×

A weboldalon cookie-kat (sütiket) használunk, amik segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. Weboldalunk további használatával jóváhagyja, hogy cookie-kat használjunk.

profiboksz.hu

Trilógiák

0000-00-00 00:00:00 /

A 2004-es év mérkőzésének választotta a sportág "bibliája", a THE RING a harmadik - remélhetőleg nem utolsó - Marco Antonio Barrera vs Erik Morales csatát, és ennek apropóján érdemes feleleveníteni a mára már legendássá lett hármas összecsapásokat. Mivel trilógiákról van szó, ezért kimarad Sugar Ray Robinson és Jake LaMotta felejthetetlen hat mérkőzésből álló csatája vagy Sandy Saddler és Willie Pepp négy klasszikusnak számító találkozója. Sajnos az összes ilyen hármas mérközéssel sem foglalkozhatunk, ezért most nem esik szó olyan jelentős csatákról, mint az Ali vs Norton vagy a Pazienza vs Haugen derbik. A következőkben a legemlékezetesebb trilógiákról lesz szó.

 

Tony Zale vs Rocky Graziano: A középsúly két halhatatlan alakja első mérkőzésüket 1946-ban vívták – később az év legjobbjának választották –, ahol az erejével látszólag teljesen elkészült Zale egy brutális KO-val zárta le a meccset a hatodik menetben. Mindkét harcos volt padlón a mérkőzés folyamán. A visszavágó egy évvel később jött el – szintén év meccse a Ringnél –, ahol ismét hat meneten keresztül bombázták egymást, de most Graziano volt az, aki hatalmas KO-val nyert. Az utolsó találkozójukat, amit '48-ban vívtak, szintén kíméletlen verekedés jellemezte, ahol – akárcsak az első meccsen – Zale kerekedett felül és fejezte be a harmadik menetben KO-val (ez a meccsük volt a leginkább „egyoldalú”). A három legendás helyszínen (Yankee Stadium, Chicago Stadium és Newark's Ruppert Stadium) lejátszott csatákat három brutális kiütés jellemezte, és kétszer cserélt gazdát a világbajnoki cím. Érdekesség, hogy Graziano '45-ben is az év mérkőzést produkálta Freddie Chrochane ellen, míg Zale 1949-es Marcel Cerdan elleni csatája érdemelte ki ezt a titulust.

 

Floyd Patterson vs Ingemar Johansson: Az első összecsapásra 1959-ben Patterson érkezett világbajnokként – Mike Tyson 1986-os címszerzéséig ő volt a legfiatalabb nehézsúlyú világbajnok –, aki ötödik címvédésére készült, de a harmadik menetben nem kevesebb mint hét(!) alkalommal kerül padlóra mielőtt leállították volna az addigra már teljesen egyoldalúvá vált küzdelmet. A következő évben Patterson sikeresen visszavágott a svédek legendás klasszisának az év mérkőzésén, és ezzel ő lett az, aki megtörte a "They never come back" mondást, és a boksztörténelemben elsőként visszaszerezte a nehézsúlyú világbajnoki címet. Egy évre rá jöhetett a harmadik csata, ahol az amerikai bunyós az első menetben kétszer padlózott, de még a menet végén ő is leküldte Johanssont, majd a hatodik menetben ki is számolták a svéd bunyóst. A három meccsen összesen 13 padlózás volt, amiből kilencszer Floyd Patterson volt a szenvedő alany, mégis ő volt az, aki két mérkőzést is megnyert.

 

Muhammad Ali vs Joe Frazier: Első találkozójukat nagyon sokan minden idők legfontosabb/legjelentősebb mérkőzésének tartják, ahol két veretlen nehézsúlyú extraklasszis csapott össze . A meccset a szintén legendás Arthur Mercante vezette, ahol Ali az utolsó tizenötödik menetben a padlóról ugyan még felállt, de a mérkőzést elvesztette. A csata természetesen 1971-ben az év meccse a Ringnél. A viszonylag unalmas visszavágón Ali 12 menetben balegyenesekkel gyakorlatilag kipötyögte Fraziert. A harmadik „The Thrilla In Manila” néven is ismert mérkőzésük – az 1975-ös év meccse – volt az, ahol Frazier 14 rettenetesen fárasztó és kemény menet után képtelen volt a folytatásra, és így ismét Ali diadalmaskodott.

 

Roberto Duran vs Estaban De Jesus: A panamai Duran és a Puerto Ricó-i De Jesus első meccsének a híres Madison Square Garden adott otthont, ahol Duran egy hatalmas balhorogtól már az első menetben padlót fogott, és 10 kőkemény menet után el is vesztette a mérkőzést – és veretlenségét – pontozással. Két évvel később 1974-ben Panamában találkozott egymással ismét a két rivális. Ugyanúgy kezdődött minden, mint az előző találkozón, a betonálláról is elhíresült Duran ismét a padlón találta magát már az első menetben, de a hatalmas páratartalmat és meleget nem bírta De Jesus olyan jól, mint a hazai bunyós, aki a 11. menetben be is fejezte az összecsapást. A mindent eldöntő utolsó mérkőzést a boksz "Mekkájában", Las Vegasban rendezték, ahol ismét a panamai diadalmaskodott ezúttal 12. menetes KO-val. Durant később a 70-es évek legjobb ökölvívójának választották, és a legtöbb szakértő a valaha élt legjobb könnyűsúlyú bunyósnak tartja. A De Jesus ellenében elszenvedett két padlózás volt az első és második leütés Duran 1966-ban kezdődött karrierjében, amit 1982-ig, Tommy Hearns brutális jobbegyeneséig nem is követett több.

 

Roberto Duran vs Sugar Ray Leonard:  Tulajdonképpen csak az első meccsük tekinthető igazi klasszikusnak, de az a sportág legcsodálatosabbjainak egyike. 1980-ban járunk a kanadai Montrealban. Duran első címmeccse volt ez váltósúlyban, ahol élete talán legjobb formáját nyújtva győzte le az akkor még veretlen, váltósúlyú világbajnokot a már akkor hihetetlen népszerűségnek örvendő Leonardot pontozással 15 menetben. A visszavágón azonban Leonard technikás bunyójával kívülről bokszolva esélyt sem adott Durannak, aki gondolt egyet, és a nyolcadik menetben közölte, hogy nem bokszol tovább és feladja a küzdelmet (ez volt a legendás „No Mas”). Duran népszerűsége evvel óriásit zuhant, amit később Davey Moore hősies legyőzésével visszaszerzett. A harmadik találkozójukon Leonard sima pontozásos győzelmet aratott, de itt már mindkét bunyós túlvolt a zenitjén, és nem is alakult ki látványos bunyó.

 

Riddick Bowe vs Evander Holyfield: Az első meccsük volt a legemlékezetesebb, ami egy igazi örök klasszikussá érett azóta. Mindketten veretlenek voltak, és mivel Mike Tyson ekkor börtönéveit töltötte, óriási szüksége volt már egy nagyon látványos harcra a nehézsúly szurkolóinak. Az összecsapást könyörtelen adok-kapok jellemezte, ahol Holyfield a padlóra került az utolsó menetben. Igaz onnan még felállt, de ereje már csak arra volt elég, hogy pontozásra kerüljön sor, arra már nem, hogy a maga javára fordítsa a meccset. A visszavágó is hatalmas hiriget hozott, de a kiváló mérkőzésen kívül sokunknak mégis az maradt meg az emlékezetében, amikor az egyik menetben – miközben a bunyósok egymással voltak elfoglalva – egy ejtőernyős landolt a ring kötélzetén. Az esélytelenebbnek tartott Holyfield pontozással abszolválta a mérkőzést. A harmadik találkozásukkor a hatodik menetben Holyfield „megajándékozta” ellenfelét élete első padlózásával, de két felvonással később mégis ő volt az, aki egy óriási keresztbeverés után nem tudott felállni. Holyfield pályafutásában ez volt az első alkalom, hogy kiütötték, és a még ma is aktív (igaz már évek óta csak árnyéka régi önmagának) bunyóst azóta is csak egyszer (James Toney) állították meg idő előtt.

 

Arturo Gatti vs Mickey Ward: Korunk két legnagyobb gladiátorának (Ward azóta már visszavonult) párharcai már a mérkőzések alatt klasszikussá váltak. A három találkozó mindössze 386 napon belül játszódott le, és abból kettő(az első és a harmadik) az év meccse titulust is kiérdemelte a legjelentősebb bokszmagazinnál. Az elsőn nagy meglepetésre, szoros pontozással a veterán Ward diadalmaskodott egy őszinte, óriási verekedést hozó találkozón. A másodikon Ward padlóra került (ez az utolsó hat profi évében csak itt fordult elő vele), és 10 menetben pontozásos vereséget szenvedett, akárcsak a harmadik meccsen, ahol ugyan leütötte Gattit, de ez sem volt elég a győzelemhez. 30 olyan legendás menet született, ahol a bunyósok végig ütöttek, küzdöttek és egyikük sem adta fel egy pillanatra sem.

 

Marco Antonio Barrera vs Erik Morales: Enyhén szólva sem szereti egymást a két mexikói szupersztár. Morales homoszexuálisnak nevezte Barrerát, majd később már a sajtótájékoztatón elkezdték az ökölharcot. De mérkőzéseik igazi, őszinte mexikói hirigelést hoztak, ahol három elképesztően intenzív 12 menetes meccs után sem teljesen egyértelmű, hogy ki a jobb bokszoló. Mindhárom meccsük különböző súlycsoportban került megrendezésre. Az első meccsen még kispehelysúlyban Moralest hozták ki a pontozók, de a legtöbb szakértő szerint inkább Barrera nyert. A másodikon Barrera nyert hivatalosan, de a szurkolók Moralest látták jobbnak a pehelysúlyú derbin. A harmadiknál jobban egyetértettek a hivatalos eredménnyel a rajongók, Barrera tényleg egy hajszállal, de többet tett a győzelemért, mint ellenfele, és lett nagypehelysúlyú világbajnok. A bokszért rajongók csak remélhetik, hogy adódik még egy alkalom arra, hogy ez a két mexikói harcos egymás ellen bizonyítson.

 

2004.02.24. Kozi


Oszd meg, tedd a kedvencek közé!

Hozzászólok:

login: jelszó: » regisztráció

Ugrás az oldal tetejére