2016. június 3. után az ökölvívó világ már soha nem lesz ugyanaz, mint volt, hiszen a sportág történetének – nyugodtan kimondhatjuk – legnagyobb ikonja távozott és hagyott óriási űrt maga után. Muhammad Ali betegsége, a Parkinson-kór miatt hosszú ideje nem volt képes rendes közösségi életet élni, de mégis köztünk volt, tudtuk, hogy él, és próbáltunk kapaszkodni minden szóba, gondolatba, amit közölt, minden fényképébe, bármilyen formájú személyes megjelenésébe, hiszen egyértelmű volt, hogy minden pillanatot meg kell becsülni, amit ez az ember, legenda még ebben a világban tölt.
Ali sajnos többé nincs közöttünk, így már csak visszaemlékezni tudunk szavaira és természetesen hatalmas küzdelmeire, kezdve amatőr korától és befejezve 1996-ban, Atlantában, amikor is ő gyújtotta meg a nyári olimpiai játékok kezdetét jelző lángot, pedig vélhetően ez is óriási szellemi összpontosítást és fizikai erőt igényelt tőle.
Nagyon nehéz feladatot jelent a Legnagyobb legnagyobb meccsét és küzdelmét kiválasztani, hiszen rengeteg jutott neki ezekből, dicsőséges és hosszú pályafutása alatt. Én, a magam részéről úgy gondolom, ha mégis ki kell egy mérkőzést választani, akkor az a Joe Frazier elleni harmadik találkozó, ahol mind Ali, mind a 2011-ben elhunyt Smokin’ Joe óriási és utánozhatatlan leckét adtak küzdeni tudásból és harci szellemből.
Következzék hát ennek a találkozónak a megidézése, 1975. októberéből, a Fülöp-szigetekről, amely - szigorúan e sorok írója szerint - Ali legjelentősebb győzelme volt.
1975-re a filippínó nép már erősen kormányellenes hangulatba került és komoly forradalom körvonalazódott a diktátor Ferdinand Marcos intézkedései következtében. Az életszínvonal egyre csökkent, a rendszer velejéig korrupt volt, az emberek éheztek és Marcos számára komoly bukás nézett ki, amennyiben nem tud valami komoly stratégiai húzással élni.
Marcos tehát úgy gondolta, a régi római vélekedést követve cirkuszt ad a népnek és komoly lobbi tevékenységet folytatott azért, hogy Manilába vigyék a soron következő, harmadik Muhammad Ali vs. Joe Frazier nehézsúlyú összecsapást. A diktátor meg akarta mutatni, hogy a Fülöp-szigetek gazdaságilag stabil és versenyképes ország, éppen ezért nem kevesebb, mint 4,5 millió pesót ajánlott fel Alinak, a költségei megtérítésén felül, olyan helyzetben, amikor az átlag filippínó polgárnak még arra sem futotta, hogy jegyet váltson a mérkőzésre. Marcos húzása egyébként nem bizonyult túl hatékonynak, hiszen néhány héttel a nagy ütközet után egy likőrüzem munkásai fellázadtak és az első csapást rá is mérték a fennálló rendszerre.
Na, de térjünk vissza a találkozóra. Ali a meccs előtt csaknem egy évvel, 1974 októberében, élete egyik legnagyobb győzelmét aratva ismét megszerezte a nehézsúlyú világbajnoki címet, miután Zaire-ban legyőzte a rettegett George Foremant, aki nem mellesleg Fraziert verte tönkre az említett trónért, két menetben hatszor padlóztatva Smokin’ Joe-t. Ali háromszor meg is védte utána az elsőségét és önbizalomtól duzzadva állott a Frazier elleni harmadik találkozó elé. Az állás egyébként kettejük között 1-1 volt, ez a csata tehát arra a kérdésre is megadhatta a választ, hogy valójában melyikőjük jobb a másiknál.
Ali orvosa, Ferdie Pacheco később elmondta, hogy gyakorlatilag csupán azért vállalták el a harmadik találkozót, mert úgy vélték, Frazier teljesen ki van égve és könnyű préda lesz. Amit nem tudtak, és csak sokkal később derült ki, hogy Joe bal szeme egy korábbi edzésen úgy megsérült, hogy gyakorlatilag megvakult rá. „Sok jó barátom volt az orvosok között. Így sikerült titokban tartani az ügyet, a szemvizsgálatnál használt táblát pedig megtanultam kívülről.” – mesélte Frazier később a szemsérülésével kapcsolatos esetet. Joe-nak azonban a bal vállában levő ízületi problémákkal is meg kellett birkóznia, ami kora előrehaladtával csak erősödött és folyamatosan kezelni kellett cortisone-nal.
Az Ali-csapat tehát úgy gondolta, nem lesz nehéz dolguk Frazierrel és ennek megfelelően nem pörögtek 100%-on a felkészülés során. Ráadásul Ali figyelmét magánéleti problémái is elvonták a felkészülésről, hiszen akkori feleségével, Belinda Alival akkorra már igencsak fasírtban voltak, az ökölvívó pedig odáig merészkedett, hogy a hozzá egyre közelebb kerülő Veronica Porschét – akivel még Zaire-ben, a Foreman elleni meccse előtt ismerkedett meg – a feleségeként mutatta be Marcos elnöknek. Belinda természetesen értesült az incidensről és a helyszínre utazott, vélhetően nem azért, hogy személyesen vasalja ki Ali mezét az ütközetre. Egy megalázott, dühös házastárs talán még Fraziernél is keményebb ellenfél tud lenni, a világbajnok tehát nem éppen tiszta fejjel várhatta a manilai, október 1-én megrendezésre kerülő ütközetet.
Ali természetesen nem fogta vissza magát és irdatlan verbális hadjáratot folytatott ellenfelével szemben, aki inkább a felkészüléssel foglalkozott és azzal, hogy minden egyes ütésével meghálálja a címvédőnek a kimondott, neki nagyon is fájó szavakat.
Gyilkos, borzongó, kegyetlen lesz a játszma,
mikor majd elkapom a gorillát Manilában.
(It will be a killa and a thrilla and a chilla when I get the Gorilla in Manila.)
Ali ezzel a rímmel várta vetélytársát, folyamatosan Tamás bátyjának szólította őt, valamint egy plüss gorillát püfölgetett, jelezve Fraziernek, hogy mi vár rá. Egyszer állítólag még Joe szállodai szobájába is berontott, egy fegyverrel a kezében (egyesek szerint játékpisztoly volt, mások szerint Ali valóban lövöldözött, de persze nem Frazierre), azt kiabálva, hogy „Most kinyírlak!”
„Ali a promóterek álma volt. Lélegzetelállító izgalmakat tudott varázsolni, pillanatok alatt. Frazier nagyon magára vette a gorilla-hasonlatot, mélyen a szívébe markolt vele Ali, és igazán soha nem tudott megbocsátani neki érte.” – mesélte Don King, a mérkőzés promótere.
„Én nem tartom magamnak egy kivénhedt gorillának. Szerintem ugyanazoktól az ősöktől származunk. Mikor valaki ilyenekről süketel, az igazából nem bízik magában.” – válaszolta Frazier, mikor az újságírók Ali szavairól kérdezték.
Frazier egyébként a mérkőzés előtt öt nappal ott hagyott csapot-papot és legjobb barátjával egy kis házba bútorozott át, a Manila melletti hegyekbe.
„Rengeteg időt töltöttünk kint úgy, hogy egyikünk sem szólalt meg. Hosszú órákon át csendben voltunk, egyikőnk sem beszélt. Joe pedig milliószor lejátszotta magában a meccset.” – mondta Butch Lewis, Frazier barátja.
A találkozóra helyi idő szerint délelőtt 10 órakor került sor, hogy az amerikai TV nézőket maximálisan ki tudják szolgálni. Az Arénában pokoli meleg idő és magas páratartalom volt jellemző azon a napon, a levegővétel is igen nehezen volt kivitelezhető, bizonyos mérések szerint kb. 50 fokban kellett küzdeniük a feleknek.
Ali a meccs kezdetét jelző gongszó előtt így kiáltott vetélytársára: „Véged van Joe, véged van! El foglak söpörni!” Frazier csak mosolygott és így szólt: „Meglátjuk!”
A két bunyós egyértelműen túl volt már a fénykorán, Ali 33, Frazier 31 éves volt. A reflexeik, lábmunkájuk (kiemelten Alié) erősen megkopott, de talán pont ennek volt köszönhető, hogy kevésbé a védekezésre, sokkal inkább a támadásokra összpontosítottak mindketten és kénytelen voltak beleállni a kőkemény verekedésbe.
Az első három menetben Ali az összes létező kombinációját elsütötte Smokin’ Joe fején, és úgy tűnt, akár ki is ütheti a kihívót. A szövegelés természetesen folytatódott Ali részéről, aki így ingerelte Joe-t:
„Gyerünk, Gorilla, üss már meg!”
Frazier a negyedik menettől egyre inkább magára talált, egyre hatékonyabban rohamozott a fáradó világbajnokkal szemben, igyekezett tehát eleget tenni Ali hívásának. Joe rettegett balhorga mind gyakrabban találta el Ali bordáit, valamint fejét, ami nem használt a címvédő amúgy is fogyatkozó erőnlétének. „Minden egyes ütéssel irdatlan károkat akartam benne okozni azokért, amiket rólam mondott. A találataim mindegyikével a kiütést kerestem.” – emlékezett vissza Joe Frazier. A hetedik menetben, egy összekapaszkodásnál Ali így pihegett riválisa fülébe: „Joe… nekem… azt mondták… hogy teljesen kiégtél…” Erre Frazier így válaszolt: „Akkor csúnyán átvertek!”
A világbajnok a Foremannel szemben alkalmazott dope-a-rope taktikát próbálta itt is bevetni, ám Frazier jóval rutinosabb volt, mint korábbi legyőzője és nem engedte kifárasztani magát.
Ali aztán a kilencedik menettől magára talált, bár ringsarkában azt mondta segédeinek: „Ennyire közel még soha nem álltam a halálhoz.” Ismét elővette kombinációit és szorgalmasan találgatott Frazier fejére és szemeire, amelyek egyre inkább bedagadtak. A tizenkettedik felvonásra Joe jobb szeme teljesen lecsukódott, onnantól gyakorlatilag vakon küzdött, és olyan találatok tömkelegét szedte be, amiket korábban el tudott volna kerülni.
A tizennegyedik menet különösen brutálisra sikerült, két holtfáradt, félhalottra vert harcos küzdött és próbálta mozgósítani utolsó csepp energiáját. A menet eleje inkább Frazieré volt, aki folyamatosan döngette Ali bordáit és szerveit a bal horgával, Muhammad viszont a menet közepére valahogy magára talált és sikerült eljönnie a kötelektől, körbemozognia Joe-t, miközben számos tiszta bal-jobbegyenes kombinációt helyezett el ellenfele fején. Aztán mindketten leültek a ringsarokba…
Hogy Ali sarkában mi játszódott le, arra utólag sokan, sokféleképpen emlékeztek. A legenda szerint Ali lehuppant a székére és utasította a segédeit, hogy vágják le a kesztyűit. Eközben Eddie Futch, Frazier edzője elkezdte vizsgálgatni tanítványát és megkérte, hogy mondja el, hányat mutat neki az ujjaival. Joe-nak fogalma sem volt róla, Futch pedig úgy döntött, bedobja a törülközőt, „mielőtt meghal valaki”.
„Neeee, ne merd megállítani ezt a rohadt meccset!” – üvöltött Frazier az edzőjére, Futch azonban hajthatatlan volt. „Vége van, Joe! Soha, senki nem fogja neked elfelejteni, hogy mekkorát küzdöttél ma.” Frazier utólag azt mondta, sajnálja, hogy nem szereztek tudomást arról, hogy Ali sem akarta folytatni.
Angelo Dundee, Muhammad Ali edzője viszont erősen vitatja, mikor azt állítják, hogy Ali feladni készült a találkozót: „Higgyék el, nem volt ilyen. A ringsarokban csak én beszélek, Muhammad pedig soha nem szólt vissza nekem. De akkor is elhallgattam volna. Szó sem volt feladásról. Muhammad Ali nem ismerte ezt a kifejezést.”
Az eredményhirdetést követően maga Ali is elájult a ringsarkában és a mérkőzés után kb. csak egy órával jött ki az öltözőjéből, hogy nyilatkozzon. „Mindenhol fáj, a karjaim, a fejem, az oldalam. Borzasztóan fáradt vagyok. Most nagy az esélye annak, hogy visszavonulok. Lehet, hogy utoljára láttak bunyózni. Hátra akarok dőlni, a pénzemet számolgatni, élvezni a családi életet, a birtokomat és az emberekért dolgozni.” – mondta Ali, aki riválisáról így nyilatkozott: „Pokoli kemény ember, a világ legjobb bokszolója, közvetlenül utánam.” A meccs után Ali minden sértésért elnézést kért – Joe Frazier fiát kérte meg, hogy tolmácsolja ezeket a gondolatokat. És hogy Frazier mit mondott róla? „Olyan ütésekkel találtam el, hogy a városfal is leomlott volna tőlük.”
Joe Frazier reménykedett még egy újabb találkozóban, de erre nem került sor. A manilai mészárszék mindkettejük egészségi állapotát erősen visszavetette, hiszen Joe látása tovább romlott, Ali esetében pedig sokszor feltételezik, hogy ez a meccs komoly lökést jelentett számára a Parkinson-kór felé vezető úton.
Muhammad Ali tehát megvédte címét és ezzel az ütközettel is hozzátett valamit saját legendájához, ami miatt méltán hívják, hívták és fogják őt A Legnagyobbnak hívni, amíg csak élő ember marad a Földgolyón.
2016. június 6.
Baranyai Gergely, Greg