Egy ilyen lista elkészítésénél mindig érdekes kérdés, hogy hogyan és milyen szempontok alapján lett összeállítva. A nagyváltósúlyt 1962-ben vezették be, így akik a múlt évszázad első felében öklöztek, azok értelemszerűen nem kerülhettek be eleve listánkra. A választékot tovább csökkenti az is, hogy a nagyváltósúly meglehetősen mostoha súlycsoport volt az elmúlt mintegy 45 évben. Többnyire átjáróházként funkcionált a váltó és a középsúlyú kategória között, relatíve kevés öklöző maradt meg tartósan a súlycsoportban. A kategória „aranykora” a 2000-es évek elejére tehető, amikor olyan nevek bokszoltak egyszerre rövidebb-hosszabb ideig nagyváltósúlyban, mint Felix Trinidad, Oscar de la Hoya, Fernando Vargas, Shane Mosley, Ricardo Mayorga, Winky Wright vagy a közelmúltban gyilkosság áldozata lett Vernon Forrest. Ekkor sokak szerint a 17 súlycsoport legerősebbje volt a nagyváltósúly. Bár egyetlen hazai versenyzőnknek sem sikerült a súlycsoport elitjébe betörnie, mindenképpen meg kell említenünk, hogy nagyváltósúlyban aratta legnagyobb sikereit az IBO övet nyert Kovács Attila, a rendkívül izgalmasan öklöző, egykori WBF bajnok Matolcsi József és a nemrégiben visszatért ex-WBF és ex-IBO bajnok Kótai Mihály is.
10, Gianfranco Rosi 62 (18)-6-1
Giafranco Rosi a hetvenes évek végén vágott bele a profi bunyóba és egészen a kilencvenes évek második feléig a nagyváltósúly élvonalában volt. Magyar bokszrajongók talán még láthatták élőben is bokszolni, ugyanis amikor 48 évesen pár mérkőzés erejéig visszatért a ringbe, akkor 2005 és 2006 között két ízben is fellépett magyarországi gálán.
Fegyelmezett, összeszedett bokszoló volt, aki kizárólag a feladatára koncentrált, és aki nem kivételes képességeivel, hanem főleg taktikusságával és szívósságával érte el sikereit.
17 címmérkőzés vívott, 1987-1988 között a WBC, 1989-től 1994-ig pedig az IBF nagyváltósúlyú világbajnoka volt. Mindezek ellenére Olaszországon kívül nem igazán számított népszerűnek. Európa-bajnok volt váltósúlyban és nagyváltósúlyban, az előbbit egy kiütéses vereséggel bukta el a harmadik menetben Lloyd Honeyghan ellen 1985-ben, a másodikat megérdemelten nyerte meg pontozással Chris Pyatt ellen.
A WBC nagyváltósúlyú koronáját a kaliforniai Lupe Aquino legyőzésével hódította el 1987 októberében. A bajnoki övét Duane Thomas ellen 7 menetben sikerült megvédenie, ám 1988-ban Don Curry kilenc menet alatt felőrölte őt. Rosi ekkor átvonult az IBF-hez, ahol egy év múlva Darrin Van Horn kipontozásával Atlantic City-ben ismét bajnok lett, s e címét a következő öt évben 11 alkalommal sikerült is megvédenie.
1994-ben azután az első találkozójukon még pontozással legyőzte Vincent Pettway-t, de a visszavágón az amerikai a negyedik menetben kiütötte. A nagyváltósúlyú súlycsoportban néhány napra a WBO világbajnoki címet is sikerült begyűjtenie, amikor 1995 májusában kipontozta Vince Phillips-et, de a meccset követő doppingteszten már nem ment át. Az teszteredmények ellen Rosi tiltakozott ugyan, de a WBO elvette tőle a címet, a visszavágón pedig Philips győzött, így az olasz a visszavonulás mellett döntött. A 2000-es évek elején már túl idős volt ahhoz, hogy Olaszországban kiválthassa az engedélyét, ezért Szerbiában szerzet magának egyet. Néhány évig szerb lincenc-szel bokszolt és 48 évesen IBF mediterrán övet szerzett középsúlyban, melyet mint már említettünk, kétszer Magyarországon védett meg.
Karrierjét 49 évesen, 2006 októberében fejezte be.
9, Felix Trinidad 42 (35)-3
Felix Trinidad a közelmúlt ökölvívásának egyik legszerethetőbb alakja. Kedves, közvetlen, bármikor képes megállni egy autogrammot adni, és mindig mosolyog. Tito a 2000-es évek elején a bokszrajongók egyik legnagyobb kedvence volt szerte a világban, annak ellenére is, hogy egyáltalán nem beszélt angolul, így népszerűségét kizárólag a látványos bunyójának és szimpatikus személyiségének köszönhette. Puerto Rico-ban - Wilfredo Gomez mellett - a valaha élt legnagyobb bokszsztárnak számít, már életében szobrot emeltek a tiszteletére. 12 évesen kezdett el bokszolni, amatőrként ötször nyerte meg hazája bajnokságát, majd profinak állt. Váltósúlyban lett először világbajnok 1993-ban, majd a súlycsoprtban olyan bunyósokat vert el, mint Hector Camacho, Oba Carr, Pernell Whitaker vagy Oscar De La Hoya. Az Oscar elleni győzelem után ugrott fel nagyváltósúlyba és az olimpiai bajnok David Reid-et nagyon elverte egy sok leütéssel tarkított meccsen. Ezután egy gyors, 3. menetes KO következett, melynek elszenvedője a francia Mamadou Thiam volt, majd pedig a Vargas elleni címegyesítés, ahol Tito már a mérkőzés kezdetén kétszer padlóra küldte a kissé meglepett Fernando-t. A folytatásban egyszer Tito is a padlón találta magát – ami ezt megelőzően sem volt ritka dolog, Trinidad számtalanszor került a mérkőzések elején a földre, de igazán sosem volt megfogva -, de végül a 12. menetben teljesen Vargas fölé kerekedett és három leütés után technikai KO-val győzött. Minden bizonnyal előrébb is szerepelhetne listánkon, de ez után a meccs után már távozott is a súlycsoportból a középsúlyúak mezőnyébe
8, Shane Mosley 46 (39)-5
.jpg)
Ha azt írtam Trinidad-ra, hogy az egyik legszerethetőbb bunyós, akkor ez Mosley-ra ugyanúgy igaz. Mindig vidám, szinte védjegye a széles mosolya, negatív nyilatkozat soha nem hagyta el a száját és őt sem illette egyik ellenfele sem hasonlóval. Még a hírhedt Ricardo Mayorga sem volt képes arra, hogy bármi rosszat mondjon róla a kettejük meccsét megelőző sajtótájékozatón. Mosley karrierjének legnagyobb sikereit könnyű, illetve váltósúlyban aratta. Oscar De La Hoya legyőzése után, 2001 első félévében nagyjából az összes szaklap a világ legjobb bokszolójának tartotta Shane-t. 2002-ben jött a hidegzuhany: kikapott kétszer a tragikusan elhunyt Vernon Forrest-től, majd feljebb lépett a listánk szempontjából érdekes nagyváltósúlyba. A visszatérése nem sikerült fényesre: Raul Marquez ellen a harmadik menetben No Contest-et hirdetett Kenny Bayless mérkőzésvezető, miután egy vétlen fejeléstől Marquez nagyon csúnyán felrepedt. Ezt követően viszont 2003 szeptemberében egy szoros (és sokak által vitatható) meccsen másodszor is legyőzte Oscar De La Hoya-t és ezzel megszerzett kettőt (WBA, WBC) a három legfontosabb nagyváltósúlyú öv közül. Pechjére azonban az undisputed (vitathatatlan) nagyváltósúlyú címért megrendezett következő mérkőzésen el is veszítette őket, Winky Wright ellen. A visszavágón szintén kikapott Wright-tól és pár mérkőzés erejéig visszalépett váltósúlyba. Mosley ezután a nagyváltó és a váltósúly között ide-oda ingázott, de a mérkőzéseken általában ugyanolyan súllyal lépett ringbe. Az említetteken felül nagyváltóban verte el kétszer Fernando Vargas-t és Ricardo Mayorgá-t is, így mindenképpen jogos tagja a súlycsoport TOP10-ének.
7, Sandro Mazzinghi 64 (42)-3
A nem túl ismert Mazzinghi az 1960-as évek talán legjobb nagyváltósúlyú bunyósa volt.
Világbajnoki címet - rögtön kettőt, a WBC és a WBA öveket együtt - 1963 őszén a közelmúltban elhunyt Ralph Dupas ellen szerzett, akit Milánóban egy kilenc menetes meccsen intézett el. Sydney-ben került sor a visszavágóra, ahol Mazzinghi ellenfelét a 13. menetben háromszor padlóztatta, majd ismét kiütötte. Ezt követően azonban az olaszt a mérkőzésért kapott pénz harmadának a befizetésére kötelezte az ausztrál kormány, emiatt Mazzinghi nem is nagyon vállalkozott többet Olaszországon kívüli ringbelépésre. Néhány címvédés után összejött a korszak két legendás olasz bunyósának találkozója, melyen az 56-0-ás mérleggel érkező Nino Benvenuti a hatodik menetben kiütötte a címvédőt. A fél évvel későbbi milánói visszavágón már a második menetben földre került Mazzinghi, de sikerült összeszednie magát és így végül egy szoros 15 menetes mérkőzésen maradt csak alul. A mérkőzés után Mazzinghi nem értett egyet a végeredménnyel, véleménye szerint egy döntetlenre mindenképpen jó lett volna.
Az ezt követő években EBU címet szerzett és azt védegette, majd 1968-ban végre ismét összejött a világbajnoki címmeccs, melyen 50 ezer olasz néző örömére a dél-koreai Ki Soo Kim ellen megosztott pontozással szerezte vissza két korábbi övét (WBC és WBA). Első címvédésén az amerikai Freddie Little ellen – ezúttal Rómában – felszakadt arcbőre miatt nem tudta folytatni az összecsapást, ám a pontozók meglepetésre No Contest-et hirdettek. Később megváltoztatták a döntést és Mazzinghi-t megfosztották a vb-címeitől. Ezt követően már komoly mérkőzéseket nem vívott A kegyetlen, vad stílusáról ismert, kiemelkedő erejű Mazzinghi nem volt korszakos világklasszis, de egész karrierjét a nagyváltósúlyban töltötte és mindössze háromszor kapott ki 67 mérkőzése során. Az említett Benvenuti elleni meccseken, illetve egyszer még karrierje egészen korai szakaszában, pontozással.
6, Oscar De La Hoya 39 (30)-6
Minden idők egyik legnépszerűbb ökölvívója Los Angeles mexikói negyedében látta meg a napvilágot. Az 1992-es barcelonai olimpián ökölvívásban ő szerezte az amerikaiak egyetlen aranyérmét, majd ezt követően 223-6-os amatőrmérleggel aláírt egy félmillió dolláros profi szerződést…
1994-ben, 12. profi meccsén lett először világbajnok, a dán Jimmy Bredahl ellen, majd sorban ugrálta a súlycsoportokat és gyűjtötte be a világbajnoki címeket. Jorge Paez-t 2 menetben tette hidegre és szerezte meg a WBO könnyűsúlyú övét, majd néhány címvédés után 1996 júniusában a WBC kisváltósúlyú övéért a legendás mexikói Julio Cesar Chavez-t verte tönkre és ütötte ki négy menetben. Váltósúlyú WBC világbajnoki övet szintén egy Hall Of Fame tag, Pernell Whitaker ellen szerzett 1997-ben, majd viszonylag sokáig ebben a súlycsoportban maradt és megütközött a korszak legjobbjaival (Camacho, Rivera, Chavez másodszor, Quartey, Trinidad, Mosley, Gatti), akiket 2 kivétellel le is győzött. 2001-ben lépett fel a számunkra különösen érdekes nagyváltósúlyba és ott is azonnal WBC világbajnoki címet szerzett a strapabíró spanyol Javier Castillejo elverésével. Fernando Vargas-t detronizálta ezután 2002 szeptemberében és így egyesítette a WBA és WBC öveket. Egy könnyed címvédés a fejszerkezetre saját nagyapjára emlékeztető Yori Boy Campas ellen, majd jött a Mosley elleni visszavágó, amit sokak szerint csak a pontozóknál veszített el. Ezután történelmet írt, ugyanis egy középsúlyú kirándulás alkalmával a hatodik súlycsoportban is világbajnok lett - szintén egy véleményes meccsen - Felix Sturm ellenében. A Hopkinstól elszenvedett kiütéses vereség után még három meccset bokszolt nagyváltósúlyban: Mayorga ellen WBC bajnoki címet szerzett, Forbes-t is legyőzte, csupán napjaink egyik legjobbjától, Floyd Mayweather Jr-től kapott ki. A Floyd elleni mérkőzés volt minden idők legsikeresebb PPV konstrukcióban közvetített mérkőzése. De La Hoya-t 1995-ben a Ring Magazin az év legjobb bokszolójának választotta.
5, Thomas Hearns 61 (48)-5-1
A rendkívül magas és vékony Hearns az 1980-as évek egyik legjobb és leglátványosabb bunyósa volt. A karrierje elején még kifejezetten törékenynek tűnő testalkata ellenére borzalmas erő szorult a Hitman becenevű bajnok ökleibe. Nagyváltósúlyban ugyan csak mindössze két évet töltött, de ez is elég volt ahhoz, hogy az 5. helyet megcsípje alltime listánkon.
1980 augusztusában lett először világbajnok a WBA-nál váltósúlyban, Jose „Pipino” Cuevas második menetbeli megsemmisítésével. Övét egy évvel (és 3 címvédéssel) később, a legendás Sugar Ray Leonard ellen veszítette el, aki ponthátrányban a 15. menetben kiütötte Hearns-t.
Thomas nagyváltósúlyban tért vissza és három győzelem után Wilfred Benitez ellen lépett ringbe a WBC világbajnoki övéért. Többségi döntéssel hozta is a meccset, majd két sima címvédés következett, melyeket „csupán” pontozással abszolvált. 1984 júniusában azután eljött Hearns karrierjének egyik legszebb pillanata a Las Vegas-i Caesar’s Palace-ban: a második menetben elpusztította a legendás Roberto Duran-t, aki végül arccal lefelé „pihent meg” a ringvásznon, pedig csupán négy perce és hét másodperce tartott a mérkőzés. Egy címvédés után már el is hagyta a nagyváltósúlyt a középsúlyú Marvin Hagler elleni meccsért. Minden idők egyik leglátványosabb meccsén ugyan a 3. menetben kapitulált, de ezt követően sorban jöttek a sikerek más súlycsoportokban is. 1987-ben a WBC félnehézsúlyú övét szerezte meg a 10. menetben, miután hatodszor is leütötte Dennis Andries-t. Rá fél évre Juan Domingo Roldan-t fektette ki négy menetben a WBC középsúlyú címért. 1988-ban a WBO nagyközépsúlyú címét is begyűjtötte James Kinchen ellen, így azon kevesek közé tartozik, akiknek 5 vagy annál több súlycsoportban sikerült világbajnoki címet szerezni (később cirkálósúlyban is begyűjtött egy címet, a kisebb jelentőségű IBO szervezetét 1999-ben)
Az 1980-as évek egyik legnépszerűbb bunyósát a mértékadó Ring Magazin minden idők legnagyobb ütői ranglistáján a 18. helyre sorolja.
4, Wilfred Benitez 53 (31)-8-1
A „Radar” becenevű Puerto Rico-i Benitez örökre beírta magát a profi ökölvívás történelemkönyvébe: 1976-ban San Juan-ban pontozással legyőzte a WBA kisváltósúlyú világbajnokát, Antonio Cervantes-t és ezzel ő lett 17 és fél évesen minden idők legfiatalabb világbajnoka.
Villámgyors ökölvívó, a védekezés mestere, igazi kontrabunyós volt, aki három súlycsoportban is világbajnoki címig vitte. Apja volt első edzője, aki rendkívül technikás öklözőt faragott a fiából, de persze nem csak ennek, hanem a génekben rejlő, öröklött tehetségének is köszönhette sikereit. Két címvédés után - már váltósúlyban - egy újabb világbajnoki cím és újabb klasszis, Carlos Palomino legyőzése következett. Sugar Ray Leonard volt csak képes arra, hogy először megállítsa a 21 éves Benitezt, akit addigi 38 mérkőzésén senki sem tudott legyőzni: 6 másodperc volt már csak 15. menetből, amikor 1979 novemberében végleg padlóra küldte a Caesars Palace-ban. Harmadik súlycsoportjában, a nagyváltósúlyban, 1981 májusában került fel fejére a korona, miután britek WBA bajnokát, Maurice Hope-ot kiütötte a 12. menetben, Las Vegas-ban. Második címvédésén, 1982 januárjában többségi döntéssel verte a legendás Roberto Duran-t, de ugyanezen év decemberben már nem bírt Thomas Hearns-szel, aki pontozással megfosztotta címétől. Karrierjének érdemi része ezzel 24 éves kora körül véget is ért. Még elbokszolt 7-8 évig váltakozó sikerrel (néha harmadosztály ellenfelek ellen is betlizett), míg azután 1990-ben végleg szögre akasztotta kesztyűit. Sajnos az egészsége is ráment a bunyóra és a boksszal keresett pénzeivel nem gazdálkodott jól, a 90-évek elején már súlyos agykárosultként állami segélyen tengődött…
3, Ronald „Winky” Wright 51 (25)-5-1
Az elsősorban Winky (kacsintós) becenevén ismert Wright már 1996-ban nagyváltósúlyú világbajnok lett a WBO-nál (sőt, már egy évvel korábban, a WBA-nál is címmeccset bokszolt, és pontozással talán jobban is állt volna Julio Cesar Vasquez ellen, de a mérkőzésen elszenvedett 6 (!) padlózás megpecsételte a sorsát). Kisebb-nagyobb szünetekkel 2005 májusáig világbajnok is volt valamelyik szervezetnél, amikor azután feljebblépett középsúlyba egy Felix Trinidad elleni mérkőzés miatt. De ne szaladjunk ennyire előre. A Bronco McKart ellen megszerzett WBO bajnoki övét háromszor megvédte, majd vitathatóan kikapott a később halálos balesetet okozó Harry Simontól. Fernando Vargas ellen ismét véleményes vereséget szenvedett 1999-ben, majd a Robert Frazier ellen megszerzett nagyváltósúlyú IBF övét védegette harmadvonalas ellenfelek ellen 2004-ig. 2004 márciusában létrejött az első nagy nagyváltósúlyú címegyesítés (WBA, WBC, IBF) Mosley és Wright között, melyen a magasabb, hosszabb karú Winky simán kipontozta ellenfelét. A visszavágó is hasonlóan ért végét, Wright pedig ezt követően feljebblépett középsúlyba. 15 világbajnoki címmeccs, 12 győzelemmel és 3 vereséggel… ez Wright nagyváltósúlyú mérlege. Sikerei ellenére sok rajongója nem akadt, a TV-k sem kapkodtak utána, melynek oka a kevés KO győzelmében, Wright viszonylag kis ütőerejében keresendő.
2, Mike McCallum 49 (36)-5-1
McCallum az első jamaicai világbajnok volt a profi ökölvívás történetében, aki érdekes módon egész karrierje során magát menedzselte, megőrizve ezzel függetlenségét. 1981-ben 240-10-es amatőr rekorddal a háta mögött 24 évesen állt profinak. Mindezt azonban már nem hazájában, hanem az Egyesült Államokban tette. A „Bodysnatcher” (Testszabdaló) becenevet a gyomorra és bordákra mért kegyetlen ütései miatt kapta, de hogy a balhorga is életveszélyes volt, azt Donald Curry 1987-es , Las Vegas-i kiütésével is bizonyította.
27 évesen, 1984-ben lett nagyváltósúlyú világbajnok a WBA-nál, amikor is az ír-amerikai Sean Mannon-t intézte el 15, igencsak egyoldalú menetben. Ezután mintegy 3 és fél éven keresztül uralkodott a súlycsoportban, legyőzve olyan bajnokokat, mint Julian Jackson, Milton McCrory, és Donald Curry. 1988-ban Sumbu Kalambay ellen fellépett középsúlyba, de a WBA övért folyó meccsen egyhangú pontozásos vereséget szenvedett.
Néhány felhozó meccs után 1989 májusában Herol Graham ellen végre megszerezte az áhított középsúlyú WBA koronát is, majd ezután a címvédéseken jó pár értékes skalpot begyűjtött (Collins, Watson és Kalambay a visszavágón). Két rendkívül szoros meccset bokszolt a csúcson lévő James Toney-val (1 döntetlen, 1 vereség), majd fellépett félnehézsúlyba, ahol szintén világbajnok tudott lenni 1994-ben Jeff Harding legyőzésével. Második címvédésén a francia Tiozzo legyőzte pontozással, és miután Roy Jones és Toney ellen (harmadszor) sem tudott győzni, így 41 évesen végleg befejezte aktív pályafutását. Jelenleg edzőként dolgozik Las Vegas-ban.
1, Terry Norris 47 (31 KO)-9
A kiemelkedő ütőerejű és villámgyors Norris azon kevés bunyósok közé tartozik, akik egész karrierjüket nagyváltósúlyban bokszolták végig. 1990-től 1997 végig pár hónapot leszámítva világbajnok volt a súlycsoportban, miközben számos kiemelkedő bunyóst győzött le (leghíresebb talán a Sugar Ray Leonard elleni győzelme 1991-ből, amikor a mérkőzés folyamán kétszer is leütötte a legendás bajnokot és végül nagyon sima pontozással győzött), olyanokat, mint John Mugabi, Don Curry, Meldrick Taylor, Maurice Blocker, Jorge Castro, Simon Brown vagy a már említett Ray Leonard.
Karrierjét többször is majdnem meghiúsította Norris igencsak balhés természete. Egy történet szerint szülőföldjét, a texasi Lubbock-ot is azért hagyta el, mert egy baseball meccsen kialakult verekedést követően egy nightclub előtt még az éjszaka folyamán hasba szúrta, majd meglőtte egy álarcos fickó Ezt követően egy „bokszfarmon” telepedett le bátyjával, a később szintén WBC cirkálósúlyú világbajnoki címet szerző Orlin Norris-szal. „Ha maradok a városban, semmi perc alatt koporsóban végzem” – mesélte később a sztorit Terry.
1989-ben vívott először világbajnoki címmeccset, de elvérzett a szintén kiemelkedő ütő, Julian Jackson ellen. 1990 márciusában javított, az ugandai John Mugabit ütötte ki Tampában és így megszerezte a WBC világbajnoki övét . Tizenkettedik címvédő meccsén, 1993-ban Simon Brown egy csúnya tarkóütéssel a földre küldte Norris-t, akit a bíró ki is számolt. Ez a vereség duplán fájhatott Norrisnak: egyrészt elveszítette a címét, másrészt elesett a tetemes summát ígérő Julio Cesar Chavez elleni mérkőzés lehetőségétől. Fél év múlva aztán visszavágott Brown-nak, így ismét magára csatolhatta a WBC övet. A következő két mérkőzésén a már említett meggondolatlansága okozott gondot. Mindkétszer leléptették az esélytelenebb Luis Santana ellen, így emiatt igencsak sok pénzt veszített, de a harmadik meccsükön simán kivégezte Santana-t, amivel 1995 augusztusában újra a WBC világbajnoka lett. Emellé később az IBF övét is csatolta a Paul Vaden elleni győzelmét követően. Négy sikeres kettős címvédés után 1997 decemberében Keith Mullings ellen elveszítette világbajnoki övét és mivel két későbbi visszatérése sem járt sikerrel, így végül 1998-ban végleg felhagyott a profi ökölvívással.
A Sugar Ray Leonard karrierjét gyakorlatilag lezáró Terry Norris 28 nagyváltósúlyú címmeccsével (melyből 22-t megnyert és 6-ot elveszített) egyértelműen minden idők legeredményesebb nagyváltósúlyú bunyósa.
Edgegod 2010. február 12.
Minden idők 10 legjobb középsúlyú bokszolója
Minden idők 10 legjobb nagyközépsúlyú bokszolója
Minden idők 10 legjobb félnehézsúlyú bokszolója
Minden idők 10 legjobb cirkálósúlyú bokszolója
