A 11. század elején, a perzsiai Alamút városában kezdődött a nizáriták fénykora, akiket, népszerűbb nevükön, asszaszinokként ismerhetünk a történelemből, és a hozzájuk fűződő legendákból. Ezekben a legendákban az asszaszinok kíméletlen, megalkuvást nem tűrő gyilkosokként tűnnek fel, akik mindent megtesznek, és az összes létező eszközt bevetik, hogy a vezetőjük, a Hegyi Öreg által kijelölt célpontot megsemmisítsék, illetve ha kell, nevetve vetik magukat a halál ölelő karjaiba. A szorítók orgyilkosa, az Eastoni Asszaszin névre hallgató nehézsúlyú világbajnok Larry Holmes azért ennyire nem volt szélsőséges, de áldozatainak, sikereinek és harcainak számát bizonyára a középkor bármelyik nizáritája megirigyelné. Következzen egy hiánypótló írás minden idők talán legkevésbé megbecsült nehézsúlyú világbajnokáról!
„Voltak olyan napok, hogy semmi nem jutott a tányérra. Mindannyian ettünk, de olyan keveset, ami nem volt elég nekünk. És tudják, én gyerekkoromban olyan 70-80 font körül jártam, ott voltak a bátyáim, akik idősebbek voltak, többet akartak enni… és hát el is szedték a magukét. Azt pedig nem mondhattad nekik, hogy neked is adjanak, mert elagyabugyáltak. Ez volt az egyik dolog, amiért nekiálltam bunyózni, elegem lett belőle, hogy a fivéreim állandóan megpakolnak. Ifjú voltam, és hát belekeveredtem néhány zűrbe. Almát, körtét loptam, meg ilyesmi. De semmi igazán súlyosat. Nem törtem be házakba, nem loptam el senkinek a vagyonát. Soha nem tettem ilyesmit, pedig akartam, betörni és lopni, mert nem volt semmim, de végül nem tettem, egy belső hangra hallgattam, ami azt diktálta, hogy ne csináljak ilyet. Dolgoztam egy autómosóban, óránként egy dollárért. Akkoriban ez jó pénznek számított. Lemostam egy rakás autót óránként egy dollárért. De nem csak ezt csináltam, cipőt is pucoltam. Anyám hívő volt, sokat imádkozott és megismert embereket, akik segítettek segélyhez jutni, illetve szerezni néhány dolgot. És ez az igazság, segélyből éltünk akkoriban. Lyukas cipőben, szakadt nadrágban és sokszor éhesen mentünk iskolába és este is üres gyomorral feküdtünk le. Ez így működött, akkoriban azt hittem, hogy mindenki ezt csinálja.” – idézte fel egy interjú során a kezdeti esztendőket Larry. Ezek az évek 1949-ben, Georgiában kezdődtek, ahonnan a család Eastonba költözött, ahol Holmes ma is él. Minden idők talán legkevésbé megbecsült nehézsúlyú világbajnoka elég későn, 19 évesen kezdett el az ökölvívással foglalkozni, és összesen csupán 22 amatőr mérkőzést vívott. Kerettag volt a Müncheni Olimpiára, de a válogatón vereséget szenvedett, így nem utazott Németországba.
1971-ben aztán óriási megtiszteltetés és pályája szempontjából hatalmas lehetőség érte őt, mikor a legendás Muhammad Ali edzőtáborába, Deer Lake-be hívták, hogy edzéseken a bajnokot sanyargassa. Holmes szereplése annyira jól sikerült, hogy Ali csapata a meghívást több alkalommal is megismételte, Larry-nek pedig lehetősége volt rá, hogy ellesse és beépítse saját stílusába a Legnagyobb ökölvívásának elemeit, mindenekelőtt a fenomenális lábmunkát, és a folyamatos, kiszámíthatatlan irányváltásokat. De nem Ali volt az egyetlen nagyság, akivel Larry edzhetett, hiszen a kor másik ökölvívó óriásának, Joe Fraziernek, illetve a technikai zseni Jimmy Youngnak a felkészülését is segítette. Profi pályafutásának korai szakaszában általában a nagynevű edzőpartnerek előmérkőzésein lépett szorítóba, és kialakította azt a stílust, ami gyakorlatilag 12 éven át feltörhetetlennek bizonyult az ellenfelek számára. Az Alitól eltanult lábmunkát a saját alkatára formálta, a fiatal Muhammaddal ellentétben azonban ő inkább a teli talpán mozgott, amivel keményebb ütéseknek tudott alátámasztást biztosítani. Kifejlesztette – sokak szerint – minden idők legjobb balegyenesét, amivel gond nélkül tudta tartani a neki megfelelő távolságot, és elő tudta készíteni a terepet gyilkos jobbosainak. Ha pedig az ellenfelek mégis közel tudtak hozzá kerülni, Holmes gyilkos felütéseire kellett készülniük, amiket szintén nagy hatékonysággal alkalmazott. Ezek mellé társult még gyorsasága és igazi bajnoki hozzáállása, valódi harcos szív dobogott benne, soha nem adta fel a küzdelmet, és még a legkeményebb leütésből is képes volt visszajönni és nyerni. A csúcson töltött évei alatt mindig 100%-osan felkészülve, remek kondícióban lépett szorítóba és folyamatosan képezte magát, kereste az új dolgokat, amiket megtanulhat, és amikkel még jobb ökölvívó válhat belőle.
1978 márciusában jött el az a mérkőzés, amivel Holmes kb. hét évig tartó királysága tulajdonképpen megkezdődött, ellenfele pedig minden idők legkeményebbnek tartott nehézsúlyú ütője, Earnie Shavers volt, aki korábban már alkalmazta Larry-t, mint kesztyűpartnert. A fiatal bunyós remekül ismerte Shavers erősségeit és gyengeségeit, tudta, hogy az ökölvívás tudományát jóval szerényebb mértékben ismeri nála és a hosszabb meccsek vége felé nem ritka, hogy a késői menetekben cserben hagyja őt az állóképessége. Holmes, minden menetet megnyerve, simán kipontozta Earnie-t, amivel megváltotta belépőjegyét a Ken Norton elleni WBC világbajnoki címmeccsre.
Norton veszélyes ellenfél volt, aki háromszor megütközött Muhammad Alival, és egyszer hivatalosan is legyőzte őt, de objektív értékelés szerint ennek inkább kettőnek kellett volna lenni. Norton pályafutásának vége felé közeledett ugyan, de még mindig nem egy nyugdíjas sakkjátékosnak számított, pláne úgy, hogy Larry a mérkőzés előtt hat nappal ínszalaghúzódást szenvedett a karjában. Holmes így sem akarta a 
mérkőzést elhalasztani, hiszen – mint utólag elmondta – úgy gondolta, hogy több esélyt úgysem kapna és a pénzdíj is olyan jelentős volt (150.000 dollár), amennyit még életében nem látott egyben. 1978. június 9-én éjszaka hatalmas csatát láthatott a Caesars Palace közönsége, Holmes és Norton igazi ki-ki meccset vívott egymással, a védekezéssel nem sokat, a támadással viszont annál többet foglalkoztak. Tizennégy menetnyi tűzpárbaj után egyikőjük sem tudhatta, hogy az elég nehezen lepontozható meneteket hogyan látták az ítészek és tisztában voltak vele, hogy az utolsó menetben kell valami maradandót alkotni, hogy bebiztosítsák a győzelmüket. Norton mindenáron meg akarta tartani a címet, Holmes pedig az élete árán is meg akarta szerezni, ennek szellemében olyan 15. menetet produkáltak, ami talán a minden idők legjobb nehézsúlyú menete vetélkedőben is aranyesélyes lenne. A kíméletlen horogzáporból a fiatalabb Holmes került ki győztesen, a meccs utolsó percében gyakorlatilag minden Norton féle találatra 3-4 válasza volt, így a találkozó végén inkább ő érezhette magát győztesnek. A pontozáson is látszik a meccs szorossága, két döntnöknél ugyanis egy ponttal Holmes nyert, a harmadiknál egy egységgel Norton, tehát megosztott döntéssel Larry lett a világbajnok, akinek első dolga volt, hogy ruhástól belevesse magát a Caesars Palace medencéjébe… „Beleugrottam abba a medencébe, ruhástól, mindenestül. Élveztem a győzelmet, a riporterek, mindenki beugrott velem. Aztán felmentem a szobámba, ahol Don King várt. És mondta a magáét, mert megvárattam a sajtót. Nem tudtam róla, hogy ott lesznek, míg én a medencében szórakozom a többiekkel. Don King meg csak ordítozott velem, így kimentem, bocsánatot kértem a késésért és megtartottam a sajtótájékoztatót.” – nyilakozta Larry a meccs után történekről.
Ezt követően két címvédése következett, Ossie Ocassio és Mike Weaver távozott idő előtt a szorítóból, majd jött a régi ismerős Earnie Shavers elleni visszavágó, amely nem várt izgalmakat hozott Larry számára. Egészen a hetedik menetig Holmes irányított, és uralta a mérkőzést, gyors 
balegyeneseivel kordában tartotta az agresszív Shaverst, és sikerült kiküszöbölnie, hogy a nála rövidebb ütőtávú kihívó megfelelő közelségbe kerüljön hozzá. Aztán a hetedik kör vége felé egy tonna dinamit robbant Larry arcába, amelyet ebben az esetben Shavers jobbosa jelentett számára. Történt ugyanis, hogy Larry, a sarokban állva, lent felejtette bal kezét, a félelmetes Shavers pedig egy, a feje felett átvezetett jobbhoroggal igen keményen leütötte őt. Ötvenből negyvenkilenc bunyós valószínűleg nem a saját lábán távozott volna ez után az ütés után, normál földi halandó előtt pedig az élete is lepergett volna… Larry viszont úgy pattant fel, mintha csak megcsúszott volna, bár a menetből még hátralevő pillanatokban láthatóan nem volt teljesen öntudatánál. Õ maga így vallott később Shavers csapásáról: „Ez mutatta meg mindenki számára, hogy bírom az ütést. Elhihetik, én tudtam, hogy Earnie tud ütni, hiszen dolgoztam vele, mint edzőpartnerrel. Nem akartam tőle ilyen ütéseket kapni. Mondtam neki a meccs közben: ’A szemed fel van szakadva, és vérzel, Earnie. Ne akarj még többet kapni!’. Erre azt válaszolta: ’Ki akarlak ütni, Larry!’. ’Hát, rendben’ – mondtam, és mentem tovább, aztán beszedtem tőle azt a jobbost. Azóta is ott van a púp a fejemen, pont a fejem tetején. Eltelt harminc év és még mindig ott van az a púp.”.
A 11. menetben aztán Larry visszaadta a kölcsönt, méghozzá kamatostul, úgy, hogy a köteleken védekezésképtelenül lengedező Shaverst a mérkőzésvezető léptette le.
Három könnyed címvédés után, 1980 októberében, egy szomorú és egyben borzasztó feladat várt Larry-re, kihívója ugyanis a legenda, egykori edzőpartner és példakép, Muhammad Ali volt. Ali két év szünet után határozta el, hogy ismét megmutatja a világnak, hogy ő a legnagyobb, és újból világbajnoki címet szerez. Rengeteg súlyt leadott, látszólag jó formába került, azonban már feltűntek rajta a Parkinson-kór első tünetei, orvosa, Ferdie Pacheco például határozottan kérte, hogy ne bokszoljon többé, Ali azonban makacsul tartotta magát az elhatározásához, hogy megveri Holmest és újra bajnok lesz. Larry, mint elmondta, nem akart megmérkőzni Alival, hiszen tudta, hogy ebben a helyzetben, a pénzen kívül, nem nyerhet semmit. Már a bevonulás után látszott, hogy Muhammaddal nincs minden rendben, látszólag ugyanúgy szövegelt és csinálta a feszültséget, a hangulatot, ahogy régen, szájalt, provokálta Holmes-t, azonban mindezt úgy, mintha önmaga lassított felvétele lett volna. Aztán megszólalt a gong, ami után bokszolni és bizonyítani kellett volna. Ebben már csak Holmes jeleskedett, Ali gyakorlatilag csak nyelte a verést, semmi értékelhetőt nem nyújtott, az ökölvívás történetének egyik legszomorúbb találkozóját láthatja, aki megnézi ezt a felvételt. Muhammad segédei viszont eszüknél voltak és 10 egyoldalú menet után inkább feladták a meccset. Holmes utólag elmondta, hogy az egész mérkőzés alatt nem akarta és nem is ütötte meg komolyabban Alit, akivel utána is jó kapcsolatban maradtak.
Az utat először a későbbi világbajnok Trevor Berbick keresztezte, majd az egykori világbajnok, Alit is legyőző Leon Spinks következett, akiken Holmes különösebb probléma nélkül lépett tovább. Renaldo Snipes ellen viszont már nem volt ilyen könnyű estéje, fölényesen vezetett, amikor a hetedik körben Snipes egy brutális jobbost küldött az állára, amitől Larry úgy terült el, mint a Nagy Alföld. A Shavers meccshez hasonlóan, itt is szinte azonnal felpattant, és sikeresen hárította Snipes próbálkozásait, aki mindenáron hatalmasat akart ütni, és emiatt rendkívül széles ütéseket dobált, amiket Holmes sikeresen hárított. A találkozó a 11. menetig tartott, amikorra Snipes teljesen elkészült az erejével, és védekezés nélkül nyelte az Orgyilkos csapásait, míg a vezetőbíró közbe nem lépett.
Larry Holmest soha nem szerette különösebben a sajtó és a közvélemény. Talán, mert túl intelligensen bokszolt, talán, mert nem voltak magánéleti botrányai, és mert nem tudták elfogadni, hogy a nagy Muhammad Ali örökébe egy ilyen, kevésbé karizmatikus bokszoló lépett. A „Na, majd ő!” mondattal felcímkézett ellenféljelöltek csak úgy jöttek, és – ahogy láthattuk – mentek is, anélkül, hogy bármit is tudtak volna kezdeni Larry-vel. Ebbe a vonulatba tartozott Gerry Cooney is, aki Jimmy Young, Ron Lyle és Ken Norton kiütésével szerezte meg a jogot, hogy a világbajnok kihívója lehessen. Cooney-t nem lehetett félvállról venni, óriási ütőereje, és mindenekelőtt bombasztikus balhorga mindenki számára rendkívül veszélyessé tette őt.
A mérkőzést tehát bejelentették, Don King pedig nekilátott, hogy a terméket piacképessé tegye, üzleti szempontból kétségkívül jó, erkölcsi szempontból ugyanakkor gusztustalan módszerekkel. King az egész ütközetet rasszista mondanivalóval látta el, Cooney lett az új „Nagy Fehér Reménység”, aki megtörheti a színesbőrű nehézsúlyú világbajnokok 22 éve tartó hegemóniáját. Különböző rasszista csoportok bejelentették, hogy készek agyonlőni Holmes-t, amikor a szorítóba lép, a másik oldal pedig kijelentette, hogy ha Larry-nek baja történik, akkor Cooney rokonai is jobb, ha már előre megveszik a gyászruhákat. Éppen ebből kifolyólag, a mérkőzés napján a rendőrség mesterlövészei ellepték a Caesars Palace-t, illetve az azt körülvevő épületek tetejét. Ekkora faji hisztériát a Jack Johnson vs. Jim Jeffries meccs óta nem láthatott a földkerekség, akkor Jeffriesen volt a világ szeme, most pedig Cooney-n. Holmes szerint ez csak az ő malmára hajtotta a vizet, ugyanis ellenfelén óriási volt a nyomás, mindenki elvárta tőle, hogy megszerezze a világbajnoki címet, Larry viszont komolyabb teher nélkül lépett szorítóba.
1982. június 11-én először, meglepő módon, Holmest, a világbajnokot szólították ringbe, ami merőben szokatlan volt, ugyanis általában mindig a címvédő vonul be másodikként. Larry azonban nem bosszantotta fel magát a dolgon, tudta, hogy a közvélemény nem az ő győzelmét várja, viszont nem mutatott semmiféle haragot Cooney irányába, a szabályismertetésnél is sok szerencsét kívánt ellenfelének. A kötélnégyszögben aztán már csak ketten maradtak, Holmes pedig megmutatta, hogy a zúgolódóknak bizony még várni kell a következő „Fehér Reménységre”. A kihívó már a második menetben megismerkedett a padlóval, majd a negyedik körben ő volt az, aki egy nagyon kemény testütéssel megfogta Larry-t, akinek pont jókor jött a gongszó. Az ötödik és nyolcadik menet nyíltsisakos, a ring közepén folytatott küzdelemben telt el, amelyet láthatóan Cooney bírt kevésbé, akit állóképessége rohamosan kezdett cserbenhagyni. A kihívó a kilencedik körben hatalmas felütéssel kínálta meg a bajnok mélyütésvédőjét, amely a padlóra kényszerítette Holmes-t. Az időmérést megállították, nem lehetett tudni, hogy Larry folytatja-e a mérkőzést, de végülis megtette, nem ilyen véget szánt a „Fehér Reménységnek”. Cooney a mélyütésekről később sem tett le, amiért, az előzővel együtt, három mínusz pontot könyveltek be neki. A világbajnok egy jobbkezes sorozattal a 13. etapban ismét elkapta a holtfáradt Cooney-t, aki a köteleknek esett, az Asszaszin pedig készen állt kivégezni őt. A kihívó tábora azonban résen volt, és, mielőtt nagyobb baj történhetett volna, bedobták a törölközőt. Holmes 
tehát megőrizte bajnokságát, és – Jack Johnsonhoz hasonlóan – ő is visszaverte a kor „Nagy Fehér Reménységét”. A leállítás pillanatában egyébként érdekes képet mutattak a találkozó pontozólapjai, hiszen – ha a három pont levonást kiszűrjük – azt látjuk, hogy Duane Ford és Dave Moretti pontozóknál 1 ponttal Cooney vezetett, míg a harmadiknál, Jerry Roth-nál három ponttal (!) Holmes. Ford és Moretti nyilván inkább azt látták, amit akartak, nem pedig a menetek valós képe után ítélkeztek. A történethez mindenképpen hozzátartozik, hogy Larry és Gerry Cooney felül tudott emelkedni a meccset kísérő gyűlöletkeltésen, és a mérkőzés óta nagyon jó barátságot ápolnak egymással.
Folytatása hamarosan következik!
2010. április 2. - Baranyai Gergely (greg)
