 alkalommal védte váltósúlyú világbajnoki címét 28(!!) hónap 
alatt, ami ma teljességgel elképzelhetetlen lenne. Gondoljunk bele, hogy ez Hopkinsnak vagy Lopeznek 10 évébe telt, míg Armstrong mindezt alig több mint két év alatt vitte véghez. És ha még csak ezt tette volna! 1937 októberében szerezte meg a pehelysúlyú világbajnoki címet, 38 májusában a váltósúlyút és 38 augusztusában a könnyűsúlyút! Nem volt ez a több szervezetes összevisszaság, mint manapság, hanem csak egy bajnok volt. Henry Amstrong ilyen korszakban gyűjtötte be a három súlycsoport világbajnoki címét alig 10 hónap alatt. Megismételhetetlen teljesítmény, és persze tegyük hozzá, hogy ma már a pehely és a váltósúly között 3 súlycsoport van. A két évben mialatt megvédte 19-szer váltósúlyú címét 3 könnyüsúlyú mérkőzése is volt. Ellenfelei között olyanokat találunk mint Barney Ross, Ritchie Fontaine vagy Ceferino Garcia. Címét Fritzie Zivic ellen veszítette el, akitöl a visszavágón is vereséget szenvedett. A 19 címvédéssel ő tartja a váltósúlyban a rekordot, és a legtöbb szakember minden idők második legjobb bokszolójának (egyben második legjobb váltósúlyú bokszolójának) tartja. Az első helyen a legendás Sugar Ray Robinson áll, akit senkinek nem kell bemutatnunk. Ha Armstrong nem pályafutása leszálló ágában, 1943-ban találkozik Robinsonnal talán ma nem úgy beszélnénk róla, hogy "csak" minden idők második legjobb bokszolója.
2. Bernard Hopkins (46-2-1, 32KO), Egyesült Államok, Középsúly 1995- , 20 címvédés
Napjaink legjobb bokszolója a 40 éves Hóhér 1988-ban lépett először ringbe profiként és máris vereséget szenvedett a teljesen ismeretlen Clinton Mitchelltől. Másfél év kihagyás után folytatta a karrierjét és azóta is csak a fénykorában lévő Roy Jones Jr volt az aki meg tudta verni. Mindez 1993-ban történt Bernard első világbajnoki címmeccsén, ahol Jones gyakorlatilag fél kézzel verte el, a már akkor is kőkemény bunyóst. Mindez nem szegte kedvét mert másfél évvel késöbb újra ugyanezért az övért indult harcba, az ecuadori Segundo Mercado ellen. Nagy meglepetésre Hopkins kétszer is padlóra került (azóta sem esett meg vele ez a csúfság), de ez csak annyira volt elég Mercadonak, hogy a pontozók döntetlent hirdessenek. A visszavágón már sokkal meggyőzőbb volt Hopkins és a 7. menetben TKO-val megszerezte az IBF övet, amit mind a mai napig birtokol! Ezután folyamatosan védegette meg az övét kisebb gálákon vagy nagyobb gálák előmérkőzésein. Nem számított sztárnak, ami betudható volt a "rosszfiú" image-nek és a nem túl látványos, ellenben borzasztóan hatékony bokszának. Változás akkor állt be a karrierjében, amikor 2000 végén Don Kingnek az az ötlete támadt, hogy épp itt az ideje, hogy egyesített bajnoka legyen a legklasszikusabb súlycsoportnak (a nehézsúlyon kívül). Hopkins a WBC bajnokával Keith Holmesal csatázott és ahogy várható volt könnyűszerrel kipontozta. A másik ágon az akkori p4p éllovas Felix Trinidad valósággal átgyalogolt a WBA bajnokán William Joppyn. A várva várt szupermeccs 2001 szeptember 29-én jött létre, ahol a szakemberek többsége az óriási ütőerejéröl is híres puerto ricói versenyző kiütéses győzelmére tippelt. A Hóhér azonban rácáfolt minderre, mert olyan bokszleckét adott Trinidadnak, amire még a legelvakultabb szurkolói sem számítottak. Mindezt - és pályafutását is - egy utolsó menetes KO-val koronázta meg és lett az első olyan bunyós, aki legyőzte Trinidadot. Egyböl a p4p listák elejére ugrott, ahonnan csak ideiglenesen szorult le egy időre, amikor korábbi legyőzője Roy Jones Jr. nehézsúlyban is bajnok lett. Azóta hat mérkőzésen bokszolt, ahol legyőzte többek között William Joppyt, Robert Allent majd legutóbbi, jubileumi 20. címvédésén Howard Eastmant is. Az Oscar De La Hoya elleni győzelmével megszerezte a 4. nagy szervezet,a WBO világbajnoki övét is, amivel az első olyan ökölvívó lett aki mind a négy jelentős bajnoki címet birtokolja egy időben. Jelenleg a Jermain Taylor elleni kőkeménynek igérkező meccsre készül és ha sikerrel veszi akkor elmondása szerint még egyszer ringbe lép az év vége fele, várhatóan a Trinidad vs Wright mérkőzés győztese ellen. Édesanyjának megigérte, hogy nem bokszol 41. születésnapja után, ami 2006 januárjában lesz, azonban ha sikerrel veszi a még hátralévő két mérkőzését, nem zárható ki, hogy megváltoztatja döntését és meghosszabítja egy évvel a karrierjét és megpróbálkozik az eme cikkben első helyre rangsorolt ökölvívó címvédési rekordjának megdöntésével.
1. Joe Louis (68-3, 54KO), Egyesült Államok, Nehézsúly 1937-1948, 25 címvédés
A Barna Bombázó több rekordot is tart. Az egyik , hogy 11 éves és 7 hónapos folyamatos uralkodása nem csak a nehézsúlyban, hanem minden súlycsoportot figyelembe véve is egyedülálló. Meg kell azonban jegyezni, hogy a II. Világháború miatt 1942 és 46 között több mint négy éven keresztül egyetlen egy mérkőzése sem volt, ellenben az is igaz, hogy címvédései többségét szám szerint 21-et még a háború előtt hajtott végre. Másik rekordja a 25 egymást követő címvédés szintén példa nélküli és ennek megdöntésére is csak a már ebben a cikkben is említett Bernard Hopkinsnak van reális esélye. A korszak amelyben Louis világbajnokként bokszolt nem tekinthető a nehézsúly igazán kimagasló idaszakának, de így is több olyan kemény kihívóval összekerült mint Tony Galento, Arturo Godoy, Billy Conn vagy a kőkemény Jersey Joe Walcott. A világbajnoki cím megszerzése előtt olyanokat győzött le mint Primo Carbera, Jack Sharkey vagy Max Baer. Legklasszikusabb meccseit azonban a németek legendás nehézsúlyú bunyósa, a nemrégiben elhunyt Max Schmeling ellen vívta. Az első találkozót még nem világbajnoki meccsen Schmeling nyerte kiütéssel a 12. menetben New Yorkban. Ez volt Louis első veresége. A visszavágóra már Louis harmadik cimvédésén került sor, ahol a Barna Bombázó nevéhez méltóan egy menet alatt lebombázta Schmelinget. A világbajnoki címát 1948-ban Ezzard Charles ellen veszítette el egy igen egyoldalu 15 menets összecsapáson. Késöbb, mint olyan sok nagy bajnok megpróbálkozott a lehetetlennel, és kiállt az akkoriban már bombaformában lévő fiatal tehetséggel Rocky Marcianoval. Az eredmény nem is lehetett más mint az, hogy Marciano gyakorlatilag nyugdíjazta Joe Louist, miután a nyolcadik menetben kétszer is padlóra küldte, aki magatehetlenül a köteleken lógva fejezte be pályafutását. A detroiti sport aréna a város egyik legnagyobb sportolójáról, hősünkről kapta a nevét, és a Joe Louis név úgy került be az ökölvívás aranykönyvébe mint a valaha élt egyik legnagyobb ökölvívó.
2005.04.28. Kozi
