Kent volt a család "Bébije", aki az 51. utcában lévő Joe Louis edzőteremben sajátította el a sportág alapjait. Kitűnő tanítványnak bizonyult, olyannyira, hogy 1958 február 26-án, mindössze tíz amatőr mérkőzéssel a háta mögött, megnyerte a chicago-i Aranykesztyű díjat a félnehézsúlyúak nyílt versenyében. Mindössze 18 éves volt, amikor a Városi Stadion közönsége és a szakértők felfigyeltek, rá, hiszen teljesen ismeretlenül került a döntőbe, ahol ellenfele egy furcsa nevű, Louisville-ből származó fekete srác volt. Úgy hívták, hogy Cassius Marcellus Clay jr. Õ 12 éves korában kezdte el az ökölvívást szülővárosában, s amikor azon az estén szemben találta magát evvel a chicago-i fekete sportolóval, már több mint 150 mérkőzést vívott. És már akkor is az öndicséret mestere volt.
-"Kent Green?! Hol ez a nigger?!- kiabálta nagy hangon, miközben a versenykiírást nézte a táblán. Aztán, hogy ott termett mellette az ellenfele, rákiabált:
"Te vagy az? Te szerencsétlen. Tudod mit jelent az, hogy leradírozni, lemosni, szétmázolni? Hát ez vár rád."
Green ránézett, aztán elment mellőle. "Ez nem normális" -gondolta magában.
De "az öreg" Green már ismerte Clay-t. Látta verekedni, meg jóval több ringtapasztalata is volt a fiánál. Nem számított arra, hogy a két fiatal összekerül, de amikor mégis így alakult, azt a tanácsot adta, hogy "Fiam, az első pillanatban, amikor tudsz, kerülj a közelébe, "bújj be" az öklei között, és aztán bentről dolgozd meg, de mint egy cséphadaró!" Clay ekkor alig 79 kiló volt, valamivel több, mint Kent. Az sem jelentett keveset, hogy sokkal több mérkőzést vívott, több tapasztalatot szerzett. De Kent az első gong ütéstől a helyzet ura volt, és a bíró a második menetben leléptette Clay-t. Az egykori Cassius Clay a profi karrierje végén is emlékezett az esetre:
-"Nem ütött ugyan ki, de ami igaz, az igaz, annak a "verekedésnek" véget kellett vetni, különben szétcsapta volna a gyomromat. Annak rendje és módja szerint technikai KO volt. Túl fiatal voltam még akkor. Alig 16 éves, ő meg már 18. És jóval erősebb is nálam. Egyszerűen nem tudtam megütni. Én meg olyanokat kaptam...A bíró jól látta és véget vetett a mérkőzésnek."
Lehet, hogy Kent valóban erősebb volt akkor, lehet, hogy az apjának a tanácsa vált be, de az kétségtelen, hogy ellenfele tántorogva távozott a ringből. (Ha hinni lehet Ali 1975-ben megjelent önéletrajzának, Clay a mérkőzés előtti estéjét egy barátnőjénél töltötte.) Így lett Kent-ből 1959-ben profi öklöző.
Az első versenyévében jobbára ismeretlen versenyzők ellen mérkőzött, mígnem 1960 februárjában pontozással legyőzte az akkor még szintén ismeretlen, de feltörekvő Amos Johnson-t. (Johnson később vált ismertebbé, legyőzte Willie Besmanoff-ot, Lou Bailey-t és az angol Henry Cooper-t, és döntetlenül végzett Karl Mildenberger ellen). Ezután zsinorban ismét névtelen ellenfelek következtek. 1960. augusztus 3-án pontozással verte azt a Lou Bailey-t, aki a 60-as, 70-es években olyanok ellen mérkőzött (nem sok sikerrel), mint Foreman, Quarry, Jones, Banks, Spencer, Shavers, Lyle, Bonavena, Kirkman vagy Bobick stb.
Kent 1959-ben megnősült, 1960-ban pedig már gyerekük is született. 20 éves fejjel apa lett. Akkor még nem láthatta, hogy kissé elkapkodta az életét, különösen, mert házassága rosszul sikerült. 1961-ben abba is hagyta a profi ökölvívást.
"Ha akkor nem hagyom abba, Muhammad Ali-t, amíg öklöz, mindig megvertem volna." -jelentette ki később. Clay, miután megnyerte a római olimpiát, még abban az évben hivatásosnak állt. A két bunyós életútja a szorítóban már elkerülte egymást, de az életben "összefutottak" párszor. 1965-ben találkoztak ismét, egy chicagói étteremben, dehát akkor már Clay (Muhammad Ali néven) nehézsúlyú világbajnok volt. Green még az első feleségével ült abban az étteremben, amikor Ali belépett. Nem vették észre egymást, a felesége figyelmeztette, hogy:
"Nézd, ki van ott. Miért nem mégy oda hozzá kicsit elbeszélgetni?"
De Kentnek valahogy nem fűlt hozzá a foga, mert rosszul érezte magát a gondolatra, hogy Ali esetleg át néz rajta, hogy "Ki ez az ürge?", és akkor őalatta megnyílna a föld. De a felesége csak nógatta. Odalépett hát Ali asztalához, egymásra néztek és Ali felugrott:
"Kent Green! Nézzetek rá, ez az ürge ütött ki. Gyere, most visszaadom!" - és ezzel magához ölelte. Aztán faggatni kezdte, hogy s mint él.
Ali rendkívüli sikerének fényében, Kent Green valóban egyedülálló jelenségnek számított, hiszen "azon kevesek egyike", akik kiütötték a nehézsúlyú világbajnokot. Dehát az régen volt, bár egy-egy újságcikk időnként feldobta még a nevét. Green ebben az időben a Keresztény Ifjak Szövetsége chicagói szervezeténél dolgozott. Az ötvenes évek végén önvédelmi programot dolgozott ki fiatalok számára, hogy segítsék a rendőrséget a bűnöző bandák elleni küzdelemben. Green csak részbeni elfoglaltságnak tekintette ezt a munkát, de aztán egésznapos elfoglaltságában 12 évet húzott le ott. A két néger öklöző, bár életük más-más irányt vett, kapcsolatban maradt egymással. 1968-ban aztán Green elszánta magát, és egy este, amikor Ali chicagói otthonának vendégei voltak, hirtelen hozzáfordult a kéréssel:
"Mondd, nem tudnál nekem összehozni 2-3 mérkőzést?"
Ali akkor éppen 3 és fél éves "száműzetését" töltötte, mert nem volt hajlandó bevonulni katonai szolgálatra.
"Ezt komolyan kérdezed? Ringbe akarsz lépni megint?"
És, hogy Green igennel válaszolt, már nyúlt is a telefon után. Edzőjének, Angelo Dundee-nak a fivérét, Chris-t hívta fel Miamiban.
"Itt van egy fickó, úgy hívják, hogy Kent Green. Nem tudom hallottad-e a nevét, egyszer engem kiütött..."
Green két hét múlva már öklözött is. Miamiban már az első menetben kiütötte Jim Robinsont. Már már úgy tűnt, hogy 7 év után "vissza tud" térni, de a föllángolás azonban nem tartott sokáig. Középszerű ellenfelek ellen mérkőzött, de így is csúszott be vereség. A 30 éves Green beérte azzal a pénzzel, amit keresett. Lelépett, "átadva helyét a fiataloknak". Új felesége volt, a családja, a munkája lekötötte, az érdekelte. Úgy érezte, hogy ő soha életében nem kíván már szorítóba lépni.
A 70-es évek közepén munkát váltott, és elment igazgatónak a chicagói Playboy club egyik éttermébe. Tíz igen hosszúnak tűnő hónapot töltött itt, s ezalatt egyetlen szabadnapja sem volt. Magára maradt az asszony a gyerekekekkel, és úgy érezte, hogy az egész élete kisiklik. Felhívta a Coca Cola személyzeti osztályán dolgozó egyik barátját és átlépett hozzájuk. Onnantól kezdve jutott ideje a családra, élete rendbe jött.
Az idő vasfoga azonban kikezdte a Kent Green nevet. Ma már a legfanatikusabb bokszszurkolók is csak annyit kérdeznek a nevének hallatán: Kent Green? Ki ez az ürge...?
Rekordja:
1959-11-22 Nigel Green Chicago, IL, USA W UD 4
1959-11-29 John Forbes Chicago, IL, USA W TKO 2
1959-12-29 Raford Bracken Chicago, IL, USA W UD 4
1960-02-03 Amos Johnson Chicago, IL, USA W PTS 4
1960-03-17 Ray Griggs Chicago, IL, USA W PTS 6
1960-03-27 John Hobart Chicago, IL, USA W TKO 3
1960-04-09 Andy Bond Chicago, IL, USA W PTS 6
1960-07-20 Johnny Harper Chicago, IL, USA W PTS 6
1960-08-03 Lou Bailey Chicago, IL, USA W PTS 6
1960-08-10 Peter Brister Chicago, IL, USA W KO 1
1960-12-05 Ted Poole Chicago, IL, USA W TKO 2
1961-01-11 Micheal Hendricks Chicago, IL, USA W KO 2
1961-03-31 John Forbes Chicago, IL, USA L TKO 3
1968-10-31 Jimmy (Jim) Robinson Miami, FL, USA W TKO 1
1968-12-01 George Holden Miami Beach, FL, USA W KO 2
1969-03-18 Willie McIntyre Miami Beach, FL, USA W PTS 8
1969-07-29 John Hudgins Miami Beach, FL, USA L KO 3
2003. 05. 23. Leibinger Gábor
