Ez a korántsem újkeletű kérdés már biztosan sokakat foglalkoztatott. Az 1970-es években, igazi aranykorát élte a magyar amatőr ökölvívás. Itt nyilván főként olyanokkal kell foglalkozni, akik nem voltak, nem lehettek profik. A téma egyébiránt most nagyon aktuális, hiszen az egykori amatőr kubai nagymenők most mutatkoztak be a profik között, ráadásul sikerrel. Lehetne kubai, amerikai vagy bármilyen más példákat is hozni, amiket bőven találni a nagy amatőr bokszmúlttal rendelkező európai országokban is. Én most öt olyan, Papp Laci keze alatt nevelkedett bunyóst választottam ki, akik érzésem szerint igazi világklasszisok voltak, de a kor sajátosságai miatt sajnos, elérhetetlen messzeségben maradt tőlük a profi világ. Ennek az „aranykor”-nak a kiemelt „sztárjai”: Gedó György, Badari Tibor, Orbán László, Botos András és Kajdi János.
Vegyük akkor szépen sorba őket!
1. Gedó György
Õ volt a legkisebb, de 72-ben olimpiai bajnok lett. Súlyához mérten, nagy ütőerővel bírt, kellően technikás volt. A beérett öklöző időszakában bizony dinamit volt a bokszkesztyűiben. Valószínűleg az akkori profi mezőnyben a legjobbakkal is felvehette volna a versenyt, bár az amatőrök állóképessége, ütésállósága és harci morálja, az egy olyan örök kérdés marad, amit csak a valós megmérettetés során lehet lemérni. Az viszont biztos, hogy a karrierje végére sokat lassult, mind mozgásában, mind reflexeit illetően, és ez már az amatőr mezőnyben is feltűnt. Sajnos a következő olimpián már annyira a vert mezőnyben volt, hogy a 3. helyezett Pooltarat majdnem KO győzelmet aratott felette. Sportemberi nagyságáról még annyit, hogy részt vett az 1980-as olimpián is, ahol a későbbi 2. helyezett kubai Ramostól szenvedett vereséget. Lehet, hogy neki az amatőr bunyó „feküdt”, a profi nem az ő világa lett volna akkor sem, ha ott kezdi.
2. Badari Tibor
Hát, ő nem lett olimpiai bajnok, de varázslatos képességű emberke volt. Minden bizonnyal, egy korszakos zsenije volt ennek a sportágnak. Az már más kérdés, hogy EB címnél többre mégsem futotta tőle, aminek az összes okát most nem tudjuk megtárgyalni. (Pl. eltiltások stb..) Remélhetőleg sokan látták a Bratislav Risztics ellen vívott EB döntőjét. Olyan bravúros produkcióra alig emlékszem másoktól. Az a mérkőzés, az ökölvívás magasiskolája volt, Badari által prezentálva, Risztics statisztálásával. Csak a rend kedvéért: Risztics a súlycsoport egyik meghatározó alakja volt, később VB ezüstérmes lett. Badari eltáncolt, beugrott és ütött, általában kettőket, vagy hármat is, mindezt válasz nélkül tehette, no nem azért, mert meg sem akarták ütni, hanem azért, mert úgy mozgott, mint egy gonosz démon. Risztics elég nyomasztó fizikai fölényben volt, de ezt nem tudta kihasználni. Az igazsághoz az hozzátartozik, hogy a 3. menetre Badari kicsit elfáradt, és „csak” az eredményt tartotta. Megérdemelt magyar siker volt. De figyelmeztető jel, hogy a számtalan bekapott ütés ellenére sem roggyant meg Risztics, aminek csak az egyik oka volt az ő gránitálla, a másik ok Badari viszonylag gyenge ütőerejében keresendő. És ez a kezdő kérdésünk szempontjából, egy fontos érv. De most egy kis kitérő!
Ismeri valaki Howard Davist? Egészen bizonyos! Nos, egy a Badariéhoz hasonló boksz élményt jelentett annak idején a Davis vs Cutov 76-os olimpiai bajnoki döntő. Ez a mérkőzés volt az amatőr ökölvívás egyik csúcspontja. Gondolom a románok nem foglalták aranyba Davis nevét! Davis egyszerűen bohócot csinált, az egyébként világklasszis Cutovból. Ha nem láttam volna, akkor el sem hiszem. Hatalmas különbség volt a két versenyző között. Davis elmozgott, jobbra, balra, szurkált, beugrott és ütött, majd eltáncolt. A harcos, rakkoló Cutov csak szenvedett. Ment előre, a pofonért. Egy lassú megfáradt öregemberhez hasonlított, aki már hit nélkül, becsületből tette a dolgát a győzelem legkisebb esélye nélkül. Holott, az 1975-ös EB-n csupa TKO győzelemmel jutott a csúcsra.
Mindez történt 60 kg-ban. 1974-ben a VB-n, Davis 57 kg-ban nyert, Kuznyecov ellen. Montrealban, egy súlycsoporttal fentebb, Ray Leonard (a későbbi Sugar) nyert olimpiai bajnokságot, úgy, hogy ő is remekelt a kubai Aldama ellen. De mégis Davis mutatta be inkább az ökölvívás minden szépségét. Ezt az esetet azért említettem meg, mert itt is adódik a kérdés, hogy vajon mire jutott Davis a profi bunyósok között? Csak röviden: Gy:36 (14 KO), V:6, D:1. Ebből látszik, hogy remekül helytállt a profik között is, de a 36-ból 14 KO, bizony gyengének mondható, és én éppen ebben találom a magyarázatát annak, hogy ennél maradandóbbat nem tudott alkotni. Talán érezhető, hogy indirekt módon mire akartam rávilágítani. Két dologra: először is arra, hogy ha párhuzamot vonunk Davis és Badari képességei között, akkor egy feltételezett profi pályafutás Badari esetében sem lett volna tökéletes. A második, amit érzékeltetni szerettem volna, hogy a „halványabb” amatőr teljesítmény után, Leonard örökre beírta magát a profiboksz történetébe, ami ilyen mértékben nem sikerült Davisnek. Itt jegyzem meg, hogy az ökölvívás szakemberei számára lehet, hogy egészen másképpen festett e kép, mint ahogy azt én itt leírom. Tapasztalt, bunyós szakemberek, már lehet hogy akkor többet láttak Leonardban, mint Davisben. Tehát ebből arra következtethetünk, hogy a tökéletes amatőr technika és eredményesség még „édeskevés” a profik között.
3. Orbán László, a technikai fenegyerek.
Aki valaha is látta, gondolom soha nem feledheti a bunyóját. Az amatőr boksznak olyan extraklasszisa volt, amilyen csak évtizedenként születik a világon. Sajnos ezt lehet, hogy akkor nem tudta róla senki, és főként ő nem érezte át ennek az isteni adománynak a jelentőségét. Mit is csinált Orbán a ringben? Talán bődületes ütésekkel sorra taglózta le az ellenfeleit? Nem, szó sincs ilyesmiről. Éppen ellenkezőleg. Olyan döbbenetes, „hetedik érzékkel” rendelkezett, hogy szinte lehetetlen volt megütni. De sajnos neki meg nem volt ütőereje, és ezzel mindent elmondtam a profi lehetőségeiről. De azért még időzzünk el egy kicsit Orbán amatőr eredményeinek méltatásával. Egy sportoló életében általában az olimpiai szereplés (ek) jelentik a csúcspontot, főként, ha az aranyérmet is a nyakába akasztják. Nos, ez Orbánnak csak EB-n adatott meg, de a 72-es olimpián, bátran mondjuk ki, hogy elcsalták tőle az aranyat, illetve a 71-es EB-n is. Jellemző módon, ezeken a mérkőzéseken is tette a dolgát, bevitt számtalan apró, pontozható ütést, de csak a jó ég tudja, hogy miért, az ellenfeleinek egy- egy találata maradt meg a pontozók fejében. Mellesleg olyan mérkőzéseket is veszített életében, ahol szó szerint, meg sem ütötték. Szégyen…..
Még egy picit a konkrét elvesztett olimpiai aranyról. Az olimpiai döntőben a lengyel Szczepanskival mérkőzött, aki mindösszesen egyszer tudta testen eltalálni- ha jól emlékszem. Csak éppen akkorra már nekünk volt egy bajnokunk Gedó személyében, és a pontozók alighanem ezt is mérlegelték, no meg azt is , hogy a Nemzetközi Ökölvívó Szövetség alelnöke akkor éppen lengyel volt………… A 71-es EB-n pedig az elődöntőben a román Vasile ellen szintén egyetlen ütést kapott, amitől padlót fogott. Az amatőr szabályok teljesen egyértelműek voltak ebben a vonatkozásban akkor is, vagyis ez egyetlen ütésnek számított, ha a megütött versenyző tudta folytatni a küzdelmet. Nos a „zseniális” pontozók az egyetlen Vasile ütést többre értékelték, mint Orbán száz pontos találatát. Így maradt a bronz. A kiinduló kérdésünkhöz visszakanyarodva, megint csak nagy „okosságokat” kell kinyilvánítanom. A profibokszban a legbrilliánsabb technika sem elég ütőerő nélkül. Láttuk ugyanis, hogy a varázslatos képességű Orbánt is el lehetett találni egyszer- egyszer a 3 menet alatt. Komoly profik 12 menet alatt szintén képesek lehettek volna erre, arról már nem is beszélve, hogy egészen más harcmodor és elszántság jellemzi a profi világsztárokat. El sem tudom képzelni, hogy a legnagyobb klasszisok elől 12 meneten keresztül, végig el lehet kerülni, az igazi test- test elleni harcot. Arról pedig szó sem lehetett volna, hogy Orbán KO- val diadalmaskodjon pl. egy Duran kaliberű harcos ellen.
4.Botos András
Õ volt az örök második, vagy harmadik, vagy akárhányadik. Szóval az amatőr mezőnyben nem volt nyerőember. Ennek az okait már biztosan kutatták nálam avatottabb szakemberek, de gondolom pontos választ nem adott rá senki. Azt hiszem, hogy én bármit is írok róla, az mind bírálatnak fog tűnni, pedig nem ez a szándékom. Nézzük, hogy miért: 1. Ha olyan kiváló képességű volt, amilyennek én feltételezem, akkor azért nem nyert Olimpiát vagy EB-t, mert nem készült fel rendesen, nem volt ott fejben, stb.. vagy: 2. Egyszerűen túlértékeltük, és nem is volt soha a topon.
Ezzel szemben viszont az a helyzet, hogy emlékeim szerint mindenkivel partiban tudott lenni, de valószínűleg az a kicsi, megtanulhatatlan plusz hiányzott, ami az igazi bajnokok sajátossága. Bocsánat a profán, és sokat idézett hasonlatért, de a jó versenyló is a derby napján kell, hogy jól fusson, a többi az mind mellékes….
Szóval odáig jutottam, hogy Botos vélhetően, mentálisan nem volt rendben, amiben csak az a rossz, hogy ezen a problémán talán lehetett volna segíteni…
A mentális tényezők szerepe bizony nem mellékes. Sok példát ismerünk arra, hogy a profi mezőnyben miként roppantak össze váratlanul, akár megnyertnek látszó helyzetben is, egyes ökölvívók. És természetesen ennek az ellenkezőjét is láttunk már gyakran, amikor sérülten, sebektől véresen, padlót is megismerve, nyertek mérkőzést szilárd lelkületű bunyósok. Minden elismerésem az övék.
5. Kajdi János
Tehát maradt Kajdi János, (1939-1992) aki már sajnos rég nincs közöttünk, pedig még 70 éves sem lenne.
Hosszú amatőr pályafutásáról van néhány elképesztő adat: Mérkőzés: 580; Gy: 568; V: 10; D: 2. Leírnám röviden, hogy én miként emlékszem vissza az 1972-es olimpiai eseményekre. Szóval Kajditól aranyat reméltünk, amit ugyanúgy elcsaltak tőle is, mint Orbántól. Három döntősünk közül csak egy hozott haza aranyat, holott mind megérdemelte volna. Elképzelhetjük az általános csalódottságot, ráadásul mindezt Papp Laci, személyes kudarcként élte meg. De térjünk vissza a meccsekhez. Kajdi szépen menetelt, amíg az elődöntőben meg nem kapta a félelmetes kenyai, Dick „Tiger” Murungát. Egy afrikai tigris, nem mondom, remek képzavar. Legalább „Lion” lett volna! Ez egy mellékes dolog, mert egyébként a lórúgás erejű ütéseiről híresült el. Jól emlékszem, hogy mennyire ijesztő látványt nyújtott a ringsarokban. Hát még harc közben. Elképesztő tömegű, kötött izomzat, olyan, amivel igazából már nem is lehet rendesen mozogni. Kajdi Jancsi a boksz gyakorlatilag minden elemében jobb volt a Tigrisnél is, csak ne lett volna az, az emberfeletti ütőereje Murungának! Kajdi hozta is a meccset 4:1 arányban. De volt sajnos egy leütés, aminek, mint később kiderült, nagyon súlyos következményei lettek. Szerencsére az elsődleges hatása csak annyi volt, hogy mint az eredményből látszik, az egyik hozzá nem értő pontozó (vélhetőleg emiatt az ütés miatt) az afrikait látta győztesnek. A másik következmény volt az igazán súlyos, mert Kajdi bordatörést szenvedett, amit akkor a gyors orvosi vizsgálatok nem is igazoltak. Õ viszont alig bírta a karjait mozdítani, szörnyű fájdalmakkal küzdött. Szóval a „Tiger” elleni győzelem, az olyan pyrrhusi győzelem volt. Ezzel a mérkőzéssel sikerült a küzdő feleknek elérni, hogy egyikük se legyen olimpiai bajnok. Aki kikapott, azért, aki győzött azért- mert őt is tönkretették.
Mindebből a másik ágon szereplő kubai E. Correa profitálhatott, pedig csak 2 véleményes mérkőzéssel került döntőbe, ahol a sérült Kajdival került szembe. Correa óriási szerencséjére, sikerült egyszer leütni Kajdit, amit megint túlértékeltek a pontozók, sajnos. Az egészben az a szörnyű, hogy Kajdi Jancsi simán hozta volna az aranyat, ha egészséges.
Nahát ilyenek miatt gondolom én, hogy Kajdiból remek profi válhatott volna, ha fiatalon, egy érmes amatőr világverseny után elszegődhetett volna profinak. Ez nyilván csak találgatás, de amikor több világszervezet, és sokféle cím létezik, akkor egy Kajdi-féle klasszis, valóságos „övgyűjtögető” lehetett volna, vagy lenne manapság. Ráadásul, hála a „nagy generációnak”, (Hearns, Hagler, Duran, Leonard) már megszűnt a nehézsúly egyeduralma. Kisebb súlycsoportok is vonzzák az érdeklődőket, a médiát, a pénzt. Ha csak ezt az utolsót nézzük az sem lebecsülendő egy anyagilag el nem kényeztetett amatőr bunyós számára. Sajnos Kajdi Jancsi, ilyen szempontból rossz időben és rossz helyen élt. Pechjére még az élet azt a kárpótlást sem adta meg neki, hogy a jól megérdemelt olimpiai aranyat betehesse otthon a vitrinbe.
