Mindaddig, amíg a fizető helyszíni közönség döntő szerepet játszott a hivatásos ökölvívásban, a jelentősebb mérkőzéseket akkor rendezték, amikor az időjárás lehetővé tette a nagy tömegeket befogadó szabadtéri stadionok használatát. A legnépszerűbb időpont a június és a szeptember volt, feltehetően azért, mert már (illetve még) nincs hideg, de nem is rekkenő a hőség, és az egyes napok közül — ki tudja, miért — éppen szeptember 23-a emelkedik ki. Századunk első negyedében, amikor az ökölvívás az Egyesült Államokban a kiemelkedően legnépszerűbb sportágnak számított, gyakran tették fel a koronát július 4-ének, a nemzeti ünnepnek megülésére is egy-egy jelentős bokszmérkőzéssel. Ezen a napon találkozott Tommy Burns 1907-ben Billy Squires-szal, Jack Johnson 1910-ben James Jeffries-szel, majd 1912-ben Jim Flynn-nel; Jack Dempsey ekkor nyerte el a nehézsúlyú trónust Jess Willardtól 1919-ben, majd diadalmaskodott Tom Gibbons felett négy évvel később; George Gardner 1903-ban ezen a napon szerezte meg a félnehézsúlyú bajnokságot Jack Root-tól, a híres Battling Nelson 1908-ban a könnyűsúlyút Joe Gans-tól, Ad Wolgast pedig 1911-ben Owen Moran-tól. Később aztán a sok lehetséges időpont közül szeptember huszonharmadika emelkedett ki. Lássunk néhányat az e napon lejátszott világbajnoki csaták közül: 1918: Ted „Kid" Lewis—Benny Leonard (váltósúly); 1921: Johnny Buff-Pete Herman (harmatsúly); 1926: Jack Dempsey-Gene Tunney 1928: Gene Tunney-Tom Heeney; 1929: Battling Battalino-André Routis (pehelysúly); 1937: a Bajnokok Karneválja! Négy világbajnoki mérkőzés egy műsorban: Harry Jeffro— Sixto Escobar (harmatsúly), Lou Ambers—Pedro Montanez (könnyűsúly), Barney Ross-Ceferino Garcia (váltósúly); és Fred Apostoli-Marcel Thil (középsúly); 1952: Jersey Joe Walcott—Rocky Marciano (nehézsúly); 1957: Sugar Ray Robinson-Carmen Basilio (középsúly) és 1983: Gerrie Coetzee— Michael Dokes (nehézsúly). Közülük hármat szeretnék kiemelni, amelyek emlékezetessé tették ezt a kora őszi napot.
1926. SZEPTEMBER 23.
120 757 izgatott néző gyűlt össze a philadelphiai Sesquicentennial Stadiumban. Esik az eső, de kitartanak, hiszen három éve látták utoljára kedvencüket, Jack Dempseyt. A mérkőzést eredetileg New Yorkban, a Yankee Stadiumban akarták megrendezni, de New York Állam Szövetsége nem járult hozzá, mert a hivatalos kihívó a fekete Harry Wills volt. Egyszer már a jegyek is elkészültek a Dempsey—Wills meccsre, de a politikai nyomás miatt a találkozó végül nem jött létre.
Dempsey-nek nagyon nehéz fiatalsága volt. Hobóként végigcsavarogta az egész nyugati országrészt, egy dollárért hajlandó volt bárkivel megverekedni. Fenyőgyantát rágott állkapcsa erősítésére, és sós tengervízzel cserzette az arcát, hogy ellenállóbbá tegye a sérülésekkel szemben. 1919-ben az óriás Jess Willardtól nyerte el a bajnokságot, akit rövid három menet alatt brutálisan megvert. Két évvel később, a francia Carpentier elleni találkozóján megszületett az első millió dolláros bevétel. Több mint 80 000 néző tombolta végig az izgalmas csatát, amely a negyedik menetben ért véget Dempsey kiütéses győzelmével. 1923-ban az argentin Luis Angel Firpo az ellenfél, és új nézőrekord születik: 82 000 ember szorong a New York-i Polo Grounds lelátóin. A meccs rövid, de drámai: a bajnok az első menetben hétszer küldi padlóra robusztus kihívóját, ám az nem csügged, és egy hatalmas jobbkezessel úgy telibe találja Dempseyt, hogy hanyatt kirepül a ringből.
Valahogy visszakászálódik, de még kábult, amikor — szerencséjére — megszólal a menet végét jelző gong. A szünetben a segédek helyrehozzák, és a második menetben ellenfelét egy balhorogtól kiszámolják.
Ezután három év kihagyás következett. Dempsey 1925-ben feleségül vette Estelle Taylort, a szép filmszínésznőt, az edzőtermet hollywoodi partik váltották fel. Szétvert orrát is megoperáltatta egy plasztikai sebésszel. — ez a vég kezdete! — kiáltott fel Jack Kearns menedzser, amikor meglátta a renovált szaglószervet... Közben folytak a Wills-meccs tárgyalásai, végül Tex Rickard, a híres rendező a félnehézsúlyú amerikai bajnokra, Gene Tunney-ra gondolt, aki a közelmúltban kiütötte Carpentier-t és azt a Tom Gibbons-t, akit Dempsey csak keservesen tudott pontozással legyőzni 1923-ban. James Joseph Tunney fiatalkora jócskán elütött Dempsey-étől. Jó nevelést kapott, egyházi iskolába járt, majd egy gőzhajótársaság irodájában dolgozott. Az első világháború alatt a hadiflottánál szolgált, a francia partoknál állomásozott. Bár már előzőleg is bokszolt és volt pár mérkőzése, tulajdonképpen itt kezdődött igazi pályafutása. 1919-ben Franciaországban nyerte el a hadiflotta félnehézsúlyú bajnokságát.
1922-ben Battling Levinsky-től megszerezte Amerika félnehézsúlyú bajnoki címét, de még ebben az évben el is vesztette Harry Greb ellen. Ez volt egyetlen veresége 14 év és 76 mérkőzés során .. 1923-ban visszanyerte a bajnokságot Greb-től, akit még háromszor legyőzött. Hobbija az irodalom volt: Bemard Shaw-val jó barátságban volt, visszavonulása után Shakespeare-ről tartott előadást a Yale egyetemen.
Régi vágya volt a nehézsúlyú világbajnoki cím. Dempsey stílusát évek óta tanulmányozta. Tudta, hogy sokat kell hátrálnia rohamozó ellenfelével szemben, ezért edzésein gyakran végzett futóedzéseket hátrafelé: erősítette a megfelelő izmokat.
Nagy szenzáció volt, hogy a meccs napján repülőgéppel érkezett Philadelphiába, ami akikor még ritkaságszámba ment.
A tömeg elsősorban Dempsey kedvéért jött ki a mérkőzésre, a túl művelt, „nagyokos" Tunney-t nem is szerették: sokan nem Dempsey-nek, hanem Tunney ellen szurkoltak. A fogadások 11:5-re álltak Dempsey javára. A szakembereket ugyanakkor az érdekelte, hogy melyik stílus fog diadalmaskodni: a kegyetlen közelharcos Dempsey-é vagy hidegfejű, taktikus, technikás, jó lábmunkájú kihívójáé? ...
A mérkőzést — a sportág történetében először — mindössze tíz menetre tervezték, mivel Dempsey a hosszú kihagyás utón nem mert hosszabbra vállalkozni... A várt nagy küzdelem elmaradt. A közönség csak annak lehetett tanúja, hogy Tunney leiskolázza a bajnokot. Dempsey, szokása szerint, azonnal megindult előre, bujkálva, hajolgatva, de csak ellenfele bal öklével találkozott. Tunney a kezét leeresztve hátrált, ezzel még provokálva is a bajnok támadását; amint az megindult, villámgyors balegyenesei, később bal-jobbegyenes összetételei rendre megelőzték, és Dempsey gyakran találta magát a 'köteleken fennakadva egy-egy támadása végén. A tömeg meglepetten morajlott fel, amikor egy-egy ilyen alkalommal Tunney valóságos ütészáporral árasztotta el Dempseyt; ezek az ütések nem voltak elég erősek ahhoz, hogy ellenfelét a padlóra küldjék, de sok pontot szereztek, mivel az hiába próbált meg elhajolgatni előlük. A 4. menetben Dempsey valamit felvillantott egykori önmagából. Erőszakos rohamával megrendítette ellenfelét, aki a köteleknek esett. Ezután viszont Dempsey nem állta el jól a szöget, és Tunney ki tudott bújni — kimaradt a nagy lehetőség.
Ettől kezdve egy pillanat sem volt, amikor nem a volt tengerész irányította a mérkőzést. A 6. menetben Dempsey jobb szeme szinte teljesen bedagadt (felesége állítólag felsikoltott, amikor otthon meglátta: „Jézusom, mi történt? .. ." „Semmi drágám, csak többször elfelejtettem lehajolni .. ."), ellenfele úgy játszott vele, mint egy kezdővel: állandó balegyenesek közben nagy bal-jobb összetételeket ütött, ezután vagy lefogta a bajnokot és megvárta, amíg a bíró szétválasztja őket, vagy oldalt „leforgott róla”, hogy újrakezdhesse a balegyeneseket. Tunney egyhangú pontozással győzött, ezzel lezárult Jack Dempsey látványos, izgalmas mérkőzésekkel zsúfolt bajnoki korszaka.
Nehéz tárgyilagosan eldönteni, vajon mi lett volna, ha Jack fénykorában találkoznak. Igaz, hogy a bajnok három évet kihagyott. Az is tény, hogy az esőtől nedves ring padlóján meg-megcsúszott, ütéseibe így nem tudta kellően „belelőni" magát.
Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy még fénykorában szoros mérkőzésen, csak pontozással tudta legyőzni a Tunneyt meg sem közelítő Tom Gibbons-t; ez a harcmodor tehát egyszerűen nem feküdt neki.
Egy évvel a vereség után kiütötte a rendkívül kemény, harcos későbbi világbajnak Jack Sharkey-t, s ezzel kiérdemelte a visszavágót Tunney ellen.
Itt viszont Tunney megint csak leiskolázta — ez volt a híres „hosszú számolás" mérkőzése: a hetedik menetben Dempsey egy jobb keresztütéssel megrendítette, majd egy gyors horogsorozattal padlóra küldte a bajnokot; a nagy izgalomban viszont megfeledkezett az új szabályról, amely szerint az ellenfelét leütő versenyzőnek a távolabbi sarokba kell állnia, a bíró csak ezután kezdhet számolni. Öt másodperc telt el, mire a bíró Dempsey-t a megfelelő sarokba tuszkolta, csak akkor kezdte el a számolást. Tunney 9-nél kelt fel — tehát tulajdonképpen 14 másodpercig volt a földön, így „igazság szerint" kiütéssel vesztett!... A következő menetben viszont egy jobbkezessel ő küldte padlóra kihívóját, aki ugyan azonnal felpattant, de jogosan szenvedett egyhangú pontozással vereséget, megint csak tíz menetben.
(Mellesleg a filmfelvétel tanúsága szerint Tunney már 3-nál fel tudott volna kelni, csak természetesen kihasználta a meghosszabbított pihenő lehetőségét.) Évtizedekkel később, egy banketten valaki feltette a kérdést:
- Tunney úr, most már rég túl vagyunk rajta; mondja meg őszintén: ha nincs meghosszabbított számolás, fel tudott volna kelni 10 előtt, vagy sem? ...
Az időközben jókora pocakot eresztett Tunney széles mosollyal ezt válaszolta:
- Én?... Hát persze, akár azonnal!... De láttam, hogy ez a szerencsétlen Jack mennyire fáradt és gondoltam, hadd pihenjen egy kicsit...
1952. SZEPTEMBER 23.
A philadelphiai Municipal Stadium szorítójában a 38 éves világbajnok, Jersey Joe Walcott mérkőzik tizenegy évvel fiatalabb kihívójával, Rocky Marciano-val. A stadionban negyvenezer néző, a levegőben feszültség. Walcott hat évvel azelőtt már a kesztyűk szögre akasztására készült, de szerencsére meggondolta magát, hiszen legnagyobb diadalai csak ezután következtek: két felejthetetlen csatát vívott Joe Louis-szal (az elsőn lepontozták, a másodikon biztosan vezetett a 11. menet elején, de akkor a Barna Bombázó kiütötte), 1951-ben Ezzard Charles-tól kiütéssel nyerte el a nehézsúlyú koronát. Igen ügyes, technikás versenyző volt, és ütőerejére sem lehetett panasz. Az olasz-amerikai Marciano (eredetileg Francis Rocco Marchegiano) a fekete tökéletes ellentéte volt. Viszonylag későn, katonaévei alatt kezdett bokszolni, 24 évesen lett profi. Alacsony termete - mindössze 178 centis volt — és rövid karjai eleve a verekedő harcmodorra kényszerítették: közel kellett mennie ellenfeleihez, mert messziről nem érte volna el őket.
Pályafutása elején valószínűleg megmosolyogták volna azt, aki netán nagy jövőt jósol neki, és bizonyára elmeorvoshoz küldik, aki még azt is megjósolja, hogy ő lesz az egyetlen nehézsúlyú világbajnok, akit soha, senki nem tud legyőzni . .
Az alkati hátrányok ellensúlyozására viszont ott volt fanatikus célratörése, vasszorgalma, valamint az átlagosnál jóval ütésállóbb feje: míg a szerencsésebb alkatú, jóval magasabb Muhammad Ali - akit csodálatos védekezőtudása miatt alig tudtak eltalálni! - négyszer is padlóra került pályafutása során, a folyamatosan előremenő, tehát szükségszerűen sok ütést kapó Rockyra mindössze két ízben kellett számolni.
Legtöbb ellenfele vezetett ellene a mérkőzés első szakaszában, ő azonban folyamatos támadásával, roppant ütéseivel felőrölte, fokozatosan összetörte és rendszerint kiütötte őket: 49 mérkőzésén csak hat ellenfél húzta ki lábon a mérkőzés végéig ...
A fentiek ismeretében nem csodálkozhatunk, ha mindenki azt várta, hogy a magasabb, hosszabb kezű és képzettebb Walcott távolról, egyenesekkel fogja vívni küzdelmét, és jó lábmunkájára támaszkodva igyekszik elkerülni ellenfele rohamait.
Az első gong után viszont mintha két tank rohant volna egymásnak. Elképzelhetjük a nézők megdöbbenését, amikor a bajnok szinte kirobbant sarkából, hatalmas ütések záporával árasztotta el meglepődött kihívóját, aki egy remek balhorog nyomán hamarosan teli zsákként zuhant a padlóra!.. . Egy riporter ezt írta:
- Úgy látszott, a bárány felfalja a farkast...
A következő meglepetést az szolgáltatta - főleg Walcott csodálkozott —, hogy ez után az ütés után, amely akár egy egész csapatot romba dönthetett volna, Marciano már háromnál fölkelt — igaz, azzal a csodálkozó kifejezéssel az arcán, amely az új tapasztalatok, nagy meglepetések esetén jellemző.
Walcott tovább rohamozott. Hatalmas horgokkal, felütésekkel bombázta ellenfelét, ütéseibe csodálatosan kidolgozott izmainak minden erejét, 90 kilójának minden grammját beleadta. Marciano legtöbbször fogásban keresett menedéket, ilyenkor a bíró szétválasztotta őket.
A harmadik menetben Walcott — gyorsaságára alapozva - minden óvatosságot félretéve arra törekedett, hogy „keresztbe verje" ellenfelét: valósággal odakínálta magát, aztán amikor az eleresztett egy nagy jobbkezest — megelőzte a saját jobbhorogjáva!. A közönség tombolt. A negyedik menettől kezdve a bajnok taktikát változtatott. Úgy érezte, akkora pontfölényben van, hogy ezt csak kiütéssel puskázhatja el, így elkezdte azt csinálni, amit eredetileg vártak tőle: balegyenesekkel hátrálva kimozogta ellenfelét. A küzdelem hevességére jellemző, hogy a gongot egyik menet végén sem vették figyelembe, a bírónak kellett szétválasztani őket.
A hatodik menetben egy közelharcból mindketten sérülten kerültek ki: a bajnok bal szemöldöke, kihívójának a feje teteje repedt föl, erősen véreztek.
Walcott itt már annyira „belőtte" ellenfelét, hogy leeresztett kezekkel, a köteleknek támaszkodva várta rohamait, majd a széles ívben ütött Rocky-horgok elől könnyedén lehajolva pontos ellen ütésekkel válaszolt. A 7—8. menetben Marciano egyetlen pontos ütést sem tudott elhelyezni. A kilencedik menetben úgy látszott, hogy a fehér versenyző fiatalsága, fizikai ereje kezdi felőrölni ellenfelét, ennek ellenére a következő menetben — amely a szemtanúk szerint a ragyogó csata csúcspontja volt! — megint az öreg bajnok látszott frissebbnek, az elfáradás jelei éppen az egyre pontatlanabbá váló Marcianon ütköztek ki. A két nagyszerű versenyző ezt a menetet közelharcban ütötte végig.
Bár a fogadások a meccs elején 9:5 arányban a kihívó javára álltak, a nézők egyre biztosabbak lettek Walcott győzelmében; Marciano-nak már csak egy esélye volt: ha kiüti ellenfelét.
Erre azonban egyre csökkent a kilátása, hiszen a fekete a 11—12. menetben részben a saját harcmodorában, az erőbokszban verte meg, részben fölényesen eljátszott vele. Az egyre jobban elfáradó Rocky egy kezdő benyomását keltette, amint széles, vad lengőütéseivel kaszálta a levegőt. A tizenkettedik menet után mindhárom pontozólapon Joe Papa vezetett. A következő menet eseménytelenül indult. Marciano szorgalmasan törtetett előre, a bajnok szinte mosolyogva sétált el, szórványos balegyenesekkel növelve pontelőnyét. Aztán - kedvenc szokása szerint - nekihátrált a köteleknek, hogy ismét szétüttesse ellenfelével a levegőt a feje körül. Ehelyett azonban más történt: Rocky — a mérkőzés során talán először - cselhez folyamodott: elindított, majd félbehagyott egy balhorgot és helyette egy nagyon nagy jobbkezest ütött. Walcott nagyszerű reflexszel hajolt el a cselütés elől, egyenesen bele a valódi jobbhorogba. A közönség döbbent felmorajlása kíséretében lába valósággal kifolyt alóla, a kötelek mellett lecsúszott arccal a talaj felé, egyik karja fennakadt az alsó kötélen — így számolták ki.
Rocky Marciano lett a nehézsúlyú világbajnok.
1957. SZEPTEMBER 23.
Sugar Ray Robinson-t egyes szakemberek minden idők legnagyobb ökölvívójának tartják. 1946-ban, váltósúlyban nyert először bajnokságot, majd 1952-ben felment középsúlyba és Jake La Motta — a Dühöngő Bika — legyőzésével ott is trónra került. Bajnokságát többször elvesztette, egyszer visszavonult és három évet kihagyott, végül 1961-ben, 41 éves korában búcsúzott végleg a bajnokságtól. Nagyszerű láb-munkájú, elsősorban balegyenesére támaszkodó, majd szemmel alig követhető sorozatokat ütő ökölvívó, egyike azon keveseknek, akik százon felüli kiütéssel büszkélkedhetnek (109 ellenfelét számolták ki kereken kétszáz mérkőzése során). Ellenfele a váltósúlyú világbajnok olasz-amerikai Carmen Basilio, egy zord fülesbagolyra emlékeztető volt farmer, a valaha élt legkeményebb verekedők egyike. Az a típus, aki nem kér, de nem is ad könyörületet — elvisel akár tíz ütést is azért, hogy egyet adhasson, de attól az egytől az ég óvjon mindenkit...
Színhely a New York-i Yankee Stadium, 38 000 néző szorong a lelátókon. (Itt és már az előző mérkőzésen is volt úgynevezett „színházi" tévéközvetítés, vagyis az Államok nagyobb városaiban néhány helyen - borsos árak mellett - egyenes adásban közvetítették a találkozókat, míg az országos tévéhálózat csak későbbi időpontban adta a meccset; az igazi szurkolók viszont a helyszínen izgulták végig a küzdelmeket.)
Már az első menet lélegzetelállító volt. Basilio jól tudta, hogy közel kell kerülnie magasabb ellenfeléhez, különben nem tudja elérni, és akkor kiszurkálja. A problémát a „hogyan" jelentette, hiszen Robinsonnak nemcsak kitűnő lábmunkája volt, hanem hatalmas erejű feltartó ütései is.
Ám a kis sziklaarcú versenyző egyszerűen „átment" ezeken az ütéseken, és közelről iszonyatos horgokkal, felütésekkel bombázta Robinson bordáit.
- Még nekem is fájtak, pedig a negyedik sorban ültem!...- írta egy tudósító ...
Az első menet egyértelműen Basilio-é volt, és a középsúlyú bajnok szokatlanul aggodalmas arccal ment a sarokba a menet végén.
A másodikban megint a kihívó támadott, és a fekete felnyögött a gyomrába fúródó jobbhorog nyomán. Aztán váratlanul eleresztett egy olyan sorozatot, hogy még a legrutinosabb nézők szája is tátva maradt — maga Basilio is elismerő képet vágott, de aztán gyorsan visszatámadott, egy nagy erejű balhorga a gong után ért célba. A menet döntetlen volt.
A harmadikban Robinson több, pontosan állon találó jobbkezessel mintha kissé megrendítette volna ellenfelét. Ha az támadott, lefogással védekezett. A kihívónak ennek ellenére sikerült elhelyeznie néhány erőteljes ütést a bajnok gyomortájékán. Ez a menet is egál lett.
A negyediket viszont Robinson nyerte. Balhorgai tisztán ültek, megint volt pár szemkápráztató sorozata, és egy jobbkezesétől ellenfele bal szemöldöke felrepedt Az ötödikben a középsúlyú bajnok balegyenes előkészítés utón megint kilőtt néhány géppuskaszerű sorozatot, ekkor azonban Basilio váratlanul fejre ütött egy jobbhorgot, amely Robbie állán robbant fel.
A fekete lábai megrogytak, de ő — legjobb védekezés a támadás! - kétségbeesetten, széles ütésekkel visszatámadott. Néhány ütése kissé hátulra csúszott — Basilio azonnal kiegyenlítette a számlát . . . Ezt a menetet ő nyerte.
Sugar most távol tudott maradni, elmozgás közben nyolc balegyenese ült tisztán anélkül, hogy közben egyet is kapott volna. Ellenfele ismét testre próbálkozott, majd a gong pillanatában kapott egy megrendítő jobbkezest, amelyet tüstént megtorolt, de mór a gong után. A hatodikat Robinson nyerte.
A következőben Basilio erősített, egy-egy ütése felért ellenfele kettőjével. Sugar egy kicsit pihent a fárasztó előző menet után, a menet az ellenfeléé.
És a nyolcadik is. Robbie összes cselét bedobja, hogy lerázza bulldogként rohamozó ellenfelét: jobbra indul, aztán balra megy el és megfordítva — eredménytelenül. A küzdelem hevében bizony szabálytalanságok is becsúsznak: az olasz a fejét használja közelharcban, Robinson vesére, majd övön alul üt, amiért a bíró figyelmezteti. A kilencedik is a váltósúlyúé volt.
A tizedikben Robinson egyre fáradtabbnak látszik, ellenfele most fejre üt többet, egy balhorga pontosan betalál. Ez a menet is Basilióé.
A tizenegyedik a boksztörténelem egyik legnagyobb menete. Robinson kezd jobban, ellenfele bal szemöldöke újra vérezni kezd. Aztán a fekete egy pontos balhoroggal úgy találja állon, hogy tetőtől talpig megrázkódik. Sugar megindul „lefiniselni", de Basilio ügyesen a kötelekhez manőverezi, és ott olyan sorozattal árasztja el, amelytől a nézők valósággal extázisba kerülnek. Bár Robinson lábon marad, ezt a menetet is elveszti. Minden testi és lelki erejét összeszedve a tizenkettedikben viharos ellentámadást indít: megpróbálja megfordítani a mérkőzést. Az olaszt meglepi a roham, fáradt is az előző, küzdelmes menetek után, így most inkább a védekezésre figyel, megpróbál elbújni, lehajolgatni a záporozó horgok, felütések elől. Bár ez zömében sikerül, a menetet Robinson nyeri. A tizenharmadikban sok a fogás, a dulakodás. Bármelyikük indul meg előre, a másik azonnal közellép és lefogja, a bíró nem győzi szétválasztani őket. A menet inkább Robinsoné, aki az ilyen helyzeteket ügyesen használja ki váratlan ütések, gyors sorozatok elhelyezésére. Kis taktikai lazítás mindkét részről, erőgyűjtés az utolsó előtti menetben; fogás, támaszkodás, miközben a fehér időnként jól „meghúz" egy-egy horgot vagy felütést ellenfele gyomrára, bordáira, az viszont hirtelen kibontakozik, és egy váratlan balhoroggal kis híján padlóra küldi o meglepett Basiliót, akinek a menet végére már az orra és a szája is vérzik.
És jön az utolsó. A hagyományhoz híven a menet elején újra kézfogás, aztán gyerünk. Basilio kis, dühödt tankként rohan előre, Robinson visszatér eddigi legeredményesebb módszeréhez: táncol és közben balegyeneseket üt. Egyszer-egyszer leáll és elereszt egy hatalmas jobbegyenest aztán rátapad ellenfelére. Ilyenkor az olasz megpróbálja lerázni és bombázza a gyomortájékát.
A végén a fekete felnyög egy gyomorütéstől és fogásba megy. Végre gong, a tömeg feszülten várja az eredményhirdetést.
A konferanszié drámai hangon ismerteti a három pontozó döntését (egyikük a vezetőbíró, aki a profiknál pontoz is) a megnyert, elvesztett és döntetlennek ítélt menetek arányában :
Artie Aidala pontozó: 9-5-1 - Basilio!... Al Berl vezetőbíró: 9:6 — Robinson!... A közönség és a két versenyző lélegzetvisszafojtva várja a harmadik, a mérkőzés eredményét eldöntő ítéletet. .. Bili Recht pontozó: 8—6—1 - hosszú szünet, az idegek pattanásig feszítése a drámai hangulat feloldása előtt - Basilio !. . .
Bizarr látvány, amikor az ütött-kopott, megviselt arcú győztes térdre borulva imádkozik, azután fölkel és fogadja ellenfele gratulációját.
Robinson fáradtan vánszorog az öltözőbe, szótlan, csüggedt segédei kíséretében, hogy aztán fél évvel később, egy ugyancsak felejthetetlen csatában megint megosztott pontozással visszaszerezze világbajnoki övét ... „
id. Füzesy Zoltán
