A félnehézsúly tradícionális súlycsoport, 1902-ben egy Lou Houseman nevű sportszerkesztő ötlete nyomán vezették be azon ökölvívók számára, akik a 160 fontos középsúlyt már nem bírták hozni, de a nagydarab, „telivér” nehézsúlyúak ellen méretüknél fogva nem tudtak labdába rúgni. A súlyhatárt 175 fonton állapították meg, ma is ez van érvényben. A súlycsoport első világbajnoka Jack Root volt, aki 1903-ban Kid McCoy legyőzésével szerezte meg a címet. Az azóta eltelt 106 év alatt több, mint 50 bajnoka volt a súlycsoportnak és közéjük 2004. január 17-én egy magyar fiú neve is felkerült. Erdei Zsolt ezen a napon győzte le a címvédő Julio Gonzalez-t és szerezte meg a WBO világbajnoki övét. Az elmúlt 5 és fél év alatt 11-szer védte meg sikeresen bajnoki címét és ezzel minden idők legeredményesebb magyar profi bokszolójának számít. Sajnos azonban a súlycsoport jelenlegi elitjével nem mérhette össze a tudását, így azon bajnokok táborát gyarapítja, akiknek nem sikerült felkerülnie tízes listánkra. Persze ez a csoport is bővelkedik nagy nevekben, nüanszokkal maradtak le olyan klasszisok a listáról, mint pl: Bob Fitzsimmons, Maxie Rosenbloom, Jimmy Bivins, Harold Johnson, Victor Galindez vagy éppen a Magyarországon is közkedvelt Dariusz Michalczewski. Ezek után lássuk, kit tart a profiboksz.hu minden idők tíz legjobb félnehézsúlyú ökölvívójának:
10, Georges Carpentier 88 (57 KO)-15-6
Minden idők talán legjobb francia ökölvívója található listánk tizedik helyén. Az Orchid Man becenévre hallgató Carpentier kifejezetten intelligens bunyós volt, villámgyors mozgással és egy pusztító jobb kézzel. 1894-ben született és már rendkívül fiatalon, 14 évesen a profik táborába lépett. Légsúlyban (!!) vágott a dolgok közepébe és meg is nyerte élete első mérkőzését. Ahogy nőtt, fejlődött, sorban ugrotta a súlycsoportokat, mindegyikben versenyzett is. Tizenöt éves volt, amikor megnyerte a francia országos könnyűsúlyú bajnokságot. Tizenhét éves korában váltósúlyú francia, majd rövidesen Európa-bajnok lett. Később elnyerte a közép-, a félnehéz- és a nehézsúlyú Európa-bajnoki címet is. Az első világháború miatt 5 évet ki kellett hagynia, pedig talán ezek lehettek volna legjobb évei. A francia hadseregben felderítőként szolgált és meg is sebesült a német vonalak felett, amiért kitüntették. 1919-ben visszatért a kötelek közé, többször is megvédte a nehézsúlyú Európa-bajnoki címét (így fordulhatott elő az, hogy összesen több mint 9 éven át volt Európa nehézsúlyú bajnoka). A 20-as évektől a nagyobb kereset és hírnév reményében Amerika felé vette az irányt, ahol 1920. október 12-én a 4. menetben kiütötte Battling Levinskyt, és ezzel elnyerte a félnehézsúlyú világbajnoki címet. 1921-ben megpróbálkozott a nehézsúlyú világbajnoki cím megszerzésével is, de a legendás Jack Dempsey ellen a 4. menetben elvérzett. Rá egy évre, 1922 tavaszán visszalépett félnehézsúlyba és sikeresen megvédte világbajnoki címét egy másik brit legenda, Ted ’Kid’ Lewis ellen. A következő mérkőzésén azonban némi meglepetésre az extravagáns Battling Siki (akiről rövidesen külön cikkben is megemlékezünk a profiboksz.hu-n) kiütötte Carpentier-t a hatodik menetben. A francia klasszis így két év uralkodás után elveszítette világbajnoki címét. Karrierje végső szakaszában találkozott még két, a tízes listánkon lévő másik legendás bokszolóval (Tunney-val, Loughran-nel) is, azonban mind a két kemény csatában alulmaradt. Visszavonulása után Párizsban nyitott kávéházat. Carpentier rövid bemutatásakor nem lehet elmenni amellett sem, hogy a kor egyik népszerű közéleti embere volt, választékos öltözködése és kifogástalan viselkedése révén az előkelő társaság kedvence lett. Együtt edzett a híres színész-énekes Maurice Chevalier-vel, barátságban volt a walesi herceggel is, valamint színészként feltűnt néhány filmben is. A 1912 és 1922 közötti időszak legjobb és legismertebb európai bokszolója volt, aki emellett két éven keresztül a világ elsőszámú félnehézsúlyújának is mondhatta magát.
9, Jack Dillon 94 (64 KO)-7-14, 129 ND
Ernest Cutler Price néven született 1891-ben, Indiana-ban ez a mindössze 171 cm magas fickó, akit annak ellenére, hogy 2 és fél évig volt félnehézsúlyú világbajnok, mégis néhány szaklap középsúlyúként tart számon. Egy történet szerint fiatalkorában lovakkal foglalkozott, és amikor első meccsén a nevét kérdezték, az ideges Price hirtelen egy korabeli híres versenyló, Sidney Dillon nevét “nyögte be”. A mérkőzésvezető – ki tudja milyen okokból – a meccs végén a győztest már “Jack Dillon”-ként konferálta és ez a név rajta is ragadt. A „Hoosieri Medve”-ként, valamint „Jack, az Óriásölő”-ként is elhíresült Dillon az egyike volt a legokosabb bokszolóknak, aki kis termete ellenére technikai tudásának, kitartásának és erejének köszönhetően általában a legkeményebb ellenfelekkel is elbánt.
Mivel mindennapi szükségleteit kellett biztosítani az ökölvívással, így bokszolt, amikor csak lehetett. 1911-ben és 1912-ban összesen 56 alkalommal lépett ringbe, közte számos korabeli világklasszis, mint pl. Frank Klaus, George Chip, Jack „Twin” Sullivan, Battling Levinsky vagy Eddie McGoorty ellen. 1914-ben lett a félnehézsúly elsőszámú alakja, miután 12 menetben pontozással legyőzte Battling Levinsky-t, azonban ezt a mérkőzést a mai napig nem ismerik el egyértelműen világbajnoki címmeccsnek. Az új státusza nem változtatott azonban sokat habitusán: ugyanúgy bokszolt, amikor csak lehetett, általában kéthetente, minimum tízmenetes összecsapásokon. Közben elkezdett nehézsúlyúakkal is mérkőzni, és olyan sztárokat vert meg, mint Jim Fireman Flynn, Ed Gunboat Smith vagy Billy Miske. 1916-ban már összesen tizedszer csapott össze Battling Levinsky-val, ezúttal azonban 15 menetben az ellenfelét látták jobbnak a bostoni pontozók. Címe elvesztését követően ugyan még bokszolt pár komoly meccsen (Harry Grebbel kétszer is megütközött, mindkétszer Greb győzött), de érezhetően kezdett felette eljárni az idő. Ez azonban nem zavarta, agresszív stílusán mit sem változtatva elbokszolgatott még egy darabig, hol több, hol kevesebb sikerrel, míg végül 1921-ben felhagyott az ökölvívással. Két év múlva megpróbálkozott a visszatéréssel, de egy meccset követően 32 évesen végleg befejezte. Ezután - mint sok más kiöregedett ökölvívó - egy kis vendéglőt nyitott és azt üzemeltette egészen az 1942-ben bekövetkezett haláláig.
8, Billy Conn 64 (15 KO)-12-1
A félnehézsúly egykori királyára, Billy Connra - Tunney-hoz hasonlóan - elsősorban egy nehézsúlyú kirándulása miatt emlékeznek az ökölvívást kedvelők. Õ volt az, aki 1941. június 18-án a legközelebb állt ahhoz, hogy legyőzze a fénykorát élő Joe Louist.
A pittshburgi ír házaspár gyermeke 16 évesen kezdett el öklözni, és 1939-ben lett a félnehézsúly bajnoka. Egy nem túl izgalmas, inkább taktikus mérkőzésen Melio Bettina egyhangú pontozásos legyőzésével Conn megszerezte a világbajnoki címet. Nyert a visszavágón is, majd kétszer megvédte bajnokságát Gus Lesnevich-csel szemben, de ezután feladta a címet, hogy Louis ellen bokszolhasson. Kvalitását mutatja, hogy néhány középsúlyú klasszis – Fred Apostoli, Fritzie Zivic, Solly Krieger, Teddy Yarosz – mellett nehézsúlyú ászok sorát is legyőzte: Lee Savold, Bob Pastor, és Al McCoy is vesztesen távozott a ringből Conn ellen. A második Lesnevich meccs után a következőket mondta legyőzött ellenfelének: „Nézd Gus, te rossz bokszoló vagy, de jó srác. Odaadom neked a félnehézsúlyú világbajnokságot, én már úgysem tudok vele mit kezdeni. Mit ér a királyság, ha nincsenek trónkövetelők? Megyek és megverem Joe Louist, aztán én leszek a világ legjobb bokszolója”.
Mint ismert, ez a kirándulás nem teljesen a terveinek megfelelően alakult. A 13. menetben a pontozólapokon vezető Conn túlvállalta magát és a jókora fizikai fölényben lévő Louis-szal odaállt verekedni, annak reményében, hogy sikerül őt kiütnie. Ez nagy botorság volt Conn részéről, amit a Barna Bombázó azonnal megtorolt, és brutálisan kiütötte „Pittsburgh Kid”-et. A vereség után a világháború miatt Conn 4 évig nem lépett ringbe komoly mérkőzésen, majd jött az 1946-os visszavágó, ahol Louis már a 8. menetben kivégezte Billy-t. Conn ezt követően nem sokkal vissza is vonult. Életét Pittsburgban élte le, ahol nyugdíjas éveiben még egy utolsó hőstettet is végrehajtott. 1990-ben ugyanis egy bolti rablásba csöppent, ahol a rabló megütötte az üzletvezetőt, mire a 73 éves, kiváló lélekjelenléttel bíró Conn a rablóra vetette magát. A fickónak ugyan sikerült elmenekülnie, de Conn lerántotta a kabátját, amiben ott volt a tulajdonos neve és címe, így a rendőrség könnyen elfogta a bűnözőt.
A félnehézsúlyú legenda 1993-ban hunyt el, otthonában, Pittsburghben.
7, Gene Tunney 65 (47 KO)-1-1, 19 ND
Bár a bokszrajongók úgy emlékeznek a „Fighting Marine” becenevű Tunney-ra, mint arra a fickóra, aki kétszer is elverte a legyőzhetetlennek hitt nehézsúlyú Jack Dempsey-t, Gene azonban mindezek ellenére pályafutásának döntő többségében félnehézsúlyban lépett ringbe.
1897-ben született New York-ban, egy viszonylag szegény családban és éles esze miatt szülei értelmiségi pályára szánták. Tunney ennek ellenére 18 évesen úgy döntött, hogy profi ökölvívó lesz. Első 14 mérkőzése után viszont be kellett vonulnia a hadseregbe, ahol 1919-ben megnyerte az Egyesült Államok Expedíciós Haderejének félnehézsúlyú bajnokságát. Ez a siker még inkább eltökélte őt, és a leszerelése után azonnal visszatért a ringbe. Kemény fickó volt, fizikálisan és mentálisan is egyaránt. Két év alatt 22 győztes meccset vívott és 1922-ben elhódította Battling Levinsky-tól az Amerika Nehézsúlyú bajnoka címet. Azonban a címvédés nem sikerült, ugyanis 4 hónappal később élete egyetlen vereséggel végződő mérkőzésén egy bizonyos Harry Greb legyőzte őt. Greb ezen az estén úgy elverte 15 menetben Tunney-t, hogy mindkét szemöldöke szétszakadt, orra eltörött, és a látásával is akadtak gondok, ám Gene végigállta a meccset. Egy hétig az ágyban fekve csupán egy valami járt a fejében: bosszút állni Greb-en.
Ezt az elhatározását siker koronázta: a következő 4 találkozójukból 3-szor megverte a középsúly egyik legnagyobb alakját. A negyedik alkalommal döntetlent hirdettek (más források szerint a cleavleandi lapok Grebnek adták a meccset), egyébként viszont rendre Tunney volt a jobb. Ebben a korszakban Tunney mindenkit elvert, aki valamit is számított a bokszban félnehézsúly környékén: Carpentier-t, Delaney-t, Loughran-t, Gibbons-t, Risko-t. Így nem maradt más hátra, meg kellett ütköznie a nehézsúly királyával, a 7 éve uralkodó Jack Dempsey-vel. Tunney ezt az akadályt is sikerrel vette, az első mérkőzésen 1926-ban, Philadelphiaban elhódította a világbajnoki címet, majd rá egy évre a visszavágón meg is védte azt. Ezt követően már csak egyszer lépett ringbe: utolsó meccsét 1928-ban vívta, a 11. menetben ütötte ki Tom Heeney-t, majd ezt követően visszavonult.
Tunney volt az első ökölvívó, aki tudományos alapossággal készült fel a meccseire (felhasználta a kor táplálkozási ismereteit, tanulmányozta ellenfelei stílusát). Valószínűleg ennek a precizitásnak köszönhető azonban, hogy a fantasztikus eredményei ellenére sosem lett túl népszerű. Hiányzott a bokszából a kemény belemenősség, a kockázatvállalás, az izgalom, mindezt feláldozta az eredményesség oltárán. Gene a magánéletében is különleges embernek számított. Elég művelt volt ahhoz – olvasott Shakespear-től kezdve Butler-ig mindent -, hogy összejárhasson George Bernard Show-val. Elég kitartó volt ahhoz, hogy hosszas udvarlás után elnyerje a dúsgazdag örökséggel bíró Polly Lauder kezét. Valamint elég ügyes üzletember volt ahhoz, hogy valamennyi cége sikeresen prosperáljon. Tunney sok tekintetben megelőzte korát.
Minden idők egyik legalulértékeltebb bunyósa, a „Fighting Marine” 1978-ban, Greenwich-ben halt meg, 81 évesen.
6, Tommy Loughran 96 (18 KO)-24-9, 46 ND
Loughran 1902-ben született Philadelphiá-ban és viszonylag fiatalon, 17 évesen állt a profik táborába. 1920-ban egy mérkőzésen a jobb karja eltört, és egész pályafutása során sem jött teljesen rendbe, emiatt soha többé nem tudott ezzel a kezével igazán nagyot ütni. Loughran igazi vívó stílusú ökölvívó volt, aki – Tunney-hoz hasonlóan, csak más tekintetben – szintén megelőzte korát, hiszen nagyszerűen alkalmazta a megelőző balegyenest, lábon kiválóan mozgott, fürgén tért ki jobbra-balra és hátrafelé a támadások elől. S mindemellett tökéletesen képzett volt, hogy eltüntesse a kartöréséből származó hátrányt.
Karrierje első felében középsúlyban próbálkozott és hatból egyszer sikerült legyőznie a cikkünkben gyakran emlegetett legendás Harry Greb-et, mégpedig pontozással 1923-ban, Bostonban. 1927 októberében New Yorkban, az ír-amerikai Mike McTigue felett aratott 15 menetes győzelmével a félnehézsúly trónjára is sikeresen felkerült. Ezt azonban nem mindenki ismerte el, de két hónappal később, a Jimmy Slattery elleni győzelem után már Loughran lett az összes kritikus szemében is a világ elsőszámú félnehézsúlyú bunyósa. Ezt követően kihívók sokaságát verte vissza. Világbajnoki címét három év alatt hétszer védte meg (többek között Mickey Walker és James J. Braddock ellen)
Gene Tunney visszavonulását követően azután nehézsúlyban kísérelte meg a bajnoki cím elhódítását, ám annak ellenére, hogy Max Baer-t, Jim Braddock-ot, Mickey Walker-t és Jack Sharkey-t is sikerült legyőznie, a Primo Carnera elleni világbajnoki címmeccsen - 1934 márciusában, Miamiban - csupán csak tanulságos tapasztalatokkal lett gazdagabb. A 83 kg-s Loughran 39 kilóval nyomott kevesebbet az olasznál, és pontosan tudta, a 122 kilós óriás ellen akkor van esélye, ha a mérkőzés minél tovább elnyúlik. Ezért a haját a lehető legbüdösebb zsírral kente be, így amikor összeakaszkodtak, csak azt lehetett látni, hogy Carnera arca eltorzul, köpködni kezd, s visszatáncol. Csakhogy a kikészült bajnoknak akadt egy hasonló válasza erre: többször is sikerült úgy rálépnie Loughran lábára, hogy annak végül eltörjön a lábujja. Ettől fogva Tommy fokozatosan lelassult, passzívvá vált és végül a pontozók Carnera javára döntöttek.
Loughran 1937-ig folytatta karrierjét, majd a második világháborúban a tengerészetnél szolgált, ezt követően pedig a Wall Street egyik legsikeresebb brókereként jelentős vagyonra tett szert. 1982-ben hunyt el szülővárosában, Philadelphiá-ban.
5, Bob Foster 56 (46 KO)-8-1
Foster 1938. április 27-én született a New Mexiko-i Albuquerque-ben. Fiatalkorában az amerikai foci érdekelte elsősorban, azonban a várható nagyobb anyagi bevételek átcsábították a boksz világába. Egy hórihorgas fiatalembert képzeljünk el (191 cm), akinek borzalmas dinamit volt az ökleiben. Már amatőrként is briliánsnak számított, ám nagyon a szívére vette, hogy az 1960-as olimpiára le kellett fogyasztania középsúlyba, mivel félnehézsúlyban Cassius Clay-t (Muhammad Ali-t) nevezték. 1961-ben profinak állt, és néhány meccs után már a kor legjobbjaival is összehozta a sors (Terrell, Folley, Doug Jones), ennek köszönhető, hogy karrierje korai szakaszában begyűjtött néhány vereséget is. Amikor azonban eljött az alkalom, 4 menetben gyorsan végzett a veterán Dick Tigerrel a Madison Square Gardenben, 1968. május 24-én, és ezzel megszerezte a félnehézsúlyú WBC és WBA koronát is. A következő 7 évben trónja érinthetetlennek bizonyult, legalábbis saját súlycsoportjában, ugyanis ezen sikereken felbuzdulva ő is tett két kirándulást a nehézsúlyban, azonban mind a két próba katasztrofálisra sikeredett. 1970-ben Joe Frazier a második menetben ütötte ki, 1972-ben Muhammad Ali pedig a nyolcadikban. Félnehézsúlyban 1971-ben a WBA kis időre megfosztotta címétől, ám nemsokára kiütötte a rivális bajnokot, Vicente Rondont, majd a veretlen Mike Quarry-t intézte el 4 menetben. A britek bajnokát, Chris Finnegant a 14. körben "tette hidegre", ezt a meccset 1972-ben az év mérkőzésének is választották. Azonban 14. címvédése alkalmával éppen hogy csak sikerült elcsípnie egy döntetlent a robosztus argentinnal, Jorge Ahumandá-val szemben, ezért 1974-ben úgy döntött elég volt és inkább visszavonult. Később 38 évesen még megpróbálkozott a visszatéréssel, de nem sok sikerrel. Visszavonulása után Új-Mexikóban helyettes seriffként tevékenykedett és egy érdekes sztori szerint annyira komolyan vette feladatát, hogy egy alkalommal saját feleségét is letartóztatta gyorshajtásért.
Mint félnehézsúlyú bokszolóra azonban úgy emlékeznek rá a bokszrajongók, mint a kategória valaha volt egyik legnagyobbjára. A Ring Magazin egy 1997-ben készített listáján minden idők legnagyobb ütői között a 10. helyet foglalja el.
4, Ezzard Charles 96 (58 KO)-25-1
Érdekes, hogy Ezzard Charles sosem kapta meg a lehetőséget, hogy a félnehézsúlyú világbajnoki címért ringbe léphessen, ebből következően bajnok sem lehetett, mégis a szakemberek minden idők legjobbjai közé sorolják.
Charles 1921-ben született, a Georgia állambeli Lawrenceville városában, azonban 9 éves korától élete végéig Cincinatti-ban élt, emiatt kapta „A Cincinnati Kobra” becenevet is. Tinédzserként aranykesztyűs bajnok volt, mind a 42 amatőr mérkőzését megnyerte, majd 1940-ben a profik táborába lépett. Néhány év alatt szinte mindenkit elvert, aki a korban valamit is számított, Archie Moore-t háromszor, Charley Burley-t kétszer, Joey Maxim-ot háromszor, Jimmy Bivinst, Teddy Yarosz-t egyszer-egyszer és még sorolhatnánk a hosszú listát, azonban mindezek ellenére nem engedték a félnehézsúlyú világbajnoki cím közelébe. 1948-ban egy szomorú esemény nagymértékben megváltoztatta Charles hozzáállását az ökölvíváshoz. Egy Sam Baroudi nevű fickót olyan brutálisan kiütött, hogy a szerencsétlen ellenfél a mérkőzést követően belehalt sérüléseibe. A korabeli források szerint Charles-t nagyon megtörte a tragédia, kiölte az elszántságot, a könyörtelenséget a bunyójából. Joe Louis visszavonulását követően megunva a félnehézsúlyú mellőzést, úgy gondolta feljebb lép és elkezdett nehézsúlyúak ellen versenyezni. Alig nyomott többet 80 kilónál, amikor 1949 júniusában, a Comiskey Parkban kiállt Jersey Joe Walcott ellen és egyhangú pontozással győzött a megüresedett NBA trónért folytatott harcban. Joe Louis közben anyagi problémák miatt visszatért a ringbe és egyértelmű volt, hogy meg kell ütköznie Charles-szal. 1950. szeptember 27-én össze is hozták a várt rangadót és Charles15 menetben egyhangú pontozással „vágta haza” a meglehetősen megkopott Louis-t. Azonban a győzelem saját elmondása szerint nem okozott neki örömet, ugyanis világéletében Joe-t tekintette példaképének. Ezután nyolcszor védte meg a címét a nehézsúlyúak között, amikor is 1951 júliusában, a Ring Magazinban év mérkőzésének választott találkozón a 37 éves Walcott brutálisan kiütötte a hetedik menetben. A visszavágót is elveszítette és bár 1954 júniusában egy küzdelmes meccsen 15 menetre kényszerítette Rocky Marcianot, Charles karrierje hanyatlásnak indult. A revans Marciano ellen sem sikerült, sőt Rocky viszonylag simán kiütötte a nyolcadik körben. Ezt követően sorban veszítette el mérkőzéseit klubmeccseken, felhozó ellenfelekkel szemben, míg 1959-ben, 38 évesen felhagyott az aktív sportolással. Sajnos még csak alig múlt 40 éves, amikor szervezetét megtámadta a sclerosis multiplex, így utolsó éveit tolókocsiban kellett töltenie. Mindössze 53 éves volt, amikor 1975-ben elhunyt.
3, Michael Spinks 31 (21 KO)-1
Az ifjabbik Spinks fivér 1956-ban született, St. Louis-ban. A bátyjához - a Muhammed Ali-t is legyőző Leon-hoz - hasonlóan kiváló amatőr ökölvívó volt (93-7-es mérleggel zárta amatőr karrierjét). Az 1976-os montreali olimpiáról mind a ketten aranyéremmel tértek haza : Michael középsúlyban, Leon pedig félnehézsúlyban állt a dobogó legmagasabb fokára.
Az olimpiát követően profi lett, bár eleinte nem volt túl aktív: 1979 végéig mindössze kilenc mérkőzést vívott (a bátyjával ellentétben, aki viszont már 1978 februárjában, a nyolcadik mérkőzésén világbajnok lett Ali legyőzésével). A nyolcvanas évek elején aztán beindult a Spinks henger: olyan klasszisok, mint Yaqui Lopez és Marvin Johnson kiütésével kihívói pozícióba került a WBA-nál. 1981 júliusában érvényesítette is kihívói jogát és Las Vegasban Eddie Mustafa Muhammad pontozásos legyőzésével megszerezte az áhított övet. Ezután 5 címvédés következett, 5 TKO győzelemmel, majd 1983 márciusában a WBA-WBC címegyesítő meccs, amelyen pontozással kerekedett Dwight Muhammad Qawi fölé. A következő évben Eddie Davis ellen begyűjtötte a hiányzó IBF övét is (a WBO ekkor még nem létezett). Két újabb címvédés után a vitathatatlan bajnok számára már nem maradt több kihívás félnehézsúlyban és felajánlották neki, hogy küzdjön meg a nehézsúly királyával, Larry Holmes-szal. Holmes ezen a mérkőzésen szerette volna beállítani Rocky Marciano 49-0 rekordját. Kettejük összecsapása olyan nagy szenzáció volt akkoriban, hogy még a „vasfüggönyön” túli Nemzeti Sport (akkor még Népsort) is teljes címlapot szentelt a beharangozónak (Holmes mérlege a meccs előtt 48-0, Spinks-é 27-0 volt). Spinks hihetetlen teljesítményt nyújtva, egyhangú pontozással legyőzte Holmes-t, így megszerezte az IBF nehézsúlyú világbajnoki címét. A visszavágón ismét őt látták jobbnak a pontozók (Holmes egyik döntéssel sem értett egyet), így megvédte címét és félnehézsúlyban többé már nem is versenyzett. A „Nagy fehér reménység”-nek tartott Gerry Cooney legyőzése után végül kihívta Mike Tyson-t is (a boksztörténet addigi legtöbb pénzt megmozgató mérkőzésére), ám csupán 91 másodpercig bírta Iron Mike ellen 1988 júniusában. Első és egyetlen vereségét követően visszavonult – az ökölvívásból szerzett vagyonát okosan fektette be, és soha többé nem tért vissza.
Az intelligensen és hihetetlen sebességgel öklöző, jobb kezével halált osztó „Jinx” becenévre hallgató bajnok több mint 4 évig uralkodott a félnehézsúly trónján és minden bizonnyal még évekig képes lett volna megtartani a címét. Spinks a Ring Magazin minden idők legnagyobb ütőinek listáján a 42. helyet kapta, minden idők legjobb félnehézsúlyúi között pedig (hozzánk hasonlóan) a harmadik helyre rangsorolta a világ első számú bokszmagazinja.
2, Roy Jones Jr. 53 (39 KO)-5
.jpg)
Az elmúlt húsz év félnehézsúlyú ökölvívói közül mindössze Jones az egyetlen, akinek sikerült bekerülnie a legjobb tízbe, viszont neki igen előkelő helyen. A pensacolai legenda az 1988-as szöuli olimpián egy szemérmetlenül durva csalás áldozata lett: a tönkrevert koreai versenyzőt az 5 pontozó 3-2 arányban kihozta győztesnek (magyar is volt közöttük, ő Jonest látta jobbnak). Roy ezt követően soha többé nem akart amatőrként ringbe lépni. Profiként közép és nagyközépsúlyban is világbajnoki címeket szerzett és olyan ellenfeleket győzött le, mint Jorge Castro, Bernard Hopkins, James Toney, Vinny Pazienza vagy Eric Lucas. 1996 végén fellépett félnehézsúlyba és egy eliminátori meccsen elverte a 40 éves, volt többszörös világbajnok Mike McCallum-ot. Első félnehézsúlyú címmeccsén, 1997 márciusában viszont nyert állásnál diszkvalifikálták állj utáni ütésért Montell Griffin ellen. Jones-t annyira felbosszantottan az eset, hogy a visszavágón az első menetben kiütötte Griffint és ennek folyományaként a WBC bajnoka lett. Az ezt követő közel 7 évben kihívóit tönkreverve sorban begyűjtötte szinte az összes komoly és komolytalan övet félnehézsúlyban (a WBO öv kivételével, amelyet Dariusz Michalczewski birtokolt). 13-szor védte meg címét többek között Virgil Hill, Reggie Johnson, Julio Gonzalez, valamint Clinton Woods ellen. 2003-ban sikerült neki az, ami mintegy száz éve utoljára Bob Fitzsimmons-nak: középsúlyú világbajnokként indulva nehézsúlyban is világbajnoknak lenni. Az áldozat a „Csendes ember”, John Ruiz volt. Jones a meccs után meglepő módon ismét félnehézsúlyban folytatta és egy rendkívül szoros, de eseménytelen mérkőzésen legyőzte Antonio Tarvert. Néhányan már ekkor farkast kiáltottak és a visszavonulást ajánlották a fogyasztástól összeaszott Jonesnak, pedig ezután jött még csak az igazi „feketeleves”. A visszavágón Tarver brutálisan kiütötte Jonest a második menetben, így Roy elszenvedte első valódi bukását. Jones a visszatérésére is szerencsétlenül választott: Glen Johnson Tarverhez hasonlóan szintén kiütötte a világ valaha volt legjobbját, akinek így az alltime listákon is jelentősen romlottak a pozíciói. A megkopott Jones negyvenhez közeledve (és azt túllépve) néhány másodvonalas ellenfelet ugyan elvert, de ez csak arra elég, hogy az aktuális félnehézsúlyú top10-ben továbbra is jegyezzék a nevét. Az 1997-2004 közt nyújtott teljesítményéért viszont jár neki listánkon a második helyezés.
1, Archie Moore 194 (141 KO)-26-8
A zseniális „Öreg Mongúz” karrierje talán a legkülönösebb a boksz történetében. 39 évesen kapott először lehetőséget félnehézsúlyú világbajnoki címmeccsre, és a győzelem után a bajnoki övet 10 éven keresztül sikerült is megtartania (ezzel ő minden idők legidősebb világbajnoka is). A késői karriernek egyik oka Moore bőrszíne volt, mivel a feketéket még ebben a korban is szerették távol tartani a boksz sűrűjétől, klubversenyzésre kárhoztatva. A másik ok Moore rendkívül bizalmatlan természete volt, összesen 8 menedzserrel dolgozott karrierje során és ha úgy érezte, hogy valamelyik ki akarja használni, azonnal váltott. Végül Jack „Doc” Kearns hozta össze neki a várt címmeccset Joey Maxim ellen 1952-ben. „Legalább a végsőkig fejleszthettem a stílusomat” – mondta Moore nem kevés öniróniával, hiszen ekkora már több mint 170 profi mérkőzés volt a háta mögött. Ráadásul a világbajnoki mérkőzésért mindössze 800 dollárt kapott, melyből még lejöttek a költségek is. Viszont legalább győzött és a félnehézsúly bajnoka lett, amely címet ezután hétszer meg is védett. Általában fölényesen nyert, volt azonban egy szoros mérkőzése is Yolanda Pompey ellen 1956-ban, Londonban. Az összecsapás kifejezetten unalmas volt a két versenyző passzivitása miatt, mire a mérkőzésvezető figyelmeztette őket a kilencedik menetben, hogy ha nem kezdenek el bokszolni, akkor mindkét öklözőt le fogja léptetni. Több sem kellett Moore-nak, összekapta magát és a következő menetben kiütötte ellenfelét. 1958-ban, Kanadában minden idők egyik legjobb mérkőzését produkálták a hazai Yvonne Durelle-lel. A kanadai már az első menetben háromszor padlóra küldte Moore-t. Archie azonban mindegyikből felállt és a parázs hangulatú mérkőzés 11. menetében már ő ütötte ki ellenfelét. Két nehézsúlyú kirándulását a világbajnoki címért nem kísérte szerencse: 1955-ben ugyan a második menetben egy jól helyezett jobbossal letaglózta Rockyt, de Marciano felkelt és a kilencedikben már ő fektette ki az „Öreg Mongúz”-t. 1956-ban Floyd Patterson még hamarabb, 5 menetben végzett Moore-ral. Félnehézsúlyú címét 48 évesen, 1961 júniusában védte meg utoljára, amikor is Giulio Rinaldi ellen aratott pontozásos győzelmet. 1962 februárjában inaktivitás címén megfosztották világbajnoki címétől. Ezt követően még egy évig bokszolt, de már csak nehézsúlyban lépett ringbe (utolsó előtti mérkőzésén a feltörekvő Cassius Clay-től szenvedett vereséget).
Moore-t minden idők legjobbjai között tartják számon. Védekezésére jellemző, hogy 220 mérkőzésén arcsérülést soha sem szenvedett, ütőerejéről pedig mindent elmond, hogy minden idők legtöbb kiütése – szám szerint 141 - is az ő nevéhez fűződik. A Ring Magazin minden idők legnagyobb ütői között a 4. helyre sorolja. Moore boksztudásán kívül ötletes marketing-trükkjeiről is emlékezetes maradt: amikor Marciano nem akart vele kiállni, az USA valamennyi sportújságjának elküldött egy Marciano fotót leközlésre, WANTED felirattal, melyet Archie Moore seriffként írt alá. Visszavonulása után is maradt az ökölvívás berekein belül, edzősködésre adta a fejét, emellett néhány filmben színészként is szerepelt. Az „Öreg Mongúz” nem sokkal 85. születésnapja előtt, 1998-ban hunyt el.
Edgegod 2009. július 21.
Minden idők 10 legjobb középsúlyú bokszolója
Minden idők 10 legjobb nagyközépsúlyú bokszolója
Minden idők 10 legjobb cirkálósúlyú bokszolója
