Minden idők legjobb kistermetű nehézsúlyú bunyósai

Egykor még kivételes alkalomnak számított, ha egy korábbi középsúlyú bokszoló harcba szállt a nehézsúlyú világbajnoki címért, de az elmúlt 3 évben ennek háromszor is tanúi lehettünk. Ráadásul a „középsúlyúak” igen jól helyt is álltak. Először is Roy Jones kaparintotta meg 2003-ban a WBA övét John Ruiz-tól, majd James „Lights Out” Toney birtokolhatta azt egy nagyon rövid ideig, miután 1 évvel később pontozással ő is felülmúlta Ruiz-t. Aztán pár nappal később Toney-t tiltott szteroid használata miatt megfosztották a világbajnoki övtől. Végül legutóbb ismét Toney mérkőzhetett az övért Hasim Rahman ellen, de az összecsapás után egy véleményes döntetlennel Rahman maradt a világbajnok. Következzen most egy lista Lee Groves, a Maxboxing munkatársának tollából. Egy lista, amely a 10 legjobb nem eredendően nehézsúlyú bokszolót mutatja be, akik ringbe is léptek a nehézsúlyú világbajnoki címért. A cikket Bosco fordításában olvashatják olvasóink.

10. Stanley Ketchel (53-4-5, 50 KOs, 4 no decisions) – Ketchel-t a boksztörténelem egyik legkeményebb öklű középsúlyúaként tartják számon mind a mai napig, még 96 évvel azután is, hogy Walter Dipley golyója kioltotta életét 24 esztendős korában. Középsúlyú uralkodása alatt 10 címvédést, ebből 6 kiütést mondhatott magáénak; ami abban az időben rekordnak számított és ez a csúcs csak 60 évvel később, Carlos Monzon által dőlt meg. Ellenfei között megtaláljuk Billy Papke-t, akivel 4 alkalommal is megküzdött (kettejük egymás elleni mérlege 3 győzelem és 1 vereség Ketchel javára); Hugo Kelly-t (KO 3), Joe Thomas-t (KO 2), Philadelphia Jack O’Brien-t (ND 10, KO 3), Frank Klaus-t (ND 6), Willie Lewis-t (KO 2), Sam Langford-t (ND 6) és Jim Smith-t (KO 5). Nehézsúlyú kitérője rövid, de felejthetetlen volt: a drámai 12. menetben padlóra küldte a világbajnok Jack Johnson-t, majd pár másodperccel később már ő terült el ájultan egy jobb felütés eredményeképpen. (L KO 12)

9. Bob Fitzsimmons (40-11, 32 KOs, 10 no-decisions, 1 no-contest) – "Szeplős Bob" jóval idősebb volt, amikor történelmet írt. 27 éves korában megszerezte a középsúlyú világbajnoki címet a páratlan Jack Dempsey-től (KO13), majd egy sikeres szériát tudhatott maga mögött ebben a súlycsoportban (12-1, 11 KO), de mindössze egyetlen egyszer forgott kockán a címe, amikor is már a második menetben kiütötte Dan Creedon-t, több mint három évvel a Dempsey fölött aratott diadal után. Legjelentősebb, nem címért rendezett két összecsapása ebben a divízióban Peter Maher ellen zajlott, mindkettőt kiütéssel abszolválta. (KO12, KO1). Ezt követően ugyan diszkvalifikálták Tom Sharkey ellen, Fitzsimmons mégis kiérdemelt egy lehetőséget a nehézsúlyú világbajnok, James J. Corbett ellen, 36 éves korában, 1897-ben. Fitzsimmons híres gyomorszájra mért ütésével a 14. menetben elnyerte a címet, de az akkori szokásoknak megfelelően, az övet csak hírnevének öregbítésére használta, ahelyett, hogy kiállt volna a kihívókkal megvédeni azt. Amikor végül 2 év elteltével mégiscsak kockára tette címét, James J. Jeffries a 11. menetben kiütötte őt. A Jeffries elleni vereséget követően Fitz valósággal megtáltosodott, és 1900-ban 4 alkalommal is kiütéssel diadalmaskodott, amivel kiérdemelte a lehetőséget a Jeffries elleni visszavágóra, ami ismét vereséggel végződött (KO 8). De ezzel még nem ért véget Fitz pályafutása, miután harmadik súlycsoportjában, a nemrég’ indított félnehézsúlyban is világbajnok lett, amikor 40 éves korában 20 menetben pontozással legyőzte George Gardner-t. Ezzel Fitzsimmons lett az első olyan ökölvívó, aki a 40. életév betöltése után világbajnoki címet tudott szerezni, amivel egy olyan csúcsot állított fel, amit mindössze négy alkalommal sikerült megismételni a következő 103 év során. Címét mindössze egyszer védte meg egy ’no decision’-el zárult találkozón Philadelphia Jack O’Brian ellen; mielőtt elveszítette volna azt egy 20 menetes O’Brian elleni visszavágón. Fitzsimmons ugyan nem gyötörte halálra megát a címvédéseket illetően, de mivel ő volt az első, három súlycsoportban is világbajnoki címet szerző ökölvívó, mindenképpen megérdemel egy helyet ezen a listán.

8. James Toney (69-4-2, 43 KOs) – Ha Toney megnyerte volna a Rahman elleni ütközetet, talán előrébb is végezhetett volna a listán, de így – egyelőre – itt marad a 8. helyen. Toney fantasztikus hozzáállásáról híres, erre egyik remek példa, amikor mindössze 6 héttel azután, hogy kiütötte Michael Nunn-t és megszerezte élete első világbajnoki címét, máris ringbe lépett az elsőszámú kihívó, Reggie Johnson ellen és egy kemény mérkőzésen végül megosztott pontozással diadalmaskodott. Még szintén abban az évben előbb TKO-val verte Francesco Dell’Aquila-t, majd döntetlenre végzett Mike McCallum ellen egy olyan összecsapáson, ahol sokak szerint Toney megérdemelte volna a győzelmet. Toney legnagyobb kihívását ebben az időben a súlycsoport határát jelentő 160 font hozása jelentette és ez néhány esetben a teljesítményén is meglátszott… Pl. csak egy megkérdőjelezhető megosztott pontozással múlta felül a nem túl félelmetes Dave Tiberi-t. Nem sokkal később, a Glenn Wolfe és a jól ismert McCallum elleni győzelmet követően Toney feljebb is lépett a 168 fontosok táborába, a nagyközépsúlyba. Toney sikeresen debütált új súlycsoportjában, miután előbb a 6. menetben megállította Doug DeWitt-et, majd az IBF világbajnoki címéért vívott összecsapáson valósággal tönkreverte a címvédő Iran Barkley-t (TKO 10). Toney nem sok időt töltött súlycsoportjában, de ezalatt több alkalommal is sikeresen védte meg világbajnoki címét olyan ellenfelek ellen, mint Tony Thornton (W 12), Tim Littles (KO 4) és a korábbi félnehézsúlyú IBF világbajnok Prince Charles Williams (KO 12). Sajnos azonban nem kellett sok idő, hogy újra előjöjjenek Toney fogyasztási problémái és ráadásul a lehető legrosszabbkor, a Roy Jones Jr. ellen szupermeccs előtt. Jones végig dominált a mérkőzésen és ez elegendő is volt ahhoz, hogy elvegye a súlyos fogyasztástól teljesen megviselt Toney világbajnoki címét. Toney a Jones elleni meccs után fellépett félnehézsúlyba, ahol azonban kevésbé volt sikeres, mint eddigi súlycsoportjaiban és egy 8-3-as mérleggel zárta ezt a divíziót. Itteni sikerei közé tartozik többek között az 1988-as olimpikon Anthony Hembrick felett aratott kiütéses győzelelme az USBA bajnoki címéért, de félnehézsúlyú kiruccanásából leginkább a két szoros, Montell Griffin elleni vereség maradt meg az emberekben. Aztán amikor Toney Drake Thadzi-tól is kikapott pontozással, karrierje kissé megfeneklett. Nem volt fix súlycsoprtja, bokszolt félnehézsúlyban, cirkálósúlyban, sőt még nehézsúlyban is. De végül megtalálta az útját vissza az elitbe (és a Hírességek Csarnokába), amikor egy fantasztikus összecsapáson legyőzte az IBF cirkálósúlyú királyát, Vassiliy Jirov-ot.  Toney-nak régi álma volt, hogy nehézsúlyban is világbajnoki címet szerezzen, ezért 6 hónappal a Jirov elleni diadal után fellépett nehézsúlyba és egy nagyszerű teljesítménnyel verte Evander Holyfield-et, s ezzel a győzelemmel rögtön be is lépett a világbajnoki címmérkőzésre esélyesek táborába. Azonban egy Achilles ín sérülés közbe szólt és végül 1,5 év telt el, mirte Toney a WBA világbajnoki övéért léphetett ringbe a címvédő John Ruiz ellen. 12 menet elteltével Toney negyedik súlycsoportjában is világbajnok lett, de sikerének nem örülhetett sokáig. 12 nappal később robbant a bomba, Toney-t egy pozitív szteroid teszt miatt megfosztották világbajnoki címétől, a mérkőzés eredményét pedig ’no contest’-re változtatták. A mostani Rahman elleni döntetlenje nem viszi ugyan előre Toney karrierjét, de nem is hátráltatja azt, benne még mindig ott van a lehetőség az előrelépéshez.

7. Billy Conn (63-11-1, 14 KOs) – Toney-hoz hasonlóan a „Pittsburgh-i Kölyök” is letette a névjegyét középsúlytól egészen a nehézsúlyig minden súlycsoportban. A nagy jövőjű középsúlyúként számon tartott Conn olyan ellenfelekkel mérkőzött, mint Fritzie Zivic (W 10), Babe Risko (W 10), Vince Dundee (W 10), Young Corbett III (L 10, W 10) valamint Teddy Yarosz (W 12, W 15, L 12). Aztán Conn súlya az idő előrehaladtával fokozatosan növekedett és mai mércével már nagyközépsúlyúként lépett ringbe Fred Apostoli (L 10, W 15) és Solly Krieger (W 12) ellen. A Krieger elleni győzelem adta meg a lehetőséget számára, hogy ringbe lépjen a fordított alapállású félnehézsúlyú bajnok Melio Bettina ellen, és Conn élt is a lehetőséggel, elhódította Bettina bajnoki címét. Félnehézsúlyú bajnokként nem címmérkőzésen remek teljesítménnyel verte a 186 fontos Gus Dorazio-t (KO 8) és a 190 fontos Henry Cooper-t (W 12) úgy hogy ő a félnehézsúly súlyhatárán belül volt mindkét összecsapáson. Conn tovább erősítette pozícióját, amikor újra legyőzte Bettina-t (W 15), majd felülkerekedett Gus Lesnevich-en is (W 15, W 15). A Lesnevich elleni második győzelem után Conn bejelentette, hogy szívesen részt venne egy nehézsúlyú címmérkőzésen. Miután legyőzte Bob Pastor-t (KO 13), Al McCoy-t (W 10) és Lee Savold-ot (W 12) is, meg is kapta a lehetőséget a bizonyításra Joe Louis ellen.  A Louis elleni derbin a pontozólapokon biztosan vezetve a 13. menetben Conn ráment a kiütésre, miután az előző menetben már csúnyán elkapta egy remek horoggal Louis-t. Gyorsan fordult azonban a kocka és Louis egy remek kontratámadással kiütötte Conn-t! A Louis elleni vereség után Conn kipontozta a középsúlyú világbajnok Tony Zale-t egy tét nélküli, magasabb súlyban vívott mérkőzésen, majd bevonult katonának. A Louis elleni visszavágóra pedig csak ezt követően, 4 évvel később került sor, ahol Conn mérkőzésen nyújtott teljesítménye az előzetes várakozásokkal ellentétben kiábrándító volt, olyannyira, hogy az összecsapás kiérdemelte az év csalódása címet (L KO 8). Karrierjét végül két év kihagyás után, 1948 novemberében 10 nap alatt megvívott 2 összecsapáson, mindkét esetben kilencedik menetes KO-val fejezte be Mike O’Dowd és Jackie Lyons ellenében.

6. Roy Jones Jr. (49-4, 38 KOs) – Fénykorában, ami egész egszerűen már 1989-es profivá válásával elkezdődött, Jones-t csak úgy tartották számon, mint az egyik legtehetségesebb bokszoló, aki valaha is ringbe lépett. Lenyűgöző kézsebessége és ütőereje lehetővé tette számára, hogy játszi könnyedséggel gázoljon át több súlycsoporton is. Már második, illetve harmadik profi összecsapásán olyan ellenfeleket győzött le, mint a 9 győzelmet  és 2 vereséget számláló Stephan Johnson (KO 8) és a 16-1-1-es mérleggel rendelkező Ron Amundsen (KO 7). Legnagyobb győzelmei középsúlyban: 1. menetes KO a korábbi váltósúlyú bajnok Jorge Vaca, Art Serwano és Glenn Wolfe ellen, 4. menetes kiütés Percy Harris ellenében, valamint egy pontozásos győzelem a 70-3-2-es mérleggel ringbe lépő Jorge Castro-val szemben. Egyhangú pontozással diadalmaskodott a későbbi középsúlyú szupersztár, Bernard Hopkins ellen az IBF betöltetlen világbajnoki címéért folyt küzdelemben úgy, hogy végig sérült kézzel bokszolt, de még így sem férhetett kétség a győzelméhez.  Jones mindössze egyszer védte meg címét, egy látványos 2. menetes kiütéssel Thomas Tate ellen, de formában tartotta magát egyéb, nem címvédő mérkőzésekkel. Õ volt az első ember, aki kiütötte Thulane "Sugar Boy" Malinga-t (KO 6) majd legyőzte Fermin Chirino-t (W 10) és Danny Garcia-t (KO 6). Amikor Jones Toney-val találkozott az IBF nagyközépsúlyú övéért zajló összecsapáson, Toney-t sokan a világ legjobb bokszolójának tartották. Jones fantasztikus formában bokszolt, abszolút uralta a mérkőzést a súlyos fogyasztás miatt teljesen formán kívül bokszoló, lomha Toney ellen és győzelmével átvette helyét a súlycsoportoktól független ranglista tetején, amit hosszú éveken át meg is őrzött. Jones öt címvédést jegyez nagyközépsúlyban, legyőzte Antoine Byrd-t (KO 1), Vinny Pazienza-t (KO 6), Tony Thornton-t (KO 3), Bryant Brannon-t (KO 2), valamint a későbbi nagyközépsúlyú bajnokot, Eric Lucas-t (KO 12). Ezenkívül egy nem címvédő összecsapáson már a 2. menetben kiütötte Merqui Sosa-t (KO 2). Jones legnagyobb sikereit 175 fontban, azaz félnehézsúlyban érte el. A WBC interim bajnoki címét a korosodó Mike McCallum legyőzésével szerezte meg, majd nagy meglepetésre a kilencedik menetben diszkvalifikációval elveszítette azt következő mérkőzésén, miután egy leütést követően még kétszer is megütötte a térdelő Montell Griffin-t. Jones a visszavágón egy brutális 1. menetes KO-val visszaszerezte Griffin-től a címét és onnantól kezdve 4 éven át nem volt megállás. Címét 12-szer védte meg, miközben a 3 legjelentősebb bajnoki címet is egyesítette. Legnagyszerűbb győzelmeit a következő bokszolók ellen aratta: Virgil Hill (KO 4), Reggie Johnson (W 12), Richard Hall (KO 11), Otis Grant (KO 10), Eric Harding (KO 10), Derrick Harmon (KO 11), Julio Gonzalez (W 12) és Clinton Woods (KO 6). S habár Jones-t erősen lehetett kritizálni, amiért nem küzdött meg olyan versenyzőkkel, mint Nigel Benn, Steve Collins, Chris Eubank, Gerald McClellan, valamint a régóta uralkodó WBO bajnok Dariusz Michalczewski, a későbbi események más fénybe helyezték a karrierjét. A Woods utáni győzelmet követően Jones ugyanis fellépett nehézsúlyba, hogy megküzdjön a WBA bajnok John Ruiz ellen, akit a legtöbben a legkönnyebben legyőzhető nehézsúlyú uralkodónak tartottak akkor. A meccsen Jones sikeresen hatástalanította Ruiz kellemetlen stílusát, ami előtte sokaknak nem sikerült, és egy káprázatos győzelemmel a negyedik súlycsoportjában is világbajnok lett. Senki nem gondolta volna akkoriban, hogy a Ruiz elleni győzelem lesz Jones utolsó fantasztikus teljesítménye. Miután kínkeservesen többségi pontozással legyőzte Antonio Tarver-t, három alkalommal is vereséget szenvedett: kétszer Tarver (L KO 2, L 12), egyszer pedig az IBF uralkodó Glen Johnson győzte őt le (L KO 9). S noha a 37 esztendős Jones még mindig történelmet szeretne írni, a szakértők többsége már erősen kételkedik abban, hogy képes lesz-e még rá.

5. Archie Moore (199-26-8, 145 Kos, 1 no-contest) – "Antik Archie" abban a korban érte el legangyobb sikereit, amikor a legtöbb bokszoló már rég’ visszavonult és csak emlékezik a régi idők sikereire. 36 évesen, több mint 150 mérkőzéssel a háta mögött 15 menetben pontozással taszította le a trónról Joey Maxim-ot annak szülővárosában, St. Louis-ban és lett ezzel a világ félnehézsúlyú bajnoka. Az azt követő kilenc évben Moore egy fantasztikus 41-3-1-es szériát produkált, ami tartalmaz kilenc címmérkőzést és rengeteg nem címért zajló összecsapást. Címvédései között találjuk a következő ellenfeleket: Maxim (W 15, W 15), Harold Johnson (KO 14), Carl "Bobo" Olson (KO 3), Yolande Pompey (KO 10), Tony Anthony (KO 7), Yvon Durelle (KO 11, KO 3) és Giulio Rinaldi (W 15). Nehézsúlyúként a legtöbben 2 híres vereségére emlékeznek, Rocky Marciano (L KO 9) és Floyd Patterson (L KO 5) ellen, de Moore nagyon sok győzelmet aratott a nagyfiúk ellen. A legyőzöttek között találjuk Bob Baker-t (KO 9), Bert Whitehurst-öt (KO 6, KO 10), Nino Valdes-t (W 10, W 15) és Willie Besmanoff-t (W 10, KO 10). Miután megfosztották címétől, a ’Mongúz’ becenévre hallgató Moore olyan ellenfeleket győzött le, mint Pete Rademacher (KO 6) és Alejandro Lavorante (KO 10), valmint 45 éves korában is döntetlenre végzett az ellen a Willie Pastrano ellen, aki 1 évvel később félnehézsúlyú világbajnok lett Harold Johnson legyőzésével.

4. Michael Spinks (31-1, 21 KOs) – Spinks úgy vonul majd be a történelembe, mint az egyik legjelentősebb félnehézsúlyú bokszoló. Pályafutása elején könnyedén verte ellenfeleit: Ray Elson-t (KO 1), Gary Summerhays-t (W 8), Tom Bethea-t (W 8), Ramon Ranquello-t (KO 6), Murray Sutherland-et (W 10), Yaqui Lopez-t (KO 7) valamint Marvin Johnson-t (KO 4), akinek majdnem lerepítette a fejét egy ragyogó, állra elhelyezett balfelütésssel. Később Spinks megfosztotta világbajnoki címétől a WBA trónján ülő Eddie Mustafa Muhammad-ot, majd a rákövetkező 4 évben 10 alkalommal védte meg bajnoki címét. Hatodik címvédésén kibokszolta a WBC bajnokát, Dwight Muhammad Qawi-t és ezzel ő lett a súlycsoport vitathatatlan bajnoka. Spinks még 4 alkalommal védte meg vitathatalan bajnoki címét, mielőtt úgy döntött, hogy hátrahagyja a félnehézsúly viszonylagos biztonságát és fellép nehézsúlyba. 1985. szeptember 21-én legyőzte Larry Holmes-t és ezzel ő lett az első olyan bokszoló, aki uralkodó félnehézsúlyú bajnokként detronizálni tudta a nehézsúlyú királyt, és ez a fő oka annak, hogy ilyen előkelő helyen végzett ezen a listán. Valamint azért is megérdemli ezt a helyezést, mert győzelme után továbbra is jó teljesítményt nyújtva, sorozatban győzte le a nálánál jóval nagyobb srácokat. Először is a visszavágón egy véleményes pontozással ismét legyőzte Holmes-t, majd kiütötte Steffen Tangstad-ot (KO 4) és Gerry Cooney-t (KO 5) mielőtt szembe találta magát a rettegett Mike Tyson-nal. Tyson azonban nem kegyelmezett Spinks-nek, 91 másodperc alatt kiütötte a bajnokot. A Tangstad elleni összecsapást leszámítva Spinks minden alkalommal esélytelenebbnek számított nehézsúlyban, de azon képessége hogy folyamatosan meglepetést okozott megtévesztő, döcögős, meccset tördelő stílusával, reményt adott a későbbiekben az alsóbb súlycsoportokból érkező kihívók (mint pl. Jones vagy Toney) számára.

3. Tommy Loughran (96-23-8, 18 Kos, 45 no-decisions) – Mint a rekordjából is látszik, Loughran inkább a többet ésszel mint erővel műfaj képviselője volt... Ez a jobb keze miatt volt így elsősorban, amiben ugyan tiszteletreméltó erő lakozott, de nagyon törékeny volt. Általában egy összecsapáson csak 1-2 alkalommal engedhette el teljes erővel a jobb kezét… Viszont ennek (is) köszönhetően Loughran kifejlesztette a boksztörténelem egyik legnagyszerűbb jab-jét, amit remekül ki is használt és ennek valamint eszességének köszönhetően túljárt legtöbb ellenfele eszén. Ellenfeleit elnézve leginkább egy Hírességek Csarnoka névsor juthat eszünkbe, és meg kell jegyezni, több alkalommal nyert mint veszített ellenük. Hat alkalommal csapott össze Harry Greb-el és kettőt ugyan elveszített, háromszor pedig eredmény nélkül zárult a mérkőzésük, azért ahhoz elég jó volt hogy a nagyszerú Greb rekordjában ő okozza az igencsak ritkán jelen lévő vereségek egyikét. Szintén ellenfelei között találjuk Johnny Wilson-t (W 10), Young Stribling-et (L 6, L 10, W 10), Georges Carpentier-t (W 10) és Johnny Risko-t (W 10, W 10). Miután egy 15 menetes csatában detronizálta Mike McTigue-t és ezzel félnehézsúlyú bajnok lett, címét 6 alkalommal védte meg sikerrel, legyőzve Jimmy Slattery-t (W 15), Leo Lomski-t (W 15), Pete Latzo-t (W 15, W 10), Mickey Walker-t (W 10) és James J. Braddock-ot (W 10). A Baraddock elleni győzelem után Loughran úgy döntött hátrahagyja bajnoki címét és a magasabb bevétellel kecsegtető nehézsúlyban folytatja pályafutását. Nehézsúlyú kiruccanása balszerencsésen kezdődött, Jack Sharkey már a harmadik menetben kiütötte őt, majd nem sokkal később Ernie Schaaf-tól kétszer is pontozásos vereséget szenvedett. De végül Loughran beleerősödött a súlycsoportba, s olyan neveket győzött le, mint King Levinsky (W 10), Max Baer (W 10), Schaaf (W 10), Risko (W 10), vagy Paolino Uzcudun (W 10). Később a Jack Sharkey elleni visszavágón kicsikart győzelem (W 15), valamint a Ray Impelletierre elleni diadal (W 10) lehetőséget biztosítottak számára egy világbajnoki címmérkőzésen, az óriás Primo Carnera ellen. A két öklöző közötti 86 fontos súlykülönbség volt a legnagyobb a címmérkőzések történetében egészen 2005. decemberéig, amikor is Nikolay Valuev 86 és ¼ fonttal nyomott többet John Ruiz-nál. Carnera ügyesen, ugyanakkor szabálytalanul használta ki fizikai fölényét, már az első menetben Loughran lábára taposva próbálta csökkenteni a kisebb ember mozgékonyságát. Végül 15 unalmas, egyhangú menetet követően Carnera győzött. De még ennek ellenére is megérdemli Loughran előkelő helyét a listán, mint egy olyan kiváló félnehézsúlyú bokszoló, aki tényleg nagy port kavart a nehézsúlyban is.

2. Evander Holyfield (38-8-2, 25 KOs) – Ha őszinte akarok lenni, Holyfield majdnem lemaradt a listáról, s ennek az egyetlen oka, hogy már hosszú ideje úgy szerepel a köztudatban mint egy tősgyökeres nehézsúlyú. De ne feledjük honnan is indult ’Real Deal’ fantasztikus karrierje. Hiszen ő eredetileg egy cirkálósúlyú bunyós volt, és pont az mutatja, hogy mennyire sikeresen vitézkedett ő a nagyemberek között, hogy korábbi cirkálósúlyú sikerei eltörpülnek a későbbi eredmények mellett. Sőt igazából félnehézsúlyban kezdte karrierjét, de 6 mérkőzés után úgy döntött, hogy egy súlycsoporttal feljebb folytatja pályafutását. Mindössze a 12. mérkőzésén már szembe találta magát a félelmetes Dwight Muhammad Qawi-val, egy 15 menetes WBA világbajnoki címmérkőzésen. Minden idők legjobb cirkálósúlyú összecsapásán Holyfield végülis ellensúlyozni tudta tapasztalatlanságát és ezzel ő lett az első profi világbajnok az 1984-es nagyszerű olimpiai csapatból. Mindössze 5 címvédés leforgása alatt Holyfield egyesítette a világbajnoki öveket és ezzel olyan példaképpé  lépett elő súlycsoportjában, akihez még utólag is hasonlítgatták a későbbi bajnokokat az emberek. Áldozatai között találjuk az olimpiai csapattárs Henry Tillman-t (KO 7), az IBF bajnok Rickey Parkey-t (KO 3), a korábbi nehzsúlyú kihívó majd későbbi cirkálósúlyú bajnok Ossie Ocasio-t (KO 11), a már egyszer legyőzött Qawi-t (KO 4) és a WBC bajnok Carlos DeLeon-t (KO 8). Holyfield fénykorában lépett fel nehézsúlyba és még rengeteg ideje volt arra hogy beleerősödjön a súlycsoportba. Holyfield ezt egy remek párosítással oldotta meg, egyrészt izomtömegét növelte, hogy fizikálisan is erős legyen a „nagy emberek” ellen, másrészt viszont meg tudta őrizni cirkálósúlyból hozott gyorsaságát. Az óriási méretű nehézsúlyúak korában Holyfield nem csak túlélte nehézsúlyú kirándulását, de sikert sikerre halmozott. 30 nehézsúlyú mérkőzés után egy 20-8-2 (11 KO)-s mérleget vonultat fel, ami első ránézésre nem túl fényes, de ha jobban megnézzük láthatjuk, hogy a vereségek zöme akkor jött, amikor Holyfield már jócskán túl volt fénykorán. Holyfield az egyetlen olyan bajnok, aki 4 alkalommal is világbajnoki címet tudott szerezni nehézsúlyban, és bár csak hét sikeres címvédést tud felmutatni, elért eredményeit akkor sem lehet elvenni tőle. Holyfield azon kevés bajnok közé tartozik, aki minden számottevő nagy emberrel megküzdött karrierje során. Skalpjai között ott található Pinklon Thomas, Michael Dokes, Alex Stewart (kétszer), James "Buster" Douglas, George Foreman, Larry Holmes Riddick Bowe, Ray Mercer, John Ruiz, Hasim Rahman és Mike Tyson (kétszer) hogy csak a legnagyobbakat említsem.

1. Ezzard Charles (96-25-1, 58 KOs) – A „Cincinnati Cobra" vezeti ezt a listát méghozzá azért, mert ő volt az a bokszoló, aki három súlycsoportban is jelentős eredményeket ért el. Amatőrként 1939-ben középsúlyú bajnoki címet szerzett, profi karrierje elején pedig zsinórban 20 győzelmet ért el (ebből 14 KO), mielőtt elszenvedte első vereségét egy 10 menetes mérkőzésen a 131 meccses veterán Ken Overlin ellenében, akivel később még öt alkalommal összecsapott. Charles a vereséget követően sikeresen visszatért, legyőzte Teddy Yarosz-t (W 10), Anton Christoforidis-t (KO 3), Charley Burley-t (W 10, W 10) és Joey Maxim-ot (W 10, W 10). Aztán középsúlyban igencsak kemény leckét adott Charles-nak Jimmy Bivins (L 10) és Lloyd Marshall is. Utóbbi 8 alkalommal küldte őt padlóra, mielőtt a bíró beszüntette volna a küzdelmet. Charles azonban mindkét vereségét megbosszulta, Bivins-t később három alkalommal is legyőzte, míg Marshall-t két alkalommal ütötte ki, igaz már félnehézsúlyúként. Legemlékezetesebb félnehézsúlyú sikereit Archie Moore ellen érte el, kétszer pontozással, egyszer pedig kiütéssel verte a legendás bokszolót. Csak hajszállal a félnehézsúly határa fölött mérlegelve Charles legyőzte a nehézsúlyú Joe Baksi-t (KO 11), Elmer Ray-t (KO 9), Walter Hafer-t (KO 7) és Johnny Haynes-t (KO 8), amivel megalapozta hírnevét a legerősebb súlycsoportban is. Sikerei megkoronázását a Jersey Joe Walcott elleni ütközet jelentette, amikor Joe Louis megüresedett trónjáért szállt harcba a két öklöző. Charles egy 15 menetes kemény csatában pontozással legyőzte ellenfelét és ezzel ő lett a nehézsúly új királya. A listán lévő többi résztvevőtől eltérően Charles egy hosszabb uralkodást tudhatott maga mögött, miután 8 alkalommal is sikeresen megvédte címét. Legyőzte Gus Lesnevich-et (KO 7), Pat Valentino-t (KO 8) és Freddie Beshore-t (KO 14), mielőtt világszerte elismerést szerzett volna magának a visszatérő Louis egyértelmű legyőzésével (W 15). A következő 8 hónap alatt további 4 alkalommal is sikerrel védte meg világbajnoki övét, Nick Barone (KO 11), Lee Oma (KO 10), Walcott (W 15) és Maxim (W 15) ellenében. Kilencedik címvédésén ismét Walcott-al nézett farkasszemet és már jócskán vezetett a pontozólapokon, amikor a hetedik menetben Walcott egy remekbe szabott balfelütéssel kiütötte őt. Charles három lehetőséget kapott a későbbiekben a bajnoki cím visszaszerzásére, de egyszer sem járt sikerrel. Először a már jól ismert Walcott pontozta ki 15 menetben, majd következett 2 mérkőzés a legendás Rocky Marciano ellen. Az első meccset Marciano 15 menetben pontozással hozta, de a másodikon igencsak veszélybe került a címe. Az összecsapáson borzasztó csúnyán felrepedt Marciano orra, olyannyira hogy 2 lehetőség állt előtte: vagy kiüti Charles-t a 8. menetben vagy elveszíti az övét. Marciano ebben a menetben bizonyította nagyságát: megtette amit meg kellett tennie, hogy továbbra is ő birtokolja a bajnoki címet, kiütötte Charles-t. De ettől függetlenül meg kell jegyeznünk, hogy Charles alsóbb súlycsoportból feljőve is elég jó volt ahhoz, hogy partiba legyen Marciano-val.

2006. 09. 04.   Bosco