Harminchárom évnek kellett eltelni a Louis-Schmeling találkozó után, mire újra az ,,Évszázad Küzdelmeként” reklámoztak egy ökölvívó-mérkőzést. Nem mintha a közbeeső időszakban nem lettek volna nagyszerű versenyzők és felejthetetlen mérkőzések; de ahhoz, hogy az egész világ lázasan várja két ökölvívó összecsapását, ennél többre van szükség: vagy egy olyan versenyzőegyéniségre, mint Johnson vagy Ali, vagy egy olyan reklámzsenire, mint Tex Rickard, vagy olyan politikai szituációra, mint a Schmeling-Louis találkozó idején volt.
Ne legyünk igazságtalanok ehhez az időszakhoz. Emeljünk ki egy mérkőzést, amelyet ugyan nem ezen a hangzatos címen hirdették meg, de méltó lett volna erre. Archie Moore és Rocky Marciano küzdelmét választottuk.
Marcianót körözik
1955 tavaszán furcsa körözvény látott napvilágot az összes nagyobb amerikai újságban. Rocky Marciano, a nehézsúlyú világbajnokot ábrázolta rabruhában, a mellén számmal, mint a fegyenceknél. ,,100 000 dollár jutalom annak, aki Rocky Marcianót ellenem a szorítóba hozza! – Archie Moore Sheriff.” Ezután kéthetenként látta el írásaival a sajtót a félnehézsúlyú világbajnok, amelyekben azt állította, hogy a nehézsúlyú bajnok fél tőle.
Szükség volt erre? Marciano valóban félt volna?
Õ biztos nem. De óvatos menedzsere, Al Weill jól ismerte a két ökölvívó képességeit, és nem volt biztos abban, hogy Rocky fiatalsága, állóképessége és ütőereje felül tud kerekedni Moore képzettségén és óriási rutinján.
A másik ok: az üzleti szempont. Egy mérkőzést akkor rendeznek meg, ha van rá közönség. És ugyan, milyen közönség várható a veterán félnehézsúlyú világbajnoknak az ereje teljében levő, veretlen nehézsúlyú bajnok elleni mérkőzésére?
Miután Marciano a ranglista éllovasait – Joe Walcottot, Ezzard Charlest, Roland La Starzát. Lee Savoldot és Harry Matthewst – már legyőzte, Jim Norris, az IBC – a rendezőmonopólium – feje Nino Valdes, a kubai óriás ellen tervezett mérkőzést a Brocktoni Nehézbombázó számára.
A két rendkívül nehéz Charles-meccs után azonban először egy könnyebb találkozóra volt szükség, így áthozták az Európa-bajnok Don Cockellt, egy középsúlyról ,,felerősített” versenyzőt. Az angol élő homokzsáknak bizonyult 1955. május 16-án, a bíró a 9. menetben leállította a mérkőzést.
Moore – a valaha élt legrafináltabb rókák egyike, egy egyszemélyes reklámfőnökség – gyorsan félretette az írógépet, és a gyakorlat mezejére lépett. Hogy Valdest végleg félretegye, kerülő úton rávette arra, hogy mérkőzzön meg vele, a mérkőzésben nincs semmi kockázat. Valdes örömmel belement, legalább hasznosan tölti az időt, amíg Marcianóra kell várnia.
A harminckilenc éves Archie 1955. május 2-án simán győzött pontozással 15 menetben a barna bőrű óriás ellen, ezzel ő került az első számú kihívó posztjára…
Moore-nak szívbaja van?
A mérkőzést megelőzően történt egy kellemetlen epizód. A Valdes-meccsre felkészülésként Billy Daniels ellen akart mérkőzni. Az előzetes orvosi vizsgálatnál valami szívzörejt észleltek, kórházba küldték szakorvosi vizsgálatra. Az eredmény megdöbbentő volt: szervi elváltozást állapítottak meg, és a sporttevékenység azonnali abbahagyását javasolták. Szerencséjére az Egyesült Államokban minden államnak saját ökölvívó szövetsége van, saját orvosi bizottsággal, így elképzelhető – elő is fordult –, hogy valakinek nincs engedélye New York államban, de nyugodtan bokszolhat Texasban vagy Kaliforniában. Moore-t nem olyan fából faragták, aki a vereségbe könnyen belenyugszik, azonnal utazni kezdett.
De a diagnózis ugyanaz volt San Franciscóban és Chicagóban is.
Ekkor valaki azt tanácsolta, menjen a detroiti Ford kórházba, ott találja a legjobb szívspecialistákat. Itt aztán megállapították, hogy a baj nem szervi eredetű, és viszonylag rövid kezelés után az EKG-ja kifogástalan volt, megkezdhette az edzéseket anélkül, hogy bármilyen újabb zavar fordult volna elő.
A Valdes-diadal, no meg az ügyes reklámhadjárat nyomán megindultak a Marciano-találkozó tárgyalásai.
Előbb azonban egy ,,alulról” érkező jövevényen kellett túladnia: a középsúlyú világbajnok Carl ,,Bobo” Olson pályázta meg félnehézsúlyú bajnokságát. 1955. június 22-én az Öreg Monguz két meneten át eljátszott szorgalmasan támadó ellenfelével – aztán a harmadikban kiütötte.
Marciano harminckét éves volt, nyolcéves pályafutás, negyvennyolc mérkőzés állt mögötte negyvennyolc győzelemmel – és ezek közül csak hat volt pontozásos…
Moore harminckilenc esztendős, tizenkilenc éve öklözik, száznegyvennégy mérkőzésből százhúsz győzelmet aratott, nyolcvankettőt kiütéssel.
Az olasz származású Marciano katonai szolgálata alatt ismerkedett meg az ökölvívással, leszerelése után amatőrként versenyzett, huszonnégy éves korában állt át a profikhoz. Zömök, rövid karú, rövid lábú versenyző volt, sikereinek titka ütésbíró képessége – egész pályafutása alatt csak kétszer került padlóra! –, roppant ütőereje és valósággal kimeríthetetlen állóképessége volt; ez utóbbiakat aszkétikus életmódjával és fantasztikusan szorgalmas edzésmunkával szerezte meg.
Moore kamaszéveiben, edző nélkül, önállóan kezdett öklözni. Védekező tudása egyenesen bámulatos volt (amikor negyvenhét éves fejjel, huszonhat esztendős pályafutás után szegre akasztotta a kesztyűket, egyetlen sérülés nyoma sem volt az arcán!), erről azt mesélte, hogy az idő tájt látott egy filmet, ahol egy monguz megölt egy kobrát.
– A kobra összehúzódott a támadáshoz, a monguz cselezett. A kobra kilőtte magát, de ellenfele már nem volt ott, hanem, amikor a kígyó kinyúlt, oldalról elkapta a nyakát, és végzett vele. Nos, én a monguzt igyekszem utánozni…
Középsúlyúként kezdett 1936-ben, 1952-ben nyerte el a félnehézsúlyú világbajnoki címet Joey Maximtól. Gyorsan hízott, amikor nem volt edzésben, 96 kilóra is felment a súlya, így 15 kilót kellett ledolgoznia, amikor megvédte bajnokságát.
Állítása szerint volt egy titkos módszere, amelyet egy ausztrál őslakótól tanult. Ha a módszerről érdeklődtek, csak hamiskásan mosolygott:
- Láttatok valaha kövér őslakót?
(A reklámnak kitűnő titkos módszer mellett tréningfelvételeket láttunk az öregről, amint fogyasztó gumiruhában dolgozik a fedeles labdán, miközben a víz patakokban dől róla…)
"Vigyázzatok magatokra...!"
Moore sajtóhadjárata meghozta gyümölcsét. 1955. szeptember 21-én 61.574 néző sereglett össze a New York-i Yankee Stadionban, és közel 950.000 dollárt fizetett – a dupláját, mint az ,,igazi nehézsúlyú” Walcott vagy Charles elleni mérkőzések hoztak!
A csata már az öltözőben megkezdődött: Marciano segédei – hogy felidegesítsék – újra bandázsoltatták Moore kezeit, azzal az indoklással, hogy valami ,,gyanúsat” láttak…
Rocky volt előbb fent a szorítóban. Pontosan éjjel fél tizenegykor mászott be a köteleken keresztül sötétkék, csuklyás köpenyében. Körülötte tiszta fehérben segédei: a galambősz, vastagkeretes szemüveget viselő menedzser Al Weill, a kis, lapos orrú edző Charley Goldman, a magas, barna Allie Columbo, a világbajnok gyerekkori pajtása és Jimmy Brown, az ,,orvosságos ember”: a bajnok gyakori sérüléseinek mesteri lekezelője.
Egy perccel később a kihívó is megjelent, fekete selyemköpenyben volt arany lamé gallérral és övvel, pomádétól fényes haja gondosan lesimítva. Mellette sürgölődött menedzsere, a szikár Charley Johnston, edzője Cheerful Norman és versenyzőtársának, a pehelysúlyú világbajnok Sandy Saddlernek edzője, Bertie Briscose.
Ez alatt a szorító közepén kisorsolták a kesztyűket, amelyeket a szabálynak megfelelően ott bontottak ki, a Szövetség által lepecsételt dobozból. Brown és Johnston átmentek az ellenfél szorítósarkába, hogy ellenőrizzék a kesztyűk felvételét.
Közben a nézősereg hangorkánjának közepette Jack Dempseyt, Gene Tunneyt, Joe Louist, Max Baert és Jimmy Braddockot mutatták be, akik elérzékenyülve integettek egykori nagy csatáik színhelyéről.
Bemutatták a két versenyzőt is, Moore 85 kg volt, Marciano mindössze tíz dekával nyomott többet.
Végül Harry Kessler, a galambősz vezetőbíró középre rendelte őket, kézfogáshoz:
– Archie és Rocky, szép tiszta küzdelmet szeretnék...! És mindig vigyázzatok magatokra...!
Ez az utóbbi utasítás minden bizonnyal teljesen felesleges volt.
Rocky a földön...!
Utolsó lazítások a sarokban, a küzdőtéren feszült izgalom, végre: gong!
Ahogy lekerültek a köpenyek, Moore nagyobbnak és erősebbnek látszott. Megtörténhet, amire még nem volt példa: egy félnehézsúlyú bajnok elnyeri a nehézsúlyú koronát is...? A fogadások mindenesetre 18:5 arányban Marciano javára álltak.
Az első menet tapogatózás jegyében telt el. Rocky eleresztett egy-egy bal- vagy jobbhorgot, Moore végigszórta könnyed, súlytalan balegyenesekkel, különleges ,,kagyló-fedezékében” odabújt hozzá, aztán ellökte magától – ismerkedtek, kóstolgatták egymást.
A két versenyző taktikája adott volt: Marcianónak fel kellett őrölnie ellenfelét, hogy valahol be tudja keríteni a köteleknél, ahol aztán eláraszthatja borzalmas erejű horgaival, felütéseivel.
Moorenak viszont el kellett kerülnie a bekerítést, hátrálás közben pontokat gyűjteni, és olyan helyzetbe hozni Marcianót, ahol ő helyezheti el rajta ütéseit, összetételeit. Tudta, hogy sokkal jobb ökölvívó a nyers ütőgép Rockynál, és biztos volt benne, hogy a kor- és erőbeli különbség ellenére le tudja kezelni. Kiütéses győzelemre aligha gondolt, hiszen ellenfele eddig csak egyszer került padlóra, amikor Walcottól elnyerte a világbajnokságot.
A második menetben Rocky megindult. Egyelőre csak a levegőt ütötte, hatalmas horgai elől az öreg könnyedén lépett vagy hajolt el. Moore nem pazarolta az erejét, balegyenesek kíséretében hátrált vagy lépett oldalt, időnként eleresztve egy nagy jobbfelütést, de ezek nem találták el lehajolva támadó ellenfelét.
Marciano most eleresztett egy óriási bal-jobbhorog összetételt. Moore a balhorgot felemelt jobb karjával védte, a jobbkezes elől hátrahajolt, és a pillanatra egyensúlyát vesztő ellenfelét egy villámgyors, pontos jobbfelütéssel úgy találta telibe, hogy annak álla szinte belecsúszott a nyakába.
Rocky féltérdre zuhant, a közönség ordítva ugrott fel, ezt senki se gondolta volna...!
De azt sem, hogy Marciano ez után az ütés után már háromnál felkel! Ez pszichikailag Archiera is rossz hatással lehetett. Azonnal rohamozni kezdett, kizárt dolog, hogy ellenfele már teljesen rendben legyen. Odaállt verekedni minden idők egyik legkeményebb versenyzőjével. Rocky visszatámadott, záporoztak az ütések, a tömeg tombolt.
Gong.
Harmadik menet. Marciano variál: most jobb kézzel kezd, aztán jön a balhorog. De az Öreg Monguz elemében van: rendkívül gazdaságosan, alig mozogva védi sorra az ütéseket: elfogja őket a karjával, elcsúsztatja a vállán, lehajol és a feje fölött zúgnak el, hirtelen kiegyenesedik – és fél méterrel az orra előtt suhannak el az iszonyatos Rocky-bombák. Néha egész közel bújik, és lefogja ellenfelét.
A negyedikben fordul a kocka. A menet egyetlen Marciano-sorozat, Moore a kötelekhez szorul. A néző nem tudja, mit figyeljen inkább: a szemkápráztató Rocky-sorozatokat, az iszonyatos dinamikával ütött felütéseket, horgokat – vagy ellenfele hihetetlenül tökéletes védekezését. Minden ütést a karján vagy a vállain fog el, de ellenütésekre már alig futja erejéből, és a nézőnek az a benyomása, hogy elkészült erejével, Marciano fiatalsága diadalmaskodott, és már csak idő kérdése, hogy egy telitalálattal befejezze a mérkőzést.
A gong pillanatában – esetleg egy tizedmásodperccel később – Marciano még ütött egy hatalmas balhorgot, ennek lendületével fordult a sarka felé. Moore – feldühödve a sportszerűtlenségen, vagy csak azért, hogy az övé legyen az utolsó – utána fordult és egy hatalmas balhoroggal találta pontosan állcsúcson a kezét már leeresztő ellenfelét.
Olyan ütés volt ez, amelyen egy átlagember feltétlenül eltöpreng az egyperces szünet alatt. Marciano a humorosabb oldaláról fogta fel a dolgot: mintha jó tréfa lett volna, széles mosollyal sétált a sarokba…
A menet végén a bíró odament Archiehoz, be akarta szüntetni a mérkőzést, Moore lihegve tiltakozott:
– Ne felejtsd el, hogy én is bajnok vagyok...! Egy bajnokot csak kiütéssel lehet legyőzni, ha már vesztenem kell, így akarok veszteni, nem a sarokban, egy széken ülve...!
Az ötödikre az öreg feltámadt. Úgy látszik, csak pihent az előző menetben. Géppuskaszerűen lőtte ki balegyeneseit, bal-jobb-balhorog sorozatait és jobbfelütéseit a meglepett Marcianóra.
A vég kezdete
A Monguz a hatodik menetben ismerkedett meg először a padlóval. Marciano a kötelekhez szorította, egy balhorgát Moore védte a karjával, a következő jobbhorog viszont az öreg halántékán robbant fel. Lecsúszott a kötelek mellett, az ,,utolsó kenetként” ütött Marciano-balfelütés csak a mellét súrolta.
Négynél kelt fel, ellenfele most le akarta finiselni. Olyan elsöprő sorozásba kezdett, ami ritkaság nehézsúlyban. Látszott, hogy be akarja fejezni a mérkőzést.
És Moore mindent védett. Lehajolt, karjain, vállain fogta fel az ütéseket, aztán elkapta az ütemet és együtt ,,gurult” velük, a végén még vissza is vert.
A menet vége felé még egyszer padlóra került egy jobbhorogtól, de most úgy látszott, csak azért tottyant le, hogy kicsit kifújja magát a nagy viharban.
A gongnál megismétlődött a negyedik menet befejezése: Rocky még odasuhintott egyet a gong után, az öreg visszaadta, majd felháborodott fejcsóválással ment a sarkába.
A szünetben az orvos is odament hozzá, aggódva vizsgálgatta. Moore ismét tiltakozott a mérkőzés leállítása ellen.
Mintegy az igazát bizonyítva, a hetedik menetben nyújtotta legjobb teljesítményét, leiskolázta, helyenként valósággal nevetségessé tette szélesen, vadul csapkodó ellenfelét. Sajnos, az a Marciano-felütés nem volt nevetséges, amelyet a menet vége felé a gyomrára kapott, és amely az öreget szinte kettétörte…
A nyolcadik menet első felében megint Moore volt a jobb. Marciano ment előre és ütötte a levegőt – ő hátrálás közben tisztán talált ballal-jobbal.
A vég mégis a levegőben lógott. A menet utolsó perceiben Moore a kötelekhez szorult, kagylószerű kettős fedezékében védte az ütéseket, aztán hirtelen felegyenesedett, és ellenfele védtelen fején egy pompás bal-jobbhorog összetételt helyezett el. Az meg se rezdült. Viszont kilőtt egy jobbkezest Moore bal karja felett, amitől az öreg úgy csuklott össze, mintha letaglózták volna. Amikor imbolygó lábakkal felállt, megszólalt a gong.
Marciano érezte, hogy ellenfele elkészült erejével. A kilencedik menet elején ismét olyan rohamot indított, mint a hatodikban. Az öregnek már nem volt ereje elmozogni. A saját sarkában nekivetette hátát a köteleknek, ott vette fel a harcot. Most nemcsak védekezett, hanem ütéspárbajba bocsátkozott ellenfelével. A közönség lélegzetvisszafojtva figyelte, mint záporoznak az ütések oda-vissza.
Aztán egy bordára kapott horog után két pontos balhorog az állcsúcson – és a Monguz lehanyatlott. Úgy számolták ki, amint a kötelekbe kapaszkodva fel akart emelkedni.
Marciano a segédeket és az orvost megelőzve ugrott oda hozzá és felsegítette. A meccs közben könyörtelen, durva, gyakran szabálytalan Rocky aggódva és elismeréstől sugárzó arccal kérdezte:
– Jól vagy, öreg...? Óriási meccs volt, gratulálok...! – aztán átölelte és megcsókolta.
Moore az öltözőben a vezetőbírót vádolta:
– Kessler elvesztette a fejét, amikor leütöttem Marcianót. Tovább számolt akkor is, amikor már felállt. Ezt az ostoba szabályt világbajnoki meccsen soha nem alkalmazzák, a mérkőzés előtti eligazításnál is azt mondták, hogy ha az ellenfél a lábán áll, automatikusan célpontnak számít...! Rocky ezalatt rendbejött, különben kiütöttem volna...! Fantasztikus meccs volt, vereségem dacára élveztem minden pillanatát...!
Marciano a mérkőzés után szegre akasztotta a kesztyűket, mindmáig ő az egyetlen nehézsúlyú világbajnok, aki egész pályafutása alatt veretlen maradt.
Moore még nyolc éven át versenyzett. 1962-ben veretlenül lemondott félnehézsúlyú bajnokságáról – már képtelen volt lefogyasztani. Közben olyanokat vert meg – kitűnő ökölvívókat! – akik feleannyi idősek voltak, mint ő:
– Ha már az öreg, szürke fejemet nem tisztelik, tiszteljék az öreg, szürke ökleimet…
id. Füzesy Zoltán
Az évszázad bokszcsatái: Jack Johnson vs Jim Jeffries
Az évszázad bokszcsatái: Jack Dempsey vs Georges Carpentier
Az évszázad bokszcsatái: Joe Louis vs Max Schmeling
