A profi ökölvívásban egészen a kezdetek óta a nehézsúlyú mérkőzések vonzzák a legtöbb nézőt és szállítják a legnagyobb bevételt a szervezők számára. A királykategóriában azonban számos olyan eset előfordult már, hogy valamilyen oknál fogva nem jöttek össze azok a meccsek, melyeket a szurkolók és a szakemberek a legjobban szerettek volna. Legújabb írásunkban a Maxboxing cikkét fordítottuk le, hogy bemutassuk a legjelentősebb nehézsúlyú ütközeteket, amiket soha nem láthattak a rajongók.
John L. Sullivan vs. Peter Jackson
John L. Sullivan gyakran kérkedett azzal hogy bárkit meg tud verni a súlycsoportjában. De az egyetlen kikötés amit Sullivan elfelejtett megemlíteni, hogy az ellenfél nem lehetett színesbőrű. John L. Sullivan volt a „modern” (vagy Quennsbury) korszak első olyan bokszolója, aki meghúzta ezt a „színhatárt” és nem volt hajlandó ringbe lépni színesbőrű ökölvívók ellen. Mennyivel másképp alakulhatott volna az ökölvívás története, ha az első fekete nehézsúlyú bajnok Peter Jackson és nem Jack Jackson lett volna. Egy tökéletes, rasszizmustól mentes világban Peter Jackson lehetett volna az első fekete versenyző, aki megszerzi a sportág legnagyobb díját. Néhányan kételkednek benne, hogy Jackson le tudta volna győzni John L. Sullivan-t – az akkor már öregedő világbajnokot – amennyiben megkapta volna a lehetőséget. Senki nem veszi figyelembe a képességeit és azt az úriemberhez méltó viselkedést, amit Jackson magában hordott a ringben és a ringen kívül is. Jackson királyhoz méltó uralkodói magatartása miatt kiérdemelte a „Fekete Herceg” becenevet. Ezzel szemben a kötelek között a gyorsaság és az erő egy kegyetlen elegyét, valamint egy igencsak kifinomult boksz intelligenciát vonultatott fel ellenfelei megsemmisítése érdekében. Jackson egy fenomén volt, egy őstehetség aki balszerencséjére 100 évvel korábban született a kelleténél. J. Corbett, a nehézsúlyú bajnok, aki bokszolt egyszer Jackson-nal, de miután később világbajnok lett, soha nem adott neki lehetőséget egy újabb mérkőzésre. Íme, Corbett véleménye Jackson-ról jóval a pályafutása befejezése után: "Még ma is, 33 év után is fenntartom, hogy ő volt a legjobb bokszoló, akit valaha láttam.” És talán ő lett volna a legjobb nehézsúlyú bajnok is.
James Braddock vs. Max Schmeling
Az ahogy James Braddock elnyerte a címet Max Baer-től, valóban egy inspiráló, nagyszerű sztori volt. Braddock ez alapján kapta Damon Runyon-tól a híres ’Cinderella Man’ nevet. De ahogy váratlan győzelme után befagyasztotta a világbajnoki címet, már nem igazán emelte őt a Hollywood-i legendák sorába. Braddock 1935 június 13-n szerezte meg a címet és egészen 2 évig, 1937 június 22-ig őrizte azt eléggé érdekes módon. Ugyanis ez alatt az idő alatt Braddock nulla alkalommal védte meg a címét, miközben csak egy extravagáns szerződés ellenében lépett volna ringbe Joe Louis ellenében. A szerződésben az állt volna, hogy Braddock a jövőben a bajnok (ezesetben Joe Louis) minden címvédéséből befolyó pénzösszegből megkap 10 százalékot. Ezalatt a két év alatt, amíg Braddock sikeresen jegelte a címét, Schmeling volt az első számú kihívó és kettejük összecsapása már ki is volt tűzve 1936 szeptember 30-ra, New York-ban. De Braddock elállt a címvédéstől egy kézsérülés miatt, amit néhányan csak egy kifogásnak tartottak, hogy Braddock megússza a meccset (és a dolgok azóta sem változtak sokat az azóta eltelt majd’ 100 évben). A New York-i Atlétikai Bizottság Schmeling-nek kedvezve még egy állásfoglalást is kiadott, mely szerint "A Bizottság megtiltja Braddock-nak, hogy bármilyen formában mérkőzést kössön le Jou Louis-al, mielőtt megvédené a címét Schmeling ellen.” Ez a bejelentés azonban kevésnek bizonyult, Braddock továbbra sem fogadta el Schmeling kihívását. Természetesen ebben szerepet játszott a politika is, az hogy Amerika nem akarta a sportág legnagyobb kincsét a fasiszta Németországban tudni, amire azért igen nagy esély lett volna ha létrjön a mérkőzés, figyelembe véve a két bokszoló akkori állapotát és képességeit. Ez a politikusok által gyakorolt nyomás, mint pl. az 1980-as Olimpia bojkottja ami Amerika távolmaradását eredményezte; egyértelműen bizonyítja, hogy a politikának nincs helye a sportban.
Jack Dempsey vs. Harry Wills
Íme egy újabb eset, amikor faji kérdés szabott gátat egy nagyszerű nehézsúlyú bajnoki meccs létrjöttének. Az elfogulatlan Ring magazin Wills-t rangsorolta az elsőszámú nehézsúlyú kihívónak, egy hat évig tartó időszak nagy részében. Ennek ellenére sosem kapott esélyt a cím megszerzésére, amit abban az időben Jack Dempsey birtokolt. Néhány szakíró véleménye szerint Dempsey tudta, hogy nem tudná legyőzni Wills-t. Bizonyos értelemben nehéz Dempsey menedzserét, Rickard-ot hibáztatni amiért nem hozta tető alá ezt az összecsapást, mivel Rickard-ot megrémítették azok a rasszista tettek és az a lincshangulat, amit az általa promotált Jack Johnson – Jim Jeffries mérkőzés hozott. Tehát ez az ütközet sem jött létre de sem Dempsey, sem Wills nem okolható ezért. A kitűzött meccset kétszer törölték. Első ízben pénzügyi okok miatt nem jött létre a találkozó (amit egyébként South Bend-ben, Indiana államban rendeztek volna meg július 4-én), mivel Rickard felháborító biztosítékokat követelt. A második alkalommal a New York-i kormányzó Alfred Smith szólt közbe, aki félt a rasszista megnyilvánulásoktól Dempsey esetleges veresége esetén, és törvénnyel fenyegetőzött, ami végülis meghiúsította a tervezett New York-i összecsapást. Wills 50.000 dollárt kapott a meccs elmaradása miatt, Amerikának pedig maradt a szégyen.
Gene Tunney vs. Jack Sharkey
Pénzügyi okok miatt hiúsult meg a Sharkey-Tunney ütközet is, miután a bajnok Tunney figyelmét teljes mértékben egy lehetséges Dempsey elleni visszavágó kötötte le. De ki dilemmázna, amikor ilyen nagy számokról beszélünk? Az első meccsük több mint 120 ezer szurkoló előtt zajlott, míg a visszavágó több mint 2,6 millió dollárral kecsegtetett. Abban az időben ez óriási összegnek számított, olyannak amit egy kihívó sem tudott volna biztosítani. Sharkey-nak is része volt abban, hogy nem tudta tető alá hozni ezt a meccset, mivel Dempsey egy vitatható kiütéssel (akkor ütötte ki Sharkey-t, amikor az leengedte a kezeit, hogy a bírónál reklamáljon valamiért) legyőzte őt 2 hónappal a Tunney elleni második összecsapás előtt. Később ismét balszerencse érte Sharkey-t, miután Tunney a Dempsey elleni visszavágó után úgy döntött, hogy visszavonul és hátrahagyja címét a trónkövetelőknek. (Utolsó mérkőzésén ugyan még kiütötte Tom Heeney-t, de ez egy olyan meccs volt, ahol mindenki biztosra vette a győzelmét.) 4 évvel később Sharkey végülis elnyerte a nehézsúlyú bajnoki címet, de ez már nem hozta számára azt az anyagi elismerést, amit a Tunney elleni ütközet jelenthetett volna.
Rocky Marciano vs. Nino Valdez
A Szikla (ezúttal az igazi, nem Rahman) 1952-től 1955-ig őrizte a nehézsúlyú világbajnoki címet. 1953-ban és 1954-ben a Ring magazin szokásos év végi ranglistájuk felállításánál Valdez-t rangsorolta az elsőszámú kihívóként. Ez idő alatt Marciano kétszer védte meg a címét, Ezzard Charles (akit Valdez legyőzött 1953-ban) és Roland LaStarza ellen (aki az utolsó 8 meccséből kettőt elveszített). Valdez mindenképpen befért volna ezen kihívók közé. Néhányan már rámutattak Rocky gyenge pontjára, miszerint korabeli ellenfelei nem tartoztak a világverők közé és ez Valdez-re is igaz, amit néhány botlása igazol is. Valdez egy négy mérkőzéses vereség szériát produkált 1952 végétől 1953 első feléig, ezek közül az egyik az örökifjú Archie Moore ellenében. (Moore egy középsúlyban kezdő majd később félnehézsúlyban vitézkedő ökölvívó, korának egyik legnagyobb bokszolója – a szerk.) Mondhatjuk azt, hogy Valdez volt a legjobb azok közül, akik soha nem kapták meg a lehetőséget egy címmérkőzésre.
Floyd Patterson vs. Zora Folley vagy Eddie Machen
Amíg a nehézsúlyú világbajnoki cím ping-pong labda módjára ide-oda pattogott Patterson és Ingemar Johansson között, Zora Folley és Eddie Machen türelmesen vártak, hogy eljöjjön az ő idejük és lehetőséget kapjanak Patterson címének megszerzésére… amit azonban végül Sonny Liston menedzsmentje erőszakolt ki. Ezt megelőzően Patterson 1956-ban Archie Moore ellenében szerezte meg a bajnoki címet, majd menedzsere, Cus D’Amato keményen elkerült minden épkézláb kihívót három éven keresztül. ’56 és ’59 között (mielőtt első ízben bokszolt volna Johansson-nal) Patterson megvédte a címét a profiként akkor debütáló (!) Peter Rademacher ellen, majd Roy Harris, Brian London és Tommy Jackson következtek a sorban. Hát nem egy gyilkos névsor… Machen veszített ugyan pontszámából a Johansson elleni 1958-as vereséget követően, de mindössze ez az egy veresége volt 33 összecsapás során, tehát egész odáig veretlen volt. Ezt követően volt még egy veresége Zora Folley ellen, aki a másik igen erősen került kihívó volt abban az időben. Kettejük következő összecsapásán, amire 1958-ban került sor, a páros döntetlent ért el. Kétségtelen hogy ez a két srác többet tett, mint a fenn sorolt ’56 és ’59 közötti kihívók. Szintén nem számított hétpecsétes titoknak, hogy D’Amato óvta Patterson-t, egészen addig, míg a közvélemény nyomására belekényszerültek egy félig-meddig kemény címvédésbe a korábbi olimpikon Johansson ellen, amiből természetesen egy izgalmas összecsapás lett, így két további mérkőzés is kerekedett belőle. Ez kirekesztette Machen-t és Folley-t további 2 évre, amíg Patterson-t végül Liston el nem takarította a trónról egyszer s mindenkorra. Már csak ahogy írok erről az egészről is ideges leszek, szóval el lehet képzelni, ők milyen undort érezhettek akkoriban.
Muhammad Ali vs. Teofilo Stevenson
Ez nem egy tipikus eset, mivel egy amatőr ökölvívót vetünk össze a világ legjobb bokszolójával. A ’70-es években az amatőr ökölvívás még sokkal jobban hasonlított a profibokszra mint manapság, igazán izgalmas volt. Akkoriban még nem használtak fejvédőt és az ütések pontozása is sokkal jobban hasonlított a profiknál megszokotthoz. És igen, az amatőr Stevenson elég jó volt ahhoz, hogy veszélyt jelentsen Ali-ra… amennyiben a meccset kevesebb mint hat menetre tervezték volna. Nem volt ugyan szüksége rá, de Teofilio rendelkezett a meccsein egy bizonyos előnnyel. Egy olyan ember volt, akiről legendák keltek szárnyra és ezek a legendák már megelőzték őt a ringben. Valóban nagy előnye volt, hogy korábban nyert három olimpiai aranyérmet és számtalan nemzetközi versenyt.
Riddick Bowe vs. Lennox Lewis
Az eddig felsorolt párosításoknál mindig volt valami ok, amiért a kihívót elkerülték – egy váratlan vereség, pénzügyi okok, bőrszín, vagy rossz menedzselés. Itt azonban nem erről volt szó és a meccs meghiúsulásáért a felelősség egyenlő arányban terhelte Riddick Bowe-t és menedzserét, Rock Newman-t. Érvényes szerződésük volt, miszerint Bowe ringbe lép a Lennox Lewis - Razor Ruddock összecsapás győztesével az egyesített nehézsúlyú bajnoki címért. Ehelyett azonban eldobták a címüket (és vele együtt a méltóságukat is), hogy kitérjenek Lewis elől, ami azért is volt meglepő abban az időben, mivel a legtöbb szakértő Bowe győzelmét várta. Lehet, hogy Bowe emlékezetében még élt az 1988-as olimpián Lewis-tól a második menetben elszenvedett vereség? Igazából nincs rá elfogadható magyarázat, hogy a találkozót miért nem rendezték meg akkor, vagy legalább miért nem halasztották 1-2 évvel későbbre. Mert ez a csata végül sosem jött létre. Lewis korának legnagyobb nehézsúlyú bajnoka lett, miközben Bowe viccelődések céltáblájává vált híres Holyfield elleni trilógiáját követően.
George Foreman vs. Riddick Bowe
Soha nem értettem, hogy ezt az összecsapást miért nem hozták tető alá a ’90-es évek közepén. Elismerem, csak rövid ideig volt meg a lehetőség, de meg volt. Miután Foreman teljesen váratlanul kiütötte Moorer-t, egy Riddick Bowe elleni ütközet egy kézzelfogható pénzkereseti lehetőség volt. De Foreman ehelyett a még nagyobb pénz reményében Tyson-t kezdte hajkurászni a médián keresztül üzengetve neki. Majd a remény, hogy a Foreman-Bowe mérkőzés összejöjjön, szertefoszlott miután Bowe beleszaladt az akkor még ismeretlen Andrew Golota ökleibe. Foreman 1994 novemberében nyerte el a világbajnoki címet, amikor Bowe éppen igyekezett visszakapaszkodni az Evander Holyfield elleni visszavágón többségi döntéssel elszenvedett pontozásos veresége után. Senki nem vonta kétségbe, hogy Foreman a legjobb a nehézsúlyú mezőnyben, pláne hogy egyszerre birtokolta az IBF és a WBA övét is. Erre következő meccsén kikapott Axel Schulz-tól, de a pontozóbírók megajándékozták egy győzelemmel. Ez idő alatt Bowe nem próbálta meg visszaszerezni korábbi címeit, ehelyett inkább lecsapott a WBO övére és legyőzte a felejthető Herbie Hide-ot és Jorge Luis Gonzalez-t, mielőtt még sor került volna a két gyalázatos Golota elleni ütközetre. Tehát még egyszer a lehetőség adott volt kb. 1 évig, és egyértelműen több figyelmet érdemelt volna mint amennyit kapott.
2006. 01. 07. Bosco