Mindenkiben, aki akkoriban valamennyire is követte a bokszvilág eseményeit, tudatosult, hogy 1995. február 25. napja nem egy mindennapi ütközetet ígér. A címvédő, a WBC nagyközépsúlyú bajnoka, Nigel Benn akkor már egy élő brit sportlegenda volt. A Sötét Pusztító becenévre hallgató Benn pályafutása során középsúlyban és nagyközépsúlyban is megszerezte a világbajnoki címet. Hatalmas ütőerővel rendelkezett, 39 győztes meccséből mindössze 6 alkalommal volt szükség a pontozólapokra. Mérlegét összesen 2 vereség csúfította, amelyeket olyan veretes ellenfelekkel szemben szenvedett el, mint Chris Eubank, vagy Michael Watson. Elmúlt meccsein tartósan remek formát mutatott, közel 5 éve nem kapott ki, mégis sokan csúnyán leírák Õt kihívójával, a brutális Gerald McClellannel szemben.
Az amerikai még amatőr korában nem más, mint (civilben jóbarátja) Roy Jones skalpját tűzhette az övére, profiként pedig csak két pontozásos vereséget gyűjtött be, még pályája elején. Harmincegy győztes meccséből 29-et idő előtt fejezett be, úgy, hogy ebből 27 alkalommal a 4. menet kezdetét jelző gongszót sem hallhatták meg ellenfelei. A Julian Jackson kiütésével megszerzett WBC középsúlyú világbajnoki címet 3 alkalommal védte meg, mikor híres – hírhedt menedzsere, Don King, új kihívást, és feltehetőleg ökölvívó karrierének megkoronázását jelentő összecsapást szervezett számára, egy nagyközépsúlyú világbajnoki mérkőzést, Nigel Benn ellen. King választása bizonyos szempontból logikus volt. Benn még mindig tiszteletet parancsoló ökölvívó, de már 31 éves, ráadásul 2 vereségét Eubank és Watson ellen idő előtt szenvedte el, McClellanben pedig sokan az éppen börtönbüntetését töltő Mike Tyson harcosságának, brutalitásának középsúlyú megtestesülését látták.
A brutális, nyíltsisakos küzdelmet, parázs ütésváltásokat, padlózásokat hozó összecsapás beváltotta a hozzá fűzött reményeket, sajnos azonban mégsem elsősorban emiatt maradt meg a sportág történelemkönyvében. Hogy hogyan és mi történt ebben a véres háborúban és azt követően, a legjobb, ha a szemlélők és az egyik résztvevő saját elbeszéléséből olvassuk el.
2005. május 15. Immár egy évtized telt el azóta, Benn mégis most veszi rá magát először, hogy visszanézze a meccset. Ellenfele a televízió képernyőjén futó estén az amerikai Gerald McClellan, aki manapság egy elsötétített szobában, tolószékben ücsörög egy televíziókészülék mellett, amit nézni azonban soha többé nem fog tudni. Korának egyik legrettegettebb harcosa, a brutális ütőgép, aki 31 áldozatából 29-et kiütéssel győzött le, és ebből 20-at a nyitó menetben, most két lánytestvére éjjel – nappali folyamatos felügyeletére szorul.
Komoly agysérülése nagyfokú emlékezetkiesést okozott nála, ugyanakkor néha betoppanó látogatóit mindig arról győzködi, hogy épp következő meccsére készül. "Nagyon szomorú ez az egész, de nem tudom saját magamat okolni.” – mondja Benn. "Bár meglehet, hogy én tehetek róla.”
Az összecsapást körülvevő őrület már extrém méreteket öltött. Frank Bruno a ring mellől erős verbális lökésekkel akarja áttaszigálni Bennt a brutális rohamokon. McClellan gyilkos jobbkeze egyből az első menet legelső fél percében letaglózza, kiesik a ringből a kötelek között, valósággal sokkolja ellenfele horribilis ereje. De a túlélés ösztöne már sokkal régebben, London keleti utcái környékén kialakult benne. Ebből a feneketlennek tűnő veremből is kikecmereg, ám megtört harci szellemének kétségkívül szüksége van Dennie Mancini lélekemelő szavaira a szorítósarokban.
"A csávó többre nem képes, ennyi volt benne!” – kiabálja Dennie. "Gyerünk, rohand le, és add vissza neki a kölcsönt! Gyilkos leszel, vagy áldozat, nincs más út!”. Talán ez volt a leggyilkosabb háború a ringben, amit valaha vívtak.
„Brutális volt az egész, nem is tudnám másként jellemezni. Teljesen kikészültem. Mikor másnap reggel, csendes óráimban elmentem fürödni, fel kellett hívni néhány ismerőst, hogy szedjenek ki a kádból. A végletekig kimerült voltam.”
Menetről menetre folytatódnak az irdatlan ütésváltások. McClellanbe a vállán levő tetováláson harcoló pitbullok szelleme költözött ezen az éjjelen, egyszerűen vadállatként küzd. Foggumiját egyre többet tolja ki a szájából, légszomja van. Vajon miért pislog folyton? Váratlanul mégis sikerül újra leküldenie Bennt, a nyolcadik menetben. A 11.000 néző egyként visszahangozza Bruno eksztatikus üvöltését, akinek több energiájába került ez a meccs, mint a sajátjai általában.
"Visszatámadtam egy jobb – bal kombinációval, miután leküldött.” – mutatja Benn. Még két menet, és eldől a meccs, győztest avatnak, csak sajnos tragikus áron.
Vajon mi játszódott le Gerald McClellan fejében? Miért volt zavaros a látása? Mi késztette rá, hogy lenn maradjon fél térden, és megvárja, míg kiszámolja a bíró? Don King, McClellan promótere mereven nézte védencét, talán azt hitte, hogy a megvető pillantásától majd varázsütésre felkel. De McClellan lelke már félúton a kórház műtőasztala felé száguldott, és húzta a testét is magával, mikor szorítósarkában a ringvászonra csúszott eszméletlenül, mialatt Benn azt kiáltotta a nyilvánosság felé, hogy "Engem akartak az új áldozati bárányának, csak azért hozták ide!”.
"Don King egyfolytában azt hajtogatta, mi mindent fog velem Gerald McClellan művelni.” – emlékezik Benn. "Nos, nem ijedek meg. Rossz lóra tettek. Ha valakit az utamba állítanak, elsöpröm. Nem félek senkitől.”
A véletlen nem sokkal ezután ismét összehozta ezt a véres háborúban fogant testvérpárt. Peter Sutcliffe, a Royal London Kórház idegsebésze éppen McClellan életmentő műtétére készült elő, hogy a vérrögöt eltávolítsa az agyból. Benn, aki maga is, megfigyelésre, a kórházban volt, tólószékében átgördült (a meccset követően képtelen volt lábra állni) a szomszéd hálófülkébe, ahol sérült ellenfele feküdt. Felemelte a jobb kezet, ami néhány órája még majdnem leszakította a fejét, és megcsókolta. „Sajnálom” – suttogta.
"Nagyon nehéz erről beszélnem. A szavak már semmit nem változtatnak meg. Igazából mit mondhat ilyenkor az ember?” – töprengett Benn. "Ez nem egy olyan dolog, amivel akármikor is dicsekednék. Õt is anya szülte. De ilyen a boksz. Soha nem jósolhatod meg előre, hogy ilyesmi fog történni. Igazán szomorú, nem szeretek róla beszélni.”.
Kevin Sanders, Benn edzője:
"Sokan hülyének tartottak, mikor azt mondtam, Nigel nyeri a meccset. A legtöbben úgy gondolták, 3 meneten belül vége lesz. De én tudtam, milyen remekül felkészült Nigel. Hat hetet edzőtáboroztunk Tenerife-ben és Õ minden edzésmunkát elvégzett, amit előírtam neki. Soha nem említettük McClellan nevét. Csak úgy hívtuk: „Az Ellenfél”. Las Vegasban volt alkalmam látni McClellan edzését. Soha nem sparringolt 8 menetnél többet. Problémái voltak a fogyasztással is. Ráadásul pont az összecsapás előtt szakított edzőjével, Emanuel Stewarddal, és egy új, teljesen amatőr gárda vette körül.
Azon az éjszakán elmentem McClellan öltözője felé és láttam, hogy Õ bandázsolja a saját kezeit. Fogalmuk nem volt róla, mit csinálnak, teljes káosz uralkodott náluk. Mondtam Nigelnek, hogy ha leütik, és Õ feláll, akkor megnyeri a mérkőzést. Így is lett. McClellan kiütötte a ringből, de Dennie Mancini szavai segítettek neki, hogy elhigyje, van még keresnivalója a meccsen. Soha nem láttam ilyen izgalmas meccset. De ilyen borzalmasat sem. McClellan segédjeinek fel kellett volna adni a meccset. Ha akkor Steward áll a sarkában, biztos másként lett volna vége a történetnek.”.
Jim Watt, szakkommentátor:
"McClellan félelmetes volt. Fél perc sem telt el, és kiütötte Nigelt a ringből! A következő néhány menet alatt arra gondoltam, vajon mi hajtja még Bennt előre? Brutális ütéseket szedett be. De aztán lassan kezdett partiban lenni. Majd a nyolcadikban megint padlóra került, de akkora McClellan már erősen pislogott, és már problémát okozott neki foggumiját a szájában tartani.
A 10. menetben fél térdre ereszkedett, nagyon zavaros volt az arckifejezése, és hagyta, hogy kiszámolják. Még egy olyan harcost sem vádolhatsz meg, aki egyszercsak megunja a verést, és feladja. De McClellannél még csak nem is ez játszódott le. Valami történt vele, és egyszercsak elájult mögöttünk.”
Brendan Ingle, McClellan ringsegédje:
"Húsz fontot kaptam azért, hogy legyek McClellan ringsegédje, intézzem neki az innivalót és a köpőcsészét. A szócsaták, amiket a lapok hasábjain vívtak, McClellan durva odamondásai Benn felé, és az olyan történetek róla, mint, hogy harci kutyákat nevel, mind-mind hihetetlen, izgalomtól forró légkört teremtettek. Teljesen felvillanyozott mindenkit.
Mikor Nigel padlóra került az első menetben, mindenki azt hitte, hogy vége. McClellan brutális ütésekkel taglózta le, azt gondoltam: „Hogy a fenébe lehet ebből felkelni?”. De Nigel elkapta a ritmust, a menetek elteltével egyre jobb és jobb lett, horgokkal és felütésekkel támadott. Aztán McClellan elkezdett pislogni, kiesett a foggumija, és egyből arra gondoltam, valami itt nem stimmel. Öt, vagy hat menet után kezdett úgy harcolni, mint aki robotpilótára kapcsolta magát. De képtelen voltam megérteni, az edzői mit mondanak neki. Pont ez előtt szakított Emanuel Stewarttal. Itt volt, egy ilyen kaliberű meccs kellős közepén, és senki nem tudta, mit kellene csinálni.
Briliáns volt, ugyanakkor drámai és szomorú. Nigel Benn pedig… ezen az éjjelen a padlóhoz kellett volna szegelni, hogy lenn is maradjon. De a meccset követően már Õ sem volt ugyanaz az ember. Mintha kiszállt volna belőle a lélek. Soha nem láttam ilyen kaliberű meccset, az 50 évem alatt.”
Frank Warren, brit mérkőzésszervező:
"Gerald McClellan felkészülése nem volt megfelelő. Szakított Manny Stewarddal és egy olyan fickót állított a saját ringsarkába, akivel három héttel az összecsapás előtt találkozott először, és semmi tapasztalata nem volt. Nem hiszem el, hogy egy Steward szintű szakember már a meccs vége előtt jóval ne vette volna észre, hogy valami komoly probléma van, hiszen a televíziós felvételeken is jól látszik, hogy McClellan folyamatosan pislog már körülbelül a meccs félidejétől.
Don Kinggel azonnal idehozattuk McClellan családját. Ez volt a legkevesebb, amit tehettünk. Az orvos, aki megoperálta Gerardot, azt javasolta, hogy maradjon inkább az Egyesült Királyságban, hiszen a feltételek itt is megfelelőek. De a család ragaszkodott hozzá, hogy elszállítsák az Egyesült Államokba, ami valószínűleg nem használt az állapotának. A WBC-től, a BBBC-től és Don Kingtől is kaptak pénzügyi segítséget. Az a történet, hogy Don King ott állt McClellan ágyánál és gyávának nevezte őt, egyszerűen nem igaz.”
Don King, amerikai promóter:
"Gerald egy remek srác volt, nagy ütőgép, mindenre elszánt harcos. Ami történt, rávilágít arra, hogy mennyire tisztelnünk kell mindenkinek a bátorságát, aki ringbe lép. A meccs végkimenetele szívszorongató volt, és McClellan személyes tragédiája. De nem szabad elfelejteni, hogy az ökölvívás egy kíméletlen világ. A harcosok szétverik, majd a meccs után megölelik egymást.
Támogattam anyagilag Gerardot és a testvéreit, de nincs az a pénz a világon, amitől Gerard újra ép ember lenne. Ha meg lehetne gyógyítani, az orvosok megtették volna.”
Nigel Benn karrierének befejezése után nem találta helyét, családjával alig törődött, rengeteget ivott, bulizott, hatalmas orgiákon vett részt, ám fokozatosan depresszióba süllyedt, volt egy sikertelen öngyilkossági kísérlete is. Mára azonban kiegyensúlyozott és boldog, a vallás új értelmet adott életének.
Tizenkét évvel azután, hogy a ringben csaknem megölték egymást, 2007. február 24 – én újra találkozott Benn és McClellan. Lisa McClellan, Gerard húga, évekig visszautasította Benn mindenféle közeledését. A Brit Televízió egyik rendező munkatársa, Patrick Collerton segített valamiféle kommunikációt teremteni a felek között, ami eredményre vezetett. A két fél a Grosvenor’s House – ban találkozott újra, az esemény célja pedig az volt, hogy pénzt gyűjtsenek McClellan számára. James Tony, Ira Barkley, Roy Jones Junior, Joe Frazier és Muhammad Ali is mind – mind támogatták a kezdeményezést.
Benn ugyanakkor kissé keserű szájízzel tette fel a nagy kérdést:
"Hol vannak azok a milliárdosok, akik akkoriban mellette álltak? Hol vannak most, mikor paralízises, vak és 70% - ban süket? Hol vannak?”.
2008. április 2. - Greg
