A legősibb fegyver?
Az ökölvívás múltjában kutatva nincs és nem is lehet hivatalos adat arra tekintve, hogy az ember mikor és milyen körülmények közt használta első alkalommal az ökleit, de tény, hogy az emberiség hajnalán a zsákmányszerzés és a törzsi viszálykodások alkalmával többször kényszerült így, ösztönszerűen megnyilvánulni.
Azonban ez a feltevés is néha megdőlni látszik, mert a mai napig is vannak a világnak olyan területei, ahol még csak hírből sem ismerik az ökölhasználatot.
A kezdetek
Az ökölvívás első nyomai a Kr.e. 5. évezred második feléből, a
Kr. e. 2600 körül az egyiptomi Óbirodalom első sírfestményein, Beni-Haszán sírjaiban szintén találtak ökölvívókat ábrázoló képeket.
A mezopotámiai művészetben a mindennapi élet jeleneteit ábrázoló 8-10 cm-es, égetett anyag domborműveken (az úgynevezett Larsza-korból) láthatunk összecsapó ökölvívókat. Ebben a témakörnyezetben a sumerok ökölharca csak mindennapos jelenség lehetett, vagyis nem kultikus cselekmény. Ez azonban csak találgatás. Szabályairól mindenesetre semmilyen leírás nem maradt fenn.
Kínában és Indiában is találtak ebből a korból feljegyzéseket, sőt az imitált ellenfél elleni küzdelem, az árnyékboksz állítólag Kínából ered. (A ránk maradt csüansu kínai ökölvívást a Saolin-kolostorban fejlesztették ki. "Az izmok és inak fejlesztését szolgáló útmutatások" egyre jobban elterjedtek és még az újkorban is használták őket az iskolákban. A küzdelem célja nem a kiütés, hanem a kölcsönös elégedettség a hasznos testedzés keretében. Egy katalógus 107 különböző gyakorlatot sorol fel, köztük némelyik zenekísérettel járt)
A versenyszerű ökölvívással Kr.e. 10. századtól a görögöknél találkozhatunk először. Erre Homérosz Íliászából és a freskók, edények, vázák ábrái alapján következtethetünk. Mivel a harcosok békeidőben is művelték ezt a sportot, ez igen hasznos volt, hiszen az állandó gyakorlás „ébren tartotta” a katonákban a harckészséget és az edzettséget. Így fejlődött ki lassan a rendszeres, sportszerű ökölvívás, ami a civil lakosságra átterjedve egyre nagyobb teret hódított. Sokat lendített ezen a népszerűségen az akkori „Kalosz Kai Agathosz”, vagyis a „Szép edzett férfi” eszméje. Érdemes tudni, hogy abban az időben bárminemű sport űzése elengedhetetlen része volt a mindennapoknak, olyannyira, hogy a nem-sportolókat megvetették. Az ökölvívás minden szempontból maradéktalanul megfelelt a harmonikus testnevelés akkori követelményeinek. A gyakran előforduló kézfej-sérülések kiküszöbölése végett eleinte puha bőrszíjakat (himas malakoteros, más néven stroption) alkalmaztak, ez kb.
Olimpiai versenyszám
A gyors népszerűség következtében a 23. olimpián, Kr.e. 688-ban az ökölvívás már a versenyszámok között szerepelt.
A legelső bajnok a szmirnai Onomastos, ki a sportág első alapvető szabályait is lefektette. Ezek szerint tilos volt a fogás, a nemi szerv tájára mért ütés és a bőrszíjak többszörös megerősítése.
A versenyzőket 1 hónappal a megmérettetés előtt a Gümnasztion-ban összezárták, ahol gyakorolhattak, edzhettek, filozofálhattak. Használhatták a számukra kiépített futófolyosókat, izzasztó és gyúrókamrákat is. A felkészülést a kijelölt versenybírók is figyelték, és az oda nem illő egyéneket időközben kiszűrték. Az ökölvívó versenyek az olimpia utolsó napjának délutánján kerültek sorra.
Két korosztályban, felnőtt (andresz) és ifjúsági (paidesz) lehetett nevezni. Az ökölvívók a verseny előtt esküt tettek, hogy ők görög polgárok, mentesek az istenkáromlástól és vérrokon megölésétől. A párosítás (sorsolás) a következőképpen zajlott: egy összetört cserép betűvel jelölt darabjait keverték össze egy ivókupában. Akik azonos betűt húztak, azok mérkőztek meg egymással, és minden kör után újra sorsoltak.
A küzdelmet megelőző percekben olajjal kenték be testüket, ami nemcsak a meghűléstől óvta őket, hanem az ütések erejét is tompította. A menetidőt és a súlycsoport szerinti beosztást nem ismerték, ezért a küzdelmeknél fontos szerepet játszott az előzetes fizikális felkészülés és a testi adottság. Határolt küzdőtér sem volt kialakítva, így a lábtechnika és a futás(?) is nagy fontossággal bírt. Az ütésskálát tekintve a fentről lefelé mért „kalapács” ütéssel és a mai tenyereshez hasonlító „lengő” ütésekkel operáltak leginkább. Mivel döntetlen eredmény nem születhetett, a küzdelem addig tartott, amíg valamelyik fél képtelen volt a lábán megállni, vagy 2 ujjának feltartásával jelezni: a harcot feladta. A mérkőzés feladása szégyennel járt, ezért a spártai származásúak neveltetésükből kifolyólag nem is indulhattak ökölvívó számokban. Egyenlő tudású ellenfeleknél a küzdelem hosszabb időn keresztül is elhúzódhatott. Ekkor a győzelmet ún. „Klimax” során is eldönthették: felváltva ütöttek védekezés nélkül az első ütés jogát sorsolással döntve el. A leghíresebb ilyen jellegű, de tragikus végkimenetelű mérkőzés a syrakusiai Damoxenos és az epidamnosi Kreugas között zajlott. Első alkalommal Kreugas ütött, amit Damoxenos elviselt, majd Damoxenos szabálytalanul kézéllel úgy találta el Kreugas gyomrát, hogy szinte kizsigerelte, és az pár perc múltán holtan terült el. Damoxenost a bírák elkergették a helyszínről, és a halott homlokára illesztették a babérkoszorút, őt tekintve a mérkőzés győztesének.(Míg a különféle játékokon értékes ajándékok: lovak, bronz- és ezüsttálak, rabszolganők voltak a jutalmak, az olimpián „csak” babérkoszorú illette a bajnokokat.). A győzelem értéke nagyobb volt, ha a versenyző kevés sérüléssel vagy teljesen sértetlenül hagyta el a stadion homokját. Nagy dicsőségben részesült az a harcos is, aki ellenfele kifárasztásával érte el a végső diadalt. Kr.e. 206-ban a kariai Melankomas a döntőben saját apját győzte le ily módon. Kr.e. 480-ban a thasszoszi Theogenész, az ókor leghíresebb, 1000 (!) díjjal kitüntetett ökölvívója kénytelen volt magas pénzbüntetést fizetni, mert az Euthümosz elleni győzelme után túl fáradtnak mondta magát ahhoz, hogy a birkózás és ökölvívás technikáját ötvöző pankrationban is szőnyegre lépjen. Egy másik versenyző, Kleithomatchus viszont mindkét sportágban győzedelmeskedett.
A görög testkultúra mai szemmel nézve is magas színvonalon állt. Háromezer évvel ezelőtt már ismerték és alkalmazták a bemelegítést, a lazító és nyújtó gyakorlatokat, az erő és állóképesség fejlesztésének módszereit, a masszázst és a diétát. Az akkori edzésrendszer fejlettségét mutatja, hogy az ütések gyakorlására lenyúzott állatok bőréből készült „homokzsákokat” (korykost) és a fejsérülések megelőzésére fából (!) készített fej és fülvédőt (amphotidest)használtak. Kr.u. 393-ban Nagy Theodosius császár betiltotta az ünnepi játékokat, és ezzel együtt az ókori ökölvívás korszaka is lezárult. Az utolsó olimpiai győztes, akinek neve fennmaradt, Varazdates örmény származású ökölvívó. A középkorban a divatos lovagi intézmény teljesen háttérbe szorította a testedző sportokat, melyek csak a 17. század táján éledtek újjá.
