1975 februárjában, Buenos Airesben, Avellanedában látta meg a napvilágot Sergio Gabriel Martinez. Természetesen, ahogy ez ökölvívóéknál általában lenni szokott, Martinez apuka – hegesztőként – nem egy ZIL-130-as platóján, de még csak nem is egy telefon dobozában hordozta haza minden nap a zsíros peso kötegeket, hanem egyáltalán annak is örült, ha az éjjel-nappali robot után meg tudta etetni asszonykáját és három gyermekét. A család az édesapa munkája miatt rengeteget költözött, Sergio pedig – mint az ökölvívók kb. 3%-a általában – csendes, visszahúzódó srác volt, aki imádott olvasni és – mint az átlag gyerekek 1%-a általában – nagyon szeretett iskolába járni, illetve tanulni. Martinez saját bevallása szerint nem tartozott a legokosabb gyerekek közé, viszont cserébe nagyon szorgalmas volt és aktívan közreműködött az órákon.
A sporthoz elmondása szerint 9 éves korában kezdett kötődni, nézte az Olimpiát, az olyan hősöket, mint Carl Lewis, vagy Pernell Whitaker és magában elhatározta, hogy valaha egyszer ő is igazi atléta lesz. A halmaz ilyen formában még elég tág volt, de Sergio ennél jobban egyelőre nem mélyedt bele a témába. Az ökölvívás persze már idejekorán megkörnyékezte őt, hiszen egyrészt három nagybátyja is űzte ezt a sportot, másrészt édesapja vérbeli rajongó volt, Carlos Monzon meccsei pedig igazi társadalmi programot jelentettek a családnak és a környékbeli embereknek.
És akkor most következik az ökölvívó CV-k már unalomig ismert pontja, a kis Sergio ugyanis – ahogy korábban említettük – elég szegény környéken nevelkedett, a tág szomszédságában nevelkedő gyerkőcök pedig – vele ellentétben – jobban szerették mások fejét törni az utcán, mint a sajátjukat az iskolapadban. A HVCS-k persze a csendes, visszahúzódó Sergiokát is többször megtalálták, ő pedig egyszer sem ment nekik elborult aggyal, sőt bokszolni sem kezdett el a srácok erőteljes ösztönzésére, egyszerűen leporolta magát, csendben továbbment, és még a helyi Kutya úr sem sietett a segítségére. „Persze, mivel egy kis csendes, stréber kölyök voltam, egyértelmű célpont voltam ezeknek a bandába verődő srácoknak. Néha eléggé megszenvedtem emiatt. Nem voltam egy harcolós típus, nem is próbáltam ellenállni nekik, vagy leállni velük bunyózni. Párszor tehát elkenték a számat. A bátyám szeretett verekedni, ő azért megvédett néha, de hát nem lehetett mindig velem. Szóval, általában én voltam az, akit elagyabugyáltak. Egyébként még ma is kétszer meggondolnám, mielőtt belemennék egy utcai bunyóba.”.
Ki tudja, Sergio Gabriel mire vihette volna, ha olyan körülmények közé születik, ahol támogatják a tanulását, ő azonban a család szemében 14 éves korára potenciális kenyérkeresővé nőtte ki magát, és – mivel bátyja a kötelező katonai szolgálatát töltötte – a fiúnak a tankönyveket hegesztőszemüvegre és colstokra kellett cserélnie.„Nem volt választásom, ezt kellett tennem. Megértettem, hogy ennek így kell lennie. Segítettem az apámnak a hegesztői munkájában, de ezenkívül is elvállaltunk mindent, festést, mindenféle munkákat, hogy kenyeret tudjunk tenni az asztalra.”
Martinez eközben egyre inkább rákapott a sportolásra, először focizott, de mivel ebben nem volt különösebben tehetséges, biciklizni kezdett. Persze, nem egy camping bringán próbálgatta a kontraféket a játszótéri kavicságyások közepén, hanem több regionális és országos bajnokságon is indult, és számos díjat is bezsebelt. A bringás karrier aztán egy szomorú incidenssel ért véget: „Abbahagytam, mikor ellopták a cajgámat. 1991 szilveszterén történt, aznap lopta el valaki. Egy háztömbbel arrébb történt. Teljesen magam alatt voltam.”
Húsz évesen, 1995. május 2-án sétált le először egy ökölvívó edzőterembe, eredetileg egy erőfelmérésre készült, de nagyon megtetszett neki a boksz és, mint mondta, azonnal eljegyezte magát az új sportággal: „Jól emlékszem arra a napra, egyszerűen beleszerelmesedtem a bunyóba. Hét nap múlva, május 9-én már megkérdezték az edzők, van-e kedvem kicsit kesztyűzni. De én már 2-án tudtam, hogy ökölvívó akarok lenni. Szerelmes lettem a bokszba, hiszen úgy éreztem, sokkal egyszerűbb és természetesebb számomra, mint az előző sportágak, amiket próbáltam. A focisták rengeteget futnak, a bringa pedig nagyon nehéz és veszélyes sport. Az ökölvívás sokkal könnyebbnek tűnt számomra.”
Sergio első edzője nagybátyja, Rueben Paniagua lett, és természetesen első körben az amatőrök között próbálkoztak, de Martinez hamar belátta, hogy a következő olimpia még a látóhatáron sincs, ő pedig nem kifejezetten a mazsolák közé tartozik, így átállt a profik táborába és 1997 Karácsonya után egy nappal le is tudta első hivatásos mérkőzését. Az elkövetkező két évben Sergio nem sokat lustálkodott, ’98-ban hat, ’99-ben pedig tíz meccset abszolvált Argentinában.
2000 februárjában Martineznek óriási lehetőség pottyant az ölébe, hiszen a las vegasi Mandalay Bay Casinoban, az Erik Morales vs. Marco Antonio Barrera küzdelemmel fémjelzett gálán bokszolhatott, méghozzá a szintén feltörekvő státuszban levő ütőgép Antonio Margarito ellenében. A tét tehát óriási volt, hiszen a győztes megnyithatta magának a kaput a nagyobb kaliberű összecsapások irányába, a történések azonban ezúttal nem Sergionak kedveztek.
A mérkőzésen nagyon kijöttek Martinez hiányosságai, a láthatóan jobb alapokkal rendelkező Margaritoval szemben. Sergio későbbi stílusának jegyei már csírájában ezen a meccsen is látszottak, ugyanakkor képzettség terén szembetűnő elmaradásai is voltak. Gyors volt már ekkor is, de ütéseit még elég kimunkálatlanul kivitelezte, ami miatt nem tudott kellő erőt és energiát beléjük vinni. A másik fő probléma a lábmunkájával volt, amihez az argentinnak annyi köze volt, mint a Sztálin-orgonának a basszus pedálhoz. Egyelőre inkább csetlett-botlott a szorítóban, és így képtelen volt elkerülni a már akkor is sziklafejű ostromgépként rohamozó mexikói támadásait, sokszor le kellett állnia verekedni Margaritoval, ami nem volt éppen egy jól kamatozó befektetés. Tony jó szokása szerint a meccs második negyedében melegedett bele a bunyóba, és fokozatosan felőrölte Sergiot, aki – későbbi önmagához képest – igen csapnivaló erőnléttel állt ki a meccsre. A hatodik menetre Martinez már meglehetősen kimerült, és igen nagy verést kapott a mexikóitól, a hetedik felvonás végén pedig, egy kőkemény beszedett sorozat után, Joe Cortez le is léptette a már csak tántorgó Sergiot.
Ez a lehetőség tehát elúszott, de Martinez szerint nem volt túl jó passzban akkoriban: „Minden motiváció kiveszhetett volna belőlem a vereség után, de ez mégsem történt meg, hiszen tisztában voltam vele, hogy nem az volt életem legjobb időszaka, főként a magán dolgaimat illetően. Szóval, tudtam, hogy lesz még ennél sokkal jobb is a helyzet. Eszembe sem jutott feladni a harcot, hiszen profi ökölvívóként még számos megvalósítandó cél állt előttem. Eléggé mélypontom voltam az idő tájt, hiszen úgy éreztem, nem vagyok elég hálás a szüleimnek, mert nem tudtam őket segíteni sem pénzben, sem máshogy. A családom viszont megértette a helyzetet és hagyták, hadd tegyem, amit szeretnék. Átsegítettek tehát ezen a krízises időszakon. Én pedig nem vagyok egy feladós típus, égtem tehát a vágytól, hogy visszatérjek és bizonyítsak.”
A lehetőség azonban elég sokáig váratott magára, Martinez két évig még Argentinában bokszolgatott, hazája váltósúlyú bajnoka lett, de nem úgy nézett ki a helyzet, hogy valaha is képes lesz kinőni a tornatermi gálákat és a civilben kábé rezsószereléssel foglalkozó ellenfeleket. Ezek az összecsapások természetesen pénzben sem hoztak túl sokat a konyhára Sergio számára, így egy napon összecsomagolt és elindult szerencsét próbálni Spanyolországba…
„A megélhetés miatt léptem le onnan, akkoriban nagyon sokan nyomorogtak a hazámban. Tudtam, hogy
lépnem kell. Új utakat kellett keresnem a pályafutásom folytatásához. Egy szombati napon indultam el Argentinából, és az olaszoknál kötöttem ki. Semmi tapasztalatom nem volt az utazással kapcsolatban. Még egy térképet sem láttam soha. Február 9-én, néhány nappal a születésnapom előtt mentem el, az akkori barátnőmmel együtt. Hat tömött táskánk volt, tele ruhákkal, ebből persze öt a barátnőmhöz tartozott. Öt különböző vonattal kellett menni, a nyelvet egyáltalán nem beszéltem és a tetejébe még a párom is beteg volt. Igen rosszul volt, influenzával, vagy valami gyomorbajjal küzdött, már nem is tudom. Éhes voltam, fáztam és esély nem volt rá, hogy valaki esetleg segít nekem. Fogalmam sincs, végül hogy is értem ki Spanyolországba. Nem tudtam térképet olvasni sem, az egész egy katasztrófa volt. De ha akkor nem teszem meg ezt a lépést, akkor talán ma nem tartanék ott, ahol vagyok.”Martinez pályafutása tehát Spanyolországban folytatódott, Sergio pedig új trénert keresett magának, és felvette a kapcsolatot Gabriel Sarmientoval, akivel ezután majdnem 10 éven át dolgoztak együtt. A spanyol szakember így mesélt a kezdetekről: „A sebességén és a lábmunkáján kellett dolgozni. Ezek nélkül ma sem tartana ott, ahol. De először is a lábmunkát kellett összehozni, és utána mehettünk a többi elemre.”
A kiugrás azonban sokáig váratott magára, Sergio a következő hét évben leginkább másodvonalas ellenfeleket vert meg, egy időben pedig még Kótai Mihály akkori IBO nagyváltósúlyú bajnok kihívójaként is felmerült a neve.
Az igazi lendületet végülis Sergionak tanácsadója, Sampson Lewkowicz közreműködésével sikerült elkapni, aki Lou DiBella személyében megfelelő promótert talált a számára. DiBella meglátott valamit az akkorra már igen sok mérkőzéssel rendelkező argentinben, és úgy vélte, megér egy próbát a srác.
Martinez 2008 októberében Alex Bunema ellen lépett ringbe, a tét pedig a WBC nagyváltósúlyú „interim” világbajnoki címe volt. Ez már egy egészen más Sergio volt, mint aki 8 évvel ezelőtt vereséget szenvedett Margaritotól. Lábon rengeteget javult, ellenfele nagyrészt csak kereste a ringben az argentint, aki rendkívül gyorsan mozgott folyamatos irányváltásokkal, váratlan szögekből püfölte kongói ellenfelét. Bunema menetet sem volt képes nyerni a magabiztos, és kiváló erőnléttel kiálló Martinez ellen, az edzői pedig a nyolcadik menet végén inkább megkímélték cipóra vert védencüket a további keserű pillanatoktól.
Sergio tehát egy tekintélyes világszervezet címét szerezte meg nagyváltósúlyban, 2009 februárjában pedig a jónevű Kermit Cintron ellen indult harcba, hogy megvédje az övét és begyűjtse pályafutása eddigi legjelentősebb skalpját.
A meccsen aztán Sergio rekordot állított be, ugyanis egy mérkőzés alatt két alkalommal is meglopták őt. Cintron szokásához híven sok ütéssel próbálkozott, de képtelen volt lezárni a ringet sokat mozgó ellenfelével szemben, aki viszont sikerrel előzgette és kontrázta meg a nála láthatóan lassabb puerto-ricoit. A mérkőzés közepére Cintron feje már olyan nyúzott volt, mint 1942 telén Friedrich Paulus tábornagyé.
A hetedik felvonásban aztán Maravilla (csak mert ez Martinez „hívójele” a bokszvilágban, jelentése: „csoda”) egy előkészítő jobbos után ütött szűk hátsókezes egyenessel elkapta Cintront, aki a kötelekhez hátrált, majd a padlóra rogyott. Frank Santore vezetőbíró számolt is a puerto-ricoira, aki – miközben folyamatosan fejelésért reklamált – nem hajlott a küzdelem folytatására, így a mérkőzésvezető kihirdette Martinez győzelmét. Sergio ünnepelt, Cintron pedig továbbra is hőzöngött és a fejelés mellett kampányolt, holott a visszajátszásból is egyértelműen látszott, hogy tisztán ütéstől fogott padlót, Maravilla feje pedig el sem érte őt, maximum 4-5 szál a hajkoronájából. A szorítóban nagy tanakodás és persze nyakló nélküli reklamálás kezdődött, Santore pedig végülis bevette Cintron hazudozását és megváltoztatta a végeredményt, kb. 3 perc szünet után pedig folytatódhatott a találkozó. Sergio a további menetekben is tette a dolgát és szétklopfolta a puerto-ricoi fejét, az utolsó felvonásban ugyanakkor ismét egy kis ajándékot kapott Santorétól, egy pontlevonás formájában. Cintron egy támadás alkalmával kissé mélyre hajolt, Martinez viszont közben támadásban volt, így az egyik ütése a puerto-ricoi fejének hátsó részét érte. A panaszkodásból ezen a meccsen csillagos ötöst kapó Kermit fiú persze ezúttal is árulkodott a tan’tó bácsinak, a mérkőzésvezető pedig tette a dolgát és simán levont egy pontot Sergiotól.
A 12. menet után azonban még így sem lehetett kérdés, hogy ki nyerte a meccset, aztán az eredményhirdetésnél jött a meglepi: az egyik pontozó 116-110-re Martinezt látta jobbnak (kb. ez felelt meg a realitásnak), a másik kettő viszont 113-113-mal döntetlenre adta a találkozót. Sergio tehát kb. egy óra leforgása alatt megkapta a kokit, meg a tockost is, hiszen először egy KO, majd egy sima pontozásos győzelmet loptak el tőle. Címét ugyan megtarthatta, de amit ezen az összecsapáson műveltek vele, annak a sportág szégyenoldalán lehet kiemelt helye. Frank Santore pedig reméljük, legközelebb maximum mezben és kesztyűben fog Sergioval közös ringben állni…
2009 decemberét írtuk, mikor főszereplőnkre újabb nehéz feladat várt, a korábbi váltó és nagyváltósúlyú világbajnok Paul Williams személyében. A nyurga Williams igen különös szerzet volt az ökölvívó világban, hiszen váltósúlyúként ugyanolyan szűkre szabott karhosszal bírt, mint pl. Vitali Klitschko, akinek általában ez az egyik fő fegyvere a nehézsúlyú pályatársai ellenében. Nos, rendkívüli adottsága ellenére a pókszerű amerikainak általában eszébe sem jutott balegyenesezgetni, és tisztes távolból kibokszolni a riválisokat, sőt pont ellenkezőleg: közel ment hozzájuk és verekedett velük! Mindezt pedig olyan ütésszámmal tette, hogy a korrekt eredmény érdekében valószínűleg egy helyett 2-3 ember ment ki a meccseire a compuboxosoktól. Williamst egyébként Kelly Pavlikkal próbálták ebben az időszakban összehozni, csak a középsúly világbajnoka magánéleti problémái (kb. melyik kocsmában igyak ma?) és folyamatos sérülései miatt képtelen volt kiállni ellene, így maradt Martinez… de a meccs képét nézve ezt senki sem bánta meg.
Két balkezes bunyós csapott össze egymással, Williams pedig azonnal előrelendült és letámadta Sergiot. Maravilla eleinte csak elmozgott a keményen rohamozó mérgespók elől, egy perc elteltével pedig már padlón is találta magát. Igaz, Williams ütésének csak érintőleges köze volt a padlózáshoz, inkább volt tulajdonítható csúszásnak, ami Martinez lendületes hátrálása miatt következett be. Szerencsétlenségére azonban Paul pont utána küldött egy ütést, így simán lehetett padlózásként látni az esetet. A dolog nem igazán hatotta meg azonban Sergiot, aki a menet végén egy jobb horoggal kísérve vissza is fizette a kölcsönt Williamsnek. A menetnek a Büntető szerencséjére, a számolás után vége is volt, így kapott némi időt a regenerálódásra. Sergio a meglehetősen álmatag első etapja után a másodikban már aktivizálta magát, és mindjárt az elején megint elkapta Williamst a jobb horgával. Az amerikai ezúttal nem került padlóra, de néhány pillanatra Vosztok-1-ként keringett a saját feje körül, az életet adó légkört keresve. Martinez ekkor már jobban ráérzett a bunyóra, szokásos stílusában cikázott az ellenfele körül, és mivel a Büntető még a sokadik jobb horog után sem volt hajlandó feljebb húzni a fedezékét, Sergio megbízhatóan logisztikázta ezeket az ütéseket riválisa fejére. Maravilla ezen kívül szívesen nyúlt a testütésekhez is, bár nyilván kényelmesebb is volt a hét centivel magasabb ellenfél gyomrát és szívtájékát bombázni, mint állandóan felnyúlkálni a fejéhez. A mérkőzésen egyértelműen Williams próbálkozott több ütéssel, azonban a tisztább és látványosabb, keményebb találatokat a hatékonyabban támadó Martinez jegyezte. A két fél számos alkalommal ment bele kőkemény, nyílt sisakos ütésváltásokba, a közönség nem kis örömére. A találkozó igen kiegyenlített képet mutatott, és leginkább egy döntetlen eredmény felelt volna meg a valóságnak, ám a pontozók végül – többségi döntéssel – Williams mellett tették le a voksukat, az összecsapást pedig utólag számos helyen az „Év meccsének” választották meg.
Williams és Pavlik továbbra sem tisztázta a nézeteltéréseit, kézenfekvő lehetőségnek tűnt tehát, ha a Büntető helyett az őt komolyan megszorongató Martinezt hozzák össze a középsúly akkori legjobbjával. A meccs létre is jött 2010 áprilisában, a statikus és állítólag a meccsre nagyon keményet fogyasztó Pavlik pedig nem tudott mit kezdeni a mozgékony, gyors argentinnal, aki fokozatosan ízekre szedte a világbajnokot. Martinez mindjárt a meccs elején elhúzott, Pavlik csak a középső menetekben látszott felzárkózni hozzá, főleg, miután a hetedik felvonásban le is tudta ütni a kihívóját. Sergio azonban szokás szerint felállt, és folytatta a küldetését. A kilencedik menetben ráadásul Maravilla sikerrel széttrancsírozta Pavlik jobb szemöldökét, a címvédő pedig innentől kezdve már inkább csak szobrozott a szorítóban. A meccs végén nem férhetett kétség a győztes személyéhez, és lám, már a bírók is így akarták és egyhangú pontozással Martineznek adták a mérkőzést, aki így begyűjtötte a WBC és WBO középsúlyú öveit.
Folytatása hamarosan következik!
Baranyai Gergely, Greg
2013. 04.24.
