Az ökölvívás története - 3.rész

1780 környékén Nagy-Britanniában újra fellendült az ökölvívás iránti érdeklődés. Számos újság rendszeresen beszámolt a mérkőzésekről, melyekre fogadni is lehetett. Anglia bajnoka 1783-ban Tom Johnson (eredetileg Thomas Jackling) lett, aki Jack Jarvis legyőzésével szerezte meg a címet. Ebben a korszakban az ökölvívás technikai fejlődését nagymértékben elősegítette a versenyzők közötti gyakori súly- és erőkülönbség. Az első versenyző, aki ezt kihasználta és előszeretettel alkalmazta az oldallépéseket, valamint a "tempóból" ütött egyeneseket, Daniel Mendoza volt.

Mendoza kiváló boksztudása mellett az önreklámozás zsenijeként is elhíresült. Sikerült egész Londonban megismertetnie a nevét anélkül, hogy egyetlen nagy mérkőzést vívott volna. Egy sereg barátot szerzett az újságok szerkesztőségeiben, akik módszeresen "felépítették" a személyiségét. Mindig tudott számukra új történetekkel szolgálni nehéz ifjúságát illetően: hogyan menekült el Portugáliából, mert hite miatt üldözték; hogyan tanulta ki az üvegezés mesterségét; hogyan vándorolt az országon keresztül egy színtársulattal; hogyan bátorították, hogy ringbe szálljon. Végül már mindenki mindent tudott róla és alig várta, hogy bokszolni lássa. A Martin Butcher felett 1787. április 17-én aratott látványos győzelme után csaknem két éven át rajongtak érte (emellett ugyanezért 20 guinea pénzbüntetésre is ítélik, mivel illegális mérkőzésről volt szó), egészen az ügyeletes bajnokkal,  Richard Humphreys-szel vívott mérkőzéséig. Az összecsapást megelőző színjátékot hatásosan rendezték meg. Humphreys és Mendoza „véletlenül” összefutott egy ismert kocsmában. A bajnok azzal vádolta Mendozát, hogy ki akar térni a küzdelem elől, mert fél. Mendoza azonnal megadta az időpontot az összecsapásra. A „veszekedés” az előre odarendelt újságírók előtt zajlott és ünnepi eseményszámba ment a sajtó számára. Nemkülönben Mendoza veresége, amely talán nem volt bekalkulálva. Mendoza azonban értett hozzá, hogy csináljon a négy hónappal későbbi visszavágóból hatalmas üzletet és hogyan arasson azon hatalmas győzelmet. Mendoza ezzel a diadallal "világbajnok" lett, hiszen akkortájt Nagy-Britannia maga volt a boksz világa. Ezután már csak látszatküzdelmekben vett részt.

Mendoza bajnoki címét végül a híres John Jackson vette el 1795-ben (aki pályafutása során az ún. "Gentleman Boxer" elnevezést is kiérdemelte). Jackson híres volt arról, hogy rendre 10-20 kg-mal nehezebb ellenfelekkel bokszolt. Amfiteátrumában pedig olyan neves előkelőségek is megfordultak és elsajátíthatták az ökölvívás alapjait, mint Norfork hercege, Waterford márki vagy a Magyarországról érkezett báró Wesselényi Miklós (aki bokszórákat is vett személyesen Jacksontól) és Széchenyi István gróf (ők a hazaérkezésük után az ökölvívás honosításán is fáradoztak.)

1790-ben jelent meg az első box-magazin, a Boxing Rewieved és 1811-ben az első sportág-történeti összefoglaló, a History Of Pugilism.

Innentől kezdve szinte népünnepélynek számított egy-egy híresebb bajnok mérkőzése, melyre nézők tízezrei látogattak ki. Híresebbnél híresebb bajnokok, közönségkedvencek követték egymást.

1807. május 10-én a londoni St. John Schright's parkban Bob Gregson felett aratott győzelme után John Gully brit henteslegény lett az új "Bajnok". A mérkőzés előtt Gregson megverte azt a Jem Belchert (aki 1799 óta John Jackson utódjaként "világbajnoknak" számított). Jónéhányan azonban nem ismerték el Gullyt „Anglia bajnoká”-nak és ezzel világbajnoknak, mert szerintük a Gregson felett aratott győzelmével csak a címért való harcra váltotta meg a jogot. Gully ezért még ugyanebben az évben kiállt Henry Pearce ellen is, ahol 15 000 néző előtt egy több mint 59! menetből álló brutális küzdelemben vereséget szenvedett. Gully ezután visszavonult és mint bukméker, illetve versenyistálló-tulajdonos szerzett vagyont. Henry Pearce pedig (aki mindenhol "Hen"(tyúk)-ként írta alá a nevét) ezzel lezárta a XIX. századnak azt a korszakát, amikor egy időben egyszerre több bajnok is létezett.

Ezt követően Jem Belcher (aki rakett közben fél szemét elveszítette, de a karrierjét nem akarta feladni) - még szintén 1807-ben - kihívta a Pearcet a címért való küzdelemre, de ő is belebukott. Pearce a győzelmét követően már nem vett részt további küzdelmekben, bajnokként fejezte be karrierjét.

Az első igazi legendás mérkőzés Angliában zajlott a nehézsúlyú világbajnoki címért:

Időközben egy új csillag tűnt fel a brit ökölvívásban. Az egykori teherhordó és szénégető, Tom Cribb 1809. február 1-én lett „Anglia bajnoka”, a megüresedett címet a fáradhatatlan Jem Belcher legyőzésével nyerte el. 1810. december 10-én ezért az Essex grófsági Copthall-Commonban ő és az amerikai Tom Molineaux mérkőzött a világbajnoki címért. Egy akkori újság Cribbről lekicsinylően ezt írta a mérkőzés előtt: "Az arisztokratikus Anglia két grófsága követeli magának azt a dicsőséget, hogy a területén látta meg a napvilágot ez a közönséges fickó." Ez a hangnem azonban a mérkőzést követően gyorsan megváltozott.

"Amerika bajnokáról"ezt megelőzően még soha nem lehetett hallani, ugyanis nem is létezett ilyen. Ám jött a már említett Tom Molineaux - egy felszabadított néger rabszolga - aki annak tartotta magát. Molineaux átkelt a tengeren is, hogy a britanniai babérkoszorú övezhesse a homlokát. Ennek a fantasztikus kihívásnak felelt meg Cribb. "A boksz szerelmesei között több mint lelkesedés, igazi őrület tört ki" - írta a korabeli sajtó. Maga a mérkőzés jelentős Molineaux-fölény jegyében telt el. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Cribb a 28. menetben egy leütés után mozdulatlanul maradt a földön. A bíró háromszor számolt rá. Cribb meg sem mozdult, noha szorítósegédei igencsak szorgoskodtak körülötte. A tömeg tombolt: egy fekete mint világbajnok??? Ennek nem szabad megtörténnie! Cribb segédei jobb híján azzal vádolták meg Molineaux-ot, hogy ólomgolyókat rejtett az öklébe. Rögtön neki is álltak bebizonyítani, de sehol sem találták a kifogásolt golyókat. A körülményes keresgélés közben a forró éghajlathoz szokott Molineaux a téli hidegben kegyetlenül fázni kezdett, ellenfele Cribb viszont időközben magához tért. A bíró újra szabad utat engedett a küzdelemnek. A felháborodott tömeg vad fenyegetései és szidalmai végül annyira kikészítették Molineaux-ot, hogy a 33. menetben feladta a harcot.

A visszavágót a legnagyobb bokszszenzációként tartják nyilván, amit valaha is megélt Nagy-Britannia. A mérkőzést megelőzően egy nemesi pártfogó Cribbet negyedévre egy hallatlanul kemény edzőtáborba "dugta". Ezután a felkészülés után Cribb úgy érezte, hogy kiállna a világ minden ökölvívója ellen, csak ne kelljen még egyszer átélnie hasonló tortúrát.

1811. szeptember 28-án a ring körül tolongott mindenki, aki valamit is adott magára. A tömeg özönlött az amfiteátrumba. A sajtó így számolt be az eseményről: "A mérkőzés előestéjén lehetetlen volt húszmérföldnyi körzetben ágyat kapni, bármennyit kínáltak is érte. Utódaink aligha fogják elhinni, hogy London több városrészében felkelések törtek ki csak azért, mert a nép még nem értesült a mérkőzés kimeneteléről." A fogadások meghaladták az 1 millió angol fontot, a nézők számát 20-30 ezer! között becsülték. A mérkőzés brutális küzdelmet hozott, az ellenfelek egy viszonylag „rövid” 11 menetes csatában a végkimerülésig ütlegelték egymást. Végül Molineaux óvatosságból ismét feladta, Cribbet pedig nemzeti hősként ünnepelték.

1812-ben Londonban megalapítják a világ első bokszklubját, a Pugilistic Club-ot. Lord Byron is itt tanulta az ökölvívást, amely az 1820 évek környékre már számos brit arisztokrata kedvenc sportja lett. Egy mérkőzés pedig már társadalmi eseménynek számított, ahol a kor híresség is rendre megjelentek. 1814-ben például a Szent Szövetség uralkodói az I. Napóleon felett aratott győzelem után megtekintették a Tom Cribb és John Jackson közötti ökölvívó-mérkőzést Londonban.

(folyt. köv.)

Korábban írtuk:

Az ökölvívás története - 1.rész