Az évszázad bokszcsatái: Jack Johnson vs Jim Jeffries

,,Jeff, rajtad a sor!...”

Iszonyatos volt a hőség a nevadai Renoban 1910. július 4-én. Negyvenhárom fokot mutatott a hőmérő, de ez semmi sem volt ahhoz az izzó hangulathoz képest, amely a várost – sőt egész Amerikát! – áthatotta.
Eljött hát a várva vár nap, amikor a verhetetlen Jeff véget vet Jack Johnson világbajnoki uralmának.
Mert hogy véget vet, abban mindenki hitt vagy legalábbis hinni akart.
Jim Jeffries 1904-ben veretlen világbajnokként visszavonult, miután kifogyott a megfelelő kaliberű ellenfelekből. Marvin Hart, majd Tommy Burns követte a nehézsúlyú trónon, de a háttérben egy hatalmas fekete dzsin, Jack Johnson alakja fenyegetett.
Amikor már elkerülhetetlennek látszott a Johnson elleni mérkőzés, Tommy utazni kezdett. Londonban, Dublinban, majd Párizsban védte meg bajnokságát – és ekkor híre jött, hogy Johnson szintén hajóra szállt, Európa felé!
Nosza gyorsan, irány Ausztrália! Johnson utána. Itt már nem tudott kitérni a mérkőzés elől: 1908. december 26-án a mindössze 170 cm magas, alig nyolcvan kilót nyomó Burns valósággal játékszernek bizonyult a tíz kilóval nehezebb, 183 cm magas feketével szemben, aki jobb fizikuma mellett nagyszerű ökölvívó is volt. A harmadik menet után akkor fejezhette volna be a mérkőzést, amikor akarta.
De Johnson – mint mindig – élvezte a játékot, briliáns megoldásokat mutatott be a közönségnek anélkül, hogy ellenfelét kiütötte volna.
Végül, a 14. menetben a rendőrség leállította a mérkőzést, Johnsont világbajnoknak nyilvánították.
Jack London – a New York Herald különtudósítójaként – többek között ezeket írta:
- Ez nem bokszmérkőzés volt! Semmi eddig látotthoz nem lehet hasonlítani azt a mészárlást, amely a Sydney Stadionban folyt. A küzdelemben – már amennyiben ezt annak lehetett nevezni – egy törpe és egy kolosszus csapott össze… Burns egyszer sem tudta eltalálni a feketét, aki gúnyolta, sértegette és leeresztett kezekkel csalogatta…
London ezzel zárta több, mint kétoldalas tudósítását:
- Csak egy lehetőségünk van: Jim Jeffriesnek elő kell jönnie a farmjáról és lehervasztani a mosolyt Johnson arcáról. Jeff, rajtad a sor!...
És a jelszót gyorsan megtanulták egész Amerikában. ,,Jeff, rajtad a sor!’’ – írták az újságok, ismételgették mindenütt, ahol csak pár ember összejött, elhangzott még a templomi szószékről, sőt a Parlamentben is.

A Fekete Gyémánt

De hát miért gyűlölték ennyire Jack Johnsont?
Elsősorban a színe miatt. A napjainkban jelentkező ,,faji előítélet” össze sem hasonlítható ahhoz a teljes elkülönüléshez, amely a századfordulót jellemezte. A fehérek egyszerűen nem ,,alacsonyodtak” le odáig, hogy a lenézett színesbőrűekkel érintkezzenek. Sullivan, a századvég legendás csupaszöklű bajnoka például nem állt ki az elsőszámú kihívó ausztrál Peter Jackson ellen, azzal az indokolással, hogy ,,niggerrel nem verekszik meg…”
A feketék ebben az időben többnyire egymással mérkőztek, kedvelt volt az úgynevezett ,,királyi küzdelem”, amikor 3-6 fekete ökölvívó egyszerre küzdött egy szorítóban, aki a végén lábon maradt, az volt a győztes – és mindezzel keresett 2-3 dollárt!... Fiatal éveiben Johnson számtalan ilyen csatában vett részt, itt sajátította el egyedülálló védekező tudását. (Soha nem volt egyetlen arcsérülése sem!)
A század elején éppen az ökölvívás kezdte áttörni az ósdi korlátokat: egy jó meccs kedvéért a rendezők egyre gyakrabban hozták össze a legjobb fehér és színes ökölvívókat. De az, hogy egy fekete kerüljön a nehézsúlyú bokszvilágbajnoki trónusra –amely ebben az időben a kimagaslóan legnagyobb jelentőségű sportpozíciót jelentette! – tragédia volt az egész fehér társadalom számára.
Ha most ehhez hozzátesszük Johnson botrányos magánéletét – semmin sem csodálkozhatunk. Energiától duzzadó, rendkívül feltűnésvágyó személyiség volt. Mérkőzései közben – Alihoz hasonlóan – gúnyolta, sértegette ellenfeleit és azok szorítósegédeit. A szünetekben nyelvet öltött, arcokat vágott az ellenfél felé. Híres mosolya legnehezebb pillanatokban sem tűnt el arcáról, miközben szélesen kivillogtatta aranykoronás fogsorát – innen az ,,arany-mosoly” fogalom.
Imádta a nőket, fekete feleségétől elvált és elvett egy fehér nőt (!), aki öngyilkos lett. Ezután egy tizenéves fehér lányt vett el, majd egy évre ítélték, mert megszegte Mann Szenátor törvényét, amely szerint ,,sem fehér, sem színes férfi nem vihet át fehér nőt az állam határán erkölcstelen céllal.”
Tűzpiros versenykocsiján száguldozott (érdekesség kedvéért: halálát is gyorshajtás okozta, 68 éves korában…), kihívta a kor legjobb autóversenyzőjét, Barney Oldfieldet.
Amikor Burnst üldözte, Angliába érve elfogyott a pénze. A londoni National Sporting Club előlegezte a hajójegy árát Ausztráliába. Johnson az adósságát soha nem térítette meg és megfeledkezett arról az ígéretéről is, hogy a bajnokság elnyerése után a Clubban mérkőzik meg legjobbnak tartott ellenfelével, Sam Langforddal. A Club vezetője mérgében azonnal kitiltott ,,mindenféle színesbőrűt.”
Pökhendi magatartásáért és fehér nőügyei miatt egy időben még a feketék is kiközösítették. Viselkedése egész Joe Louis-ig megfosztotta a szinesbőrű versenyzőket a világbajnokság lehetőségétől: senki sem merte vállalni a kockázatot, hogy újabb fekete kerüljön a bajnoki trónra. Ez az előítélet fosztotta meg a makulátlan hírnevű, kifogástalan sportember Harry Wills-t a Dempsey elleni mérkőzéstől, holott már a jegyeket is kinyomtatták (és ahol több szakember a színesbőrű versenyzőt tartotta esélyesnek!).

Jeff kötélnek áll

Jeffries a farmján értesült a felhívásról. Bátyja mesélte el, hogyan:
- Jim egy karosszékben ült, amikor egy fiatal újságíró érkezett és megkérdezte, mit szól Jack London jelszavához.
- Miféle jelszavához? – Az újságíró nem akarta elhinni, hogy Jeffries nem is hallott az egészről, amelytől már az egész ország hangzott. Gyorsan elmesélt mindent. Jeff végighallgatta, pár másodpercig hallgatott, aztán ezt mormogta:
- Én már visszavonultam.
Igen, már öt éve visszavonult, 34 éves volt, 137 kilót nyomott és kopaszodott. Jó anyagi körülmények között, kényelmesen és boldogan élt, semmi sem állt távolabb tőle ezen a nyugodt 1908-as téli délutánon, mint az, hogy újra szorítóba lépjen.
De a nép szemében a Jeffrieshez hasonló hősöknek nincs kora. Az amerikai közönség még mindig a húszas éveiben levő Jeffriest látta maga előtt, a százkilós izomkolosszust, a világ legerősebb emberét, a verhetetlent – aki a szemükben még mindig ,,a” világbajnok volt.
Bár Jeffries itt még nem vette komolyan az egészet, hiúságának hízelgett mindaz, amit a lapok írtak és most már rendszeresen olvasta őket. Roppant mellkasa dagadt a büszkeségtől, amikor mindenütt ezzel talákozott: ,,Jeff, rajtad a sor!”
Aztán egyszer jó messzire elsétált, és amikor meggyőződött, hogy senki sem láthatja, néhányat ütött a levegőbe: árnyékbokszolást végzett. Egyre sűrűbben fordult meg abban a csűrben, ahol a gabonát szokták mérni: ellenőrizte a súlyát és megszigorította az étrendjét. Csináltatott egy nehezékkel ellátott cipőt, hogy erősítse a lábizmait.
Igen, Jeff lassan hinni kezdett az újságoknak. De vádolhatjuk-e ezért? A személyes hiúság mellett a fehér Amerika megmentőjének érezhette magát, szent küldetésének tartotta, hogy ,,leverje az arany-mosolyt a nigger arcáról.”
Johnson örömmel fogadta az egészet. Egyrészt biztos volt győzelmében, másrészt anyagilag rá volt szorulva: komoly, közönséget – tehát bevételt! – hozó ellenfele alig akadt, 1909-ben egyedül a középsúlyú világbajnok Stanley Ketchel elleni mérkőzése számított szenzációnak. A bajnokság elnyerése után nagylábon élt, egyik versenyautóját vette a másik után – adósságai voltak. Nyilvánvaló, hogy egy Johnson-Jeffries mérkőzés rekordbevétellel kecsegtet.
Jeffries otthonában egymást érték a látogatók, sorra kapta az ajánlatokat. Jeff 1909 februárjában határozta el magát, de ezt egyelőre titokban tartotta. Egy San Franciscó-i sportrajongót, Sam Bergert választotta menedzseréül és megbízta, hogy válassza ki a legjobb ajánlatot.

A legnagyobb rendező

Ezt George Lewis ,,Tex” Rickard tette, akire érdemes egy kis figyelmet fordítanunk. Õ volt az első Nagy Rendező, az első igazi reklámszakember, aki nélkül a század harmadik évtizede aligha lett volna az ökölvívás ,,aranykora”. A kalandor életű, vállalkozó szellemű fiatalember volt cowboy, aranyásó, szerencsejátékos, rendőrfőnök, város-marsall – végül 1906 szeptemberében megrendezte a Joe Gans-Battling Nelson könnyűsúlyú világbajnoki mérkőzést és itt találta meg ,,hivatását”. Hihetetlen érzékről téve tanúságot, összetoborzott 80 000 nézőt a Dempsey-Carpentier mérkőzésre (1 600 000 dollár bevétel), 90 000-et a Dempsey-Firpo találkozóra (1,2 millió dollár bevétel) 120 000 szurkolót az első Dempsey-Tunney csatára (1,9 millió dollár bevétel), 105 000 embert a visszavágóra (2,7 millió dollár bevétellel!). 1925-ben ő építette újjá, modernebbé a Madison Square Gardent, annyi legendás mérkőzés színhelyét (amelynek első épülete 1837-ben, vasúti kocsiszínnek épült és amely legújabb, hipermodern formáját 1968-ban nyerte el).
Rickard 101 000 dollárt ajánlott fel, ez volt a legkedvezőbb, ezt fogadták el. Most már a színhely kiválasztása következett. Rickard San Franciscóban szerette volna az Évszázad Küzdelmét megrendezni, de California állam kormányzója nem engedélyezte. Nevadában viszont egyenesen büszkék voltak rá, hogy a nagy eseményt éppen őnáluk bonyolítják le, a kormányzónak csak egy kikötése volt:
- Tex, ugye a meccs körül nem lesz semmiféle bunda?
- Cserkészi becsületszavamra! – volt a megnyugtató válasz.
Ezalatt Jeffries azon fáradozott, hogy megfelelő formába kerüljön, mindenekelőtt megszabaduljon hatalmas súlyfeleslegétől. Átkelt az óceánon és Karlsbadba utazott, ahol gyógyfürdők és orvosspecialisták garantálták ,,a lefogyást és a fiatalság boldogító érzésének visszaadását.” (Úgy látszik, Európának is voltak reklámszakemberei!...)
Az orvosok véleménye szerint Jeffries szervezete olyan jó állapotban volt, hogy erejének teljes megőrzésével leadhatott 35 kilót is. Ehhez, becslésük szerint legalább egy évre volt szükség.
 

Jeffries tréningben

Jeff három hónapig volt Karlsbadban és leadott tíz kilót. Ezután otthon folytatta az előírt kemény munkát.
Közben tovább záporoztak a ,,Jeff, rajtad a sor!” felhívások, de már ezzel a folytatással: ,,És véghez is viszed!”
Johnson – a szerződés aláírásáért kapott 25 000 dollárból – új tizenkét hengeres versenyautót vásárolt és egy lakást New Yorkban legújabb fehér barátnőjének. Jeffriesnek táviratilag gratulált bátorságához, Jeff nem válaszolt.
A két ökölvívó Renotól nem messze ütötte fel edzőtáborát, Jeffriesnek Jim Corbett, az első kesztyűs világbajnok volt a fő tanácsadója. John L. Sullivan, az utolsó csupaszöklű világbajnok, Corbett egykori ellenfele, újságíróként érkezett a városba, s mivel mérkőzésük óta haragosok voltak, Corbett nem akarta beengedni Jeffries ,,főhadiszállására”. Már-már összeverekedtek, alig tudták szétválasztani őket. Végül, amikor a mérkőzés előtt bemutatták őket a közönségnek kezet fogtak egymással – 1892 óta először… (Sullivan, a századvég eszményített bálványa, nem volt megelégedve Jeffries formájával és bár neki szurkolt szívvel-lélekkel, kevés esélyt látott számára. Amikor ezt a rendező Rickard megtudta, majdnem ő utasította ki haragjában…)
Hátra volt még a vezetőbíró személye. Bár Rickard magában már régen eldöntötte, hogy ő lesz a bíró, a reklám kedvéért Sullivannak, majd az Egyesült Államok elnökének, végül Sir Conan Doyle-nak ajánlotta fel a felelősségteljes szerepet. Máig is titok, hogy hárította el Sullivant, aki – a két másik jelölttel ellentétben – azonnal örömmel jelentkezett.
Reno olyan volt, mint a megbolygatott hangyaboly. A rögtönzött szállodák zsúfolásig megteltek. Ott volt mindenki, aki a művészvilágban, a politikai és a közéletben, a sportvilágban, sőt – az alvilágban számított valakinek. Legtöbben úgy tudták, hogy a meccset megbundázták: Johnson hatalmas összeg fejében le fog feküdni.
Bár a fekete sugárzott az erőtől, és puszta ránézésre is jobb kondícióban látszott ellenfelénél, a fogadások a ,,közvágyakozásnak” megfelelően 10:6 arányban Jeffries javára álltak.
15 760 fizető és mintegy 2500 egyéb néző gyűlt össze, 270 775 dollár volt a bevétel. A szerződés szerint a győztes 60, a vesztes 40 százalékot kapott a bevételből, a szerződés aláírásáért Jeffries 75 000, Johnson 25 000 dollárt kapott, a filmfelvétel jogdíját 55-45 százalékban osztották fel Jeffries és Johnson között és mindkét ökölvívó kapott még 10-10 ezer dollár ,,prémiumot”. Végül Jeffries 192 066, Johnson 145 600 dollárt keresett összesen.
Távírón keresztül a mérkőzést folyamatosan közvetítették New Yorkban, Atlantába, Chicagóba, Kansas Citybe és Bostonba, ahol a sportcsarnokokban hatalmas tömeg várta szorongva a híreket.
Országszerte rendőri készültség volt, hogy a pattanásig feszült légkörben megakadályozzák az esetleges összetűzéseket a fehérek és feketék között.
A nézőknek a bejáratnál le kellett tenni késeiket és lőfegyvereiket, ennek ellenére egyik helyszíni riport szerint meccs közben rálőttek Johnsonra – szerencsére valaki felütötte a fegyver csövét, a golyó akár Jeffriest is találhatta volna…
A mérkőzést délután fél kettőkor kellett volna kezdeni, de annyi híres régi bajnokot mutattak be, hogy háromnegyedkor még mindig a bemondó hangja visszhangzott az arénában. A kormányzó is beszédet mondott, reményét fejezte ki, hogy a mérkőzés méltó lesz a naphoz, amelyen rendezték: Amerika nemzeti ünnepéhez.

Kezdődik a csata

Johnson lépett elsőként a szorítóba, hosszú köpenyben, amelyet gyorsan levetett. Egyik segédje hatalmas napernyőt tartott a feje fölé.
Jeffries megjelenésére a tömeg felmorajlott. Menedzserén, Corbetten és a testvérén kívül vagy fél tucat híres ökölvívó sürgölődött körülötte. Zöld frottírköpenyben volt, micisapkát viselt. Mosolygott és integetett az éljenző tömegnek, aztán odaintett Johnsonnak is, aki csípőre tett kézzel állt a szemközti sarokban.
Nem voltak előmérkőzések, Rickard úgy döntött, hogy Jeffries és Johnson előtt nincs szükség más meccsekre. Amikor Jeff levette köpenyét és meglátták roppant mellkasát, a közönség megnyugodott: ki tudna ennek az izomhegynek ellenállni?
Két óra két perckor Rickard jelt adott az időmérőnek, hogy üsse meg a gongot. Az Évszázad Csatája elkezdődött.
Amikor a két versenyző megindult egymás felé, egy néző bekiáltott: ,,Jeff, rajtad a sor!...”
Jeffries csak a bátorság terén bizonyult egyenrangú ellenfélnek. Már az első menetek alatt nyilvánvalóvá vált, hogy a fekete sokkal képzettebb ökölvívó, rafináltabb taktikus és erejét is ügyesebben használja, mint Jeffries a maga nyers izomkötegeit.
Nagyjából a Burns-meccs ismétlődött meg: Johnson úgy játszott az egykori veretlen bajnokkal, mint egy gyerekkel.
Közben szópárbajt vívott Jim Corbettel, aki sértegette Jeffries ringsarkából. Arra is maradt energiája, hogy Jeffriesnek odaszóljon egy-egy találat után: ,,Hát ez hogy ízlett?...”
Jeff rendületlenül cammogott előre, Johnson kissé hátradőlve, testsúlyát a hátsó lábán tartva, nyitott kezekkel várta az ütéseket amelyeket elkapott és félrelökött, mint egy labdát. A fehér időnként hatalmas balhorgokkal ugrott be – Johnson ilyenkor közel lépett hozzá, karjait előrenyújtva ,,kizárta”, egyszerűen lehetetlenné tette, miközben aranyfogait villogtatva mosolygott ki a közönségre.
Időnként váratlanul beugrott hatalmas balegyenesekkel, majd azonnal rátapadt ellenfelére – aki tehetetlennek bizonyult e harcmodor ellen.
Jeffries a hetedik menetben megpróbálta lerohanni ellenfelét, akit eddig egyszer sem sikerült eltalálnia. Itt végre át tudta törni Johnson makulátlan védekezését: szívtájékra mért óriási balkezese után Jack levegőért kapkodott, de sikerült azonnal lefognia Jeffet és így átvészelni a nehéz pillanatokat.
Ettől kezdve a mérkőzés egyre inkább egyoldalúvá vált. A Fehér Reménység iszonyatos verést kapott. Ajkai széthasadtak, az orra összetört, a bal szeme fölötti sebből patakzott a vér. Hatalmas bordái fujtatóként jártak, amint kapkodott az éltető levegőért.

A dráma

De Jeffries nem adta fel. Bedagadt szemein már alig látott, de változatlanul ment előre, egyenesen Johnson ütéseibe.
A közönség lassan elnémult. Most tudatosult bennük, hogy eszményképük felett közben elszálltak az évek, és ma már nem verhetetlen világbajnok.
A tizenötödik menetben alig tudta felemelni a kezeit, csak vánszorgott a szorítóban. Johnson elérkezettnek látta az időt a befejezésre. Néhány villámgyors ütés – és Jeffries hatalmas teste lassan a földre hanyatlott. Felmorajlás a sorokban, mindenki felpattan: először látják a nagy Jeffet a padlón, itt-ott zokogás tört fel.
Jeffries valahogy feltérdel és lassan emelkedni kezd, a fekete már ott van tettrekészen (ebben az időben még nem kellett a leütő félnek a sarokba menni – a szerk.), Tex Rickard odébbtolja, a fehér ,,kilencnél” feláll. Johnson azonnal támad, hatalmas bal-jobb-bal sorozat és Jeffries a kötelek között kiesik a ringből…
Sokan eltakarják a szemüket – a közelben levők viszont odaugranak és talpraállítják, visszasegítik a szorítóba. Rickardnak nincs ellenvetése, holott idegen segítség igénybevétele miatt diszkvalifikálnia kellett volna! – Állítsd le!... Ne engedd, hogy kiüsse!... – ordítanak a közönség soraiból, de a bíró hajthatatlan.
Újabb hatalmas jobbkezes telitalálat, Jeffries nagy nyögéssel rogy le ismét, a szemközti kötélsor mellett.
Rickard még most sem állítja le a teljesen egyoldalúvá vált küzdelmet. Jeffries emelkedni kezd, Johnson szoborszerű alakja már ott is van ütésre készen – ekkor beugrik Sam Berger, Jeff menedzsere, és utasítja a bírót, hogy állítsa le a mérkőzést.
Rickard a két versenyző közé lép, majd Johnson széles vállára teszi a kezét:
- Továbbra is te vagy a világbajnok, Jack…
Az Évszázad Bokszcsatája – az első – befejeződött. Jack London, az egész Jeffries-kampány elindítója ezzel zárta tudósítását:
- Jeff, rajtad volt a sor. El kellett fogadnod a kihívást. Senki sem tehet szemrehányást neked. Nem sikerült, de ez nem rajtad múlt, te mindent megtettél, amit tudtál. Ennél többet nem kívánhattunk…

id. Füzesy Zoltán