Brin-Jonathan Butler azzal a céllal érkezett Kubába, hogy híres bokszolókkal készítsen interjúkat. Magával vitte a kameráját is, hogy a felvételeket felhasználhassa egy jövőbeli dokumentumfilm megalkotásához. Tizenévesen maga is amatőr ökölvívó volt, hosszabb időt töltve Kubában is, ahol az olimpiai csapat edzőinek felügyelete alatt tréningezett a számtalan tehetséges hazai versenyzővel együtt.Amikor betért a kicsiny, szabadtéri Rafael Trejo Edzőterembe, elhaladt egy fekete kalapos, alacsony termetű, vékony srác mellett, aki az ajtóban ácsorgott. Odalépett Hector Vinenthez, aki a teremben dolgozó edzők egyike volt – nem mellesleg maga is a kubai hősök közé tartozott két olimpiai aranyérmével –, és megkérdezte, hogy ki az a fiú a bejáratnál. „Õ a valaha élt legjobb bokszoló” – felelte Vinent.
A szótlan srác odalépett Butlerhez, hogy kezet rázzanak egymással: „Guillermo Rigondeaux” – mutatkozott be, s közben megcsillantak aranyfogai a délutáni napfényben. Hogy feloldja az ismeretlenség jegét, Brin a bunyós megnyerő mosolyának eredetéről érdeklődött. „Az olimpiai érmeimből olvasztattam őket.” – felelte Rigondeaux.
Butlernek az elkövetkező napokban egyre inkább feltűnt, hogy Guillermo nem edz, és ha csak megjelenik a teremben, mindenki teljesen közömbösen viselkedik vele. „Furcsa volt, hogy miért nem beszélgetnek vele az edzők, és miért tűnnek megrettentnek már attól is, ha belép a terembe, annak ellenére, hogy milyen híres és remek bunyós” – emlékezett vissza Brin. „Aztán következetesen megtudtam, hogy nyár óta Guillermo egy nemzeti szappanopera főszereplője lett, az újságok nap, mint nap írtak róla, és azt is, hogy Fidel nyilvánosan hazaárulónak nevezte.”
Mindössze négy hónappal azelőtt, hogy Butler találkozott Rigondeaux-val Havannában, a bunyós megpróbált megszökni a Rio de Janeiróban rendezett Pán Amerikai Játékok ideje alatt. 2007. július 22-én Guillermo és csapattársa, Erislandy Lara megléptek a mérkőzésük előtti mérlegelést megelőzően. A brazil hatóságok azonban elcsípték őket, és két nappal később visszavitték őket Kubába. Kegyvesztetté váltak, akiket árulókként kezeltek.
„A pénz általi árulás az Egyesült Államok egyik kedvenc fegyvere ahhoz, hogy megtörje Kuba ellenállását” – nyilatkozta Castro egy héttel Rigondeaux és Lara szökési kísérlete után. „Egyszerűen kiütötte őket egy állcsúcsra mért ütéssel egy ököl, amelyet amerikai dollárnak hívnak. Még számolni sem kellett rájuk.”
Roberto Quesada, az egyik kubai bokszedző a szökési kísérlet után így nyilatkozott a Miami Heraldnak: „A tapasztalat azt diktálja, hogy seregből dezertáló katonákként fogják kezelni őket. … Talán még nem ismerték fel, de mint bokszolók, ők már halottak.”
Néhány nappal később Fidel Castro megtette a lépést, amelynek bűzét a sors vihar előtti szele már jó előre magával hozta. Rigondeaux és Lara soha többé nem bokszolhatott Kubáért.
„Viva Cuba Libre!”
– forradalmi jelszó
A havannai házak falán máig ott virít a forradalom hírhedt jelszava: „Viva Cuba Libre!”, „Éljen a Szabad Kuba!”. Ezekkel a szavakkal hirdették a forradalmat Castróék, hogy aztán 1959-től kezdetét vegye az az – eddig – fél évszázadnyi diktatúra, amelynek kábulatából a szigetország csak nagyon lassan ébredezik.
Hogy valójában szabad-e Kuba, arról kétféle elmélet az uralkodó. Az egyik változatot attól a nagyjából kétmillió kubaitól hallhatjuk, akik ma mindenfelé megtalálhatók a világban, kivéve a hazájukat. Legtöbben Floridában telepedtek le, elsősorban Miamiban, ahol külön kolóniát alkotva próbálják meg azt, amit otthon nem tehettek: szabadon élni. A másik verzió szerint Kuba mindent megad azoknak a hazafiaknak, akik hisznek benne. Biztonságot, napi betevő falatot, ingyenes oktatást és díjmentes kórházi ellátást. A rendszer hívei szerint, ha lecsupaszítjuk a kérdést, hogy mire és mennyire van szüksége valójában egy embernek az életében, a válasznak megfelelő szintű ellátást és támogatást megadja nekik az ország. Ha pedig mégsem, megtalálják a módját, hogy kiegészítsék a hiányt. Taxinak fogják be veterán, orosz, amerikai gyártmányú járműveiket, vagy az idegenforgalom adta más lehetőségeket használják ki. Vannak fiatalok, akik öngyújtó töltésére szakosodtak, és kliensre várnak a lakótömbök lépcsőházaiban.
Kuba szereti azokat, akik képviselik őt, így a bokszolók is mind a hétköznapi emberek hősei. A rendszer támogatja a tehetségeket az egyik kezével, de sajnos megfojtja őket a másikkal. A maradásra kényszeríti őket, és közben nem hagy más lehetőséget számukra, mint elmenni.
„Bajnok vagy, de ez nem jelent semmit. Olyanok vagyunk, mint a kutyák. Amikor letelik az időd, nem marad másod, mint a történeteid, amelyeket mesélsz majd az utcasarkon magadról, azokról az időkről, amikor még valaki voltál.” – mondta Rigondeaux.
Voltak, akik a nehézségek ellenére kitartottak a rendszer mellett, és otthon maradtak. Teofilo Stevensonnak öt millió dollárt ajánlottak, hogy kiálljon a topon lévő Muhammad Alival. „Mit ér egymillió dollár nyolcmillió kubai szeretetéhez képest?” – válaszolta.Felix Savont Mike Tyson ellen akarták látni, Hector Vinent-t pedig Oscar De La Hoya ellen. Egyikük sem állt kötélnek.
Ugyanakkor Brin-Jonathan Butler, aki 2007-es utazása óta már szinte minden kubai ökölvívó ikont megszólaltatott, aki csak elérhető volt, igencsak szélsőséges tapasztalatokat szerzett egy 2012-ben Teofilo Stevensonnal folytatott beszélgetés során, amelyről Glenn Garvinnak, a Miami Herald újságírójának mesélt. „Mondd meg ennek a srácnak, hogy fizetnie kell, különben nincs interjú,” – mondta Stevenson a barátjának, aki elvállalta a tolmácsolást a beszélgetéshez. Teofilo nem tudta, hogy a kamera már akkor is be volt kapcsolva. „De mégis mennyit kérjünk tőle?” – kérdezett vissza a tolmács spanyolul. „Mondd meg te! Neked van tapasztalatod ebben. Mondj neki egy összeget!” – vágta rá Stevenson. „Szerintem kérjünk 80 dollárt, vagy talán százat,” – mondta végül a tolmács, „le vagyok égve.” „Oké, de én még nálad is rosszabb vagyok,” – válaszolta Stevenson. „Ha nemet mond, nincs interjú.”
Butler nem mondott nemet, kifizette a kért összeget, és akkor még ő sem tudhatta, hogy ez lesz az utolsó interjú, amelyet készítenek minden idők egyik legjobb amatőr bokszolójával. Stevenson a kubai rendszer arcává vált, amikor visszautasította a pénzt Ali ellen. Castro legnagyobb hőseinek egyike volt. Mindeközben pénzt kért azért, hogy a kamerába aztán belemondja, hogy számára mennyire nem számít a pénz.
Amikor Joel Casamayor 1992-ben aranyérmet szerzett a barcelonai olimpián, kapott egy 25 ezer dollárról szóló csekket is. „Ha jól emlékszem, az volt az első olimpia, amikor a győztesek pénzt is kaptak,” – mesélte Enrique Encinosa, aki korábban meccsszervezőként és menedzserként is dolgozott Miamiban. „Később elmesélte, hogy még sohasem látott csekket életében, még azt sem tudta, hogy mi az. Végül a kubai bokszszövetség elvette tőle, aztán visszakapta az ő részét, 300 dollárt.”
Casamayor azonban egy autóra áhítozott, amit annak idején Stevenson is kapott az olimpiai győzelméért. Sajnos Castro ennél szűkmarkúbbnak bizonyult, így amikor Joel kilépett az ajtón, hogy az ajándékát átvegye, csak egy kínai gyártmányú biciklit talált. „Abban a pillanatban Casamayor megértette a különbséget a kapitalizmus és a kommunizmus között, annak ellenére, hogy soha egyetlen árva szót sem olvasott Milton Friedmantől.” – mesélte Encinosa.
Joel négy évvel később az első kubai ökölvívók egyike volt, akik megszöktek hazájuk fogságából, hogy teljesítményüknek megfelelő honoráriumot kaphassanak.
Castro akkor még nem is sejthette, hogy tíz évvel később kezdődik majd csak az igazi rémálom…
„Nem vagyok felszabadító. Felszabadítók nem léteznek. Az emberek magukat szabadítják fel.” – Ernesto „Che” Guevara
Amikor Che Guevara híressé vált szavait megfogalmazta, még nem tudhatta, hogy fél évszázaddal később egy teljesen más nézőpontból tekintve is értelmet nyerhetnek ezen mondatai. Szabad, egységes Latin-Amerikát álmodott meg, de Kuba népességének karja mégis erősen gúzsba van kötve. Bizonyos szempontból manapság a kubaiak úgy tudják felszabadítani magukat, hogy elhagyják a hazájukat.
Teherautók kerekeinek felfújt belsőgumijain próbálnak meg átevickélni a Floridai-szoroson át Miamiba, vagy pedig a Yucatán-szoroson át Cancúnba, Mexikóba. A tehetősebbek megpróbálnak tutajt vagy csónakot építeni az útra, hogy nagyobb biztonságban érezhessék magukat a cápáktól hemzsegő Karib-tenger hullámain. A legnagyobb ellenségük azonban mégsem a cápa. Annál sokkal vérengzőbb fenevad leselkedik rájuk, amint elrugaszkodnak az anyaföldtől. A parti őrség motorcsónakjai folytonosan cikáznak a vízen, és akit szökésen kapnak, arra börtön, megaláztatás és kirekesztettség vár.
Az iskolában a gyerekekkel listát íratnak a tanáraik azokról, akik a családjukból vagy az ismerőseik közül megszöktek. Így próbálják beléjük nevelni már fiatal koruktól fogva azt, hogy milyen megaláztatás vár azokra, akik elmennek. „Gusano”-nak, féregnek nevezik őket, vagy pedig „traidor”-nak, hazaárulónak. A kockázat ellenére rengetegen vágnak neki az egyirányú útnak, hogy a szabad világból aztán támogathassák az otthon maradottakat. A tehetséges sportolókra vadásznak a menedzserek, mert tudják, hogy sok csiszolatlan gyémánt akadhat közöttük, akikkel komoly anyagi haszonra tehetnek szert. Rossznyelvek szerint Kuba elsőszámú importcikkei pontosan ezért sikeres sportolói.
Ahmet Öner mindig is önfejű, lobbanékony karakter volt. Duisburgban nőtt fel, ahol már fiatalon kétes bandákba verődött. Bár közgazdaságtant hallgatott a Duisburgi Egyetemen, közben és később dolgozott pénzbehajtóként és testőrként is, valamint volt idő, amikor kidobóemberként működött egy bordélyházban. Profi ökölvívóként 16-5-2-es mérleget ért el, és megnyert több regionális német övet is. Promóteri cégét, az Arena Box Promotiont 2006-ban alapította. Öner azonban nem a szokásos kelet-európai ökölvívó piacot célozta meg, ennél sokkal nagyobbat álmodott, és alig néhány hónappal azt követően, hogy elindította a vállalkozását, hatalmas halak akadtak a horgára.
A Venezuelában a Pán Amerikai Játékokra készülő kubai amatőr ökölvívó válogatott három tagja úgy döntött, hogy eleget szolgálták a rendszert. Odlanier Solis, Yuriorkis Gamboa és Yan Barthelemy is elhagyta az edzőtábort. Felszálltak egy buszra, és 16 órát utaztak a kolumbiai határig, csak a legfontosabb pillanatokban megszólalva, nehogy elárulják magukat kubai akcentusukkal. Amikor átértek a határon, Solis felhívott egy Miamiban dolgozó ügyvédet, Tony Gonzalezt, akinek megvoltak a kapcsolatai a kubai szökevények átjuttatásához. A férfi felültette őket egy repülőre, így eljutottak Medellinbe, ahol bár előbb az Amerikai Konzulátus nem adott nekik vízumot, Gonzalez hálózatán keresztül Öner tudomást szerzett a kubaiakról, és azonnal cselekedett. „Egy millió eurót adok neked, és a bunyósoknak külön fizetek.” – emlékezett vissza Ahmet a saját szavaira, amelyeket Gonzaleznek mondott a telefonban. Öner ezen felül szállást és amerikai vízumot ajánlott a bokszolóknak. „Meggyőztem őt arról, hogy hallgasson rám, és bízzon bennem.” – mondta Öner.
2007. februárjában az írországi Cork városának 1936. óta működő Városházában helyi bunyósokkal fémjelzett bokszgálát rendezett Gary Hyde. Ezer fizető néző gyűlt össze, hogy végignézze a hat felhozó mérkőzésből álló programot, ami elégedettségre adhatott okot a menedzserként és promóterként is működő üzletembernek. Hyde korábban maga is amatőr bokszoló volt, több mint száz alkalommal mérette meg magát a ringben, visszavonulása után pedig megnyitott néhány kisebb kocsmát.
A gála utáni partin a híres step-táncos, Michael Flatley – akit Gary sztárvendégnek hívott meg a rendezvényre – a házigazdához fordult. „Hiányzik az a bunyós, akiből igazi szupersztár lehet. Valaki, akiben mindannyian érezzük azt a pluszt, és akinek az útját végigkövethetjük egészen a nagy bajnoki címekig.” A mindig mosolygós Hyde, aki tudta, hogy a helyi bunyósok között akadnak jók, de igazán nagy tehetségre aligha volna képes rábukkanni, visszakérdezett: „Hol találhatnék én olyan bokszolót?”
Flatley egy pillanatnyi gondolkodás után könnyeden ezt válaszolta: „Ki tudja, talán a világ egyik szegény vidékére kell hozzá elmenned.”
Hyde fejébe villámcsapásszerűen vágott bele annak a belfasti estének az emléke, amikor egy pubban találkozott az amatőr ökölvívó világbajnokságon szereplő kubai válogatott néhány tagjával, még 2001-ben. Egyikük, egy babaarcú bunyós, különösen megmaradt Gary emlékeiben. „Rigo nagyon kitűnt a többiek közül.” – emlékezett vissza Hyde. „Nagyon, nagyon különleges kisugárzása volt.”
Két héttel később Hyde Kubában volt. Kész volt arra, hogy bunyósokat szöktessen meg az országból, hogy aztán külföldön profi pályafutásba foghassanak az ő irányítása alatt. „Mindössze annyira volt szükségünk, hogy 12 mérföldet meg tudjanak tenni,” – mondta Hyde. „Ha 12 mérföldre elhagyod Kuba partjait, már nemzetközi vizeken vagy.”
Az ír üzletember körülbelül ugyanakkor landolt Havannában, amikor Öner kubai triumvirátusa az Egyesült Államokban. Hyde terve az volt, hogy felkeresi azt a La Finca nevű iskolát, amelyben az amatőr bunyósok laktak és edzettek. Megszállt a Habana Libre hotelben, ahová „Miguel” néven jelentkezett be, és minden helyinek, aki érdeklődött, azt mondta, hogy kubai bunyósokról szeretne könyvet írni.
Miután nem tudott bejutni az említett iskolába, Gary a Rafael Trejo Edzőterembe ment. „Egy kézilabda pályára emlékeztetett a hely,” – mesélte később. „Középen állt egy ring, körülötte néhány szék. Az egész hely úgy nézett ki, mintha nem ért volna többet 500 dollárnál.”
Hyde minden szóba jöhető illetőtől azt tudakolta, hogy milyen módon tudna kapcsolatba kerülni top amatőr bunyósokkal. Bár néhány kubai zsebbe vándorolt amerikai dollár árán, de végül sikerült leszerveztetnie Rigondeaux-val egy interjút a havannai Central Parkban.
Guillermo akkoriban már kétszeres olimpiai bajnok volt, aki nyolc éve nem kapott ki, és egyértelműen a világ legjobb amatőr bokszolójának számított. Amikor meglátta Hyde-ot, szemöldökét alig észrevehetően felhúzta. Õ is emlékezett az első találkozásukra. Gary hozzáfogott a könyvet írós alibijének szemléltetésébe. „Profi boksz?” – vágott közbe Rigondeaux. Hyde felkapta a tekintetét. A két szem összevillant. Mindketten tudták, hogy még az erről szóló beszélgetés is súlyos veszélybe sodorhatja őket. Néhány kör rum és cigaretta után azonban a feszültség feloldódott, és a felek beszélgetni kezdtek.
Március 20-án Rigondeaux aláírta a szerződést, miszerint Gary Hyde öt éven keresztül végzi számára a menedzseri feladatokat, cserébe a bunyós az összes bevételének – beleértve a televíziós és egyéb reklámszerződéseket is – 25 százalékáért. Hyde mindeközben egy másik La Fincás bokszolót, Mike Perezt is megnyert a szökésre. Már csak ki kellett találni, hogy miképp tudja átjuttatni őket a határon.
A legideálisabb tervnek az tűnt, ha Mexikó felé szökteti meg őket. Évente több ezer emigrálni szándékozó kubai jut el furgonokban és kisbuszokban meghúzva magát az ország nyugati szegletébe, egy Pinar del Rio nevű faluba, amely elsősorban a szivarjairól híres. Itt súlyos pénzeket fizetnek ki az embercsempészeknek, hogy aztán több tucat sorstársukkal kisebb motoros hajók gyomrában összezsúfolva eljussanak a kétszáz mérföldre fekvő mexikói Cancúnba. Ha sikerül élve átjutniuk, szabadok.
Hyde az elkövetkező hónapokat Kuba és Írország között ingázva töltötte, tervezve a szöktetés részleteit. A bunyósoknak mobiltelefonokat és hitelkártyát vásárolt, valamint – amikor távol volt – rendszeresen küldött nekik könyveket, amelyek 500 eurós bankókat rejtettek a lapjaik között.
Szeptemberben a menedzser elutazott Cancúnba, ahol megpróbált összeköttetést szerezni az akcióhoz. Kubai éttermeket, nemzeti színű szalagokkal díszített hajókat keresett, hátha talál valakit, aki segíteni tud neki. Pár napos eredménytelenség után beszélgetésbe elegyedett egy barátságos taxisofőrrel, akiről a kötelező körök lefutása után kiderült, hogy ismer valakit, aki ismer valakit, így hát Hyde találkozott egy kubaival, aki kapcsolatban állt a csempészekkel.
Mike Perez volt az első, aki útra kelt. Az akkor még csak huszonegy éves srác, bár kétségtelenül nem tűnt akkora tehetségnek, mint Rigondeaux, maga is nyert már egy ifjúsági világbajnoki címet. Hyde tudta, hogy sok mindenre választ ad az első próba. Ha minden a terv szerint alakul, már jóval biztosabb dolga lehet Rigóval.
Mint utólag kiderült, semmi sem alakult a terv szerint, attól fogva, hogy Perez elhagyta Kuba partjait. Cancúnnál egy haditengerészeti hajó az útját állta a motorcsónaknak, ami miatt az kénytelen volt három napig a vízen vesztegelni. A hajón lévők kifogytak a vízből, és az erős napsütés mellett vérszomjas szúnyoginvázió is terrorizálta őket. Miután végre kiköthettek, a problémák tovább gyűrűztek. A csempészek nem érték el telefonon Hyde-ot, aki ekkor épp a levegőben volt valahol Írország és Mexikó között. Perezt azzal fenyegették, hogy lelövik. „Hol van a kib....ott menedzsered, ember? Nekem te nem vagy több egy nyúlnál, érted?”
Mikor végre elérhető lett, a találkát a Cancun Palace hotelnél beszélték meg másnapra. Egy ütött-kopott fehér autó jelent meg a megegyezett időpontban. Hyde kifizette a váltságdíjat. Addig összesen nagyjából 200 ezer dollárjába került Perez megszöktetése, de az embere végre szabad volt.
Gary Hyde továbbra is rendszeresen küldött pénzt Rigondeaux-nak, amíg nem sikerül őt is kihoznia, de a kubai csodabunyóst természetesen más is szerette volna megszerezni magának. Kihasználva Guillermo tapasztalatlanságát és kiszolgáltatottságát, Hyde szerződése után még jó néhány menedzser íratott vele alá kontraktust.
2007. július 22-én, amikor Rigondeaux és Lara eltűnt a Rio de Janeiróban állomásozó kubai válogatott szálláshelyéről, a Help Discoteca nevű riói éjszakai szórakozóhelyre mentek, ahol találkoztak Ahmet Öner egyik emberével, hogy megtervezzék a szökésüket. A következő napi mérkőzéseiken már nem jelentek meg, és innentől fogva két héten át bujtatták őket hotelekben, amíg Öner hamburgi ügyvédje a papírmunkát intézte ahhoz, hogy a bunyósok elhagyhassák az országot.
Fidel Castro azonban mozgósította a szabadcsapatát, és a Pán Amerikai Játékok körüli szigorú biztonsági szolgálat segítségével előbb Öner két ügynökét kapcsolták le a riói reptéren, majd Rigót és Larát is elfogták augusztus 2-án.
Larát visszavitték Guantanamóba, az otthonába, amely egy kétszobás lakás volt, egy számítógéppel felszerelve, amelyet a bunyós Fideltől kapott ajándékba a világbajnoki aranyérméért. Mire Rigondeaux hazaért, már nem volt autója. Az állam elvette sárga Mitsubishi Lancerét, amelyet Guillermo az olimpiai bajnoki címéért kapott. „Nem vették el a lakásomat, de csak a feleségem és a gyerekeim miatt nem. Különben azt is elvették volna.” – emlékezett vissza Rigo.
Az elkövetkező másfél év a pokol földön való megtapasztalása volt Rigondeaux számára. Eltiltották attól, amihez értett, végignézte a televízióból, hogy miképp versengenek a pekingi olimpia aranyérméért a súlycsoportjában azok, akiket simán legyőzve harmadjára is begyűjtötte volna a bajnoki címet. Kiült a lakásának teraszára, és nézte, ahogy füstölő kipufogójú autók haladnak el az alatta húzódó forgalmas úton. Akik meglátogatták, csak azt látták, ahogy egyik Bucanero sört issza a másik után, miközben leégő Popular márkájú cigarettája dekkjéről gyújt rá a következőre. Ha elhagyta az otthonát, rendőrök jártak a nyomában, és ha találkozott régi barátokkal, nem látott mást, mint elfordított arcokat.
„Amikor elmentem valahová, és találkoztam más sportolókkal, tudom, hogy nem az ő hibájuk, de még csak nem is köszönhettek nekem.” – emlékezett vissza Guillermo. „Úgy kellett csinálniuk, mintha nem ismernének. A barátaid nem foghatnak kezet veled, mert ha megtennék, őket is elítélnék. El tudod képzelni, milyen érzés ez?”
Az eltiltás, amely a sikertelen szökés eredménye volt, végső soron egy újabb próbálkozásra szorította Rigondeaux-t. Gary Hyde tudott arról, hogy pátyolgatott védence szerződést kötött Önerrel is, ahogy arról is, hogy nélküle próbált megszökni. Az ír azonban biztos volt benne, hogy ki tudja vinni Rigót, ezért továbbra is bíztatta őt, sőt, még munkavállalói vízumot is kért Guillermo számára, hogy Írországba utazhasson dolgozni, és folyamatosan készenlétben tartott egy motorcsónakot, ha szükség lenne rá. Bár annak rémképe, hogy ismét valaki mással próbálja meg a szökést a bunyós, folyamatosan rátört Hyde-ra, mégis több ezer eurót küldött neki, hogy legyen miből élnie.
Ahmet Öner is kiszagolta, hogy Rigondeaux ismét készül a távozásra, ezért – függetlenül a korábban kötött szerződésükre – megint megbízta az egyik ügynökét azzal, hogy írasson alá egy kontraktust a bunyóssal.
Aztán egy napon, 2009. elején, Guillermo játszott egy nagyot a kisfiával, majd azt mondta a feleségének, hogy el kell utaznia Santiagóba. Bár az a város keletre volt, ő mégsem arra indult. Nyugatnak ment, egészen a határig, ahol három másik bokszolóval felszállt egy csempész motorcsónakjára. Eljutottak Cancúnig, ahonnan tovább szállították őket egészen az Egyesült Államok határáig, ahol átugrották a kerítést és szóltak az amerikai határőröknek, hogy disszidálni szeretnének.
Gary Hyde rémálma ismét valósággá vált. Rigondeaux nélküle szökött meg.
Öner terveinek megfelelően Guillermo első profi mérkőzéseit egy miami promóter hozta tető alá. Nem sokkal később azonban jött Gary Hyde, aki beperelte Önert a saját, Rigondeaux-val korábban kötött szerződésére hivatkozva, és 2010. áprilisában az ír üzletember javára döntött a bíróság. Hyde a jogi procedúrát követően 2015. Szeptember 15-ig biztosan Guillermo menedzsere marad.
„Nem vagyok hazaáruló. Még Amerikában is Kubáért harcolok.”
– Guillermo Rigondeaux
Guillermo Rigondeaux máig veretlen profi karrierjében. 2010. novemberében, hetedik hivatásos mérkőzésén begyűjtötte a WBA interim bajnoki címét nagyharmatsúlyban a panamai Ricardo Cordoba kipontozásával. Tizennégy hónappal később a szervezet teljes értékű világbajnoka lett, amikor lemosta az addig veretlen Rico Ramost.
Bámulatos lábmunkája és kézsebessége miatt nem sokan lépnek szívesen ringbe ellene a környező kategóriák legjobbjai közül.
Freddie Roach, napjaink egyik legsikeresebb edzője, aki rövid ideig együtt dolgozott a kubaival, a következőt nyilatkozta róla: „Õ a legjobb kontrabunyós, akit valaha láttam. Amikor iskoláztam vele, egyszerűen nem tudtam benyúlni a fedezékén. Megpróbáltam. De képtelen voltam rá.” – emlékezett vissza Roach.
„Az első teremben töltött napján máris Manny Pacquiao ellen akart kesztyűzni,” – nevetett Freddie. „Nem engedtem meg. Nem akartam, hogy Manny olyan intenzitású munkát kapjon edzésen. Manny egy jó számmal nagyobb nála, de ő egy támadó szellemű bunyós, és egy olyan srác, aki úgy tud kontrázni, mint Rigo, túl intenzív munkát adott volna neki.”
„Õ az egyik legnagyobb tehetség, akit valaha láttam” – ismerte el Roach. Majd kisvártatva hozzátette: „Talán a legnagyobb.”
2013. áprilisában a bokszvilág erős nyomásának hatására Bob Arum, Guillermo promótere összehozta a várva várt mérkőzést közte, és a súlycsoportoktól független ranglista első öt helyezettje között számon tartott fülöp-szigeteki Nonito Donaire között. Donaire Rigóhoz hasonlóan fantasztikus kézsebességű, de ugyanakkor hatalmas ütőerejű és tapasztalt profinak is számított, ezért az általános vélemények szerint nem okozhatott gondot neki a kubai legyőzése. Rigondeaux azonban mindenkire rácáfolt, aki nem hitt benne, amikor szabályosan lenullázta klasszisnak számító ellenfelét tizenkét menetben. A mérkőzésért Guillermo 750 ezer dolláros fellépti díjat kapott.
Amikor Brin-Jonathan Butler először találkozott Rigondeaux-val, ahogy mondta: „Még sohasem láttam az övénél szomorúbb kubai arcot. Pedig Kubában rengeteg szomorú arc van.”
A helyzet azonban nem sokat változott, mióta Rigo az Államokban van. Hiába él Miamiban kubaiak között, hiába veszik körül új arcok.
Butler 2010-ben ott volt Guillermo mellett, amikor a kubai megnyerte első profi bajnoki övét Dallasban. A bunyós nem sokkal a mérkőzés kezdete előtt kapott egy telefont, hogy a fia beteg. A meccsen indiszponáltság jeleit mutatta, de eleget tett a győzelemért. Visszatérve az öltözőbe mindenki boldog volt körülötte, csak ő maga nem. Butler később, a csarnok parkolójában elmondta neki, hogy bár az öltöző tele volt csapatának tagjaival, mégis úgy látta rajta, mintha egyedül lett volna. Guillermo felnézett rá, majd életlen, távoli hangon szólalt meg: „Miért, talán nem voltam egyedül?”
A Kubai álom úgy tűnik, olyan, mint egy érem két oldala. Bármelyiket fordítod felfelé, a másik eltűnik.
Amikor Kubában bokszolt amatőrként, semmit sem kapott érte cserébe. Visszavonulása után nem maradt volna más hátra, mint nap, mint nap azért harcolni, hogy etetni tudja a családját. Lehetett volna öngyújtóárus, mint temérdek fiatal Havanna utcáin. De ő a szabad életet választotta, hogy elérhesse az álmait, és biztosítsa a családja jövőjét.
Miután elszökött, a forradalmat támogató édesapja azonnal kitagadta őt az életéből. Azóta az édesanyja is meghalt.
Havanna külvárosában van egy pici, zöldre festett társasház, amelynek egyik felében egy anya és két fia él. Az ő álmuk az, hogy egy napon újra egy családot alkothatnak a férjjel és apával, Guillermo Rigondeaux-val.
A világ legjobb bokszolójával, akinek a nevét lesatírozták a hősök listájáról, és most már csak megsárgult iskolás írólapokon lelhető fel a többi oszlopba írt név között. A lap tetejére nagy betűkkel csak ennyi van írva: „HAZAÁRULÓK”.
Írta: Pradarics Tamás (IMiKeT)
Köszönet az információkért és idézetekért: Brin-Jonathan Butler, Peter Keating, Igor Guryashkin, Cynthia Gorney, Alina Fernández, espn.go.com, miamiherald.com.
2014.05.10.
