Legendás mérkőzések: John L. Sullivan vs Jake Kilrain

1889. Július 7-én, néhány perccel délután négy óra után három kocsiból álló különvonat húz ki a New Orleans-i Queen and Crescent rendezőpályaudvarról. Az indulás idejét elvileg csak néhány kiváltságos személy ismeri, köztük Bud Renaud, a New Orleans-i sportversenyek és sportolók támogatója, Charles W. Rich kapitány, az ismert szerencsejátékos és fűrészmalom-kezelő, és természetesen a Nagy Meccs résztvevői: John L. Sullivan, az ünnepelt „Bostoni Erős Ember", nehézsúlyú világbajnok, valamint kihívója, Jake Kilrain.

Természetesen a vonat célállomása is titkos. New Orleanst már napok óta különböző híresztelések tartották lázban, és Louisiana, Alabama, Mississippi és Texas kormányzója egybehangzóan kijelentette, hogy választókerületeiken belül senki sem vívhat csupasz ököllel semmiféle barbár összecsapást — ami egyébként mind a 38 akkori államban tiltott volt. Lowry kormányzó Mississippiben olvan közleményt adott ki, amely majdhogynem egyenlő volt a Sullivan elleni körözéssel. A kormányzó nem felejtette el azt a méltánytalanságot, amikor hét évvel azelőtt Sullivan, ez a nagyszájú és iszákos ifjonc az ő tilalmait semmibe véve kilenc brutális menetben elhódította a bajnoki címet Paddy Ryantől, s mindezt a Mississippi City-beli, elegáns Barnes Hotel tornáca előtt. Lowry bosszúra szomjazva (de törvényes jóváhagyás nélkül) kerek 1500 dolláros jutalmat tűzött ki a bajnok letartóztatásáért.
Most azonban annyi kiszivárgott a küzdőtér helyéről, hogy valahol abban a 4000 hektáros fenyőerdőben lesz, amely Charlie Rich nyaralóját veszi körül a Mississippi állambeli Richburgben, Hattiesburg mellett, New Orleanstól 160 kilométerre északra.
A távíró kopog, és Lowry kormányzó összeszedi fegyvereseit, hogy ellenőrizze az összes, Louisianából Mississippibe vezető főutat és vasútvonalat. A Queen and Crescent rendezőpályaudvaron óriási tömegjelenet játszódik le. A különvonat két kocsiját a küzdő felek és híveik foglalják el. A harmadik, az úgynevezett bokszkocsi választja el őket. A hátsó vagonban utazik a magabiztos Sullivan, cimboráival, plusz a bokszcipőkkel, törülközőkkel, szivacsokkal. Az első kocsiban ül Kilrainnel együtt Richard K. Fox, a kétes hírnevű National Police Gazette kiadója, Bat Masterson, Dodge City volt bírósági tisztviselője és különböző ünnepélyes kinézetű emberek, akik halkan, visszafogottan beszélgetnek.

KESZTYÛK NÉLKÜL

A tömeg folyamatosan gyülekezik, mindenki megpróbál felkapaszkodni a szerelvényre. Mielőtt a rendőrség közbeavatkozna, a vonat elindul, utat törve magának az emberek sűrűjében. Azt beszélik, a mérkőzés rögtőn pirkadat után kezdődik, hogy elkerüljék a forróságot. A gyakran  ködborította mocsarakon keresztül vezető utazás rendkívül lassú — sok a késés, csúszósak a sínek —, a vagonokban pedig pokoli hőség uralkodik. Végül este kilenc körül a mozdony zihálva megáll Charlie Rich fabarakkokból álló táboránál.
A fontosabb embereket lovaskocsik várják. A többieknek mintegy a fele sürgősen szétszóródik a bozótosban, a másik fele követi a kocsikat egy tisztásra, ahol Charlie emberei egész éjszaka dolgoztak a fenyőfa fáklyák narancssárga fényében. Felállítják a ringet, több sor ülő¬helyet ácsolnak, és bőven szórják a fűrészport a földre. Amíg a két ellenfél és szorítósegédeik felkészülnek, vessünk egy pillantást a körülményekre és az elkövetkezendő dráma szereplőire. John Lawrence Sullivan, Boston Erős Embere keveset tud az ökölvívás művészetéből, de 88 kilogramm stabil izomzatot hordoz 179 centiméteres termetén, és retteneteset képes ütni mindkét kezével. — Olyan volt, mintha egy megvadult ló rúgott volna meg — mondta Mike Donovan professzor, aki később Theodore Roosevelt edzőpartnereként vált híressé. A professzor azon kevesek egyike volt, akinek annak idején sikerült három menetet kihúznia Sullivannel szemben. A nagy John L. akkor lett naggyá, amikor — miután végigverte Bostont — New Yorkban is fellépett Harry Hall híres tánc- és ökölvívótermében, ahová nem kisebb személyiségek jártak szórakozni, mint a cirkuszkirály Barnum és a feltaláló Edison (aki mellesleg a helyiség világítását biztosította). 1881 egy szép tavaszi estéjén itt ütötte ki Sullivan a második menetben a helybeliek legjobbját, Steve Taylort, s a rákövetkező ünneplés során itt sértette meg a már említett Richard Foxot, akit mai kifejezéssel az akkori sportsajtó pápájának mondhatnánk. Az incidens egyébként mindössze annyiból állt, hogy Fox meghívta Sullivant az asztalához, mire az visszaüzente: — Ha beszélni akar velem, jöjjön ide maga — csak kissé színesebb stílusban.
1882 februárjában Sullivannek mindössze 10 perc 30 másodpercre volt szüksége, hogy elhódítsa a bajnoki címet Paddy Ryantől, egy tagbaszakadt bevándorolt csapostól, aki — természetesen — a Sullivannek soha meg nem bocsátó Fox támogatását élvezte.
— Mikor Sullivan először megütött, mintha egy telefonpóznának rohantam volna neki — számolt be Ryan az összecsapásról. Paddy egyébként a mérkőzést követő „menetben" is részt vett; megjelent a Sullivant ünneplő tömeg előtt, majd „köztünk volt a dáridón" — ahogy a nagy John L. mondta.
Ezek után John L. Sullivan, immár mint Amerika bajnoka nyolchónapos körútra indult az országban, 1000 dollárt ajánlva bárkinek, aki négy menetet kibír ellene, Queensberry márki szabályai szerint. Lényegében ezek az akkoriban divatba jött szabályok vetették meg a modern ökölvívás alapjait: bélelt kesztyűk, háromperces menetek egy perc pihenővel, kiütés kihirdetése tízig számolás után. A régi, londoni szabályok szerint, amelyek Sullivan pályafutásának kezdetén még érvényben voltak, a küzdők csupasz ököllel vagy vékony bőrkesztyűben álltak ki egymás ellen. Birkózni is szabad volt; derékon felül bárhol lehetett fogást keresni, ezért is borotválták meg a fejüket a régi stílus harcosai. Egy menet addig tartott, amíg valaki a földre nem került, akár ütés vagy birkózófogás, akár elcsúszás miatt. Ekkor 30 másodperc pihenőt kapott, amely után „időt" kiáltottak. Ez azt jelentette, hogy a versenyzőnek 8 másodpercen belül oda kellett mennie a „kezdővonalhoz", melyet a ring közepén húztak meg. Ha erre nem volt képes, bejelentették a „kiütést az időből" („knocked out of time"), ami később „kiütésre" („knocked out", tehát K. O.) rövidült. A menetek számát nem határozták meg — a harc az egyik fél teljes kimerüléséig folyt.
Sullivan sokkal jobban szerette a Queensberry-szabályokat, de bármikor kiállt bárki ellen, bármilyen szabályok mellett. Amerika bajnokaként az első két évben 34 embert ütött ki bemutatókon vagy hivatalos mérkőzéseken. Felajánlott fogadását csak Tug Wilsonnal, egy Fox által támogatott, tapasztalt bokszolóval szemben veszítette el, aki addig menekült, fogott és bolyongott a szorítóban, míg végül le nem telt a négy menet. Sullivan nem is tudta megütni. A következő években még több százan lettek a bajnok rettenetes öklének áldozatai, köztük számos ifjú reménység, akiket bosszúvágytól hajtva Fox menedzselt, hogy „elkapja" Sullivant. Boston Erős Embere azonban 1887-re már a nemzetközileg is jól ismert Nagy John L. lett, akinek hercegnők és miniszterelnökök szorongatták a kezét, és mindenhol ünnepelték, ahol csak megjelent.

MEDDIG BÍRJA, AKI ISZIK?

A csúcspont egy diadalmas, hat hónapig tartó túra volt Angliában és Európa többi részén. 1888-ban tért vissza Amerikába, és rögtön egy újabb, hosszú versenykörútra vállalkozott. Ekkorra azonban bohém életmódja — átmulatott éjszakák, tenyérnyi marhaszeletek, kétliteres palackokból fogyasztott pezsgő és sörőskorsókból ivott whisky meg rengeteg szivar — már megtette hatását. 88 kilogrammról, ideális versenysúlyáról 108 kilogrammra hízott. Ami ellenfeleinek sosem sikerült, az italnak igen: végül kiütötte. Sullivan kilenc hétre ágynak esett „tífuszos lázzal, gyomorbántalmakkal, bélgörccsel, szíves májpanaszokkal" — ahogy később életrajzában írja. (Mindez a cinikusok szerint meglehetősen kiszínezett leírása a delírium tremensnek.) Öt orvos vizsgálta és kúrálta, ő mégis meg volt győződve arról, hogy meghal. Még amikor felkelt is, arra gyanakodott, hogy „kezdeti paralízise" van — akármi legyen is az —, és hat hétig mankóval járt. Valamilyen „rejtélyes viszketegségről" is szólt a fáma.
Ennél már nem lesz jobb alkalom arra, hogy elkapják a dagadt bostoni hencegőt, gondolta Richard K. Fox. Borbélyüzletekben, kocsmákban, lóistállókban, tűzoltólaktanyákban, rendőrőrsökön, mindenhol az országban azt olvashatta a Gazette nagyérdemű közönsége, hogy Sullivan a halál küszöbén áll, de legalábbis sosem lesz képes újra szorítóba lépni. Ám ugyanakkor betegsége mögé bújik, hogy ne kelljen megmérkőznie az „igazi bajnokkal", Jake Kilrainnel, akit Fox New Yorkban fedezett fel, elkezdett menedzselni, majd miután az legyőzte a brit bajnok Jem Smith-t, önhatalmúlag kikiáltotta világbajnokká. John L. még betegsége előtt megígérte Foxnak, hogy kiáll Kilrainnel a bajnoki címért, aztán visszakozott — ezt persze Fox dühödten kiteregette lapjában.
A refrénként ismétlődő ingerkedésnek végül is meglett a hatása: John L., akinek ha egészsége nem is, büszkesége még a régi volt, bekapta a horgot. 1889 januárjában megegyezett Kilrainnel, hogy júliusban megmérkőznek New Orleansben — Fox sugallatára londoni szabályok szerint, kesztyű nélkül. A díj, 20 000 dollár, mind a győztesé, plusz egy 1000 dolláros mellékfogadás. Sullivan támogatói azonnal megkeresték Billy Muldoout, a fagyos tekintetű edzőt, aki 10 000 dollárért vállalta is, hogy felkészíti Sullivant (a pénz Kilrain győzelme esetén visszafizetendő). Egyetlen kérlelhetetlen kikötése volt: Sullivan a mérkőzésig mindenben engedelmeskedik neki. Sullivannek a nap 24 órájának minden percében követnie kell a számára előírt életrendet; nem kérdez, nem vitatkozik. Ebben meg is egyeztek, és Charley Johnston, egy brooklyni kártyás és nehézfiú kijelentette, hogy ő felel John L.-ért. Akit először persze meg kellett találni, mert újra csak tivornyázott valahol. Pazarul —török szőnyegekkel, plüss székekkel és egy gyöngyház-berakásos asztallal — berendezett irodájában Mr. Fox mindenről tudott, és elégedetten simogatta a bajszát. Muldoonnak hat hónapja volt még rá, hogy formába hozza Sullivant, de mi értelme egy félig döglött lovat pálcázni? Sullivannek úgyis vége, tönkrement. Muldoon ért a fizikai kondicionáláshoz, de nem csodatevő.
És hat hónap múlva elérkezik a nagy nap, 1889. július 8-a. A szorító környékére már kegyetlenül tűz a nap, az aggódó pénzemberek a homlokukat törölgetik. Tud-e még az Erős Ember küzdeni? És ha igen, meddig bírja ki? Kilrain nem a legtechnikásabb bokszoló, de igen erős és szívós. Jól birkózik, és a londoni szabályok szerint folyó harcban az ellenfél levitele a földre legalább olyan hatásos, mint egy leütés. „Sullivan nem tud birkózni" — szögezi le a New York-i World című lap az összecsapás napján, kimondva azt a gondolatot, amely mindenki fejében ott motoszkál: „Képtelenség, hogy egy olyan iszákost, mint ő, 20 percnél tovább megtartson a lába." A szorító körüli ülések rekordösszegbe kerültek: 722 szurkoló foglalhat helyet a tábori székeken, fejenként 15 dollárért, további 1400-an részesülnek abban a kiváltságban, hogy tíz dollárért mögöttük álljanak. A nagy lelátón 50 centtől 2 dollárig terjed egy jegy ára, a tömeg lármás és verekedős része azonban egyszerűen elözönli a tisztást; nem sok pénz kerül a körülhordozott kalapokba. Mindent összevéve jó háromezer ifjabb és éltesebb férfiember van jelen. Nincs itt Ann Livingston, a jó húsban lévő, nagykeblű revügörl, hosszú éveken át John L. imádottja, aki mérkőzéseire gyakran férfiruhában kísérte el.
Pokolbeli a forróság. A nap izzó sárgaréz korong az égen, a hőmérséklet 37 fok a ringben. És még emelkedik. Aznap 42 fokot is mérnek. A tömegben elterjed, hogy a polgárőrség bármelyik percben megjelenhet. Az újságírók dührohamot kapnak, amikor kiderül, hogy fenntartott helyeik nagy részét eladták a szervezők, és a környéken sehol sincs távíró. Illetve van egy a vasútja állomáson, de azt csak szolgálati célokra lehet igénybe venni. Állítólag megpróbáltak postagalambokat szerezni, de ez sem sikerült. Nincs mit tenni, a riportereknek vissza kell menniük New Orleansba, hogy leadják tudósításaikat.
Nem sokkal tíz óra előtt Jake Kilrain szorítósegédeivel, Charlie Mitchell-lel és Mike Donovannel, valamint időmérőjével, Bat Mastersonnal utat tör magának a sokaságban a ringhez. A kötelek fölött behajítja a kalapját, majd ő maga is bemászik, és kiáltásával is megerősíti a londoni szabályok hagyományos kihívási gesztusát: „A kalapom a ringben!" Falfehér, de harcra kész. Ábrazata mintha kissé savanyúbb lenne ezen a délelőttön, és talán a testéről patakzó veríték sem csupán a melegtől és a páratartalomtól van.

AZ ELSÕ  VÉR SULLIVANNÉL

Percekkel később a bajnok is belép a szorítóba. Hosszú köpenyt visel, s mikor ledobja magáról, a közelben ülők elismerően szisszennek fel. Nem a smaragdzöld trikót, a testszínű zoknit vagy a fényes-fekete, fűzős csizmát méltányolják, hanem a csodát, amit Muldoon tett. Hiszen ott áll előttük a legendák erős embere, 93 kilósán és egy kis hájat kivéve a rekeszizom körül, meglepően edzett állapotban.
A küzdőtéren az ellenfelek kezet fognak, és a mellékfogadás összegét — 1000—1000 dollárt — mindketten odaadják a bírónak, John Fitzpatricknek, akit nem sokkal később New Orleans megválaszt polgármesterének. Mindkettőjük csizmatalpához apró tüskéket erősítettek, hogy el ne csússzanak a ring döngölt padlóján. Szokás szerint segédeik is kezet fognak, majd visszatérnek a sarkokba.
10 óra 15 perckor Fitzpatrick elkiáltja magát: — Idő! — és a bajnoki cím jelöltjei a vonalhoz mennek. Egy-két pillanatig köröznek, aztán Kilrain nekiront Sullivannek, vállon ragadja, és a földre teperi. A közönség izgatottan felüvölt. Az első menetet Kilrain nyerte meg. Pénzek cserélnek gazdát. Az első menet pontosan öt másodpercig tartott.
A második menet viszont Sullivané. Súlyos ütést mér Jake oldalára, majd egy dobással a földre küldi. Ez harminc másodperc volt. A harmadik menetben összekapaszkodnak, és Kilrain több szabálytalan ütést visz be. Az emberek pfujolnak. Sullivan kirántja magát, egy jobbegyenes a szív környékére, egy bal a fejre, és Kilrain szinte elbukfencezik.
A negyedik menetben világossá válik a Kilrain-sarok taktikája. Jake kerüli a nyílt ütésváltásokat, ehelyett szurkál, és hátrál addig, míg esélye nem nyílik arra, hogy elkapja és megdobja Sullivant. Ez Charlie Mitchell stílusa — fáraszd ki az ellenfeled! Charlie folyamatosan becsmérli is Sullivant, azon igyekezve, hogy kihozza őt a sodrából. Számítása, úgy tűnik, beválik. A menet már 15 perce tart, amikor Sullivannek elfogy a béketűrése, leengedi öklét, és zihálva rákiabál Kilrainre: — Miért nem állsz meg, és verekedsz, mint egy férfi, te senkiházi? Bokszolni jöttél vagy futni?
Jaké csak gúnyosan nevet.
A hetedik menetben Kilrain váratlanul előbújik csigaházából, és egy kegyetlen jobbegyenest helyez el ellenfele fején, felszakítva fülét. — Első vér Sullivannél! — kiáltja a bíró, és még több pénz cserél gazdát.
Ez az utolsó alkalom, hogy Jake híveinek van okuk örülni. A tizedik menetben Kilrain már tántorogva hátrál, és miközben Sullivan üldözi, magától a földre rogy, hogy hozzájusson a 38 másodperces pihenőidőhöz. Egy vagy két menettel később Sullivan még jobban felbőszül — Kilrain rálép a lábára, azt a cipőtalp tüskéi fölsebzik, kiserken a vér.
Ahogy múlik az idő, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a borzasztó hőség nem Sullivant, hanem Kilraint viseli meg inkább: a magas lelátó minden légmozgást meg-akadályoz, a ring perzselő pokollá változik. A nézők kuglibábokként dőlnek ki a sorból. Az ellenfelek a kötelek között járják tovább groteszk táncukat; az egyik hátrafelé araszol, a másik a nyomában, súlyos ütéseket mérve rá. Hátuk és válluk karmazsinpiros, itt-ott kezd felhólyagosodni a naptól, testüket — főként Kilrainét — vér csíkozza. Sullivan ökle kezd földagadni. Kilrain segédei a whiskyben bíznak: védencük azt szürcsölgetve próbál erőt meríteni a szünetekben. Sullivan teát iszik. Még leülni sem hajlandó a pihenőidőkben. Minek, ha aztán úgyis föl kell állni? — kérdezi aggódó embereitől. Muldoon megkérdezi tőle: mit gondol, meddig bírja még? — Akár holnap reggelig is — hangzik a válasz. A 44. menetben valaki — talán éppen Muldoon — egy kis whiskyvel megvadítja a bajnok teáját. Sullivan hatalmasakat húz belőle, majd amikor a vonalhoz ér, elfogja a rosszullét. Jake ahelyett, hogy kihasználná ezt, döntetlent ajánl. Válaszképpen a címvédő —még hányás közben — leüti Kilraint. Egy jópofa fickó a kötelek mellől elindít egy aranyköpést, amely végigfut a tömegen: John L. gyomra megszabadult a teától, hogy több hely maradjon a whiskynek.

KI VISZI A KOPORSÓT?

Szorítósegédei most már minden menet után a sarokba viszik Kilraint, akinek úgy csuklik előre-hátra a feje, miközben visszamegy a vonalhoz, mintha a nyaka törött volna. Charley Johnston a ring környékén próbál fogadásokat kötni; 500 dollárt ajánl 50 ellenében, ha Kilrain győz. Nincs rá jelentkező. A 75. menet után egy orvos a New York Athletic Clubtól félrevonja Mike Donovant, és azt mondja neki: -A versenyzője meg fog halni, ha még egy párszor beküldi őt középre. Ember, gondoljon a hőségre!
Ugyanekkor Mitchell üzenetet küld Sullivan sarkába: hajlandó-e a nagy John kétezret adni Kilrainnek, ha feladja? Célja nyilvánvalóan az, hogy kiderüljön: Sullivan éppúgy szeretné befejezni a küzdelmet, mint ellenfele. De mielőtt bármilyen alku is létrejöhetne, Donovan, aki már két bokszolót látott meghalni a ringben, bedobja a törülközőt. Mitchell őrjöng, Kilrain meg zokog, mint egy gyerek. Sullivan sem a gratulációkat várja, átugrik a kötelek fölött, és kihívja Charlie Mitchellt, hogy ő folytassa vele a meccset most azonnal. Mitchellnek persze nem kell kétszer mondani: végül fél tucat markos embernek kell őket lefogni.
2 óra 16 perc 25 másodperces időtartammal így vonult be az utolsó csupasz ököllel lefolytatott mérkőzés a rekordok könyvébe. 100 dolláros bankjegykötegekben leszámolták a pénzt John L. kezébe — amely egyébként a háromszorosára dagadt.
John Sullivannek aztán másféle kellemetlenségeket is el kellett viselnie: Mississippi állam bíróság elé állította, és a tiltott küzdelemért egy évet kapott. Ügyvédei fellebbeztek, és az újabb tárgyalás 500 dolláros bírságra változtatta az ítéletet. Sullivan kifizette, és lóhalálában New Yorkba utazott, ahol emlékezetes ünnepi murit rendezett.
Jake Kilrain, aki anyagilag tönkrement, miután Richard K. Fox levette róla a kezét, szintén nem úszta meg büntetés nélkül. Ezt azonban egy régi törvény szerint ingyenes munkával válthatta meg az állam egy tekintélyes polgáránál — aki ebben az esetben Charlie Rich volt. Jake az ő Hattiesburg melletti farmján szolgált vadászmesterként. A vesztes kihívó, aki a mérkőzés után oly közel volt a halálhoz, megérte legyőzője halálát, sőt ő is ott volt azok között, akik John L. Sullivan koporsóját vitték 1918-ban. Rá csak később számoltak az életben, 1937-ben, 78 éves korában.

JAMES A. COX

John L. Sullivan életrajz