1922 elején Jack Dempsey a nehézsúlyú bajnok, az uralkodásának a harmadik évéhez közeledett. Már ő volt a világ leghíresebb harcosa, amit három sikeres címvédésével érdemelte ki, köztük egy történelmi összecsapás, Georges Carpentierrel, amely a sportág első millió dolláros bevételét szülte. Hollywoodban már színészkedett, és a szórakoztató színpadon a neve pénz mágnes volt. A Los Angeles-i ingatlanok megtekintése közötti szünetében újságírók üldözték. Az egyik visszatérő kérdés Harry Wills, a „Fekete párduc” néven ismert szobortestű afroamerikai bokszoló volt. Dempsey azt mondta róla, hogy szívesen mérkőzne Wills ellen, ha a nyilvánosság ezt követeli.
Dempsey kijelentése érdeklődési hullámot keltett. Mérkőzött ő fekete bokszoló ellen mielőtt bajnok lett, vagy volt több fekete sparring partnere is, köztők évekig a fő edzőpartner Big Bill Tate, de 1919-ben a cím elnyerésekor azt mondta, valószínűleg menedzsere és promótere javaslatára, hogy nem fog címet védeni a fekete kihívók ellen. A hírhedt Johnson-Jeffries 1910-es viadal, a rasszok közötti verseny a nehézsúlyú címért, amely zavargásokat eredményezett Amerika szerte, még mindig élénken élt a nyilvánosság emlékezetében. Valójában nem is lett újabb fajok közötti mérkőzés a nehézsúlyú címért, attól kezdve, hogy Jess Willard 1915-ben legyőzte Jack Johnsont, egészen 1937-ig, amikor Joe Louis harcolt Jim Braddock ellen Chicagóban. Dempsey kihívásában Wills-t megakadályozta a bokszban akkor uralkodó színkorlát.
Wills impozáns figura volt, közel 190 centi magas, és majd 100 kiló súlyú, és több mint 80 mérkőzéses veterán. Még egy 17 mérkőzéses sorozatot is kibírt a régi legendával, Sam Langforddal. Wills korábban elvesztett néhányat ezek közül, de azóta számtalanszor legyőzte a halványuló Langfordot. Dempsey után ő következett a Ring magazin rangsorában. De a rekordjánál fontosabb volt az a tény, hogy Wills barátságos volt, a riporterek kedvelték, és nem féltek kimondani. Mégis, annak ellenére, hogy a sajtóban egyre erősödött az iránta rajongók kultusza, Wills esélye, hogy kihívhassa Depmseyt, nem kapott egyhangú jóváhagyást.
- Nincs nyilvános igény egy ilyen mérkőzésre – írta Robert Edgren, New York-i rovatvezető 1922 januárjában. – A nyilvánosság nem akarja, és egyetlen bokszbizottság sem szankcionálná. Egy Dempsey-Wills mérkőzés rasszista zavargásokat okozna az ország különböző részein, és sértené a bokszsportot. Al Spink újságíró egyetértett ezzel, és azt írta, hogy a viadal valószínűleg kiszélesítené a rasszok közötti szakadékot. Spink azonban javasolta, hogy Wills legyen az egyetlen, mivel ő az aki igazán küzdelemre tudná késztetni Dempsey-t.
Függetlenül attól, hogy Dempsey címet véd-e Wills ellen, 1922 végéig forró téma maradt. Különböző promóterek elérték, hogy egyszerűen az érdeklődés fenntartásával a hírekbe kerüljenek. Nat Fleischer, a Ring magazin alapító szerkesztője úgy érezte, hogy a faji zavargásoktól való félelem kissé túlzó, és támogatta Wills-t. Tex Rickard, Dempsey szokásos mérkőzésszervezője úgy tervezte, hogy New Yorkba viszi a meccset, de William Muldoonnal, az Állami Atlétikai Bizottság elnökével vitába keveredett a jegyárak miatt. Hosszas vita után a küzdelem elmaradt. És ez így ment a következő években. A küzdelem két másik alkalommal is a küszöbön állt, először Montreálban, majd Jersey Cityben. Meglepő módon a mérkőzést minden alkalommal törölték, ahogy Rickard állította, a tisztviselők utasításai miatt. A gyanú idővel nőtt, hogy Rickard ezeket csak kitalálta és nem akart egy ilyen meccset. Úgy gondolták, hogy Rickard időnként meghirdetett egy Dempsey-Wills összecsapást, csak hogy felhívja magára a figyelmet. Aztán ezt soha nem szándékozott megrendezni, visszavonta és továbblépett. Rickard gondolkodásában részben bigottság, részben üzlet lehetett. Wills győzelme ellenére sem, Rickard nem akart ragaszkodni egy fekete nehézsúlyú bajnokhoz – nem akkor, amikor dollármilliókat lehetett még keresni Dempseyvel.
Amíg Wills várakozott, Dempsey más ellenfelek ellen harcolt, beleértve a vad összecsapását Luis Firpóval a New York-i Polo Grounds-on. Dempsey országszerte bemutató mérkőzéseken is részt vett, és kétéves, egymillió dolláros szerződést írt alá, hogy filmekben szerepeljen az Universal stúdió számára. A végeredmény egy 14 részes, Fight and Win című sorozat volt, ahol Dempsey egy keményöklű hőst alakított, Tiger Jack O’Day néven. Nem annyira volt színész, néhány más szerep ellenére tudta, hogy újra bunyózni fog.
Eközben Wills-t a menedzsmentje hatékonyan formában tartották könnyebb ellenfelekkel szemben. Azok a riportereket, akik Dempsey elleni fenyegetésnek gondolták őt, értetlenül álltak Wills tábora előtt. Korábban sűrűn a divízió legkeményebb embereivel dobták össze, Langfordtól és Sam McVeytől Gunboat Smith-től Fred Fultonig, de most olyan óvatosan bántak vele, mint egy hímes tojással. Az igazság az volt, hogy Wills jócskán a harmincas éveiben járt, és nem kockáztathatta meg, hogy rosszul nézzen ki.
Attól tartva, hogy a nem túlzott aktivitás miatt visszaesik, Wills elvállalta, hogy 1924. szeptember 11-én Jersey Cityben megmérkőzik Firpo ellen. Bár Wills majdnem végig irányított, de a 12 menetes döntés után nem tett nagy benyomást. Stílusa sok fogást tartalmazott, nem volt szép. Dempsey, új hollywoodi orrával jelent meg a meccsen, és annyira unalmasnak találta a mérkőzést, hogy a nyolcadik forduló közben el is ment. Ennek ellenére a Wills-Firpo összecsapás a becslések szerint 80 ezer nézőt vonzott, ezzel bizonyítva Rickardnak, hogy Wills-re azért van érdeklődés.
1925-ben a chicagói promóter, Floyd Fitzsimmons közel került ahhoz, hogy összehozza a Dempsey-Wills mérkőzést (már a jegyeket is nyomtatták), de Dempsey elállt, amikor Fitzsimmons nem tudott elegendő előleget felmutatni. Ekkoriban Dempsey menedzsere, Jack „Doc” Kearns, Dempsey jóváhagyása nélkül szerződést írt alá a Wills-szel való összecsapásra. Dempsey figyelmen kívül hagyta az elképzelését, így szerződésszegés miatt az ügy a bíróság elé került. A filmezés, a bírósági randevúk és a megszegett megállapodások között úgy tűnt, hogy az egykor ádáz bajnok egyre inkább elvesztette a bokszolás iránti érdeklődését.
A hetvenes évek végén írt emlékirataiban Dempsey részleteket közölt az elhúzódó Harry Wills ügyről. Rickard, jegyezte meg Dempsey, érdeklődést mutatott a nyilvánosság miatt, de legbelül, félt mindenféle faji összecsapástól, míg Ed Flynn New York-i politikai főnök nyomást gyakorolt Dempsey táborára, hogy mindenáron kerülje el a fajvitát. Még Dempsey felesége, Estelle Taylor színésznő, „déli örökségére hivatkozva”, kevésbé udvarias nyelvezet használt, hogy elrettentse férjét a fekete kihívó elleni küzdelemtől. Eközben a mindig leleményes Rickard megoldani látszott a Wills helyzetet, amikor végül úgy döntött, hogy akkor Dempsey következő ellenfele Gene Tunney lesz. De a Willsről Tunneyra való váltás sem volt egyszerű feladat. Legalábbis nem akkor, amikor a New York-i politikusok belekeveredtek.
Albany tisztviselői a közelgő választásokon a fekete szavazók elcsábítása érdekében hirtelen Dempsey-Wills összecsapást követeltek. Ezt követte az ökölvívó körökben terjedő szóbeszéd, amelyet talán Rickard indított el, miszerint Al Smith New York-i kormányzó azzal fenyegetőzött, hogy az államban betiltja a bokszot, ha ilyen mérkőzésre sor kerül. A New York-i Atlétikai Bizottság elnöke, Muldoon nyilvánosan támogatta Wills-t, de állítólag megváltoztatta álláspontját, amikor megtudta, hogy gyűlölt ellensége, Jimmy Walker polgármester, szintén támogatja Wills-t. Még azután is, hogy Muldoon a Dempsey-Tunney összecsapást szorgalmazta, az állam engedélyezési bizottsága úgy döntött, hogy hacsak Dempsey nem előbb találkozik Wills-el, akkor nem lesz Dempsey-Tunney összecsapás New Yorkban. Rickard úgy oldotta fel a helyzetet, hogy mindenféle időveszteség nélkül, átvitte a mérkőzést Philadelphiába.
A három év ringbeli tétlenség egyáltalán nem tett jót Dempseynek. 1926. szeptember 23-án, 120.757 néző előtt a Sesquicentennial Stadionban Tunney legyőzte a berozsdásodott Dempseyt, és egy 10 menetes pontozás után megszerezte a bajnokságot. Alig három héttel később Wills találkozott Jack Sharkeyval Brooklynban. Sharkey végigverte Wills-t a ringben. Bal szeme majdnem teljesen bezárult, fáradt volt, jobb szeme felett erősen, valamint orra és szája körül is vérzett, mikor a 13. menetben diszkvalifikálták. A negyedik menettől kezdve védekezően harcolt, és kétségbeesetten kapaszkodott Sharkey ütéseinek tüze alatt. Bár a végén a leléptetés csalódás volt, de a játékvezető több alkalommal figyelmeztette Wills-t szabálytalanságért, amely aztán indokolttá tette az ítéletet. Ez azonban nem igen befolyásolta Sharkey győzelmét, ugyanis az Associated Press szerint a második kiegyenlített menet volt, míg a harmadik Wills-é, de az összes többi Sharkey-é volt. A sajtósok véleménye gyorsan megfordult arról az emberről, akit korábban még dicsértek. Harry Wills szörnyű bunyósnak bizonyult – írta David Walsh rovatvezető, és Wills-t merev izomzatúnak és szánalmasnak nevezte. Az AP is sajnálatos látványnak minősítette Wills-t. Ha ez nem lett volna elég, hogy kitörölje őt nehézsúlyú cím térképéről, 9 hónappal később, a következő mérkőzésén már a 4. menetes kiütéses vereséget szenvedett el a „Baszk favágó”, Paulino Uzcudun ellen. Wills úgy dőlt el, mint egy farönk – írta James L. Kilgallen, a Nemzetközi Hírszolgálat munkatársa -, és a mérkőzést az elmúlt évek legrosszabb nehézsúlyú küzdelmének minősítette. Harry Wills ezek után már közel a harmincnyolchoz, a feledésbe is merült. Néhány további jelentéktelen mérkőzés után Wills 1932-ben visszavonult a boksztól. Régi varázsát felhasználva nyugdíjas korában is boldogult, hogy sikeres üzletember és ingatlantulajdonos legyen. Annak ellenére, hogy a kései mérkőzései elég kritikát kaptak, barátságos maradt a sajtóval. Interjúkat adott, mulatságos történeteket mesélt a New Orleans-i korai életéről, a folyékony diétájáról, és arról, hogy hogyan vezette karrierjét felesége Sarah, aki a ring mellett ülve, ordítva adott utasításokat emberének. De beszélt Dempseyről is, és mérkőzésről, amelyre soha nem került sor.
- Csak lehetőséget akartam kapni – mondta Wills a St. Louis Sporting News írójának 1948-ban. – És akkor maguk is megláthatták volna.
Mi lett volna? 1922-ben Dempsey még mindig a legjobb formájában volt, és valószínűleg kiütötte volna Wills-t. De 1926-ra a hosszú kihagyás és az idősebb életkora után Dempsey már nem volt olyan félelmetes. Vajon Wills, mint Tunney, kihasználhatta volna a fáradt, Hollywood utáni Dempsey ellen az előnyeit? Wills azonban nem volt olyan fürge és gyors mint Tunney, így lehet, hogy nem tudott volna ugyanolyan problémákat okozni neki. – Az igazat megvallva – mondta Wills -, 1921 körül voltam a csúcsomon, de 26-ban is rendben voltam, és ne feledje, Dempsey lépett vissza.
Roger Khan, Dempsey egyik életrajzírója úgy érezte, hogy Wills tehetsége egy kissé túlzó, és nem lett volna más, mint egy újabb gyors Dempsey kiütés. A véleményt nyilvánítók többsége úgy gondolja, hogy Dempsey nyert volna. Egy biztos: Wills által kedvelt taktika a fogás és ütés, valamint Dempsey durva stílusa jó eséllyel egy ronda mérkőzést eredményezett volna, rengeteg szabálytalansággal. Így a küzdelmük aztán akár diszkvalifikációval vagy eredmény nélküli véget is érhetett volna.
Dempsey egy 1959-es önéletrajzi könyvében ezt mondta: - Wills nekem készült. Mindig meg tudtam verni azokat a nagy, lassú srácokat. Én személy szerint sosem bújtam ki előle. Úgy gondoltam, hogy a mérkőzésnek meg kellett volna történnie.
Dempsey hozzátette, hogy azok a férfiak akikben bízott, - azt mondták, hogy nem tudok mérkőzni Wills ellen, így nem is tettem.
Máshol Dempsey megjegyezte: - Wills többnyire a fanatizmus áldozata volt. Meg lett vezetve a címmel, mert azok az emberek, akik sok pénzzel voltak a boksz bizniszben, azt gondolták, hogy ha a mérkőzés, amit ellenem vív rosszul alakul, az megölheti az üzletet.
Dempsey végül a Yankee Stadionban megmérkőzött Wills legyőzőjével, Sharkeyval, és egy kemény mérkőzésen kiütéssel győzött. Ezzel kiharcolta a Tunney elleni visszavágót, amely a hírhedt „hosszú számolást” produkálta, és amit Dempsey végül elveszített pontozással. Figyelembe véve, hogy Dempsey-t is kritizálták egy-egy dolog miatt aktív korában, a karrierje után nagy tiszteletet kapott. Ennek ellenére, bár ez nem az ő hibája volt, néha úgy emlegetik, mint a nehézsúlyú bajnok, aki nem, vagy nem akart mérkőzni Wills-el. Örök érdeme, hogy Wills soha nem hibáztatta Dempseyt a dolgok alakulásáért. – Mérkőzni akart velem – mondta Wills. – Tudom. Csak a körülötte lévő emberek akadályozták meg.
Nem csoda, hogy a sajtó kedvelte Wills-t. Nem mindig volt a legtisztább harcos, de amikor minden oka megvolt az elkeseredéshez, akkor is elsőrangú tudott maradni.
2021. október 28. - Leibinger Gábor
