Az ökölvívás történetében van néhány olyan mérkőzés, mint pl. az előző részben említett Sharkey és Carnera második találkozója, ami bunda szaggal van átítatva. Ilyen volt az 1927. szeptember 22-én megrendezett visszavágó, Jack Dempsey és Gene Tunney között. Egy évvel korábban a már kicsit elkényelmesedő Dempseyt, pontozással legyőzte Tunney. Dempsey, mivel már tudta, hogy kb mire számíthat, keményen készült a visszavágóra, előtte, "bemelegítésként" kiütéssel legyőzte az akkor még feltörekvő Jack Sharkeyt. A Tunney elleni visszavágó Chicagoban került megrendezésre.
Tudni kell, hogy a chicagói góré, Al Capone óriási Jack Dempsey rajongó volt. A Firpo elleni meccs után, még 1923-ban felajánlotta Jacknek, hogy menedzselné, miután az megválik Doc Kearnstől. Dempsey letörte a "sebhelyesarcút", de Capone nem vette sértésnek az elutasítást. Na de most az ő városában, a kedvenc bunyósa az ellen a Tunney ellen, akitől Dempsey korábban már kikapott. A "Scarface" állítólag a mérkőzés előtt felajánlotta, hogy el tudná neki intézni, hogy fixen az övé legyen majd a meccs, de Dempsey ezt elutasította. Persze a nagy felhajtásban újra feltűntek a gengszterek is. Na igen, ők is kíváncsiak egy jó kis bokszmeccsre. A mérlegelésre páncélozott autókkal kísérték a két csapatot. Al Capone izgatottabban víselkedett, mint Jack. Dempsey még a felkészülése alatt írt egy levelet Caponénak: "Kérlek, maradj ki ebből, Al. Hagyd, hogy a mérkőzés fair legyen, két igazi, sportemberhez méltó. Ha én verem meg Tunneyt, vagy Tunney ver meg engem sportszerűen, az bizonyítja, hogy ki érdemli valójában a bajnoki címet...barátod, Jack Dempsey." Capone válaszként 300 szál rózsaszín rózsát küldött Dempsey edzőtáborába a következő szöveggel: "Dempseynek, a sportszerűség nevében." Capone a mérkőzés előtt számos újságírónak elárulta, hogy 50.000 dollárt tesz Dempsey győzelmére, és biztosította Dempseyt, hogy a meccs fair lesz. Tunney a Philadelphiai gengszter, Boo Boo Hoff-al volt hasonló helyzetben, de ő, állítólag tőle kért kölcsön 20.000 dollárt, így a kettőjük kapcsolata még "szorosabbá vált", mint Dempsey-é Caponéval. Azt hiszem ,Al Caponét senkinek sem kell bemutatni, úgyhogy inkább nézük, ki ez a Boo Boo Hoff.
Max "Boo Boo" Hoff, 1892-ben Dél Philadelphiában született, szegény orosz-zsidó bevándorló szülők fiaként. Miután otthagyta az iskolát, éveken keresztül egy szivarboltban dolgozott. A tulaj hamarosan emelte a fizetését, miután látta, hogy barátságos személyisége szinte vonzza a vevőket. De Boo Boo a saját főnöke szeretett volna lenni, ezért 1917-ben szerenecsejáték bizniszben kezdte el a működését. A '20-as évekre már különböző vállalkozások tulajdonosa, bokszolók menedzselésével és mérkőzések szervezésével is foglalkozik, azonban a fő bevételi forrása az alkoholcsempészet, szerencsejáték, zsarolás, fegyvercsempészet, szélhámosságok és különböző alvilági tevékenységek. Menedzseli többek között a volt világbajnok Banny Basst. Az ország egyik leggazdagabb gengsztere. Az ezerkilencszázhúszas évek közepére-végére az illegális szesz yártás és forgalmazási ügyleteiben 5.000.000 dollárt keresett évente. Ez mai érték szerint kb. 50 milla lenne, természetesen dollárban. Philadelphia egyik vezető zsidó gengsztere, és Al Capone egyik "Philadelphiai kapcsolata". Gyakran tartóztatták le, de sohasem börtönözték be, gyakran vádolták, de soha nem ítélték el. Na persze, aki 100.000 dollárért (napjainkban 1 millió) küld szét karácsonyonként ajándékokat bíróknak, zsaruknak...annak kevesebb a félnivalója. Szóval Tunney tartozott Hoffnak. Pontosabban Tunney és a menedzsere Billy Gibson kértek kölcsön tőle 20.000 dollárt, közvetlen a Dempsey VS Tunney első mérkőzésük előtt, a tréning költségek fedezésére. Megegyeztek, hogy, ha Tunney veszít, visszafizetik a 20 ezer dollárt. Ha viszont nyer Dempsey ellen (és azzal nehézsúlyú világbajnok lesz), akkor Hoff ráadásként még megkapja Tunney meccsbevételének a 20%-át. Mikor ez Dempsey tudomására jutott, egy a visszavágó előtt 3 nappal a Chicago Heraldban megjelent nyílt levélben vonta kérdőre Tunneyt, hogy hogy is van ez:
"...Ahogy a történet eljutott hozzám, Attell, elment megnézni téged a stroudsburgi edzőtáborodba. Majd hosszas megbeszélés után, rohant vissza Philadelphiába a tiszta és ártatlan menedzseredhez, Billy Gibsonhoz. És azután Attell sietve találkozott "Boo Boo" Hoffal. Ahogy értesültem, Hoffnak van némi politikai hatalma Philadelphiában. Õ állítólag elég hatalmas figurája a boksznak, és azt beszélik, hogy Boo Boo amit akar, azt Boo Boo meg is szerzi. Attell egy eszköz a szerencsejáték klikkben, "Boo Boo" Hoff pedig politikai és boksz erő Philadelphiában, és Gibson, a menedzsered, különböző titkos találkozókon vett vele részt. Aztán a következő fejezetben, Philadelphiában megtalált téged és a menedzseredet Hoff. Azóta megtudtam, hogy valamiféle írásos szerződést kötöttetek Hoffal, a menedzsered és te. A történetek eltérnek egymástól, de a dokumentum nyilvánosságra került...A szerződés, lényegében arról szól, hogy Gibson 20.000 dollárt kapott kölcsön Hofftól. A megeggyezés szerint, Gibson visszafizeti a 20 ezret és semmi mást, ha te nem nyered meg a meccset. Azonban tartalmaz egy különös kitételt, arra az esetre, ha te nyered a mérkőzést. Visszafizeti Hoffnak a 20.000-et, és valami bonusz vagy ilyesmiként, te adsz 20 százalékot a bajnoki bevételedből. Te és valamennyien aláírtátok a megállapodást. Nem kellene erről egy kis magyarázattal szolgálnod? Tudtad, ha megnyered a címet, minimum 1.000.000 dollárt keresel. Miért jó neked közel 200.000-et fizetni Hoffnak bonuszként a 20 ezres kölcsönre? Hoff mit tudott neked segíteni a győzelemért, ami 200.000-et ért? Lenne egy kis magyarázatod ezzel kapcsolatban?"
Először is, ki ez az Attel? Õ Abe Attell, aki 1903 és 1912 között a pehelysúlyú boksz világbajnok volt. Jó barátságban volt a kor egyik legnagyobb szerencsejátékos gengszterével, Arnold Rothstein-nel. Rothstein is foglalkozott a szeszcsempészet mellett mindennel. Dúsgazdag, szenvedélyes szerencsejátékos, volt, hogy egy éjszaka alatt eljátszott 300.000-et kártyán. Dempsey a nyíltlevelében ahogy írja: "Attell egy eszköz a szerencsejáték klikkben". Mire gondol? Arra, hogy Attell jó barátja, na meg cinkostársa Rothsteinnek, ugyanis a nevükhöz kapcsolódik a hírhedt 1919-es White Sox, nagy baseball bundabotrány. Chicagói játékosokat fizettek le 10.000 dollárokkal, de aztán valamin lebuktak, Attellnek pedig menekülnie kellett az igazságszolgáltatás elől, amiben Rothstein segítette. Na mindegy, nem is ez az érdekes, hanem az, hogy ez a Rothstein 125.000 dollárt mert feltenni 1926-ban a kihívó Tunneyra, a világbajnok Dempsey ellenében. Tunney megnyerte az összecsapást és ezzel nyert Rothstein 500.000-t. A szerződés szerint Tunney győzelmével jól keresett Boo Boo Hoff is. Mivel ilyen kaliberű neveknek állt érdekében Tunney győzelme, és kétes ügyletre derült fény, érthető, hogy Dempseyben is esetleg kételyek merültek fel utólag az első meccs tisztaságát illetően. Azonban a mérkőzés felvételét elnézve, Tunney egyszerűen jobb volt, mindenféle manipuláció nélkül is megérdemelten győzött. Lehet, hogy ettől függetlenül a bíró "be lett biztosítva", de rajta semmi nem múlt. Akkoriban a boksz is etnikumokra oszlott. Az íreknek, az olaszoknak, a zsidóknak, mind megvoltak a maguk bokszolói, és fogadtak is a bunyósukra a "másik csoportot képviselő" díjbokszoló ellen. Caponét Dempsey "képviselte", míg a Philadelphiai Hoff, zsidó volt, ők Tunneyért szorítottak. Aztán ott volt a bíró kérdés. Két mérkőzésvezetőt néztek ki, Dave Millert és Dave Barryt. Capone Millert akarta, de felvetődött, hogy ha ő vezeti, akkor Capone esetleg tudná kontrollálni a meccset. Annak ellenére, hogy Capone őt támogatta, jelzi, hogy talán Miller sem "külsős", de ettől független egy jó bíró volt. Egészen pontosan, Herschie, Miller egyik testvére tagja volt a Capone bandának, és emiatt gondolták, hogy Capone befolyással lehet a meccsre, ha ő a mérkőzésvezető. A másik jelölt, Barry, viszont köztudottan kapcsolatban volt gengszterekkel, de nem a chicagói keresztapával. Végül az utolsó pillanatban a szövetség változtatott, Barry vezeti az összecsapást. Dempsey túlságosan nem tiltakozott Barry ellen. Azt gondolta, hogy a bíró úgysem segíthetne neki visszaszerezni a címet, mivel nem is reménykedik Tunney kipontozásában, ki kell ütnie. A philadelphiai zsidó gengszterek vajon olyan erősek voltak, hogy a saját városában, egy olyan jelentős maffiavezérrel szemben, mint Capone, befolyásolni tudják a mérkőzés végkimenetelét egy ilyen jelentős összecsapáson? Nem tartom valószínűnek. De akkor mégis, miért kaphatott ki Dempsey? Először is, Jacknek akkoriban már elmúltak a legjobb napjai. Másodsorban, Tunney túl technikás, túl gyors, túl mozgékony és túl taktikus volt neki. Harmadsorban, Dempsey, mikor helyzetbe került, hibázott.
A 7. menet közepén Dempsey egy balhoroggal elkapta a pillanatra kihagyó ellenfelét, amit egy gyors horog sorozat követett, Tunney pedig a kötelek mellett a padlóra hanyatlott. Az eset a "hosszú számolás" néven vonult be a boksz történelmébe. A nagy izgalomban viszont megfeledkezett az "új" szabályról, mely szerint: "Amikor egy leütés történik, az időmérő haladéktalanul, hangosan és érthetően kezdje meg a másodpercek számolását. A mérkőzésvezető, miután meggyőződött róla, hogy a leütő fél elment a távolabbi semleges sarokba, az időmérő felé fordul, és átveszi tőle a padlóra került bokszolóra a számolást ugyanabban az ütemben....Amíg a bokszoló marad, vagy nem megy a sarokba, addig a mérkőzésvezető és az időmérő szünetelteti a számolást, amíg az a sarokba nem megy." Tehát a leütés után, Dempsey ott várakozott a leütött ellenfele mellett, a kérdés, hogy miért. Ezt a szabályt már a Dempsey VS Firpo meccs után alkalmazták, de még nem mindenhol. A mérkőzést már eszerint az "új" szabály szerint kívánták megrendezni, azonban úgy néz ki, hogy Dempsey nem akarta ill. az utolsó napi tréningjén úgy tűnt, mint aki ezt figyelmen kívül hagyja. A szabályismertető megbeszélésen Leo P. Flynn és Bill Duffy képviselte Dempseyt. Talán nem tájékoztatták? Dempsey ahhoz volt hozzászokva, hogy áll a leütött ellenfele mellett, míg az fel nem kel, majd ragadozóként azonnal rátámad. Dempsey pár pillanatig Tunney mellett toporgott, majd az esethez legközelebbi sarokba ment, a mérkőzésvezető átküldte a távolabbi semleges sarokba, és ezután kezdte meg Tunneyra a rászámolást, aki ezzel 5-6 másodperc plusz pihenőidőhöz jutott. Sokan a makacs és harcos személyiségének, míg mások a zavarodottságának tulajdonítják, hogy a leütés után rögtön nem ment a megfelelő sarokba. Szerintem mindkét tényező miatt. Az biztos, hogy Dempsey nem ehhez a szabályhoz volt hozzászokva. Az időmérő már számolt egyet, amikor ránézett és látta, hogy a mérkőzésvezető Dempseyvel vitatkozik. Dempsey úgy tűnt, mint aki nem érti, hogy most mi van. 14-15 másodpercig tartott Tunneynak a pihenő. A filmfelvétel alapján, a bíró a leütés után közéjük ugrott, és mintha ő is leszámolná az egyet, majd annak a lendületével már Dempseyt próbálja a közelből eltessékelni. Stanley Weston "A nehézsúlyú bajnokok" című könyvében azt írja: "Amikor Tunney földre került a kötelek közelében, Dave Barry mérkőzésvezető elkezdett számolni: egy..kettő.." Ha ott az egy számolás volt, akkor 2-től kellett volna folytatnia, nem pedig előlről kezdeni. Ha így volt, akkor ott a bíró is adott Tunneynek 1-2 plusz másodpercet. A következő menetben viszont Tunney ütötte le Dempseyt, aki gyorsan talpra állt. Nézzük, ott mi tötént. Tunney egy jobbkezesétől Dempsey térdre esett, de alighogy padlót ért, szinte azonnal emelkedett is fel. A mérkőzésvezető ennél a pillanatnál rögtön megkezdte a rászámolást, pedig Tunney sem ment a semleges sarokba. Mondjuk nem is nagyon volt rá ideje, de Barry, itt érdekes módon nagyon gyorsan reagált és számolni kezdett. A másik fontos dolog lehet még, a ring mérete. A ilyen Dempsey féle ragadozó típusú verekedőknek testhezállóbb a minél kisebb, 16 láb hosszú ring, hisz könnyebben becserkészheti az ellenfelét. Dempsey is azt kedvelte. Valahogy, azonban a nagyobb, Tunney számára kedvezőbb 20 láb hosszúságú ringben került megrendezésre a mérkőzés. Egy telefonfülkéből senki nem került volna ki élve Dempseyvel szemben. Jack korábbi menedzsre, Doc Kearns valószínűleg itt is ragaszkodott volna a kisebb méretű ringhez, de ekkor már nem vele volt. Tehát Dempseynek sem a ring mérete, sem az új szabály nem kedvezett. A mérkőzés vezetője talán-talán egy kissé Tunney mellett bíráskodott, de ennek ellenére azt gondolom, hogy nem igazán beszélhetünk bundáról, vagyis igazából nem azon múlt. A filmen úgy tűnik, hogy Tunney meglehetősen hamar kitisztult, azonban a kérdés örökre fenn marad, hogy vajon fel tudott-e volna állni korábban, ha Jack egyből a semleges sarokba szalad, így Tunney nem jut hozzá néhány értékes másodperchez. Évtizedekkel később egy banketten valaki feltette neki a kérdést:
- Tunney úr, most már rég túl vagyunk rajta, mondja meg őszintén: ha nincs a meghosszabított számolás, fel tudott volna kelni 10 előtt, vagy sem?
Az időközben már pocakot eresztett Tunney széles mosollyal ezt válaszolta:
- Én?...Hát persze, akár azonnal!...De láttam, hogy ez a szerencsétlen Jack mennyire fáradt és gondoltam hadd pihenjen egy kicsit.
Dempsey pedig így reagált: - Tunney remek sportember, ha ő azt állítja, hogy fel bírt volna kelni, akkor nekem ebben nincs okom kételkedni.
1938. december 7-én a későbbi világbajnoki kihívó Tony Galento találkozott a fiatal, megvesztegethető Otis Thomasszal. Ott is bundát rebesgettek. A mérkőzés előtt úgy tűnt, hogy mindenki, aki kapcsolatban van a meccsel, tisztában van vele, hogy ez fixált. Minden résztvevőnek megvolt a feladata, és mindenki tudta a szerepét ebben a kulisszák mögül irányított nehézsúlyú küzdelemben. Mindenki, kivéve a játékvezetőt, aki egy rossz döntéssel majdnem beleköpött a levesbe. Az ötödik menetben még minden a tervek szerint haladt. A hatodikban azonban egy teljesen elképzelhetetlen dolog történt.Galento egy kósza ütése mélyre csúszott, Thomas a padlóra görnyedt, láthatóan rossz állapotban. A mérkőzésvezető naivan hagyta, hogy a "rossz" bunyós nyerjen, leállította küzdelmet és diszkvalifikálással odaítélte a győzelmet Thomasnak. Látom magam előtt, ahogy talán még be is kiabáltak neki néhányan a ring mellől, hogy: - Nem neki kell nyerni, te barom! Ekkor beugrott a ringbe a "győztes", Thomas menedzsere, és kérlelte a bírót, hogy ne állítsa meg, hanem folytatódjon a mérkőzés, mivel védence túl büszke ahhoz, hogy elfogadjon egy ilyen győzelmet, ilyen kétes körülmények között. Egy idő múlva Thomasnak és menedzserének sikerült meggyőznie a bírót a küzdelem folytatásának szükségességéről. Úgyhogy a küzdelem folytatódott, majd néhány menettel később Thomas már rendesen lett kiütve, ahogy az az eredeti forgatókönyvben szerepelt. Otis Thomas menedzsere pedig nem volt más, mint az előző részből már megismert Bill Duffy. Tudják, akinek az az ír gengszter, Madden lett a társa a bokszolók menedzselésében a szesztilaom után, és aki részt vett Carnera amerikai felépítése során, számos gyanús küzdelemben.
A szesztilalom feloldása után az ökölvívás is egy új lehetőség volt. A nagyvárosokban a hét majd minden estéjén bokszmérkőzéseket is rendeztek, és a televíziós korszak beköszöntével egy egy olyan szponzor, mint a borotvapengéiről híres Gilette, éppúgy igyekezett lestoppolni magának egy egy ökölvívómeccset, ahogy egy generációval később a hivatásos amerikaifutball rangadókat. A harmincas, negyvenes, ötvenes években sok bokszújságíró szombat délelőttönként fölsorakozott a heti pénzes borítékért. Ha horribilis összegeket nem is, de ahhoz eleget kaptak, hogy a mérkőzésszervező megnyugodhasson, a riporterek kellő részletességgel tálalják a meccseit, viszont óvakodnak helytelen kérdéseket feltenni. Egyes viadalok estéin ugyanazok a cikkírók a szorító közelében kijelőlt helyükön is találhattak egy borítékot. A szervezett vesztegetés gyakorlata nem korlátozódott az ökölvívásra, és nem is tekintették kirívónak. Hozzátartozott az üzlethez. A labdajátékoknál a csapatok lefizettek újságrókat, hogy kísérjék el őket a turnéikra, az ügetőpályák és a sportcsarnokok tulajdonosai karácsonyi ajándékba televíziókat, mosógépeket, teáskészleteket küldözgettek szét. Nagyobb eseményeknél, például bajnoki rangadóknál a sajtófelelősök és mérkőzésszervezők olykor kurvák szolgálatait kínálták fel.
Rovatvezetőknek díjmentesen, riportereknek kedvezményes áron. De volt, hogy egyes nagy nevek, főként rovatvezetők ingyen vendéglátást fogadtak el olyan mulatókba, mint a "21", Toots Shor lokálja vagy a Stork Club. Amit ők zsebre vágtak, az aprópénz volt a nagyfiúkhoz képest. A maffiagóré Vito Genovese cousinja, Gabe Genovese adta az első ilyen lehetőséget Carbonak, amikor partneréül fogadta a volt középsúlyú világbajnok, Babe Risko menedzselésében. A lengyel származású Risko, 1911-ben született a New York állambeli Syracuse-ban, Henry L. Pylkowski néven. Gyermekként vonzotta a tenger és a távoli földrészek, így fiatalon a Haditengerészet önkéntese lett. Ekkor úgy nézett ki, hogy nem lesz bokszoló, de közben a Haditengerészetnél megnyerte az ökölvívó bajnokságot. Hamarosan leszerelt és visszatért Syracuseba. Ilyen névvel, hogy Pylkowski, nem lehet befutni, ezért kezdetben Henry Pulaski néven versenyzett, de az sem volt sokkal jobb, ezért lett aztán Risko. Na meg a kikötőkben számtalanszor elhangzott "Baby"-ből jött a Babe. A tengerészetnél elért sikeréről azonban otthon nem sokan hallottak, így nem is igazán akadt menedzser, aki leszerződtette volna. Nem tartották túl technikásnak. Azt látták, hogy van neki egy ördögien erős jobbkezes ütése és szép göndör haja, de hát ilyen bunyósból van még millió. Már-már kezdte feladni az ökölvívói karrierjét, amikor egy fodrásznál, a műértő és lelkes, bokszrajongó borbéllyal beszélgetésbe kezdett.
Borotválkoztatni jött, és egy szerződéssel a zsebében távozott. A borbély szakmát változtatott és menedzser lett. Õ volt Vito unokatestvére, Gabe Genovese. Babe 1934-ben kétszer is legyőzte a nálánál jóval rutinosabb Bucky Lawlesst, majd a következő évet, a világbajnok Teddy Yarosz kiütésével kezdte meg. Yarosz három alkalommal került padlóra az első menetben, és csúnyán meg is sérült a térde az első leütéskor. Ezzel a sérüléssel minden további menetet elvesztett, majd miután a hatodikban is megjárta a padlót, a hetedikre nem engedték ki. 1935. szeptember 19-én, aztán ismét Yarosz volt az ellenfél, de most már annak, az NBA középsúlyú világbajnoki címe volt a tét. Risko itt is leütötte Yaroszt a negyedikben. És Yarosznak újra megsérült a térde. A hatodik, hetedikben ismét lement, de sérülten is, most kihúzta a 15 menet végéig és pontozással kapott ki. (A mérkőzés után nem sokkal, aztán Teddy megműtette a sérülékeny testrészét.) Risko így világbajnok lett, de a koronájának nem örülhetett sokáig, mert 1936 tavaszán jött Freddie Steel és legyőzte. Ez még nem Risko címéért zajlott, viszont 1936. július 11-én ismét simán győzött Steel, és ezután a mérkőzés után, már világbajnoknak is mondhatta magát. 1937-től Risko lesszállóágra került, újra megverte Steel, majd a feltörekvő Billy Conn, aztán Al Hostak is. 38-ban még legyűrte Gorilla Jonest, de a karrierje hátralévő egy évében többször már nem tudott győzni. Nem Carbo találta fel a bokszolók futtatásának maffiás módját, de finomította a részleteket, és olyan uralomra tett szert ezen a területen, hogy a második világháború után, egészen 1959-es letartóztatásáig úgy emlegették, hogy: "az alvilágban ő a boksz cárja". Frankie Carbo, eredeti nevén John Paul Carbo, 1904-ben a New Yorki Alsó-East Sideon, Manhattan lepusztult délkeleti negyedében született, és jórészt Bronxban nőtt fel. Fiatal éveit leginkább kisstílű bűncselekmények elkövetésére fordította. Tizennyolcévesen letartóztatták súlyos testi sértésért és nagy értékű lopásért. Húsz esztendősen azzal gyanúsították meg, hogy egy keleti Százhatvanadik utcai biliárdszalonban agyonlőtte Albert Weber hentesmestert. Carbo és a hentes egy lopott taxi birtokjogán szólalkoztak össze. Akkoriban Carbót sokféle néven ismerték az utcán: Frankie Carbo, Frank Fortunato, Frank Martin, Macskaevő Jimmy, Digo Frank. Az ötvenes évek körözési plakátjai szerint már mint Mr Fury és Mr Gray, azaz "Mr Haragvó", illetve "Õszes Úr" néven is futott. A lövöldözés miatti letartóztatást elkerülje, Carbo áttette székhelyét Philadelphiába, de egy fegyveres rablás után rövidesen horogra került, visszavitték New Yorkba, ahol bíróság elé állították Weber meggyilkolásáért. Bűnösnek találták előre megfontolt szándékos emberölésben és a Sing Singbe zárták. Ezzel nem sikerült kedvező irányba befolyásolni jellemét. Amikor 1930-ban feltételesen szabadlábra helyezték, a szesztilalom bandaháborúinak tapasztalt lövészeként működött, elsősorban a hírhedt "Gyilkosság Rt" brooklyni szekciója kötelékében. Időközben, a Castellemmare-i háború után átrendeződtek a maffia erőviszonyok, a Maranzano és Masseria féle őskövület főnökök már a föld alatt pihentek kilyuggatva. Családokba tömörültek és minden család élén megvolt a főnök. Lucky Luciano család, az Albert Anastasia család, a Tommy Lucchese család, a Joseph Profaci család, a Joseph Bonanno család. 1931 tavaszán háború tört ki a New York-i Brownsville-ben, két rivális, Abraham Reles és Meyer Shapiro bandája között. A gazdasági válság egyik első tavasza volt ez, az utcasarkokon munka nélküli fiatalemberek ácsorogtak, hátha munkát kapnak. Árusok tolták kocsijukat a macskaköveken, vörössen izzó szénparázs fölött melengették a kezüket. A hentesboltok tele voltak hússal, mert senki nem engedhette meg magának, hogy vásároljon. A szél a magasba repítette a sütödék édes illatát, ahol vénasszonyok ültek az ablakoknál, a nagy középosztálynak varrogatva. Éjszaka Brownsville valóságos negatívja volt Manhattennek. Üres sikátorok, roskatag homlokzatok, sötét ablakok. Semmi csillogás. És a lőfegyverek izgató, túlságosan közeli zaja, ahol a gyilkosok végezték munkájukat. Reles-ék és a Shapirók úgy vadásztak egymásra, ahogy vadra szokás. És ebből a kegyetlen ütközetből végül Reles-ék kerültek ki győztesen. Persze közben Reles is kapott egy golyót a hátába, ami élete végéig benne is maradt, de megúszta. Ahogy közeledett a nyár, Reles meg a fiúk nyilván hallották a hadseregek távoli dübörgését a nagyobb terepen, amint Meyer Lansky és Lucky Luciano újraformálták az alvilágot. Talán még más városok háborúinak viszahngját is hallották. Detroitból, ahol a Bíbor Csürhe a Kis Zsidó Haditengerészettel állt harcba, Clevelandből, ahol Moe Dalitz és a Clevelandi Négyes betonozta be hatalmát, Chicagoból, ahol Al Capone a Bugs Moran banda maradékával harcolt. Ám a Reles bandát jobban lekötötte, hogy ők Brownsville urai, semhogy bármi más izgatta volna őket. A banda a területükön szerencsejátékokat szervezett, játékautomatákat kölcsönzött, kereskedőket zsarolt, riválisokat zaklatott, uzsoráskodott. Nem jött be nekik ez az elmegyek dolgozni (már ha van munka), hazatérek, elmegyek dolgozni, hazatérek, elmegyek dolgozni, hazatérek történet. 1933 elején Louis Buchalter alias Lepke már keresett ember volt az alvilágban, tanácsait nagyra tartották. A többi gengszter "Judge" Louisként, azaz Bíróként tisztelte. Amikor titkos alkukról esett szó, olyan emberekről, akiktől a hatalmasok is féltek, Lepkét emlegették. Reles ekkor találkozott először Lepkével és bizonyára ideges is volt, de nyilván imponálni is akart a nála 8 évvel idősebb férfinak, meg akarta tenni a következő lépést felfelé. Ugyan volt-e az alvilágban Lepkénél fontosabb ember? Pesze, ott volt Meyer Lansky meg Luciano, de azok más világban éltek, a sztratoszférában, ahol az erőszak, meg az utcai verekedés már csak nosztalgia. De éppen ők utasították Lepkét, hogy kivégzőosztagot toborozzon a Szindikátusnak. Lepke teljesíteni kívánta az utasítást. Amennyire tudta, a feladatra nem volt alkalmasabb, mint Reles és bandája. Minthogy egyik családhoz sem tartoztak, nem volt közük a régi rivalizálásokhoz, minthogy a csoport etnikailag vegyes volt, senki nem panaszolhatta fel, hogy zsidók ölnek olaszokat, vagy olaszok ölnek zsidókat. Alaposan kiírtották a Shapiró bandát, könnyen elvégezték a feladatokat, amiket Lepke rájuk bízott, bizonyították, hogy elsőosztályú gyilkosok. A következő hónapokban kidolgozták a Szindikátus gyilkosságainak a menetrendjét. Attól fogva a banda a Szindikátusnak ölt, cserébe szabadkezet kaptak Brownsvilleben és Kelet New Yorkban. Ez a területük. Nincsenek kérdések. Ha izomra van szükségük a területük védelméhez, meglesz. Licenszet kapnak a kockajátékra egész Brooklynban, és természetesen fizetést is. Egy-egy nagyon különleges gyilkosságért prémiumot vagy ajándékot is, az elismerés egy apró jelét. Az egész valamilyen panasszal kezdődött. Az egyik gengszter megharagszik a másik gengszterre, valamilyen megalázó dolog, átverés vagy etikett sértés történt. Fellángolnak az érzelmek, kölcsönös fenyegetőzések hangzanak el. Valaki úgy dönt, hogy a főnökökhöz fordul az üggyel, hamarosan kitűzik a tárgyalás időpontját is. Pár nappal később a magasrangú gengszterek találkoznak egy szállodai szobába vagy egy klubházban. A bírák között az ügy komolyságától függően ott lehet Meyer Lansky, Ben Siegel, Ben Costello, Joey Adonis vagy Vito Genovese. Mindegyik gengsztert "jogtanácsos" képviseli, általában olyan másik gengszter, aki igen ékesszólónak hiszi magát. A bírák mindent végig hallgatnak, bólogatnak, a homlokukat ráncolják. Aztán a termet kiürítik, az ajtót becsukják és csak mormogás hallatszik bentről. Néha kiabálás és könyörgés is. Aztán a gengszter-jogtanácsosokat visszahívják a terembe, és kihírdetik az ítéletet. Néha ejtik az egész ügyet.
Máskor az egyik gengszternek bocsánatot kell kérnie, vagy fájdalomdíjjat kell fizetni a sértett félnek. Megint máskor, amikor csúnya átverés, ne adj isten besúgás történt, a bírák halálos ítéletet hoznak. Pár nappal később Lepke beszél Albert Anastáziával, aki beszél Louis Caponével, aki felhívja azt a Saratoga Avenue-n, közvetlen a kettes vonat megemelt pályája alatt lévő cukrászdát, ahol Relesék az idejűk jórészét töltötték. Aztán a cukrászda hátsó helyiségében megszólalt a telefon. A cukrászdát Rose Gold vezette, egy a zsémbes, csúnya szájú, hatvanegynéhány éves emigráns asszony, aki nem igazán tudott angolul sem írni, sem olvasni. A bandatagok Midnight Rose-nak, Éjféli Rózsának hívták, egyrészt azért, mert a cukrászda egész éjjel nyitva tartott, másrészt azért, mert az asszony a kora hajnali órákban érte el csúcspontját, amikor már csak nála égett fény Brownsvilleben. Idővel Rose lett a banda keresztanyja. Ha valamelyik fiút őrizetbe vették, ő tette le érte az óvadékot. A harmincas évek közepén- végén pár százezer dollár vándorolt a számlájáról az államhoz, majd vissza. Később amikor letartóztatták, inkább a börtönt választotta, semhogy a fiaira valljon. Amikor a bíróság elé került, egy ügyvéd megkérdezte, hogy:
- Miért hagyta, hogy az üzletét annyi bűnöző látogassa?
- Miért nem tartotta őket távol a rendőrség? - kérdezett vissza Rose.
Szóval a cukrászda hátsó helyiségében megcsörrent a telefon, Rose vette fel. Ha Reles éppen nem volt ott, akkor Rose elküldte a környéken lebzselő valamelyik gyereket azért a férfiért, vagy asszonyért, akit kerestek. Utána a hívott fél adott néhány centet Rosenak, amit a küldönc gyerek beválthatott nála édességre.
- Abe, téged keresnek!
És a hátsó teremből ilyenkor kiszűrődött az a halk, titokzatos mormogás. Reles lebeszélte a melót, majd összehívta a bandát és kidolgozták a részleteket. Néhány nap múlva pedig végrehajtották az akciót.
Amikor az újságírók rájöttek, mi történik, mire szakosodtak a Brownsville-i Fiúk, gúnynevet adtak nekik, ami elhíresült: "Murder Inc." vagyis "Gyilkosság Részvénytársaság". Nos, Carbo is egy ilyen bérgyilkos volt akkoriban, de ő nem a Brownsville-i fiúkkal dolgozott, hanem állítólag Lepke embere volt. Carbo a jogi felelőségre vonás kicselezésében hátborzongatóan tehetségesnek bizonyult. 1933. április 12-én a New Jersey állambeli Elizabethben lévő Carteret Szállóban holtan találták Waxie Gordon sörbáró két emberét, Max Hasselt és Max Greenberget. Több tanú is Carbora vallott. A zsaruk kihallgatták Carbot, őt gyanúsították a kettős gyilkossággal, de 10.000 dollár ellenében szabadon bocsájtották, a nyomozás pedig eredménytelenül zárult. Egy kishíján rábizonyított emberölése az 1939-es hálaadás előestéjén Los Angelesben történt. Az áldozat Harry Greenberg (a "Nagy Greenie"), a bandaháborúk egy másik veteránja volt. "Buchalter" Lepke brooklyni bandájának tagja volt. Lepke eléggé belenyúlt a narkóba is, a szövetségiek pedig egyre jobban rászálltak a kábítüszerüzletre. Lepkét az első vádindítványa előtt pár nappal értesítették. Nem akarta megvárni, amíg kopogtatnak az ajtón, úgy döntött, inkább eltűnik valahová és a háttérből irányít. Összehívta az alvilági főnökök tanácsát, akik áldásukat adták a dologra, Lepke pedig 1937 nyarán illegalitásba vonult. Ide-oda költöztették, mindig egy lépéssel megelőzve a zsarukat. Lepke viszont lehetetlenné akarta tenni a vádemelést, eltüntetve a tanúkat. Némely tisztogatás talán ellentétes eredménnyel járt, lehetséges, hogy ezzel hozott létre ölyan ügyeket, amik eddig nem is voltak. Akire Lepke gyanakodott, az halottnak számított. A gyilkosságok feszült, ellentétes légkört teremtettek. Olyan emberek, akik különben nem beszéltek volna a zsaruknak, most maguk mentek a rendőrségre, hogy keressenek menedéket a golyók elől, választhattak a rendőrőrszoba vagy a hullaház között. Ezzel olyan légkör keletkezett, hogy embereknek spiclivé kellett válniuk, ha életben akartak maradni. Harry "Big Greenie" Greenberg esetében mindenesetre így történt. Big Greenie Lepkével együtt nőtt fel az East Side-on. Szépen ívelt felfele a bűnözői karrierje, sztrájtöréseket szervezett, fenntartotta a rendet. Greenie szerezte Tannenbaumnak az első melót Lepkénél, ő csábította el az idillikus északi életből a durva, kockázatos bűnözői életbe. Greenie Lepkével volt mindenben, együtt terveztek, szervezkedtek. Amikor aztán kitört a balhé, Greenberg olyan lett, mint a céltábla, valami, amire a zsaruk célozhattak. Lepke a régi választás elé állította: Meghalsz, vagy eltűnsz innen. Greenberg Montreálba ment. Hamarosan elfogyott a pénze. Ahelyett, hogy egyszerűen pénzt kért volna, fenyegetőzött. "Remélem fiúk, nem felejtkeztetek el rólam" - írta, "mert akkor baj lesz." Szóltak hát Allie Tannenbaumnak, hogy nyiffantsa ki. De mire Allie Kanadába ért, Greenie már nem volt ott. Tannenbaum Detroitig üldözte Greeneit, majd Chicagoban szem elől vesztette. New Yorkban várt rá. A következő hónapokban Greenberg nyugat felé tartott, hol eltünt itt, hol felbukkant ott. 1939 őszén Bugsy Siegel megtalálta Greenberget. Siegel 35 éves volt és Nyugat-Los Angelesben élt. Pár évvel korábban költözött oda a New York állambeli Scarsdale-ből, ahol feleségével meg a lányaival lakott. Azért küldte a Maffia Los Angelesbe, hogy az ottani alvilágot a Szindikátus uralma alá hajtsa. Los Angelesben nemigen követtek el bűntényt Siegel tudta nélkül. Így aztán amikor Greenie Los Angelesben bukkant fel, Siegelnek nem kellett hozzá sok idő, hogy megtalálja. Amikor Lepke megkapta a hírt, öszeállított egy tervet, valami zavarosat, egy olyasfajta műalkotást amelyről azt gondolta, hogy a zsaruk sosem találják meg a gyilkost. Tannenbaum elvitt egy kocsit New Yorkból New Jerseybe. A Newarki reptéren találkozott Longy Zwillmannel, aki átadott neki egy pisztolyt és 250 dollárt. Allie vonattal Philadelphiába utazott, ahol töltényt vett a fegyvereihez.
A New Jersey állambeli Camden repülőterén gépre ült, és órákkal később a Los Angelesi reptéren Siegel egyik embere, Frankie Carbo várta. Siegel a Szindikátus egyik legfelsőbb vezetője volt, olyan nagy ember, mint Luciano, Lansky vagy Lepke. Nem kellett volna résztvennie az akcióban, de ezzel az üggyel Siegel személyesen foglalkozott. A Nagy Greenie-t öt lövés érte egy csöndes lakónegyedben, gépkocsijának volánja mögött ülve. A vádesküdtszék kiadta a vádiratot, amely szerint Carbo volt a végrehajtó, Bugsy Siegel vezette az autót, amellyel a bűncselekmény után elmenekültek, bűntársaik pedig Mendy Weiss és a kábítószerügye miatt éppen a börtönben ülő Louis Lepke. A bizonyítékok eléggé súlyosnak látszottak, különösen Carbot illetően. Albert Tannenbaum ("Tiktak"), Lepke egyik kivégzőembere megesküdött, hogy látta, amint Carbo lelőtte Nagy Greeniet. Abe Reles azt állította, hogy látta Carbot, amikor a gyilkosság helyszínére tartott, majd onnan futva távozott. A bűnüldözés munkáját némileg nehezítette, hogy Reles a Coney Island-i Félhold Szálló hatodik emeleti ablakán át kirepült a rendőri védörizet alól, egyenesen a halálba. Ez egy a mai napig megfejtetlen rejtély a New Yorki rendőrfőkapitányság számára. Reles ugyanis 1940-ben vádalkút kötött, ahogy ők mondanák, patkány-spicli lett. Számos gyilkosságról csiripelt, allítólag Frank Costello az egyik nagyfőnök, 100.000 dollárt kínált Reles elhallgattatásáért. Aztán Reles valahogy kirepült a Coney Islanden, a tárgyalások idején erődítményszerűen örzőtt Half Moon Hotel hatodik emeletéről. Reles lett a kanári madár, aki tudott énekelni, de nem tudott repülni. Carbo ügye végül csak 1942-ben került tárgyalásra, amikor már csak Carbo maradt az egyedüli vádlott. Az esküdtek úgy döntöttek, hogy bármennyire is kételkednek Carbo fennen hangoztatott ártatlanságában, de mégsem egészen találják megbízható koronatanúnak "Tiktak" Tannenbaumot, ezért 53 óra tanácskozás után végül felmentették Carbot. Carbo legfontosabb üzleti kapcsolata Jim Norris lett, a Nemzetközi Ökölvívó Bizottság, az IBC feje volt. Az IBC-t eredetileg az élvonalbeli nehézsúlyú versenyzők szerződéseinek felvásárlására alapították, miután Joe Louis 1949-ben visszavonult. Végül irányításuk alá vonták valamennyi súlykategória élversenyzőjét, vagy legalább is ez volt a céljuk, illetve a Madison Square Garden Corporationt, amely a nevezetes arénát működtette. Legalábbis papíron, Norris és üzlettársa Truman Gibson lettek a díjbokszolás urai. Norris egyfajta hobbinak tekintette az IBC vezetését, apjától ugyanis több száz milliót érő gabonaföldeket és más ingatlanvagyont örökölt. Jim Norris többek között lóversenyzett is. Fenntartotta a Spring Hill Farms nevű istállót, otthonosan mozgott az összes New Yorki pályán, és ismerte az olasz bukmékereket. Megrögzött hazárdjátékos volt. A lovin ismerkedett meg Carboval, aki lassan de biztosan a közelébe férkőzött. Norris és Carbo azért szűrték össze a levet, mert Norrisé volt a Madison Square Garden, a Chicagói stadion, meg egy termédek pénz, Carbonak meg a zsebében voltak a versenyzők, meg az edzőik. Az egymásrautaltság vezette őket, együttesen pedig korlátlan hatalommal bírtak az ökölvívás felett. Norris, Carbo jóváhagyása nélkül nemigen hozott össze egyetlen mérkőzést sem. Ha meggyűlt a baja az edzőkkel, akik nem akarták alávetni magukat a fennhatóságnak, Carbohoz fordult segítségért. A negyvenes évek közepén, végén, még a primitívebb módszert alkalmazták. Pénzzel, fenyegetéssel, vagy a kettő kombinációjával, esetleg más módszerekkel, igyekeztek rábírni az esélyesebb versenyzőt a bundára, és nagy pénzeket kerestek azzal, hogy az esélytelenebbre fogadtak. Ez azonban nem igazán vált be, hiszen szakemberek, szakközönség előtt, szinte lehetetlen a bundát élethűen megjátszani. Főleg magasabb szintű mérkőzéseken. A versenyzők is ritkán vállalták a dolgot, aminek egyébként is mindig valahogy híre ment. Nehéz az ilyesmit megjátszani. Ha komolyan ütnek a bunyósok, egy véletlen találat is elég lehet a befejezéshez. Ha nem dolgoznak komolyan, a leglaikusabb néző is az első pillanatban észreveszi. A komolyabb versenyzők többnyire, már csak azért sem merték vállalni a dolgot, mert a szövetségek minden váratlan eredményű mérkőzésen vizsgálatot indítottak, ami a rajtengedély átmeneti felfüggesztésével és így keresetkieséssel is járt.Valamint a vesztes fogadóirodák is növelhették a bundagyanús mérkőzés felülvizsgálatát. Például a volt középsúlyú világbajnok Rocky Grazianot a negyvenes évek végén azért függesztette fel egy teljes évre a New Yorki Szövetség, mert elhallgatott egy megvesztegetési ajánlatot egy olyan mérkőzéssel kapcsolatban, ami végül létre se jött! Azonban 1947. november 14-én létrejött a hírhedt LaMotta VS Fox mérkőzés. Erről a mérkőzésről per pillanat lehetetlen felvételt szerezni, talán nem is maradt fenn, ezért csak visszaemlékezésekből rekonstruálhatjuk a történteket. 1947-ben Jake LaMotta és Billy Fox is egy ismert versenyző volt. Sok néző volt Bronxból és sokan fogadtak is LaMottára. A mérkőzés előtt LaMotta volt a Ring magazin középsúlyú ranglista 3., míg Fox ugyanezen a listán, de félnehésúlyban volt a 3. Billy Fox 1943-tól volt profi, és az első 36 meccsét mind megnyerte, valamennyit kiütéssel, és ebből 27 volt a "tiszta" KO és csak 9 a TKO. Billy ezzel az eredménysorral mehetett a félnehézsúlyú világbajnok Gus Lesnevich ellen, ahol a 10. menetben kiütéssel kikapott. Lesnevich így emlékezett a küzdelmükre: "A következő küzdelmem, már címmérkőzésen, Billy Fox ellen volt, akinek 36 győzelme volt vereség nélkül és készült megölni az „öreg embert”. Nos, ez majdnem sikerült neki a harmadikban. Állon vágott. Lehet, hogy nem tudott küzdeni, de ütni azt tudott. Miután állva maradtam, ez megzavarta. Nem tudta, hogy mit csináljon. Könnyű meccsei voltak, addig nem találkozott olyannal, akit megütött, és állva maradt volna, aztán mikor visszavágtam neki, zavarba jött. Mire magához tért, a fejem kitisztult és kibokszoltam. Aztán elkezdtem melózni és kiütöttem őt a tizedikben." Fox aztán zsinorban újabb hat kiütéses győzelmet ért el a LaMotta meccsig, köztük kétszer is kiütötte George Kochant. LaMotta 1941-óta profi, és már 78 mérkőzése volt. Nem egy túl nagy ütő, de agresszív és rettentően szívós és ütésálló, eddig senkinek nem sikerült padlóra küldenie. Még 1943-ban leütötte Robinsont, majd pontozással legyőzte. Igaz, korábban már kikapott tőle egyszer, majd utána még háromszor. Jake legutóbbi mérkőzésén, Fox előtt két hónappal, meglepetésre pontozással veszített az erős közepes Cecil Hudson ellen, ahol bár a mérkőzésvezető LaMottát látta jobbnak, azonban a pontozók Hudsont. Tehát, ha belegondolunk, LaMotta nem is tűnt annyira egyértelműen esélyesnek, még akkor sem, ha ő volt hazai pályán. Igenám, de Billy irányítói, Frankie Carbo cimborája, vagy éppen az embere, "Blinky" Palermo és Frank Palumbo. Palermo nem csak Fox menedzsere volt, hanem még számos más élversenyzőjé is. Palumbo, Frank Sinatra barátja, LaMotta menedzsere Al Silvani, Sinatra egykori testőre és szintén barátja.
"LaMotta bukásának oka: "csalást" kiáltanak" címmel kezdte a beszámolóját a mérkőzésről a Ring magazin. "Tami Mauriellohoz hasonló bukást szenvedett el ugyanabban a ringben Jake LaMotta, Billy Fox ellen a Madison Square Gardenben, ahol egy ütőjátékos ütéseit kitartóan nyelte Bronx hűséges és népes városrészéért. A ring egyik végéből a másikba lett verve, miközben a lábai megroggyantak a gonosz büntetéstől. LaMotta ittasan támolygott, közben kevés ellenálást tanúsított a Philadelphiai, dühös kétkezi támadásával szemben, amikor Frank Fullam megállította a mérkőzést a negyedik menet végefelé. LaMotta teljesítménye megdöbbentette a teltházat jelentő, 18.345 kilátogató nézőt, akik 102.521 dollárt fizettek, hogy láthassák az összecsapást. Az első menet kivételével, ahol megmutatta régi agresszivítását, amit minden New Yorki annyira jól ismert. 167 font, az eddigi legnehezebb súlya, amióta fő attrakció. Jake lassúnak és lomhának tűnt, és csak villanásai voltak a mérkőzésen. LaMotta elég könnyedén nyerte a nyitó menetet, ekkor Fox, megengedte a Bronxinak, hogy diktálja az iramot. A másodikban, Fox egy jobbost csapott az állára. LaMotta lábai meghajlottak, megingott és hátrált. Közben Billy próbálta kihasználni pillanatnyi előnyét, számos balhoroggal rázta meg Jaket. LaMotta gonoszul fintorkodott és fenyegető gesztusokat tett az öklével, de Foxot ez nem rémítette meg. Billy nyugodtan bokszolt, módszeresen folytatta, jabeket döfött LaMotta arcába, Jake belemanőverezett erős nyitó jobbkezesekbe. LaMotta a harmadikra úgy jött ki, mintha színészkedne, és talált két jó jobbossal Fox állára. De Billy lerázta őket, LaMottát háttal a kötélhez kényszerítette, az egyik semleges sarokba kanyarodtak, ahol külharcból a Bronxi vad testütéseket kapott cserébe. Jaket kétségtelenül megsebezték ezek, és kétszer a kötelek tartották meg a viharos ütések közepette. Folytatódott a roham, Fox gyorsan szorult helyzetbe hozta LaMottát a negyedikben. Variálta a támadást a fejre és a testre, a Philadelphiai könyörtelenül hajtotta LaMottát. Néhány alkalommal Jake térdei megcsuklottak és úgy látszott, hogy a karrierjében előszőr padlóra megy, de megtagadta, hogy lemenjen. Az affér vérfürdővé fejlődött, LaMotta túlságosan távol volt, hogy visszajöjjön a küzdelembe. Ahogy Fullam megpróbálta leállítani a mészárlást, LaMotta félrelökte a játékvezetőt, és elengedett néhány gyengébb ütést Foxra, de miután Billy elküldte őt, miközben újra tántorgott, Fullam eldöntötte, hogy elérték a határértéket és közbelépett. 2 perc 26 másodpercél állt az óra a menetből. Számos mentség és verzió született, ami LaMotta összeomlását magyarázza. A legtöbb újságíró bundának nevezte. De sok publicista nem írta alá, hogy ez egy előzetesen megbeszélt fikszált meccs, amibe Jake beleegyezett, hogy veszít. Kétségtelenül voltak olyan jelentések, amik azt terjesztették, hogy az utolsó pillanatban fogadási pénzek áramoltak Foxra, a Gus Lesnevich félnehézsúlyú világbajnokságáért. Ha Fox megverte volna Lesnevichet, sokan nem lettek volna meggyőződve róla, hogy nem-e megvették a címet. Nem csak Fox menedzsrei szenvedtek kemény vereséget azon az éjszakán (kb 9000-en), amiből nem tudni, hogy hány ezer dollárt buktak azok akik Billy győzelmére fogadtak. Tény, hogy a Fox mögött a Philadelphiai fogadók, kemény szerencsejátékosok, és az öregedő Lesnevichet már nem tartották annyira jónak, LaMotta már puhul a kora és a túl sok kemény csata miatt. Végül is a legkeményebb kő is meddig állhat ellent a szüntelenül csöpögő víznek? A LaMottaféle kemény harcosok bizonyára nem erősödnek az állandó büntetésektől. A Bronxi soha nem volt egy különleges bokszoló. Főleg a keménységében, kitartásában, szívósságában bízott, ami kisegítette számos alkalommal. Ha garantálta, hogy veszít Fox ellen, akkor ez nem annyira látszott, mivel bátran szembeszállt a vérengző Billyvel, aki megingatta őt. Választhatott volna egy sokkal könnyebben kivezető utat, egy vagy két leütéssel a végére. Szélhámosság volt? A találgatásod éppolyan jó, mint az enyém, de nem hinném, hogy az volt. Jelentős, ha visszanézzük LaMotta három legutóbbi meccsét a Fox elleni küzdelem előtt. Márciusban Jake, a váltósúlyú Tommy Bellel találkozott a Gardenben. Júniusban, LaMotta egyszerűen "nehéz" középsúlyú, 164 font körül volt a 155 font súlyú Tony Janiro ellen, ami súlykülönbség megerőltető volt számára. A korai menetekben lassú és bizonytalan volt, és a fürge, okos Janiro majdnem borsot tört az orra alá. Aztán a fiatal Tony komoly hibát követett el, félre rakta a gyorsaságát és a bokszkészségét és odaállt ütéspárbajra LaMottával. LaMotta ereje és erős testütései legyengítették fiatal ellenfelét. Szeptemberben pedig egy igazi összacsapáson, Cecil Hudson egy kicsit többre vette LaMottát, mint egy testedzés, így voltaképpen a javára döntöttek Chicagóban. Ez a három mérkőzés - Bell, Janiro és Hudson ellen - meggyőzte az embereket, hogy LaMotta többé már nem az a bunyós, aki volt, és veszélyesett lépett, amikor szembenézett egy nehezebb, fiatalabb Billy Foxszal, akinek napjainkban a legpusztítóbb ütései vannak a ringben. Igaz, hogy az ő 51 mérkőzéséből 50 KO-s rekordja közül jópárat kétes minőségű ellenfél ellen érhetett el, de ahogy Jack Dempsey mondta egyszer: Még akkor is, ha teljes lángon égsz, és megtapasztalsz egy igazi verést, akkor az sokakat tönkre tehet."
Mivel már a találkozó előtt egész New Yorkban híre járt, hogy a fehér ökölvívó le fog feküdni, egyes fogadóirodák törölték is a mérkőzést. Azonnal vizsgálat következett, LaMotta mindent tagadott. Rossz szereplését vesebántalmaival magyarázta. Mivel semmiféle orvosi igazolást nem tudott felmutatni, a bevételét visszatartották, hat hónapra felfüggesztették a rajtengedélyét. LaMotta elmondta, hogy a bal oldala megsérült a mérkőzésre való felkészülés közben, és, hogy az orvos azt tanácsolta, hogy mondják le a küzdelmet. Azt vallotta, hogy Fox megütötte a korábban már sérült területen és ez lényegesen akadályozta. LaMotta miután elhagyta a kerületi ügyész irodáját. Kilépéskor újságírók fogadták, akik megkérdezték tőle, hogy a mérkőzés fix volt-e. LaMotta azt válaszolta, hogy, neki nincs semmi mondanivalója. "Csak annyit tudok hogy a legjobb tudásom szerint küzdöttem, és jó formában voltam. Aztán megemlítették, hogy látták őt az ellenfél menedzserével, a gengszterekhez közel álló Blinky Palermoval. LaMotta annyit mondott: " Olvastam róla, de minden amit mondhatok, hogy ez egy szemenszedett hazugság."
A bűnvádi eljárást aztán bizonyítékok hiányában megszüntették. Több, mint 10 évvel később, mikor a Carbo és IBC klikket felgöngyölítették, "fény derült az igazságra". LaMotta beismerte, hogy százezer dolláros ajánlatot kapott arra az esetre, ha elveszíti a mérkőzést. Állítása szerint ezt visszautasította, de amikor lefekvés esetére biztos ígéretet kapott, hogy végre megkapja a régen várt világbajnoki mérkőzést, vállalta a dolgot. Azt is elmondta, hogy előzőleg már kapott egy hasonló ajánlatot Tony Janiro ellen, ezt azonban visszautasította és győzött is. LaMotta akkori feleségét, Vikkit, Joey mutatta be őket egymásnak. Három hónappal később már házasok voltak. Vikki, egy akkor 16-18 éves külvárosi kiscsaj volt, mit kiscsaj, egy bombázó. Platinaszőke, amolyan Marilyn Monroe képződmény. Egy esélyleső csaj, aki azért közben jobbra is, balra is szaporán villogtatja bogár szemeit, miközben Jake időnként megtébolyodik a féltékenységtől. Szóval, történt, hogy LaMottát összehozták Tony Janiroval, ezzel a fiatalabb, jóvágású váltósúlyúval. Vikki értékelte a fiú kiállását, nem győzte dícsérni, hogy milyen jóképű. Világos, hogy LaMotta pumpája egy kicsit felment. Amikor az újságírók megkérdezték, hogy mi a véleménye az ellenfeléről, LaMotta így válaszolt: - Gyönyörű gyerek. Olyan szép, hogy nem is tudom, hogy kiüssem-e, vagy inkább megkúrjam. Talán ez az egyik oka, hogy azt az előző, hasonló ajánlatot, Tony Janiro ellen, már csak presztizsből sem vállalta? Janiro jól kezdett, de aztán LaMotta többször is keményen elkapta a köteleknél, és miközben zárótüzet zúdított Tony arcára, közben kikiabált a ring mellett ülő, rémüldöző feleségének: - Még mindig jó képű? Még mindig jó képű? Aztán jött a Billy Fox elleni meccs. LaMotta még évekkel később sem volt hajlandó megnevezni azokat, akik a csalásra rávették. Bátyja Joey LaMotta, aki a menedzselésében is részt vett, elárulta, hogy Blinky Palermo, Bill Dally és Tom Milo voltak. Mindhárman rovottmúltúak, Palermo pedig Carbo jobbkeze a bokszbizniszben. LaMotta az életrajzi könyvében azt írja, hogy az első menetben megütögette ellenfelét és egy kicsit be is parázott. "Fox nem nézett ki túl jól. Jézus Krisztus, egy-két jab és mindjárt összeesik, egy kicsit be is pánikoltam." Azonban Fox nem volt beavatva, és a mérkőzés után megalázva érezte magát, mivel úgy érezte, hogy tisztességes küzdelemben győzte le a "Bronxi bikát". Fox alapvetően azt mondja, hogy LaMotta erős volt, de eléggé lassú, és ha birkózni próbált volna, nem lett volna esélye. Közel 7 font súlyelőny szólt Fox mellett. Fox megragadta az alkalmat, beleadott apait anyait, érzése szerint talán el is törte LaMotta egyik bordáját, látta az arcán a fájdalmat. Másnap, "bunda, bunda, bunda", harsogták az újságok. Ez elszomorította, így rákérdezett a menedzserére, a kétes hírű Palermora. Blinky megesküdött neki a feleségére és a gyerekeire, hogy nem volt fixált a meccs. Ez félig-meddig meggyőzte Foxot. De ugyanakkor gyanakodott is, hisz emlékezett, hogy pl. Lerry Kellum ellen bunyózott, majd néhány nap múlva ugyanazt az arcot, mikor ringbe lépett ellene, már Andy Hollandként mutatták be. Nem tetszett neki, de befogta a száját. A mérkőzés után Ring magazin is finoman vizsgálódott és lám, arra a következtetésre jutottak, hogy nincs bizonyíték a bundára. Szóval, LaMotta kiütést színlelt, azonban a térdei megrogytak. A "Bronxi bika" tagadta, hogy bunda lett volna, de több mint 10 évvel később eskű alatt vallotta, hogy az volt. Hogy mi a teljes igazság? Talán sosem tudjuk meg, ezért döntsék el önök...
...én pedig hamarosan folytatom onnan, ahol abbahagytam.
Leibinger Gábor
