Az ásó nyelétől kérgesre keményedett, mocskos tenyerek szorongva szorongatják szétgyűrt dollárkötegeiket a ragacsos szeptemberi, nevadai forróságban, úgy délután négy óra körül. Barna, borostás arcokból kicsücsörödő ajkak között kisuhanó, whiskey-vel és szivarral ápolt rekedtes hangok üvöltenek, és több száz, csizmák dobbantásától kísért sarkantyúpendülés csendül fel, minden egyes alkalommal, mikor a ringben heroikus küzdelmet folytató fekete, és a fehér férfi bevisz egy-egy kemény találatot egymásnak. Hopp! Most a fehér fickó padlóra kerül! Feláll, folytatja, a nézőtéren pedig máris repül egy kalap, illetve tulajdonosának a még meglevő négyből egy újabb foga, mikor két némileg ittas, hosszú szakállat viselő szerencsefia rövid szóváltásból ökölváltásba torkolló véleménycserét végez az imént látottakról. Az esemény szervezője elégedetten néz körül a goldfieldi közönségen, és egy rövid mosolyt enged el, elégedetten summázva nagyszabású vállalkozásának szemmel látható sikerességét. És Tex Rickard talán már biztos is benne, hogy nem utoljára vágott bele egy ilyen esemény leszervezésébe, és talán egyszer túl is fog nőni ezen a néhány tízezer, döntő részt ittas aranyásóból álló közönségen. Persze, az egykori szerencsejátékos, városmarsall Rickard akkor még nem sejthette, hogy valamikor a jövőben majd őt tartják számon, mint az ökölvívás legelső jelentős meccsszervezője, és promótere.
Kicsit anakronista módon tévelyedjünk hát vissza egy jó száz évet az időben, és nézzük meg, hogyan is lett Tex Rickard minden idők első ökölvívó menedzsere, és hogyan fektette le az alapjait ennek a ma is gőzerővel működő iparágnak!
A klondike-i aranyláz kalandorai alapvetően két különböző úton keresték a mesés gazdagságot. Egyesek egyszerűen fogták az ásójukat, a csákányukat, vagy az aranymosó tányérjukat, felkerekedtek, és a két kezük kemény munkájával próbáltak rálelni a szédítő sárga csillogásra. Tulajdonképpen az ő munkájukra épített a másik megdollárosodni vágyó csoport is, akik legfőbb szándéka volt, hogy az elegáns városi mulatókban kártyát vetve tehermentesítsék az aranyásókat a kemény megpróbáltatások során összeszedett vagyonuktól. Az 1895 novemberében Alaszkába érkező George Lewis „Tex” Rickard is kétségkívül ez utóbbi csoportot képviselte. Huszonnégy éves volt mindössze, de rengeteg dolgot látott, hallott és tapasztalt már ahhoz, hogy bátran vágjon neki az ismeretlennek.
Hősünk 1871. január 2-án látta meg az amerikai napvilágot, Missouriban. Mindössze négy éves volt, mikor néhány Pinkerton ügynök megtámadta a szomszéd házat, halálos golyót röpített a család nyolcéves gyermekébe, és megsebesített másik hármat is. (A Pinkerton először egy magándetektív társaság volt, majd Észak és Dél háborújában afféle titkosszolgálati szerepet látott el.) Tex apja ekkor elégelte meg az ottani viszonyokat és családjával Texasba telepedett át. Sajnos, az idősebb Rickard nem sokáig élvezhette Jockey Ewing későbbi lakhelyének klímáját, ugyanis 1881-ben elhagyta az árnyékvilágot. A kis Tex ekkor kilépett az iskolából és a család kenyérkeresőjévé avanzsálódott, volt rakodómunkás, csikós, kocsis, és cowboyok csizmapucolója is, munka közben pedig szívesen elhallgatta a texasi keményfiúk pisztolypárbajokról, életveszélyes zűrökről alkotott elbeszéléseit. 1894-ben Henrietta város marsalljának választották meg, és rövid időn belül, mint a törvény szigorú, ugyanakkor igazságos képviselője tartották őt számon. Az évek alatt rendkívül fortélyos és ügyes kártyajátékos vált belőle, szerette és tudta is kísérteni a szerencséjét. Aztán huszonnégy évesen hatalmas törés és fordulópont következett életében, hiszen első gyermeke nem sokkal születését követően meghalt, akit hamarosan fiatal felesége is követett. Ettől kezdve nem volt már, mi Texashoz kösse és amint Alaszkáról és az aranyról érkező hírek elérték, feléledt benne a kalandvágy, felkerekedett, hogy megalapítsa a maga szerencse-kovácsműhelyét.
Rickard és barátja, Will Slack először Juneauban kötött ki, ahol véget nem érő kártyacsatákkal múlatták az időt, majd, mikor a tavaszi olvadás elkezdődött, nekivágtak, hogy átkeljenek a rettegett, több mint 1000 méter magas Chilkoot Hágón, amely akkoriban az aranyásók egyik legjobban kihasznált útvonala volt, ezen keresztül érhették el a Bennett-tavat, ahonnan aztán a Yukon folyón indulhattak tovább az aranylelőhelyek felé. A Chilkoot Hágó 800 méteres felfelé kapaszkodó útján kb. 300 méteres szintkülönbséggel kellett megbirkózni a kalandvágyóknak, és mivel málhás állatokat esélytelen volt a meredek hegyoldal közel 1500 jeges lépcsőfokán felvinni, az átkelők saját hátukon voltak kénytelenek felcipelni az összes holmijukat.
Will Slack inkább visszafordult, Texnek viszont sikerült túljutni rajta, bár élete legkeményebb megpróbáltatásának nevezte. Így kötött ki Circle Cityben, ahol aztán utolérte a szerencséje. Történt ugyanis, hogy két angol úriember felbérelte, hogy vezesse át őket Bonanza Creek-en, amiért, Tex őszinte megdöbbenésére, nem kevesebb, mint 60.000 dollárt fizettek neki. Az első gondolata az volt, hogy visszatér Texasba, és vesz egy farmot, de inkább meggondolta magát és az összeget befektette valamibe, ami abszolút illett hozzá. Talán nem nehéz kitalálni, hogy egy szerencsejáték barlangot nyitott, méghozzá az alaszkai aranyláz egyik leghíresebb városában, az egyre csak növekvő Dawson Cityben. Õ és üzlettársa, Tom Turner négy hónap alatt összesen 155.000 dolláros nyereséget könyvelhetett el magának. De hát, ami könnyen jön, könnyen is megy, Tex pedig néhány nappal a négy hónapos forduló után, egy balul sikerült kártyacsatát követően már savanyú ábrázattal a szalon új tulajdonosának és teljes vagyona újdonsült birtokosának kezét volt kénytelen rázogatni. Egy vasa sem maradt hát, fejét sem tudta hol lehajtani, ezért elszegődött a Monte Carlo nevű szalonba (melynek tulajdonosa akkoriban egy Bill Gates nevű egyén volt), ahol csaposként, osztóként, pincérként dolgozott. Itt ismerkedett meg egy bizonyos, enyhén szólva is bőbeszédűként jellemzett, sokat megélt Wilson Mizner nevű figurával, aki az ökölvívó mérkőzésekben rejlő üzleti lehetőségeket illetően felnyitotta Tex Rickard szemét.
Tex, a kockázat országos cimborája persze azonnal belevágott a dologba. Az első bokszmeccs, amit leszervezett, meglehetősen balul sikeredett, ugyanis az emberét kiütötték, egyenesen az asztalára tálalták fel neki. A fogadást ekkor elvesztette, de továbbra is komoly potenciált és dollárkötegeket látott az ökölvívósportban. A következő találkozót már a Monte Carlo tánctermébe szervezték, Miznerrel közösen, és aki látni akarta a szerződtetett Frank Slavin és Biff Hoffman összecsapását, annak fejenként 25, illetve 15 dollárt kellett fizetnie. Ahogy a találkozó elkezdődött, a hangulat azon nyomban a tető fokára hágott, Rickard és Mizner széke pedig valósággal izzani kezdett, mivel Slavin az első ütésével azonnal aludni küldte Hoffmant. 
Texnek ekkor elege lett Dawsonból és úgy döntött, hogy továbbáll, méghozzá Rampart irányába. Letelepedett, és fokozatosan, kemény, kétkezi munkával felépítette a saját szalonját, aminek a Northern nevet adta. Tizennégy különböző asztal várta a vendégeket, akik naponta összesen kb. 6 hordó whiskey-t fogyasztottak el. A szerencse ismét rámosolygott Rickardra, ugyanis a söntésétől nem messze hatalmas aranymezőre bukkantak, a csórók, a ringyók, a kocsmárosok, több száz dollárnyi aranyat mostak ki naponta, az első két hónapban pedig millió dollárokban volt mérhető a kimosott színesfém értéke. Ebből könnyen ki lehet következtetni, hogy Rickard kocsmája, elég rövid időn belül, mekkora profitot termelhetett...
Egy nap Tex éppen az újságját böngészte, amikor meglátott benne egy számára felettébb figyelemfelkető cikket. A könnyűsúlyú ökölvívói világbajnoki címért írtak ki találkozót Joe Gans és Battling Nelson között. Tex azonnal lecsapott a hírre, hisz tudta, hogy már magának a meccsnek a megszervezésével és lebonyolításával is jócskán kereshet, nem beszélve arról a dollármennyiségről, amit aztán a nézősereg a Northernben whiskey-re, és a szerencsejátékokra ott hagy. Rickard nem késlekedett, azonnal nekiállt befektetőket keresni, illetve megszerezni a két sportoló beleegyezését is. Rövidesen tehát bejelentették, hogy a Gans – Nelson, könnyűsúlyú világbajnoki címért folyó küzdelemnek 1906. szeptember 3-án, Goldfield városa fog otthont adni.
Nelson 20, Gans pedig 10 ezer dolláros szerződést írt alá, ami akkoriban rekordösszegű pénzdíjnak számított. Rickard a szerepeket is leosztotta: Gans, akiről azt tartották, hogy a cím megszerzése előtt több mérkőzését is eladta, volt a tisztességtelen, „rosszfiú”, akinél benne van a levegőben, hogy ismét eladja magát. Tex töretlen marketing munkájának meglett az eredménye, tudósítók érkeztek Goldfieldbe, vonatok szállították a nézősereget, és ezen a napon még a fáradt aranyásók is ott hagyták szerszámaikat, hogy megnézzék ezt az összecsapást. A mérkőzés délután három órakor kezdődött, óriási forróságban. Gans, a „Vén Mester” dominált a találkozón, remek védekezése, lábmunkája megoldhatatlan feladatot jelentett Nelson számára. Összesen 42 menetet töltöttek a ringben, amely alatt Nelson háromszor került padlóra, és hihetetlen mennyiségű ütést nyelt be, de a vég mégis egy mélyütés miatti diszkvalifikáció formájában érkezett el számára. A szervezés rendkívül sikeres volt, és akkoriban az „Évszázad Mérkőzése” címmel illették a Gans – Nelson találkozót. Tex Rickard csillaga rendkívüli magasságokba emelkedett, ő pedig ismét új hódításokra készült. Eladta a Northernt, és elhagyta Goldfieldet. 
Érdekességként érdemes megjegyezni, hogy nem sokkal Rickard távozása után tűzvész ütött ki Goldfieldben és a Northern is a lángok martalékává lett. A település, miután az aranylelőhelyek kiapadtak, totálisan elnéptelenedett, a hotel, illetve Rickard egykori háza még megtalálható a mai kísértetvárosban.
