A spanyol, aki 500 kg-os ellenfelet is legyőzött
[Luis Folledo, “El Toreador del Ring”]
II. RÉSZ
Folledo folytatja
1964-ben mindössze 6 mérkőzést vív, ami az ő esetében nagyon kevésnek számít. A Papptól elszenvedett vereség után majdnem 3 hónap telt el mire újra ringbe szállt. Feltételezhetjük, hogy egy kicsit lelkileg is rendbe kellett szednie magát. Ezt az évet pedig az erőgyűjtésnek szentelte, hogy lehetőleg még néhány újabb sikeres esztendőt tölthessen a szorítók világában.
Az előbb leírtak csak részben fedik a valóságot, mert Folledo ebben az évben valóra váltotta régen dédelgetett álmát. Tudjuk róla, hogy előszeretettel pompázott már eddig is torreádor jelmezben és saját magát a hangzatos „El Toreador del Ring” néven neveztette, de a bikaviadaloknak inkább csak közeli szemlélője volt. Bika gyilkolászós vágyainak kielégítése ürügyén nem tudom, hogy milyen sikereket és elévülhetetlen érdemeket szerzett, de a történelem leghíresebb torreroinak felsorolása közt nem találkoztam a nevével.
Ha hihetünk a korabeli dokumentumoknak, akkor 1964-ben a barbastrói arénában mutatkozott be ilyen szerepkörben. A csatolt képen csak remélni tudom, hogy tényleg ő látható. Sajnálatos módon, ennél jobb minőségben nem találtam képet róla.
A cikk tartalmát tekintve egyébként sem számít központi kérdésnek Folledo „bikaviadorkodása”, ezért a dolog kuriózum voltán túllépve, inkább visszakanyarodunk a profi ökölvívás mezejére.
1964-ben mind a 6 mérkőzését megnyeri, s szokásától eltérve, aránylag sokszor (2 alkalommal) mérkőzik országhatárain túl. Mindkét esetben Párizsban bunyózik, ellenfelei talán nem tartoznak a világ elitjéhez, de az 1964 február 24-én vívott mérkőzése mégis szót érdemel. Ezen a mérkőzésen találkozik a 30 mérkőzésen veretlen Souleymane Dialloval, aki szenegáli származású és tele afrikai őserővel. 30 mérkőzéséből mindössze 7 ment végig, igaz ebből egy esetben döntetlen lett a végeredmény, de ezzel együtt is félelmetes volt a mérlege. És ezzel még nincs is teljesen vége a listának, mert Diallo korábban elég ügyes amatőrnek számított. 1960.-ban Rómában a váltósúlyúak között 2 sikeres forduló után a nyolc között szenved pontozásos vereséget a későbbi ezüstérmes olasz Bossitól.
Amennyiben ebből a szempontból nézzük, akkor Folledonak becsületére legyen mondva, hogy a Papp elleni vereséget követően volt bátorsága bevállalni a fekete franciát. 10 menet után pontozással győz a spanyol, s bár a meccs lefolyásáról semmit sem tudok, de a sajtóban megjelent képek alapján nagyon nagy egyetértésben ünnepelték magukat…
Folledo az 1964-es teljesítményével is megőrzi a Ring 8. helyét, de ekkor egy EBU címmeccstől hozzávetőleg fényévnyi távolságban van.
1965-ben több igen jó nevű bunyóssal is összemérheti a tudását és 8 mérkőzésen át szállítja a győzelmeket, de az év utolsó meccsén Nino Benvenutival találkozott. A világhírű olasz bunyóst verhetetlenségi mítosz övezi. Róla már sok helyen és sokat beszéltek, ezért – hogy ismétlésekbe ne nagyon bocsátkozzak- itt csak jelzés értékű megjegyzéseket teszek vele kapcsolatban, bár egészen röviden még újra lesz mondanivalóm róla a cikk folyamán.
A Benvenuti vs Folledo az EBU középsúlyú címéért került megrendezésre, és minden előzetes várakozás szerint az olasz volt az esélyesebb. Technikás és elszánt ökölvívó volt, egyedüli gyengéje talán csak az ő szintjén elvárható ütőerőhöz képest kicsit gyengébb, ilyen irányú adottsága volt. Ezt a rekordjából is látható relatíve rossz KO arány is igazolja. Szerencsére, ettől függetlenül elég kemény álla volt, ami azt bizonyítja, hogy az ütőerő és az ütésállóság nem okvetlenül egymással szinkronban lévő tulajdonság.
Nos, ezen a mérkőzésen Folledo nem tette túlságosan próbára Nino képességeit. A 6. menetben KO vereséget szenved. A meccs bírája ugyanaz az Ike Powell volt, mint a Papp elleni mérkőzésen. Powell ezek szerint rossz ómen volt a spanyol számára. Sőt úgy tűnik, hogy az a többszörös átok sem szűnik meg, hogy a EBU címmeccseken, főként külföldön, nem tud érvényesülni. Végleg bebizonyosodni látszik, hogy az igazán magasan rangsorolt sztárok ellen Folledonak nem sok keresnivalója van. Ezzel együtt is a 6. helyen zárja az évet a Ring-nél. Már biztosan feltűnt, hogy milyen kínos következetességgel jegyzem meg mindig a Ring Magazin éves helyezéseit. Ennek olyan egyszerű oka van, hogy még célom lesz vele, de ez csak a cikk végén derül ki.
1966-tól, a leszálló ág (?)
A Benvenutitól elszenvedett vereség után a szokottnál valamivel hosszabb idő telik el, (3 hónap) mire újra a ringbe lép.
6 győztes meccset tud maga mögött júniusig. A folytatás előtt következik egy rövid kitérő.
Fernando Müller, egy csokoládébarna norvég, aki 1931-ben Arubán látta meg a napvilágot. Az előbbi mondatról azt is hihetnénk, hogy egy rejtjelezett üzenet, ami titkos információkat rejt. Ezzel szemben ezek valós adatok, csak éppen elég talányosak, és éppen ezért, magyarázatra szorulnak. Aruba, saját édesvízforrással nem rendelkező, egy focipályánál alig nagyobb korallsziget a Karib tengeren. Na ennél azért valamivel csak nagyobb, de ha jól sejtem, akkor a tisztelt olvasók többségének sem rémlett fel rögtön, hogy: ”ja persze, ez egy komoly történelmi hagyományokkal rendelkező nagyhatalom, itt és itt található, stb.”.
Fernando Müller később Sugar Boy Nando néven vált híressé. Kezdetben a felhozataláról nem túl híres szülőföldjén vívott váltakozó sikerű küzdelmeket. 1948-ban, tehát mindössze 17 évesen már hivatalos mérkőzéseken vesz részt. Hosszú karrierje során, 113 mérkőzésen lépett a kötélnégyszögbe.
Lehet, hogy nem is állt volna be túl nagy változás a lassú mederben csörgedező életében, ha a 60-as évek elején nem történik egy váratlan fordulat. A legenda szerint ekkor látta meg őt Curacaon egy mérkőzésen Rocky Marciano, és felfedezte a benne rejlő képességeket, és támogatásáról biztosította. Ezt követően jutott olyan mérkőzésekhez, hogy szerepelhessen Amerikában és Európában. Megfordult Németországban, Spanyolföldön és 1967 tájékán Norvégiában. A norvégiai tevékenysége azért különleges, mert olyan szintű közmegbecsülést vívott ki, hogy ő foglalkozhatott több híres norvég amatőr és profi bunyós felkészítésével.
Mérkőzéseit tekintve ezzel együtt sem állt be semmilyen gyökeres változás. Továbbra is váltakozó sikerrel járta Európa szorítóit, s bár biztosra nem mehetett ellene senki, de igazi nagy skalpot nem tudott begyűjteni. Történetünkhöz a Folledo elleni mérkőzéseivel kötődik.
Első mérkőzésüket 1966. június 2.-án vívták, ahol általános meglepetésre a 6. menetben TKO-val diadalmaskodott Sugar Boy. Ha hinni lehet az ezzel kapcsolatos, itt-ott elejtett megjegyzéseknek, akkor (nem találgatásról van szó) az egyébként tapasztalt és technikás spanyol itt egy olyan súlyos taktikai hibát követett el, ami meg is bosszulta magát. Leállt verekedni a fekete arubaival és erre rá is fizetett. Folledot ez a vereség nagyon kellemetlenül érintette, mert a háttérben ekkor egy Benvenuti elleni újabb ütközet képe sejlett volna fel, de ez ekkor elúszni látszott. Ez aztán később be is bizonyosodott, mert Benvenuti következő címmeccsén Pascal Di Benedetto, az ekkor még pazar mérleggel bíró (veretlen) francia lehetett a kihívó, október 21.-én.
Folledo nem veszítette el a kedvét, 3 győztes mérkőzés után létrejött a visszavágó Nando ellen. Időközben eltelt 3 hónap, volt alkalom átgondolni, hogy hol hibázott az első mérkőzésen. Így aztán egy 10 menetes ütközetben pontozásos, papírforma győzelmet arat Folledo a karibi bunyós felett. Bár tökéletesen sikerült kiköszörülni a csorbát, de az időveszteségnek meg lett az ára. Egy életre elszalasztotta a Benvenuti elleni visszavágás lehetőségét. Szerintem ezen kár volt siránkozniuk, mert az erőviszonyok reális ismerete alapján továbbra sem lett volna semmi győzelmi esélye Folledonak.
A Nando féle meccs után még újabb 5 következik 1966-ban, de ezeknek a jelentősége már eltörpült az előbbiekhez képest.
És akkor lássunk csodát, 1966-ot Folledo a 4. (!) helyen zárja a Ringnél!
1967-ben Folledo 8 mérkőzést vív Spanyolországban, de ismerjük be, hogy eléggé közepes képességű ellenfelekkel. Az év vége viszont még tartogat a számára egy méretes kihívást. A megüresedett középsúlyú európai trónért szállhatott szembe egy olasz bunyóssal. Az ökölvívás szakértői szerint akkor összesen 10 olyan, magasan rangsorolt versenyző volt, akik közül kikerülhettek a címmeccs résztvevői. A lista vezetője Folledo volt, ami az utókor számára talán kicsit furcsa, de megszokhattuk, hogy a spanyolt elég jól (okosan) menedzselték. Így, mivel ő biztos befutónak számított, ezért most gyorsan, felsorolásszerűen áttekintjük a 9 reménybeli kihívó névsorát! A korabeli sajtó anyagokból az esélyesek neve visszakereshető.
1. Jupp Elze (német)
2. Tom Bogs (dán)
3. Johnny Pritchett (brit)
4. Jacques Marty (francia)
5. Souleymane Diallo (francia)
6. Johnny Romsaas (norvég)
7. Carlo Duran (olasz)
8. Sugar Boy Nando (arubai- holland)
9. Bo Hogberg (svéd)
Végül az argentin származású Carlo Duranra esett a választás, amely egyáltalán nem számított meglepetésnek.
Duranról tudjuk, hogy Argentinában született és az első mérkőzéseit még főleg Dél- Amerikában vívta, de 1960-ban már Olaszországban él és bokszol. Meg is szerzi az olasz állampolgárságot és hamarosan a súlycsoportjának meghatározó európai egyénisége lesz. Meglehetősen magas, kb 185 cm, tehát még Folledonál is hosszabbra nőtt, de nem számít gyengécske, cingár alaknak, sőt a bal keze egészen félelmetes volt. Pályafutásának több különleges eseménye is volt, például a legendás Griffith elleni, botrányba fulladt 1964-es „küzdelme”, de most ennek részletezése helyett visszatérünk az 1967-es eseményekhez.
Igazából persze nincs is olyan túl sok mondanivalóm ezzel kapcsolatosan, hiszen ezen a Torinóban megvívott EBU címmeccsen Duran biztosan hozta a meccset. A 15 menetre tervezett találkozó idő előtt, a 12. menetben ért véget, Duran TKO győzelmével. Lényegében ez volt Folledo utolsó rangos megmérettetése, ami számára a szokásos forgatókönyv szerint zajlott és zárult le. Pályafutására visszatekintve- bár még ekkor nem ért véget, sőt levezetésként csupa győztes meccsek következnek majd- megfigyelhető a kiemelt fontosságú mérkőzései vonatkozásában egy furcsa hármas egység, miszerint:
1. Rendszerint a tárgyév végén, évadzáró meccs.
2. Többnyire EBU címmérkőzés.
3. Mindig vereség.
Ennek ellenére sem kell Luist túlságosan sajnálnunk, hiszen az 1967-es év mérlegének a megvonásakor a Ring ismételten jól rangsorolja. A leglényegesebb, vereséggel zárult csata mellett a kisebb jelentőséggel bíró győzelmeket sem felejtették el. 1967-ben a 8. helyen zár a Ringnél.
Most pedig következzen egy olyan, rövid kitérő, ami Folledo előbbi ellenfeléhez kötődik, és időben nem is kell túlságosan nagyot ugranunk. Egy olyan mérkőzésről, és annak egyéb mellékzöngéiről írok, amely rendkívüli mértékben megosztotta a világ közvéleményét, és egy újabb alkalmat szolgáltatott a periódikusan ismétlődő boksz (profiboksz) ellenes közhangulathoz.
1968. június 12.-én került sor erre a mérkőzésre, amely végkifejletét tekintve az ökölvívás egyik legdrámaibb mérkőzése lett. Az európai trónért küzdött meg ekkor Duran Kölnben a német Jupp Elzevel. A találkozó egy 1965-ben megvívott küzdelem visszavágójának is tekinthető, amelyen akkor a német bizonyult jobbnak pontozással, 10 menetben.
Duranról már tudjuk, hogy lényegében a középsúly elitjéhez tartozott, sőt Európában a legszűkebben vett élmezőnyhöz. Elze Nyugat- Német bajnok volt, ekkor 29 éves és második alkalommal lehetett kihívó. Első esetben is egy olasz, akkor Benvenuti ellen tehetett próbát- sikertelenül. A Duran vs. Elze meccset a holland Jan Krom vezette. Ez a találkozó utóbb az ő számára is rémálommá változott.
14 meneten keresztül szorgalmasan végezték a dolgukat a riválisok, nagyon szűken Elze vezetett. A 15. menetben Duran egyszer eltalálja Elze tarkóját, de én nem tudom, hogy valóban megtörtént-e ez a szabálytalanság, viszont Krom semmi rendellenesre nem emlékezett később visszagondolva sem. Pedig a mérkőzés „filmjét” utólag számtalanszor lejátszotta magában, nem ok nélkül.
Az ütéstől, ami akkor érte, padlóra került a német. Nagyon fáradt volt és csak borzasztó nehézségek árán tudott lábra állni. Ekkor már valószínűleg érezte, hogy nagy bajban van, mert bizonytalan mozdulatokkal jelezte, hogy nem tudja folytatni a küzdelmet. Néhány lépést tett a szorító sarok felé- ezek voltak életének utolsó lépései- majd leült a székre és elveszítette az eszméletét. Egyértelmű volt, hogy nagyon súlyos állapotban van. Kórházba szállították, de a leggondosabb orvosi ellátás ellenére is elhunyt. A meccs után még 8 napig élt, de már soha nem tért magához. Később nyilvánosságra hozták, hogy Elze szervezetében 3 féle doppingszert találtak. A halál közvetlen oka ugyan agyvérzés volt, de szakemberek egybehangzó véleménye szerint, stimuláló szerek „segítsége” nélkül Elze sokkal hamarabb kapitulált volna, és akkor nem szenvedi el a később végzetessé váló ütések mindegyikét.
Mindent mérlegre téve, végül is a holland mérkőzésvezetőt nem tették felelőssé a német sportoló halálában. Krom egyébként nagy tapasztalatú bíró volt, amatőröknek és profiknak egyaránt vezetett mérkőzéseket, de ez volt pályafutásának mélypontja.
Az olasz egész későbbi életére kihatással voltak ezek az események. A haláleset után Duran felkereste Elze feleségét és bocsánatát kérte, továbbá felajánlott számára anyagi segítséget is. És bizonyítandó, hogy mennyire benne maradtak ezek a tragikus élmények, egy 1969-es mérkőzés során, a szintén német Hans Dieter Schwartz ellenében, Olaszországban kis híján otthagyta a szorítót- nyert helyzetben. A 12.-13. menetre már olyan nyomasztó fölényben volt, hogy már nem is akarta szinte megütni az ellenfelét. Többször kérte, szinte könyörögve a bírót, hogy szüntesse be az egyoldalú küzdelmet. Mikor ezzel nem járt eredménnyel, akkor odaszólt Schwartz ringsarkának, hogy adják fel a reménytelen küzdelmet. A Készülődő tragédiát végül is a józan eszére hallgató bíró előzte meg, mert a 14. menetben véget vetett a mészárlásnak…
Természetesen Duran nem hagyta abba, sőt még 5 teljes éven át jelen volt a szorítók világában, számára sikeres és kevésbé sikeres periódusok váltogatták egymást. 1968-ban és 1969-ben pl. a Ring egyaránt a 6. helyre rangsorolta. Teljes nevén különben Juan Carlos Durannak hívták. Duran Massimiliano és Alessandro nevű fiai is remek ökölvívók lettek, mintegy bizonyítva, hogy a mondás, vagyis: a vér nem válik vízzé, az nem csupán üres frázis.
Juan Carlos Duran sajnos tragikus szerencsétlenség következtében, autóbalesetben hunyt el 1991. január 2.-án. Mindössze 54 éves volt…
Végjáték
1968 és 1969 Folledo utolsó ringben töltött évei. 13 mérkőzés Spanyolországban, de már csupa középszerű rivális ellenében. Még mindig ő a spanyol középsúlyú bajnok, de ezekben az években már a Ringnél nincs a scs. első tíz bunyósa között rangsorolva.
Pályafutása végén már rátérhetek arra a dologra, amit jóval korábban már megígértem. A Ring magazin éves rangsorának felhasználásával érdekes listát lehet készíteni egy adott időszak ökölvívóiról. Mielőtt erre teljes részletességében rátérnék, előtte kötelességemnek tartom, hogy megjegyezzem, hogy az alább idézett számítás nem az én érdemem. A világháló egy távoli pontján tette fel egy játékos kedvű bokszrajongó az egyik külföldi netes oldal fórumán az idevonatkozó topikba. Köszönet, hogy megosztotta velünk!
A számítás lényege csupán annyi, hogy a bajnok 12 pontot kap, az első tízbe sorolt bokszoló pedig 10-től 1-ig, csökkenő pontokat, s az így kapott értékeket egy kiválasztott időszakra vonatkozóan összesíti. Jelen esetben ez az 1960-as éveket jelenti
Fantasztikus névsor, amit joggal uralt Benvenuti. Folledo is befért a top 10-be, igaz nem az élmezőnybe. A számítás helyességéhez kétség sem fér, mert az említett fórumon a lelkes érdeklődők közül többen is ellenőrizték a tálcán kínált listákat és itt-ott hibákat véltek felfedezni, (szigorú kritikusok) amiket a listák alkotója korrigált is.
A számítási elvhez lényegében nincs hozzáfűznivalóm, csupán arra az egy apróságra hívnám fel a figyelmet, hogy ez a fajta következetes, évtizedes bontás nagyon nem kedvez az olyan ökölvívónak, aki pl. 1955 és 1965 között volt aktív, és imigyen 2 évtizedben is csonkán vesz részt. Így pl. G. Fullmer az 50-es és a 60-as években is a legjobbak között van, vagy hozzá hasonlóan E. Griffith a 60-as és a 70-es években egyaránt a top 10-ben képviseltette magát.
Értékelés és áttekintés
A korábbiakban már említettem, hogy Folledo nem mindig akart ökölvívó lenni, de a tehetségét valóban kár lett volna veszni hagyni. Már javában gyakorolta a bokszzsák és az ellenfelek aprítását, amikor a végleges elhatározás megszületett benne, egy filmnek köszönhetően. Állítólag az 1956-ban Paul Newman főszereplésével készült ”Somebody Up There Likes Me” [(Valaki odafönt szeret [vagy: kedvel] engem) bár a hivatalos magyar cím csak egyszerűen: „Valaki odafönt”] Rocky Graziano életét feldolgozó film olyan hatást tett rá, hogy életének egyik meghatározó élménye lett. Leginkább azért, mert sorsközösséget érzett Rockyval. Bár mostani történetünk szempontjából teljesen mellékes, de fiatal és pályakezdő Paul Newman-nek ez a drámai szerep hozta meg egy csapásra a világhírt.
Folledo később nagyon büszke volt rá, hogy az általa „összebokszolt” nem csekély jövedelemnek köszönhetően jutott ki családja a nyomorból és az ő segítségével indulhattak el egy emberhez méltóbb élet felé.
Sokoldalúságára és népszerűségére jellemző, hogy 1975-ben az „El Clan De Los Nazarenos” című filmben is szerepelt.
Folledo később Marbellán, ezen a gyönyörű, Földközi- tengerparti városban (manapság luxus üdülő paradicsom- elsősorban olyan személyiségek számára, akinek nem igazán okoz gondot, ha mélyen kell a pénztárcába nyúlni) vett házat magának és itt telepedett le. Egy üzleti partnerrel közösen, 1989-ben éttermet nyitottak. Folledo különben magányosan él, de nincs egyedül. Az időközben elhunyt marbellai polgármester, aki jó barátja volt, a város által működtetett edzőteremben biztosított számára munkát.
Szigorú erkölcsei miatt önmagát is kissé furcsának tartó Folledo úgy tartja, hogy a mai fiatalok példát vehetnének a régebbi korosztályoktól. Állítja, hogy a sok laza életvitelű fiatal között manapság sokkal kevesebb az elszánt sportoló, akik a férfias küzdősportokat is mernék űzni. Nagy bánatára az ökölvívás háttérbe szorult, népszerűsége csökkent, mert az utóbbi évtizedekben sokan inkább a szórakoztatóbb és veszélytelenebb sportágakat választják. A televízió is inkább a látványos csapatsportokat tűzi műsorra…
Luis Folledo e cikk megírásakor és megjelenésekor már több mint 71 éves, és egyéb ismeretek híján csak remélni tudjuk, hogy jelenleg is jó egészségnek örvend, és még sok róla szóló cikk jelenik meg életében!
Utószó
A cikket minden további nélkül befejezettnek tekinthetnénk, de a cikk megírásának időszakában, menet közben támadtak olyan gondolataim, amiket szeretnék még megosztani az olvasókkal!
Annyira hosszú időt „töltöttem” Folledoval, hogy időközben szinte észrevétlenül is, tisztelettel vegyes szimpátia alakult ki bennem a spanyol férfiúval szemben. Bár megjegyzem, hogy [jómagam, mint az emberi és állati szenvedésre érzékeny emberpéldány] soha nem tudtam megérteni, hogy a bikaviadalt, ezt az abszolút sportszerűtlen és barbár, sőt szadista „népszokást”, mi okból „rajongják” emberek milliói? Viszont amennyiben ebből a szemszögből közelítjük meg a világot, akkor nemcsak Spanyolországot, hanem többek között, akár egész Latin- Amerikát elítélhetjük. Akit meg nem ezért, azokat más valamiért?
Így inkább ettől az egy negatívumtól, mintegy eltekintve, próbálom Folledo jellemvonásait számbavenni, pozitív tulajdonságait pedig előtérbe helyezni.
Egy olyan ember képe bontakozott ki előttem, aki mindig komolyan vette azt, amit éppen tennie kellett. Soha nem riadt vissza az éppen „esedékes” ellenféltől, a kihívásoktól. Remek képességű és szorgalmas ökölvívó volt, akinek nem adatott meg az, hogy a világ tetejére kerüljön. Miért? Elsősorban azért, mert a legszűkebb élmezőny valódi világklasszisokból állt akkor is és most is. Ez pontosan azt jelenti, hogy ő arra volt predesztinálva, hogy a tehetségének a maximumát nyújtva ott legyen a helye a top 10-ben, de a csúcsra csak valami fatális véletlennek köszönhetően juthatott volna fel. Valljuk be őszintén, hogy az élet bármely területét is nézzük, milyen nehéz a top 10-be kerülni! Hány és hány ember van, aki minden erőfeszítése ellenére, egész életének során csak a középszerűek népes táborát szaporítja…
Most nem tudom, hogy a világ éppen milyen korszakot él? Lehet, hogy ez a legendagyártás kora, vagy éppen ellenkezőleg, a deheroizálásé? Azt hiszem lényegtelen. Ha jól sikerült a cikk, akkor „El Toreador del Ring” személyét a helyén tudjuk kezelni…
2009. május 10. - Harward
A cikk első része
