Joe McCharty, az ötvenes évek hírhedt kommunista vadásza alighanem arcon köpte volna azt az embert, aki akkor azt állítja, hogy az amerikai nehézsúlyt 50 év múlva a Szovjetunióból származó bokszolók fogják uralni. Sőt, ha ezt Sly Stallone is sejtette volna, akkor feltehetően nem Antonio Tarvert szemeli ki Rocky Balboa legújabb ellenfeleként, hanem a rettegett Ivan Drago felélesztésén kezd el fáradozni. 1989-ig 37 nehézsúlyú világbajnokot adott az Egyesült Államok, mindössze hetet a földkerekség többi része, köztük a legendás Max Schmelinget. A berlini fal leomlása óta további 16 amerikai csatlakozott a listához, de már kilenc Európából, közülük is öt a volt Szovjetunióban látta meg a napvilágot. Az idei év a mélypont Amerika számára, egyelőre minden jelentős címet elvesztettek bokszolóik, Ruiz után Brewster, Byrd és legutóbb Rahman is kapitulált. Keserű idők ezek a ringben legyőzött szuperhatalom számára. Nincs több Joe Louis, Marciano, Frazier, Foreman. Se Ali, Holmes, Tyson. Az Egyesült Államok elbukott. És nem azért, mert nincs több fekete gettó, hátrányos helyzetű csoport, ami kitermelné a zseniket. Ellenkezőleg, erről George „Dábljú” Bush már gondoskodott. De a fiatal srácoknak már nem a bokszra fűlik a foga. Főleg úgy, hogy pom-pom lányokat is ingyen kapnak. American Football. Ide „menekülnek” a fiatalok, szervezett rendszerben, egyenesen a lepukkadt negyedekből. Siker, pénz, csillogás, mindez jóval kevesebb kockázattal, mint az ökölvívásban. Mario Williams (
A média jó ideje a „szovjet” bokszolókon lovagol, ami ugyanolyan felelőtlenség, mint ahogyan Rahmant ruházták fel a megmentő szerepkörével. A most kialakult helyzet hosszú évek törvényszerű eredménye, és hogy pont idén történt meg legfeljebb véletlen egybeesés, netán marketingfogás. Az egyik félreinformálás maga a „történelmi tett” végrehajtójával kapcsolatos. Habár a kazahsztáni Zhambul-ban született, Maskaev már amerikai állampogár new york-i illetőséggel, amerikai feleséggel és négy amerikai gyermekkel. Azt sejtetni, hogy kevésbé amerikai, mint más bevándorló, több mint elgondolkodtató. De La Hoya és Vargas is büszke mexikói felmenőire, de az is tény, hogy Oscar és Fernando is ott volt az Olimpián, így senki sem kérdőjelezte meg „true” amerikai mivoltukban. A másik, Rahman túlértékelése. „Great American Hope”, vagy „last line of defense for the good old U.S.A”, ha hallgattunk a szalagcímekre, mielőtt összecsapott volna korábbi legyőzőjével, Oleg Maskaevvel. De Hasim Rahmant nagyszerűnek vagy a legjobbnak nevezni mindig is erős túlzás volt. Kétségtelen, a TOP10-ben a helye, de mindkétszer véletlenül lett világbajnok, és mindkétszer elbukott. Egyetlen momentum tartotta végig a tűz közelében, mikor 2001 áprilisában kiütötte Lennox Lewist, ezt az egyet nem vehetjük el tőle. De egyszer sem tudott túllépni az árnyékán. Ez a Rahman, aki legutóbb Maskaev ellen büszkén vonult be a WBC címével, ugyanaz a Rahman, aki kikapott Ruiztól, a sérült és veterán Holyfieldtől, és akit ugyanez a Maskaev korábban egy asztalra szervírozott. Jó bokszoló, sokan szeretik nézni a ringben, de egy amerikai sem látja-látta benne az utolsó nagy reményt, a megmentőt, főleg akkor nem, mikor a dicsőséges divízió jövőjéről van szó. Ezt most már Bob Arum is tudja…
De van egyáltalán olyan „true” amerikai, aki megüti Rahman színvonalát?
James Toney rendkívül képzett bokszoló és talán Canastotába (Hall of Fame) is bebocsátást nyer, de meccseire egyre borzalmasabb alakot ölt, hencegése egyre nagyobb, miközben ügyet sem vet rá, hogy a súlya az egyetlen akadályozó tényező abban, hogy sikeres legyen 18 évnyi pályafutással és majdnem 80 profi mérkőzéssel a háta mögött. Sokak szerint a 37 éves ex-középsúlyú világbajnok 97-99 kilogramm környékén mindenkit letudna győzni a súlycsoportban.
Calvin Brock, 31 esztendős, egykori olimpikon, aki veretlen a profik táborában, de már párszor igen nehéz helyzetbe került. Technikás bokszoló, átlagos ütőerővel, aki minden bizonnyal a következő amerikai világbajnok lesz valamelyik szervezetnél, de senki sem gondolja, hogy képes lenne megtisztítani a súlycsoportot és „true champion-ként” vonulna be a boksz történelemkönyvébe.
A TOP 20 listáját vagy lejjebb böngészve olyan nevekbe botlunk, mint Tony Thompson, Shannon Briggs vagy Jameel McCline. De mindegyikük elmúlt 34, sötét foltokkal a pályafutásukon. Chris Byrd, 36 éves, a Wladimir Klitscko utáni súlyos vereség után valószínűleg visszatér crirkálósúlyba. Lamon Brewster, 34, nem olyan rossz, de a Klitschko elleni győzelme igencsak ingatag lábakon állt, és a címvédései sem voltak lenyűgözőek. Sőt, a 37 éves Davarryl Williamson-tól sem fogunk túlzottan lázba jönni. Brian Minto izgalmas bunyós, de messze nem világbajnok kaliberű, ahogy Tye Fields vagy Ray Austin sem.
Nincs egy épkézláb, 30 év alatti, tisztességes amerikai bokszoló sem?
A pittsburgh-i Eddie Chambers 24 esztendős, az elmúlt pár évben Philadelphiában próbált figyelemre méltó eredményeket elérni. Jelenlegi rekordja 27-0-0 (5 KO). Mindezidáig szépen, könnyedén és kicsit lágyan bokszolt, de még fiatal, nincs is ezzel gond. Tavaly meggyőzően verte a „journeyman” Russ Purity-t, ami fontos lépés a karrierjében, de négy hónappal később igencsak erőlködött Robert Hawkins ellen.
Az egykori amatőr Malik Scott 25 éves, veretlen (25-0-0 10 KO), és remek stáb áll a háta mögött, beleértve Lennox Lewis egykori edzőjét, Harold Knight-ot és a Wladimir Klitschko-t is menedzselő Shally Finkelt. Viszont az elmúlt pár évben nem mutatott valami nagy aktivitást, idén két, 2005-ben három, 2004-ben szintén két mérkőzést vívott és 2003 óta egyetlen ellenfelét sem tudta kiütni.
Chazz Witherspoon-nak már most remek kilátásai vannak a Showtime televíziós társaságnál. De az egykori WBC és WBA nehézsúlyú világbajnok Tim Witherspoon rokona csak 2004 decembere óta profi és mindösszesen 13 mérkőzést teljesített. Nagyon jó képességekkel rendelkezik, még csak 24 éves, de tipikusan az a személyiség, aki képes a figyelmet magára terelni. Még korai ítéletet mondani róla, de sokak szerint jóval több potenciállal rendelkezik, mint Chambers vagy Scott.
De megemlíthetünk még olyan feltörekvő fiatalokat, mint: Damian Wills (26, 21-0-1, 15 KO), Alonzo Butler (26, 24-0-1, 18 KO), Kevin Johnson (10-0-1, 5 KO), Chris Arreoloa (25, 17-0, 15 KO), J.D. Chapman (23, 24-0, 21 KO), és Travis Walker (27, 19-0, 15 KO). Mindannyian veretlenek, fényes rekorddal, de többnyire ismeretlen, kiválogatott bunyósok ellen, így ennek tükrében kell a bennük rejlő lehetőséget felmérni.
A név, akiről mostanában sokat beszélnek, a 2004-es olimpikon Jason „Big Six” Estrada. 25 éves, 6-0-ás rekorddal, legutóbb Robert Wiggins-t győzte le. Érdemes őt is szem előtt tartani, habár két év alatt alig bokszolt egy pár meccset, mindössze 1 KO győzelmet ért el, és nem igazán kelt mély benyomást mikor 185-ös magasságához 113 kilós súllyal mérlegel.
Egy másik, szintén újoncnak tekinthető bokszoló, az ugyancsak amatőr múlttal rendelkező 20 esztendős Travis Kauffmnan, aki jelenleg 6-0-án (4 KO) áll, és egyike volt Hasim Rahman fő sparring partnereinek a Maskaev elleni előkészületek során. A pennsylvania-i Readingben élő „GW Hope” néhány híres promotion undercardjában kapott lehetőséget és szintén lehetséges alternatíva lehet a jövőt illetően.
Ezek lennének az amerikai ígéretek, akár kérdezhetnénk is, és elnézést ha valaki kimaradt volna.
Egy nevet talán hiányolhatunk a listáról. „Baby” Joe Mesi. Miután 2003-ban saját buffalo-i szurkolói előtt ütötte ki Davarryl Wiliamsont és először szerepelt az HBO programjában, úgy látszott Mesi jó úton halad a vílághírnév felé. Siker Monte Barrett majd Vasiliy Jirov ellenében, de hirtelen minden megváltozott. Hiába a győzelem Jirov ellen, mégis hatalmas vereséget szenvedett. Az utolsó menetekben történt adok-kapokban két helyen is bevérzett az agya, komoly törést okozva ezzel pályafutásán. Két éves csata a licenszéért, majd 3-0-ás mérleg felhozóemberek ellen. De sokak szerint ezeken a meccseken is látszott, hogy Mesi egyértelműen a hanyatlás jeleit mutatja. Persze nehéz egy bokszolót meggyőzni, hogy visszavonuljon, hogy ne kockáztassa tovább az egészségét (lásd. Holyfield), de a történtek tudatában nehéz nem erre gondolni, mikor szorítóba lép. Egy nap talán visszatér a TOP 10-be, de ennek semmi jelentősége nem lesz, már sosem lesz régi.
A probléma, ami az amerikai nehézsúlyban is tapasztalható, globális jellegű. A súlycsoport jelenleg klasszishiányban szenved. Esetleg Wladimir Klitschko-nak adhatunk 1-2 év haladékot, hogy bizonyítson, hiszen adottságai alapján egyértelműen kiemelkedik a mezőnyből és a négy jelenlegi bajnok közül ő az egyetlen, aki tagja az igazi TOP 4-nek. Se Maskaev, Sergey Lyakovich, se Nikolay Valuev nem volt legitim TOP 10-es bokszoló az elmúlt években. És Klitschko is kérdéses, hiába a remek képességek, egyszerűen nincs álla, és ha nem állna profi menedzsment mögötte és az HBO Boxing, akkor a Corrie Sanders és Brewster elleni vereségek után már rég feledésbe merült volna.
Az utóbbi negyven év nagy bajnokai az Olimpiákról kerültek ki. Ali, Frazier, Foreman, Holyfield, Lewis, Bowe. Kivételek Larry Holmes és Mike Tyson. Érdekes, hogy az 1992-es Olimpia után egy nehézsúlyú sem lett igazi sztár a profik között, sem amerikai, sem más. Az amatőr pontozási rendszer nem ösztönzi az ökölvívókat, hogy a power punch-okat alkalmazzák, így az olimpikonok nem feltétlenül az erőre koncentrálnak. Ez egy átlagos bokszrajongót nem hoz lázba, aminek eredményeként az NBC-nek nem is áll szándékában az olimpiai ökölvívást élőben közvetíteni. Ennek talán egyenes következménye, hogy egyre kevesebb nehézsúlyú amatőr használja az Olimpiát ugródeszkának a profik táborába, mint egykoron. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek nagyszerű és piacképes nehézsúlyúak odakint, csak azt, hogy nehéz megtalálni őket.
Amíg meg nem érkezik az új megváltó, addig Amerikának abból kell főznie, ami megmaradt. Néhány rutinos róka és pár feltörekvő fiatal. Briggs, Brock és Toney is ott van a cím közelében és ne feledjük, a „Real Deal” sem pihen, bármikor fordulhat a kocka. De a konkurencia egyre erősebb és a volt Szovjetunió területén egyelőre nem az American Football a nemzeti sport…
2006. 09. 02. Leone510
