„White hope”, vagyis „Fehér reménység”. De mit is jelent ez a már klasszikusnak számító ökölvívó-fogalom? 1908 végén a feketebőrű Jack Johnson elnyerte a nehézsúlyú világbajnoki címet, ezzel óriási sebet ejtett a fehér bokszrajongók önérzetén. Johnson diadalát Amerikában nem nézték jó szemmel. Arrogáns viselkedése és a fehér nőkkel folytatott viszonyai az ország egyik legnépszerűtlenebb alakjává avatta őt. A fehérbőrű Amerika vadul kutatni kezdett valaki után, aki megfoszthatná trónjától Johnsont, és ezzel visszaállíthatná a fehér ember becsületét. A kampányt a híres író, Jack London indította el, aki a New York Herald különtudósítójaként volt jelen Ausztráliában, ahol Johnson kiütéssel szerezte meg Tommy Burns nehézsúlyú világbajnoki címét. Johnson hatalmas fölényéről ezt írta London: „Ez nem bokszmérkőzés volt! Semmi eddigi látotthoz nem lehet hasonlítani azt a mészárlást, ami a Sydney Stadionban folyt.” Az író ezekkel a sorokkal zárta a több mint kétoldalas tudósítását: „Csak egy lehetőségünk van: Jim Jeffriesnek elő kell jönnie a farmjáról, és lehervasztania a mosolyt a nigger arcáról.” - célozva a fehérbőrű, nagydarab, de már korábban visszavonult nehézsúlyú bajnokra. Ma jelenleg ott tartunk, hogy a 4 legnívósabb világszervezet nehézsúlyú trónján 3 fehér bajnok ül, a szurkolók már nem a fehér reménységet várják, hanem egy bármilyen színű reménységet, aki visszaállítja a nehézsúly nimbuszát, és újból ráirányítja a figyelmet a jelenleg gyengélkedő súlycsoportra. Johnson óta időről időre feltűntek jó képességű fehér nehézsúlyú bokszolók, néhányuk világbajnok is lett, de ennek ellenére a "Fehér reménység" fogalom azóta is fennmaradt. De nézzük, kik is voltak minden idők legnagyobb fehér nehézsúlyú ökölvívói!
10. JOE BUGNER 69-13-1 (41 KO) versenyző 1967-99
Bognár József 1950. március 13-én született Magyarországon, Szőregen. 1956-ban édesanyjával és testvéreivel Angliába vándorolt. Tehetséges diszkoszvetőként kezdte sportpályafutását, majd lett ökölvívó. Amatőrként volt London körzeti bajnok, majd ifiválogatott. 17 évesen állt át a hivatásosok közé, nem a legjobb kezdéssel, mert a 3. menetben kiütötték. 1971 márciusában 12 ezer néző előtt legyőzte az Európa-, brit és nemzetközösségi bajnok, nagy hazai kedvenc Henry Coopert. Ezeket a címeket többször elveszítette, majd visszanyerte, de a brit szurkolók soha nem tudták elfogadni, megkedvelni, pedig olyan nagy nevek ellen sem játszott alárendelt szerepet, mint Muhammad Ali (kétszer is) vagy Joe Frazier, és olyanokat pedig le is győzött, mint Ramos, Mac Foster, Lowell, Jimmy Ellis, Eklund vagy Greg Page. Az angol sajtó még a győztes meccsein is többnyire a negatívumokat emelte ki. „Soha nem tudták megbocsátani nekem, hogy legyőztem Henry Coopert.” -mondta. Az Ali elleni meccs után az olvasói levelek, a sajtóvisszhang annyira elkeserítették, hogy 25 évesen visszavonult. (Pedig „a legnagyobb” azt mondta róla a meccsük után, hogy miután majd visszavonul, ő lesz a következő nehézsúlyú világbajnok.) Közben Richard Dunn lett az új Európa-, brit és nemzetközösségi bajnok. Bugner nem sokkal később visszatért, és az első menetben kiütötte. Joe a 80-as évek elején úgy döntött, hogy elég az igaztalan bírálatokból, és ausztrál állampolgárságért folyamodott, majd ki is költözött. (Ekkor már ausztrál felesége volt.) 37 évesen immár Aussie Joe-ként újra visszatért Angliába, hogy megküzdjön az akkori legjobb angol nehézsúlyúval, a fiatal Frank Brunoval. Szerette volna megmutatni az angoloknak…, de nem sikerült megszereznie a győzelmet, amire annyira vágyott. Végül, 48 éves korában 1 menet alatt legyőzte Bonecrusher Smitht, és a WBF szervezet nehézsúlyú „világbajnoka” lett. 194 cm, 100 kg súlyú (később 110-115), elképesztő fizikumú, nem túl nagy ütőerejű öklöző volt, aki rendelkezett a jó nehézsúlyúak adottságaival. Jó néhány Piedone-filmben is láthattuk (pl. Akit Buldózernek hívtak vagy az Én a vízilovakkal vagyok címűben).
9. TOMMY MORRISON 46-3-1 (43 KO) WBO-világbajnok 1993
Igazi bokszcsaládból származik, férfi ősei dédapáig felmenően ökölvívók voltak. 7 éves korában kezdett öklözni, majd rögbizett, aztán újra visszatért az ökölvíváshoz. Amatőrként több mint 200 győzelmet és 20 vereséget gyűjtött össze. Tagja volt a szöuli olimpiára készülő keretnek, de a válogatón kikapott Ray Mercertől. Ezután profinak állt, ahol 28 győzelmen volt túl (egy menet alatt végzett Pinklon Thomasszal és James Tillisszel is) mikor ’91-ben kihívta amatőr legyőzőjét, az akkor már WBO-világbajnok Ray Mercert. Tommy jól kezdett, vezetett egész a 4. menetig, de az 5.-ben Mercer egy kemény ütéssel megingatta, majd az azt követő Mercer horogzáport (amitől Morrison elájult) valószínűleg még Marciano is elismerő fejbólintással méltathatta odafent. 8 kiütéses győzelmet aratott, és ’93 nyarán legyőzte a WBO világbajnoki címéért George Foremant. Éppen Foreman volt az, aki néhány évvel korábban mentálisan segített feldolgozni Tommynak a Mercer elleni súlyos vereséget. Címét egyszer megvédte, majd meglepetésre kikapott Michael Bentt-től az első menetben. Ezt követően még kiütötte Ruddockot (Morrison is megismerkedett a padlóval), majd kikapott Lewistól. 1996 elején a HIV vírust mutatták ki a szervezetében, az élete zátonyra futott. Többször is összeütközésbe került a törvénnyel, hol kábítószert találtak nála, hol ittasan vezetett, hol engedély nélkül lőfegyvert tartott magánál. 188 cm magas, 103 kilós, erős fizikumú, nagy ütőerejű, főleg a balhorga volt nagyon kemény. Nem adta meg magát egykönnyen senkinek. Hipp ellen meneteket bokszolt úgy, hogy mindkét keze és az álla is el volt törve, majd végül a 9. menetben megállította az „indiánt”. Õ játszotta a Rocky V egyik főszerepét, a feltörekvő nehézsúlyú Tommy Gunn szerepét alakította.
8. GERRY COONEY 28-3 (24 KO) versenyző 1977-90
A 80-as évek nagy „Fehér reménysége”. Cooney tinédzser korában, mikor elkezdte a bokszot, inkább az apja volt az, aki erre ösztökélte. Apja, gyakran reggel hatkor vele kelve ellenőrizte a futóedzését, és este ragaszkodott a korai takarodóhoz. Apja szigorú volt hozzá és a testvéreihez, aminek meg is lett az eredménye, mert Gerry később olyan nagynevű ökölvívók ellen ért el sikereket, mint Jimmy Young (KO4), Ken Norton (KO1) vagy Ron Lyle (KO1). Veretlenül haladt egészen az 1982 nyarán rendezett Larry Holmes elleni világbajnoki mérkőzésig. Nagy csatában ugyan, de végül döntő fölénnyel veszített a 13. menetben. Cooney számára a boksz csak eszköz volt ahhoz, amire a legjobban vágyott. Hős szeretett volna lenni. A vereség annyira elkeserítette, hogy 26 évesen visszavonult, majd 2 évvel később visszatért. Két KO-győzelem után kiütötte Eddie Gregget, majd 1987 nyarán Michael Spinks megállította. Ezután 3 év szünet következett, mikor az utolsó összecsapásán George Foreman másfél menet alatt „kivégezte”. 198 cm magas, 105 kiló körüli, jó képességű nehézsúlyú, jó balkézzel, aki ha nem érte el kitűzött célt, állandóan magyarázkodott. Szeretetre vágyott és arra, hogy mindenkinek tetsszen. Egy ideig rögeszméjévé vált Holmesszal újra megküzdeni, ám az a mérkőzés soha nem jött létre.
7. JERRY QUARRY 53-9-4 (32 KO) versenyző 1965-92
Az ír-amerikai Quarry, 1945 májusában született a California állambeli Bakersfieldben, és a nehézsúlyúak aranykorában, a 60-as évek végén, 70-es évek elején öklözött. 1965 májusában vívta első hivatásos ütközetét, pontozással győzött négy menetben. Három évvel később Jimmy Ellistől kapott ki pontozással a WBA nehézsúlyú világbajnoki címéért küzdve, majd egy év múlva idő előtt legyőzte őt Joe Frazier a NewYork Állam verziójú nehézsúlyú világbajnoki címéért. Quarry soha nem volt világbajnok. Ennek ellenére mégis egy erős ütésű fickó volt, aki az egyik legnagyobb állóképességgel és hatalmas bátorsággal rendelkezett a legjobbak ellen. Romboló balhorga a védjegyévé vált. Védekezése nem a legjobb volt, de szörnyű ütéseket képes volt elnyelni, amiket bárki ellen megtorolt. A nehézsúly legerősebb korszakában bokszolt, és csak olyanoktól kapott ki, mint Ali, Frazier, Machen, Ellis, Chuvalo vagy Norton, illetve olyanokat vert meg, mint Patterson, Spencer, Mathis, Mac Foster, Middleton, Lyle vagy Shavers. Ha csak a neveket nézzük, látható, hogy máskor, más korban akár világbajnok is lehetett volna. 183 cm, 90-95 kilós volt, egy amolyan fehérbőrű Joe Frazier. A nagy 80-as évek végi visszatérő láz őt is elkapta, 92-ben egy meccs erejéig visszatért a szorítóba.
6. MAX BAER 71-13 (53 KO) világbajnok 1934-35
Egy kaliforniai marhahentes fia, aki 20 évesen, 1929-ben lett profi ökölvívó. A jobb öklében hatalmas erő lakozott, egy sor kiütéses győzelemmel 1934-re kiharcolta a jogot, hogy megmérkőzhessen a nehézsúlyú bajnok Primo Carnera ellen. Az „emberhegy” Carnera közel 25 kilóval volt nehezebb a 189 centis és 95 kg-os Baernél, ennek ellenére 11 menet alatt 11-szer került padlóra. Rendkívül vicces figura volt, aki habzsolta az élet örömeit, és ez időnként a teljesítménye rovására ment. Az első címvédő mérkőzésén már továbbadta a koronáját a jóval szerényebb képességű Braddocknak. Baer elbohóckodta a mérkőzést. Az erős jobb keze az egyik legjobb volt a nehézsúly történetében. 60 ezer néző előtt a Yankee stadionban kiütötte Schmelinget, még 3 évvel azelőtt, hogy a német kiütötte a fiatal „barna bombázót”. Cambell meghalt a mérkőzésük után, de sokan a jó nevű Ernie Schaaf halálát is neki tulajdonítják. (Ernie a Carnera elleni mérkőzés után nem tért többet magához, de előzőleg Baer ökleitől szenvedett megsemmisítő vereséget.) Max legyőzte még Christnert, De Kuht, Levinskyt, Heenayt, Griffithst, Riskot, azonban veszített Schaaf, Loughran, Uzcudun, Louis és Farrel szemben is. A nagy nevettető egy poénért mindenre hajlandó volt.
5. MAX SCHMELING 56-10-4 (40 KO) világbajnok 1930-32
Németországban született, 1924-ben 19 évesen középsúlyban kezdett profiként. 185 centis magasságához képest, ahogy idősödött, lett végül nehézsúlyú (89 kg). Tunney visszavonulása után közte (akkor már félnehézsúlyú Európa-bajnok volt) és Sharkey között rendezték meg a trónbetöltő mérkőzést. A 4. menetben mélyütés miatt leléptették Sharkeyt, így Schmeling diszkvalifikálással lett világbajnok. Címét megvédte Stribling ellen, majd 1932-ben következett egy visszavágó Sharkey ellen, ahol vitatható pontozással megfosztotta a koronájától az amerikai. 1936. június 19-én hatalmas meglepetésre kiütötte a veretlen fiatal Joe Louist. A győzelmével jogot szerzett a Braddock elleni világbajnoki összecsapásra, de a náci szimbólum áldozataként végül sose jött létre ez az összecsapás, pedig a sportember soha nem volt náci. 1938-ban rendezték meg a hatalmas érdeklődéssel kísért Louis elleni visszavágóját. A náci propaganda a fekete és a fehér faj összecsapásának állította be a mérkőzést, azonban a fekete már az első menetben elsöpörte ellenfelét. Schmeling 1941-ben bevonult katonának, ahol a krétai harcok során ejtőernyősként meg is sebesült. 1948-ban végleg felhagyott az ökölvívással, később a Coca Cola cég európai képviseletének egyik vezetője lett. Mindkét keze erős volt, de főleg a jobbegyenese (az egyik legveszélyesebb jobbegyenes ütőnek tartják) és a jobbhorga volt erős. Legyőzte még Riskot, Uzcudunt, Hamast és Walkert is, azonban erősebbnek bizonyult nála Baer.
4. JAMES J. JEFFRIES 18-1-2 (14 KO) világbajnok 1899-1904
1875-ben született az Ohio állambeli Carrolban. Kazánkovácsként 21 évesen vívta első profi mérkőzését. Négy kiütéses győzelem után elszegődött az akkori nehézsúlyú világbajnok James Corbett mellé edzőpartnernek, akitől sok mindent megtanult. Jeffries döntetlenezett a jó nevű, de nála jóval kisebb Choynskival, kiütötte Peter Jacksont, és kipontozta Tom Sharkeyt is. 1899. június 9-én Bob Fitzsimmons 11. menetbeli kiütésével ő lett a világ nehézsúlyú bajnoka. Koronáját 7-szer is megvédte, legyőzve olyan kihívókat, mint Tom Sharkey, Finnegan, Corbett, Fitzsimmons..., és végül Jack Munroe elleni 2. menetes kiütéses győzelmét követően 1904 augusztusában veretlenül visszavonult. Azonban, ahogy a bevezetőnkben is említettük, engedve a rábeszélésnek 6 évvel később Jack Johnson ellen visszatért. Hatalmas termetű 188 cm, 100 kilós roppant fizikumú, bátor és intelligens. A Fitzsimmons elleni első és a Corbett elleni mérkőzések klasszikus összefoglalója volt az állóképességének és az ütőerejének. Mikor Johnson ellen mérkőzött, már csak önmaga árnyéka volt. Állítólag a korszak egyik legjobb színesbőrű ökölvívója (azt beszélik, hogy Jack Johnson is kerülte) újsághirdetésben adta a szurkolók tudtára, hogy kész bárkivel megküzdeni - kivéve Jim Jeffriest!
3. GENE TUNNEY 67-1-1 (49 KO) világbajnok 1926-28
184 cm magas, 86 kg súlyú, főiskolát végzett, irodalmi érdeklődésű ember, a híres író Bernard Shaw jó barátja volt. Az első világháború alatt a flottánál kezdett öklözni. 1915-től profi, 7 évvel később elnyerte Levinsky félnehézsúlyú Amerika-bajnoki címét. Félszáz veretlen mérkőzés után még az évben kipontozta őt Harry Greb, akinek a következő években többször is visszavágott. 1926-ban Jack Dempseyt a 7 éves bajnoki uralma után legyőzve nehézsúlyú világbajnok lett. A második Dempsey elleni győzelme a „hosszú számolás” néven vonult be a sportág aranykönyvébe. (Évekkel később megkérdezték az esetről, hogy fel tudott volna-e állni korábban, ha a bíró előbb kezdi meg a számolást. - „Természetesen, bármikor. Jack fáradtnak látszott, gondoltam hagyok neki egy kis pihenőt" - hangzott a válasz egy hamiskás mosoly kíséretében.) Címét még egyszer megvédte, majd világbajnokként visszavonult. Legyőzte még Loughrant, Delaneyt, Carpentiert, Lohmant és Gibbonst is. Brilliáns technikájú vívó, a súlycsoport történetének egyik leggyorsabb mozgású öklözője volt. Mérkőzéseire tudományos alapossággal készült fel, ha kellett, hátrafelé mozogva is jól tudott bokszolni. Visszavonulása után csak az irodalommal foglalkozott, később a Yale egyetemen Shakespeare-ről is tartott előadást. Fia a 70-es években szenátor volt.
2. JACK DEMPSEY 62-6-9 (50 KO) világbajnok 1919-26
A Colorado állambeli Manassaban született 1895. június 24-én. Már 11 évesen elindult a nehézsúlyú világbajnokság felé vezető úton. Saját készítésű homokzsákján gyakorolt, majd néhány évvel később 60 kilósan Amerika kocsmáit rótta, ahol 1 dollárért kortól, mérettől függetlenül bárkivel megmérkőzött..., és ezt természetesen csupasz ököllel vívták. Első igazi profi ökölvívói küzdelmét 1914-ben vívta (kezdetben Kid Blackie néven), hat menetben döntetlent bokszolt. 1917-ben elszenvedte pályafutása egyetlen csúfos vereségét, Jim Flynn, a tűzoltó kiütötte. Egy év múlva kiütéssel bosszulta meg ezt a vereségét. 1919-ben - miután már olyan jó nevű bokszolók ellen győzött, mint Gunboat Smith, Carl Morris, Brennan, Miske és Fulton - kihívhatta a hatalmas darab világbajnok Jess Willardot. Dempsey ragadó stílusával elsöpörte a jóval nagyobb ellenfelét. Hétszer került padlóra Willard az első menetben. A nagy ovációban nem hallották a gongot, így Dempseyt az öltözőből hívták vissza, hogy még nincs vége a mérkőzésnek. Willard hősiesen állt vele még 2 menetet, aztán képtelen volt folytatni. Willardnak 6 bordája és az orra eltört, szája felrepedt, és állítólag az állkapcsa is eltört két helyen. Ezt követte a Miske, Brennan, Carpentier (az első 1 millió dolláros bevétel), Gibbons elleni címvédés, majd a Firpo elleni nevezetes csata, ahol Dempsey kiesett a ringből, de visszamászott és kiütötte ellenfelét. Három évvel később nem tudott mit kezdeni Tunney mozgékonyságával, és elveszítette bajnoki címét. Arra a küzdelemre 120 ezer ember sereglett össze. Egy évvel később a visszavágó a hosszú számolás néven vonult a sportkönyvekbe. Dempsey leütötte ellenfelét, de nem ment azonnal a semleges sarokba, így a bíró néhány másodperccel később kezdte meg a rászámolást. Visszavonulása után éttermet nyitott a Broadway-n. Õ volt a ring egyik első igazi szupersztárja. Nem volt túl nagy (185 cm, 85 kg) de szívós, nagyütő versenyző, amolyan vérengző „ölj meg vagy megöllek" stílussal.
1. ROCKY MARCIANO 49-0 (43KO) Világbajnok 1952-56
1923-született Brocktonban. Középiskolás korában rögbizett, baseballozott, majd egy cipőgyárban dolgozott. A katonai szolgálata alatt ismerkedett meg az ökölvívással, 24 éves volt, mikor 13 amatőr mérkőzés után átállt a hivatásosok közé. Sokan megmosolyogták, mikor 1948 tavaszán begipszelt karral rótta a köröket egy parkban. Mindössze 178 cm magas, rövid, tuskó végtagokkal. Mit akar ennyi idősen ez az antiboksz alkat? - kérdezték. Aztán 4 évvel később Jersey Joe Walcott kiütésével nehézsúlyú világbajnok lett. Először akkor figyeltek rá, mikor az öregedő visszatérő Joe Louis már egy világbajnoki mérkőzés kapujában állt. Akkor összeállították Rockyval, aki kiütötte a ringből a „Barna bombázót”. A kor legjobbjait verte meg: Louis, LaStarza, Savold, Matthews, Charles, Moore... valamennyien ügyesebb bokszolók voltak Marcianonál, de mégsem bírtak a Sziklával. Rocky a maga idejében megállíthatatlan erő volt, aki embertelen mennyiségű ütést volt képes „magába szippantani”. Nagy ütőerejű, minden idők egyik legnagyobb testütője. Sohasem látszott fáradtnak. Minden idők egyik legszívósabb és ütésállóbb versenyzője volt. Pályafutása során összesen két alkalommal került padlóra, de azonnal talpra állt. Előnytelen alkatát és a késői kezdést ütőerejével, állóképességével és kitartásával pótolta. Az egyetlen nehézsúlyú bajnok, aki a pályafutása során veretlen maradt. 1954 szeptemberében az Ezzard Charles elleni mérkőzésen, Charles könyöke függőlegesen szakította ketté Marciano orrát. A bajnok arca egy véres massza volt. A vezetőbíró a 7. menet végén a szünetben odament Marciano sarkához, és hosszasan vizsgálta a sebet. „Még egy meneted van Rocky... Ha tudod, üsd ki, mert a következő végén leállítom...” Ezek után ment ki Marciano a 8. menetre..., lehetetlen volt megállítani.
2006. 10. 05. Leibinger Gábor
