Amikor Joe Louis 1938. június 22-én a Yankee Stadionban az első menetben szétbombázta Max Schmelinget, a tizennégy éves Rocco Marchegiano és barátja, Izzy Gold a rádióban hallgatták a mérkőzést egy broctoni karneválon. Körülbelül 50 cent volt a zsebükben, apróban, és arra a pénzre gondoltak, amelyet Louis kaphatott a mérkőzésért. De az eszükbe sem jutott, hogy Rocco egyszer a Madison Square Gardenben fog vele megmérkőzni. Vad fantáziájuk volt akkoriban, de azért ennyire mégsem. 10 évvel később Rocco-ból is bokszoló lett, majd Rocky Marciano néven profi bokszoló, aki 1951-re 37 mérkőzést vívott meg veretlenül.
1951 közepére sok rajongó számára az a tény, hogy Ezzard Charles, majd Jersey Joe Walcott birtokolta a nehézsúlyú világbajnoki címet, puszta adminisztrációs kérdés volt. Az elméjükben és a szívükben csak egy igazi bajnok volt: Joe Louis, a barna bombázó. 1951-ben, amikor Rocky felkészült rá, Joe Louis bokszlegenda volt. Ekkor harminchét éves, tizenkét évig volt bajnok, mielőtt elvesztette a nehézsúlyú koronát, hogy átmenetileg nyugdíjba vonulhasson, és példátlanul, 25 alkalommal védte meg egymás után a címét. Louis mindössze csak két vereséget szenvedett a 68 profi mérkőzésén. Az első menetes Schmeling elleni győzelme után egyszer 15 menetben pontozással veszített Ezzard Charles ellen, amikor visszatérő kampányt indított 1950-ben. De azóta mind a 8 mérkőzését megnyerte, abból hármat kiütéssel. Legutóbbi legyőzöttjei: Lee Savold 104-44-4, Cesar Brion 32-5 és Jimmy Bivins 78-20-1. Annak ellenére, hogy ők a kor top bokszolói közé tartoztak, és Louis győzött ellenük, de ezen legutóbbi viadalain már nem volt túl lenyűgöző, amikor Norris és a bokszot monopolizáló IBC végül meggyőzte az óvatos és vonakodó Al Weillt (Marciano menedzserét) a küzdelem elfogadásáról. - Rocky volt itt az attrakció, nem Louis – mondta Sam Silverman a promóter. – Louis volt az ellenfél. De Louis elvitte a bevétel negyvenöt százalékát, Rocky pedig csak tizenöt százalékot kapott. Nevetséges üzlet volt. Norrisnál volt a tévé, és ezzel becsapta Rockyt és mindenkit.
(Robinson úgy emlékezett, hogy egy nap az IBC behívta, hogy puhatolózzanak, hogy barátja, Joe Louis hajlandó lenne-e Al Weill „fiával”, az új fehér reménységgel, Marcianóval megmérkőzni, amíg úgyis vár a Charles-Walcott meccs győztesére. Louis nagy összeggel tartozott az adóhatóság felé, így minden pénz számított számára, és ahelyett, hogy elfogadta volna a szokás szerinti megosztott helyszíni bevételt, ami 30%-ot jelentett mindkét bokszoló esetében, ő 45%-ot követelt, így Marcianónak csekély 15% marad. Weill erről megpróbálta lebeszélni Louis-t, aki erről hallani sem akart, és meg kell jegyezni, hogy mint oly sokan ebben a játékban, Louis nem különösebben rajongott Weill-ért, sőt megvetette. Az érzés kölcsönös volt. Louis nem hallgatott Jim Norrisra, az IBC vezetőjére sem. Így Norris Marcianóhoz fordult. Behívta a fiatal harcost az irodájába és megkérdezte tőle, hogy lenne-e kedve megmérkőznie Joe Louisszal. Marciano azt válaszolta, hogy lenne. – Nos – mondta Norris -, a mérkőzés egyetlen módja, ha vállalja a 15%-ért. Amikor Marciano ezt elutasította, azt állítva, hogy legalább 20%-ot kellene kapnia, Norris azt mondta neki: - Inkább sétálj egyet és gondold végig. Marciano elgondolkodott rajta, vagy aztán rábeszélték, de végül elfogadta a 15%-ot. A mérkőzést eredetileg 1951. október 11-re tervezték a Polo Groundon, de végül kényszerből átütemezték október 26-ra a Gardenbe.)
Közvetlenül azelőtt, hogy Rocky elindult a Greenwood Lakes-be, hogy megkezdhesse felkészülését a mérkőzésre, egy barátja, Eugene Sylvester találkozott vele a Brockton Heights közelében. Jó hely volt ez a vadászatra és Sylvester a kopóit kondicionálta az októberi vadászszezon megkezdésére. Sylvester nemrég megházasodott, és egy új Plymouth-t vásárolt 1700 dollárért. 100 dollárt tett le, a többit pedig a brockoni Lafayette Credit Union-tól kölcsönözte. Megtört volt és Rockyra szeretett volna fogadni, de mint sok ember, ő is féltette a nagy Joe Louis hírétől, és megnyugtatásra szorult.
- Rock. Hát megmérkőzöl vele? – kérdezte Sylvester.
- Igen – mondta Rocky. – Mindez alá van írva, Euey.
- Rock, ez a fickó rettenetesen nagy és nagyon kemény – mondta Sylvester. – De tudom, hogy meg tudod verni. Ugye?
- Soha nem fogok kikapni egy niggertől, Euey – mondta állítólag Rocky.
- Rock, nem kaptam meg a pénzem, de fogadni fogok a kocsimmal – mondta Sylvester.
- Menj és tedd meg – mondta Rocky. – És ha vesztek, visszafizetem a pénzed.
- Amikor nyersz, én pedig meg fogom harapni a segged – mondta Sylvester
- Ezt nem felejtem el – nevetett Rocky. – De azért jobb, ha nem harapsz keményen.
Rocky a Greenwood tónál edzett a hegyi magányban. Most már top versenyző volt, és minden közeledő mérkőzés fontosabb volt, mint az előző. Tisztelte Louis-t, de nem félt tőle. Izgalom és megtiszteltetés volt Rockynak a halhatatlan Barna bombázóval szembenézni. A lehető legjobb állapotban akart lenni, hogy lenyűgözően nyerje meg a mérkőzést, ezért az emberi kitartás legszélére kényszerítette magát a nehéz és fárasztó terepfutással, hosszú mérföldek mentén. Magányos országutak dombjai, izzadás és vérzés az edzőteremben, egy olyan programnak szentelve, amelynek célja a fizikai erő és az állóképesség és a mentális fókusz a lehető legmagasabb fokára fejlesztése.
Az edzőtáborban esténként, Rocky, Allie (Colombo, Rocky gyerekkori barátja és csapatának tagja), Nicky Sylvester pingpongozott, kártyázott és a táborban beszélgettek. A szakács nagy ritkán előkészítette a steak-et, és Rocky megrágta a darabokat, de nem nyelte le, hanem a tányérjára tette a pépet. (Ez nem volt ritka akkoriban, hogy nem ették meg a húst, csak megrágták, ugyanis semmi pluszt nem akart bevinni a szervezetébe, hogy a mérkőzésre minél szálkásabb legyen, de ugyanakkor ez csökkenti is a megerőltető koplalás érzetet) Közben gyümölcslevet iszogatott. Minden este elfogyasztott egy nagy fejes salátát, egy minstrone nevezetű olasz bőség levest, egy pohár kevert sárgarépa és zellerlét, és néha sült burgonyát. De soha nem használt borsot, és a felkészülés alkalmával nem evett sült ételt. Az esti étkezés volt a nap egyetlen nagy étkezése, ami mindig iszonyatos volt, de arra kényszerítette magát, hogy lassan egyen és újra és újra rágja az ételt. Látható, hogy Rocky sosem a Burger Kingból készült, ez egy puritán és kemény módszer, de mire véget ért a tábor, Rocky sovány volt és kemény. 110 menetet sparringolt, többet, mint a korábbi mérkőzéseire. Szinte a túledzettség határáig ment. És még Sylvester is, aki mindig meg tudta nevettetni, ilyenkor úgy kerülgette, ahogy a fegyvertelen ember a dzsungelben a vadmacskákat.
- Mindig meg tudtam nevettetni Rocky-t három napig a meccs előtt – emlékezett vissza Sylvester. – Ezúttal valami más volt. Olyan volt, mint egy támadásra váró tigris. Nem akart hallani semmit. Az ember hihetetlen volt.
Louis mindig gyors reflexekkel és hatalmas erővel rendelkezett. Legjobb idején kiváló ökölvívó volt, éles gyilkos ösztönnel, és mindkét kezével ki tudta ütni az ellenfeleit. De ahogy mindenkinek, a barna bombázónak is voltak gyenge pontjai. Nem volt túl jó az egyensúlya és olykor könnyű volt eltalálni. Csak egyszer ütötték ki, de volt párszor leütve. Schmeling, a két tonnás Galento, Buddy Baer és Walcott padlóztatták. Az első amatőr viadalán egy Johnny Miller nevű bokszoló is többször leküldte a két forduló alatt, de ahogy Louis fejlődött, olyan géppé vált, amely mindig ment előre és elpusztíthatatlannak tűnt. Védekezésre kényszerítette az ellenfeleit, és sokukat a félelem már jóval azelőtt megbénította, hogy ringbe léptek volna.
De Marciano nem ismerte a félelmet. Semmilyen harcos nem tudta őt üldözni, mert egy olyan verekedő volt, aki mindig támadásban maradt. 37 győzelméből 32 volt KO és profiként soha nem győzték le. És nem mellesleg nagyon bízott magában és a Louis elleni győzelmében is.
- Aggódsz? – kérdezte egy riporter Rockytól.
- Nem, nem aggódom – mondta Rocky. – Ez csak egy újabb meccs.
- Gondolod, hogy nyersz?
- Nyerek? – kérdezte Rocky. – Igen, szerintem én nyerek.
- Kiütéssel?
- Kísérletet teszek arra is. – mondta Rocky.
A nyilvános kérkedés nem Marciano stílusa volt. Büszke volt és magabiztos, és mindig megjósolta a győzelmet a barátainak, de sosem szerette azokat az embereket, akik idegenek előtt kérkednek a saját sikereikkel. Kedvenc olasz mondása volt, amellyel megpróbált élni is: - Fa i fatte e no parole – ami annyit tesz: - Ne beszélj róla. Csináld.
- Ez egy buta kérdés volt, amit az újságíró ma feltett – mondta Rocky Allie Colombónak, amikor egyedül voltak aznap este. – Ha nem gondolnám, hogy nyerni fogok, akkor mi a fenéért harcolnék.
De Louis is magabiztos volt. 37 évesen azért bunyózott, mivel nagyon szüksége volt a pénzre. De nagy bajnok volt, és a nagy bajnokok ritkán veszik figyelembe a vereséget. Kopaszodott és már volt rajta felesleg, a kemény jabje is veszített gyorsaságából és az erejéből, de még mindig tekintélyes erővel csapdosta meg a sparring partnereit a ringben a New Jersey-i Pompton-tavaknál. Néhány nappal a mérkőzés előtt az öregedő bombázó, egy sparring partnert, Holly Smith-t kegyetlenül kidekorálta, mert az megsértette Louis büszkeségét, miután azt mondta az újságíróknak, hogy Rocky KO-ra számít. Úgy tűnt Louis visszanyerte a szellemét. Elszántnak nézett ki, hogy megmutassa, hogy idővel visszaszerezheti a nehézsúlyú koronáját. – Amíg Walcott vagy Charles a bajnok, folytatom a kergetésüket…Meg tudom verni őket – mondta. Abban is biztos volt, hogy meg tudja verni Marcianót. Mindenki folyamatosan arról a jó formáról beszélt, amiben edzés közben volt. Jobbra-balra ütötte le a sparring partnereket. A küzdelem előestéjén a közönség megőrizte bizalmát Louisban. 7-5 arányú favoritként léphetett ringbe, hogy megszelídítse Marcianót. Joe mérete 188 centi és 97 kiló, Rocky 179 centijével és 83,5 kilójával szemben. Ez mellett 20 centis karfesztáv előnye és jóval több a tapasztalata, mint fiatalabb ellenfelének. De Rockynak az életkora, állóképessége, ereje és éhsége volt az oldalán. Kritikus meccs volt ez mind a két versenyző számára, amely meghatározhatja, hogy ki lesz az első számú versenyző a nehézsúlyú világbajnokságért.
1951. október 26-án este két férfi ült egy New York-i lakosztályban. Észrevették, hogy lassan hét óra van, az egyikük Al Weill, azt mondta a másiknak, az edző Charley Goldmannak: - Ébreszd fel az embert. Goldman az órájára pillantott: - Rendben. Bement a lakosztály egyik hálószobájába és megborzolta az ágyban alvó férfi haját. – Kelj fel Rocky – mondta Goldman. - Idő van. Ideje volt, hogy Rocky Marciano felkeljen és elinduljon az aréna felé, hogy összemérje erejét a barna bombázóval…
Amikor megérkezett a Madison Square Gardenbe, Sonny Marciano felfedezte, hogy Al Weill olyan jegyet adott neki, ami olyan távolságra van a ringtől, hogy alig látni az akciót. Sonny a jegypénztárhoz rohant, és megpróbálta kicserélni a jegyet, de már nem volt több ringülés.
- Jézusom, Al, onnan fentről nem is látok semmit – kérlelte Sonny. – Nem tudnál közelebb helyezni a ringhez?
- Mit panaszkodsz? – csattant fel Weill. – Hálásnak kellene lenned, hogy bármilyen jegyet kaptál. Ma este telt ház lesz. Fogd azt amit kaptál, és légy boldog.
- Ó az isten szerelmére, hajlandó vagyok fizetni is – mondta Sonny. – Csak közelebb akarok kerülni a ringhez. A bátyám Joe Louisszal mérkőzik ma este. És én szeretném látni, Al.
- Nincs több jegyünk a ring mellé, kölyök – mondta Weill. Semmit nem tehetek érted.
- Te olcsó szemétláda, eladtad a jegyemet – fakadt ki Sonny Marciano. – Ezt még megbánod.
- Én gondoskodom a jegyekről – vágta rá Weill. – Oda fogsz ülni, ahová mondom.
A nagyobb mérkőzések előtt mindkét tábornak adtak tiszteletjegyeket, és jegyeket, amiről jó profitot lehetett lefejni. Weill pedig ezekkel fösvény módon ezt is tette.
- Weill soha nem is adott Rockynak méltányos részt a jegyekből – mesélte Sonny Marciano. – Rocky sokszor panaszkodott nekem, hogy nem is tud gondoskodni a közeli barátairól, mert Al lesápolja a jegyeket. Rocky úgy érezte, hogy megérdemelné legalább a felét, de hogy a fenébe tudná ezt figyelemmel kísérni egy olyan manusnál, mint Weill. Ravasz zsidó volt. Ez csak egy olyan terület volt, ahol a bátyám úgy érezte, hogy igazán lehúzzák.
A Gardenben lévő 17.241 szurkoló és a nemzeti televízióban nézők milliói szokatlan dolgokat tapasztaltak. Karrierje során először nem Joe Louis volt az agresszor. A nyitó gongtól Rocky üldözte, a barna bombázó híres bal jabjére támaszkodott, hogy fiatalabb ellenfelét távol tartsa. Öt menetig Rocky ment és Louis visszafelé vonult. De Joe jabje nagyon hatásos volt, és Marcianónak el kellett viselnie ezeket, hogy kézbesítse a saját büntetését. Joe bal arca duzzadt és monokli volt a szeme alatt. Rocky orrlyukából csöpögött a vér, és a szeme sarkánál egy enyhe vágás keletkezett. Jó küzdelem volt, és Rocky kissé előrébb állt a pontozók szemében. Louis nagyobb tapasztalata megmutatkozott, amikor a harcosok közel kerültek egymáshoz, és bár felütésekkel hasogatta Rockyt és használta jabjét, és úgy nézett ki, hogy elég jól megőrizte pusztító balhorga erejét. Ezek ellensúlyozták Marciano nagy jobbkezeseit, aminek a becsapódásai sok KO-ját tették ki.
A hatodik forduló végére Louis fáradtnak tűnt. Rocky üldözte és hajlandó volt elnyelni az elkerülhetetlen balegyeneseket. A hetedikben pedig Rocky folytatta a nyomást. Louis lassú volt, de korántsem fogadta el a vereséget. Rocky két kemény balt és egy jobbost vitt be Joe állkapcsára. De az visszatért egy vad balhoroggal, ami Marciano állának jobb oldalába csapódott.
Rocky állt nyerésre. Ruby Goldstein mérkőzésvezetőnél négy menet volt Rockynak, kettő Louis-é és egy egál. Joe Angelo pontozó lapjain Marciano ment 5-2-vel, és Harold Barnes pontozó is Rockyt részesítette előnyben, 4-3 arányban.
(Ebben az időben a meneteket adták ide vagy oda, és a mérkőzésvezető is pontozott)
A bombázó is azt hitte, hogy majd a balegyenesével többnyire távol tartja, de ez koránt sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Marciano rettentő akurátusan és folyamatosan nyomult előre, leszegett fejjel, távolról indított bombáival, összetételeivel lépett közel, ahol azonnal belharcot kezdeményezett és ezek a pozíciók elszívják az ember erejét, mert, ott is a karjait befűzve, mellette végig dolgozik a horgokkal, felütésekkel. A stílusa egyszerűen idővel felemészti az ellenfelet.
A nyolcadik menetben Rocky fejvadászatra indult. A kötelek felé terelgette, majd egy nagyon kemény balhoroggal a bombázót a padlóra küldte. Louis hátrafelé félig az oldalára esik, de szinte azonnal fél térdre emelkedett a számolásra. A rajongók ordítva ugrottak fel a hátsóbb sorokban. Sokan azért imádkoztak, hogy a legendás hős álljon fel, úgy vélték, hogy az öreg bombázó még felépülhet és megnyerheti a küzdelmet. Az érzelmek elhomályosították ennek az érvnek az erejét.
Louis nyolcra felemelkedett. Tekintette kissé zavart volt, amikor Marciano gyorsan megérkezett, mint egy cápa a vér ízére. Az öreg bajnok pedig nem félelemmel várta – bár biztosan ismerte az elkerülhetlent - hanem büszkén és elszántan. Rögtön le is hajolt egy hatalmas Rocky horog elől. Louis ugyanis nagy bajnok volt, és bár a nagy bajnokokat is meg lehet semmisíteni, de a szívük nem fogadja el a vereséget. Most azonban a cápa elkezdte felfalni, és semmi szelíd nem volt benne. A király egyedül és tehetetlenül képtelen volt megakadályozni saját megsemmisülését. Rocky a kötelekhez kényszerítette és egy horog sorozat befejező bal és jobb kezese Joe állkapcsát kongatta meg, mint egy harang, amely a történelem pillanatát hirdeti, miközben a király kezei már tehetetlenül lógtak maga mellett. Louis kiesett a köteleken, egyik lába az alsó kötélen maradt. Goldstein megkezdte a számolást, de amikor elérte a hármat vagy a négyet, meglengette a karját, jelezve, hogy a küzdelem véget ért. Aztán odasietett, hogy segítsen régi barátjának, Joe-nak, aki úgy tűnt, mintha gurulna le a ringből a sajtó sorba.
Az első leütés után a váltó és középsúlyú világbajnok Sugar Ray Robinson felállt a néhány sorral arrébb lévő üléséből és hitetlenkedve megindult a ring felé, és úgy nézett ki, mint aki kész a ringbe mászni, hogy segítséget nyújtson elesett barátjának. Mire a ring mellé ért, vége lett a meccsnek. Miközben a ringorvos és az emberei megpróbálták Joe Louis-t felállítani, könnyeit visszatartva, figyelmen kívül hagyva a tömeg morajlását, a ring szeléről beszélt hozzá: - Joe, Joe, minden rendbe lesz, Joe – mondta neki Robinson . – Minden rendben lesz, ember. Miközben Louis-t magához térítették, Robinson később is sokkos állapotban maradt, fel-alá sétált a Garden folyósón, a fejét csóválta és motyogott.
- Sok ember számára ez szomorú ügy volt – mondta Ruby Goldstein mérkőzésvezető, aki Joe-val volt turnén a második világháború alatt. – Az emberek bálványozták Louis-t. Nem akarták látni, amikor már nem volt önmaga. Nekem sem volt könnyű. Barátok voltunk. De amikor játékvezető vagy, meg kell acélozni magad. Kicsit keménynek kell lenned. Rá kell jönnöd, hogy két srác van a ringben, és mindketten nagyon igyekeznek megnyerni a mérkőzést, mert ez sok pénzt jelent nekik.
- Miért hagytad abba? Miért nem fejezted be a számolást? – kérdezték Goldsteint olyanok, akik hittek Louis legyőzhetetlenségében.
- Louis kész volt – mondta nekik Goldstein. – Abbahagytam, hogy a sarok embereinek adjak hat-hét extra másodpercet, hogy ellássák.
Talán, amikor Louis fiatal volt, dicsőségében és bajnokként – ahogy Robinson felidézte később – Goldsteinnek más gondolatai lettek volna. De a mérkőzés elején észrevette, hogy Louis balhorga már nem ugyanaz. – De arra gondoltam, hogy Louis csak magára találhat, de ez nem történt meg, mert Marciano egyszerűen nem ad esélyt neked.
Joe-t, többször leküldték pályafutása során, de mindig felállt, mert volt szíve. Az olyan emberek, mint Louis, nem maradnak lent. Néha csak azért maradnak lent, mert fizikailag lehetetlen felkelni, de a szívük sosem marad lent. Arra a kérdésre, hogy érezte-e, hogy Rocky valaha is bajban van-e a mérkőzés alatt, Goldstein azt mondta: - Nehéz lenne megmondani, mert őt ütni olyan, mintha egy kőfalat ütnél. Ha valaha is megsebezték, nem mutatta. Ő egy durva, kemény fickó volt, aki bunyózni és nyerni jött.
Sajnálatos, amikor egy nagy bajnokot a pályája végén le kell győznie egy feltörekvő nagy bajnoknak, de ez a versenysport lényege, szíve és lelke. A szomorúság tovább folytatódott, mikor Louis elhagyta a ringet és az öltözőbe ment. Az öltözőn kívül rajongók hada gyűlt össze. Josephine Baker, a nagyszerű énekesnő szótlanul állt, lehajtott fejjel, hogy megrázzhassa Louis kezét. Mások a folyosón sírtak, de az öltözőben is sivár hangulat uralkodott. Robinson is ott volt és könnyezett. Még az edzett sportírók is akik tülekedtek, hogy leadhassák határidőre a híreiket, láthatóan gyászolták a bukott bajnokot. Néhányuknak gombóc volt a torkában, mások furcsán hallgattak. Csak maga Louis maradt összeszedett: - Mihaszna a sírásnak – mondta. – A jobbik ember nyert. Ez minden. Marcianó jó ütő, és kemény megütni. Vicces stílusa van. Nem vagyok túl csalódott, és nem várok együttérzést senkitől. - Csak túl idős voltál Joe – mondta valaki Louis öltözőjében. – Keményebben üt, mint Max Schmeling – mondta Louis az újságíróknak. Egy gyönyörű balhoroggal indította el. Ez srác elég kemény ahhoz, hogy bárkit megverjen.
A korai pillanatokban még Rocky Marciano is osztozott a szomorúságban, emlékezett Lou Duva: – Ha látni akartad Rockyt pityeregni, látni, ahogy egy felnőtt ember sír, akkor látnod kellett volna az öltözőben a meccs után, amikor kiütötte Joe Louist, és amikor Joe bejött. Nem akarta bántani, tudta, hogy Joe akkor már kész volt. - A halála napjáig borzasztóan érezte magát amiatt, mert megverte Joe Louis-t – emlékezett évekkel később Al Falloni, Marciano egyik leendő üzlettársa. – Gyerekkorában a rádióban hallgatta Joe meccseit, és Rocky imádta a srácot. Utálta kiütni.
- Borzasztóan jó meccs volt – mondta Rocky utána az újságíróknak. – Folyamatosan ütött ezekkel a jabekkel és ezeket csak el kellett vennem tőle.
- Amikor Rocky győzött, a srácok a Ward Two-ból (Boston egyik negyede) megőrültek – mondta Eugene Sylvester. – Mindannyian nagy téttel fogadtunk, és miután összeszedtük a gubát, mindenhol a szállodai szobákban az ágyakon azt számoltuk. Micsoda éjszaka! Ez volt az egyik legnagyobb. Amikor megkaptam a készpénzemet, mentem a 71-es szobába, ahol Rocky tartózkodott – folytatta Sylvester. All Weill és néhány sportíró is bent volt. Rocky csak alsónadrágban feküdt az ágyon. Vigyorgott és a szeme kissé be volt dagadva. Fordulj át, Rock – mondtam. Nevetett. Aztán átfordult a hasára, én pedig a fenekébe haraptam.
Brocktonban, Marciano városában, ötezer éljenző rajongó özönlött ki az utcára az otthonaikból, kajáldákból és klubbokból, ahol televízión nézték az összecsapást. Kiabáltak, végighajtottak a Fő utcán, és próbálták elmondani az egész világnak, hogy mi történt. A város történelmében még soha nem volt egy ilyen hős. Bár Louis elismerte Rocky képességeit, de nem mindenki volt ezzel így. Arthur Daley a New York Times rovatában másnap reggel azt írta: - A 10 évvel ezelőtti Louis egy ütéssel lecsapta volna Rockyt … Louis veresége sokkal fontosabb Marciano győzelménél.
- Az a seggfej – jegyezte meg Colombo. – Lehet, hogy tíz évvel korábban könnyebb lett volna. Louis akkor jött volna előre, ahelyett, hogy hátrálna. Lehet, hogy Rocky könnyebben hozzáfért volna. Honnan tudja mi történt volna?
- Felejtsd el – mondta neki Rocky. – Mit tud? Bunyózott valaha Louisszal?
- Az ilyen fickókat nem tudom megérteni. Mégis mit várnak tőled?
- Basszák meg – mondta Rocky. Kinek van szüksége rájuk?
De nem igazán gondolta így, mert Marciano eléggé aggódott az imázsáért. Pályafutása későbbi részében nagy erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy megvédje és fokozza a róla kialakult szimpatikus képet. Bármennyire is élvezte a nyilvánosságot és a kedvező közképet, Rockyt még nagyobb büszkeséggel töltötte el az a hit, amelyet barátai tanúsítottak a képességei felé. Megtiszteltetés volt számára, amikor azok a férfiak, akik mindennap keményen dolgoztak a gyárakban, sokkal többel fogadtak rá, mint amennyit elveszíthettek volna a meccsein. – Soha nem hagyom cserben őket, Allie – mondta barátjának, amikor értesült a kivételesen súlyos fogadásokról. – Túl sok a tét.
De nagyon zavarta, amikor meghallotta, hogy egy barát fogad ellene. Teljesen elfogadhatatlan volt számára és soha nem felejtette el. Sosem tudott már barátságos lenni az illetővel.
A meccs után a Times fotósa lefényképezte, hogy Rocky felvette Jim Norristól a 49.605 dolláros csekket. A vasárnapi kiadásban jelent meg, ahogy Rocky vigyorog Norris és Marty Weill mellett. - Rocky nem tudta elviselni, hogy a pénzét csekken kötik le – mondta Sonny Marciano. – A lehető leghamarabb átváltotta készpénzre. Alig több mint huszonnégyezer dollárt kapott a Wiellel való osztozkodás után.
(Marciano híresen garasoskodó volt, és ez elsősorban a gyerekkori szegénységére vezethető vissza, később aztán úgy érezte, hogy lehúzzák. A csekket csak egy darab papírként értékelte, és azonnal kp-ra váltotta. De volt később, hogy fizetős meghívást csekkel akartak kiegyenlíteni, amire azt mondta, hogy inkább elfogad kevesebbet, de adják ide készpénzben. Egy idő után speciális szerkentyű is volt nála, amivel visszavette az érméjét a nyilvános készülékből, miután végzett a telefonálással. Már a bajnoki évei után, akik ismerték, tudták: Ha Rockynak el kell repülnie valahova, ő nem fog magának jegyet venni. Addig téblából a reptéren, amíg valaki fel nem ismeri és fizeti az ő repülőjegyét is. )
- Rockynak átadni az első nagy meccspénzét olyan volt, mért vérrel táplálni egy tigrist – viccelődött Weill. – És nem tudott vele betelni.
- Amint a kezébe vette a készpénzt, Rocky papírzacskóba csomagolta, mi pedig felmentünk a Belmont Plázába – mesélte Sonny. – Kiterítette az ágyra, majd azt mondta, hogy számoljam meg, amíg benn van a fürdőszobába. Nem hittem el azt a sok pénzt, több ezer dollár volt. Biztos volt vagy fél óra mire megszámoltam. Amikor kijött kérdezte, hogy mennyi van. Elfelejtettem a számot, néhány dollárral kevesebbet mondtam neki, mint amennyit Rocky várt. – Számold meg újra – parancsolta Rocky. – De Rock, ez csak néhány dollárral kevesebb – könyörgött Sonny. – Sebaj – mondta Rocky. Magam is megszámolom. Leült az ágyra, és elkezdte számolni a pénzét. – Mind megvan - mondta Sonnyra vigyorogva.
Egy éjszaka, amikor együtt voltak egy szállodai szobába, Rocky bement a fürdőszobába, és bezárta maga mögött az ajtót. Majdnem egy órát volt bent, amikor Sonny gyanakodni kezdett. megnézte az a ajtót, kopogtatott rajta. – Siess már, Rock. Mit csinálsz ott eddig? Arrrgh, nyögött egyett Rocky – Nem hagynak már szarni se békébe? Amikor Rocky végül kijött a fürdőszobából, szégyenlős arca volt. Nem öblítette le a WC-t. Sonnynak egyből gyanús volt, de nem szólt semmit. Később, amikor Rocky elment, Sonny bement a fürdőszobába, és körülnézett. Kíváncsiságból felemelte a wc víztartályának a tetejét. Rocky pénze volt a tartály belsejébe több műanyag zacskóba ragasztva.
Rocky és Barbara a felesége, New Yorkban maradtak egy hétig a mérkőzés után, élvezték a reflektorfényt, a divatos éttermek és a Broadway forgatagát. Gazdag rajongók egymással versenyeztek a társasága öröméért. Néhányan őszinte csodálói voltak, akik minden sportolót tiszteltek, de voltak köztük képmutatóak is, akik előítéletesek és soha nem szocializálódtak volna egy fekete bunyóssal. Rocky élvezte a figyelmet.
A Brocktoni Marchegiano háztartásban zűrzavar támadt. Rocky édesanyja levelet kapott, miszerint ha fia hazajön az ünnepségre, le fogják lőni.
- Maradj távol innen, Rocky – mondta Pasqualena, amikor Rocky felhívta. – Nem akarom, hogy haza gyere. De Rocky inkább érdeklődött, mint zavarta a fenyegetés.
- Képzeld, öcsém – monta Rocky -, valami srác el akar kapni engem. – Rock, ez komoly – válaszolta Sonny Marciano. – Ez a fickó igazi diló lehet. Szeretném elkapni a szemétládát.
- Bassza meg – mondta Rocky. – Ugye nem fogsz aggódni egy ilyen hülye miatt, vagy mégis?
A rendőrség később egy tizenhároméves iskoláslányra vezette vissza a levelet, akit ennyire megrémített az a verés, amit Rocky Louisnak adott.
1951. november 10-én úgy tűnt, mintha Brockton teljes lakossága sorakozna az utcákon a Rocky tiszteletére rendezett felvonuláson. A polgármester vezette a karavánt, miközben ezrek konfentivel és dicsérő kiabálásokat köszöntötték hősüket. A James Edgar játszótéren tartott felvonulást befejező beszédek és ünneplés előtt Rocky átment az utcán, és bement a régi kétszintes házba, ahol fiatalságának nagy részét töltötte. Pasqualena Marcegiano volt a konyhában. Nem látta fiát a nagy Joe Louis ellen, és nem is hallotta őket a rádióban. Még mindig nem fogta fel teljesen fia karrierjét. De megkönnyebbült, mert Rocky boldog és sértetlen volt.
- Biztos éhes vagy, Rocky – mondta, miután átölelték egymást. – Ülj le. Főzök neked egy kis levest. Kint megfognak várni. Csak egy perc az egész.
Amíg több ezren várták a játszótéren, Rocky falt egyet a kedvenc spezattójából. Aztán átgyalogolt az utcán a zúgó tömeghez ami rá várt. Rocky elvigyorodott, és integetett a feje fölött. Brocktonban Marciano volt a helyi srác, aki valami jót csinált.
A Louis VS Marciano volt az egyik első fontosabb nehézsúlyú küzdelem, amelyet az NBC hálózat parttól-partig országosan közvetített. Louis legyőzése Marciano számára nem csupán hírnevet hozott, hanem ahogy az edője, Charley Goldman rámutatott: - Nem számít már mi történik vele, ő már megtette azt az egy dolgot, amely mindig híres bokszolóvá teszi. Akárcsak James Corbettre, aki kiütötte John L. Sullivant, Rocky Marcianóra mindig úgy emlékeznek majd, mint arra a fickóra, aki befejeztette Joe Louisszal.
És bár a későbbiekben sok kritikusa maradt, de Rock még rá tett egy adag lapáttal azzal, hogy az egyesüli nehézsúlyú világbajnokként mind a 49 mérkőzésén legyőzhetetlen maradt.
Voltak, akik elkeseredésükben Louis veresége miatt, azt állították, hogy Marcianónak nem lett volna esélye Joe ellen a legjobb korában. És voltak, akik lekicsinyelték Louis-t és azt mondták, hogy soha nem volt igazán olyan nagyszerű. Mindannyian tévedtek. Az igazi bajnokoknak szinte mindig van esélyük más igazi bajnokokkal szemben. Marciano és Louis pedig mindketten óriások voltak a nehézsúlyúak között. Joe Louis a legyőzhetetlenség, a méltóság, és a meggyőző fenség szimbóluma volt. De ennek azon a napon vége lett. Bammm, bamm. A barna bombázó ott feküdt a ringen kívül, az egyik lába felakadva a kötélen, és a király halott volt… de egy új volt születőben...
2021. július 29. - Leibinger Gábor
