A legjobb váltósúlyú meccsek 1981 óta

Nemrégiben visszaemlékeztünk a 25 éve megrendezett Sugar Ray Leonard vs Tommy Hearns összecsapásra, amely minden idők egyik legizgalmasabb bokszmeccse volt. Új írásunkban a váltósúly legjobb 10 mérkőzését vettük górcső alá az elmúlt 25 esztendőből. Az elmúlt években rengeteg kiváló világbajnoki mérkőzéseket láthattunk váltósúlyban (147 font) és bár egyik sem érte el a Leonard-Hearns színvonalát, azért mindegyiknek megvan a maga megérdemelt helye a bokszpanteonban. Íme a legjobb, világbajnoki címért kiírt váltósúlyú ütközetek az elmúlt 25 évből.

10. Donald Curry (WBA, IBF) - Milton McCrory (WBC) 

1985. december 6. Las Vegas. A Curry-McCrory volt az első címegyesítés váltósúlyban a Leonard-Hearns I óta és az elődökhöz hasonlóan az itteni győztes is joggal nevezhette magát a váltósúly vitathatatlan bajnokának. Curry a „Cobra” szakszerű, technikás bunyós, aki szépen hajlong a köteleknél, míg „Iceman” McCrory hidegvérű, koncentrált öklöző. Nem hiába Iceman. De higgadtsága csupán pár pillanatig tartott, Curry már az első másodpercekben elkapta egy keresztütéssel és végig uralta a nyitó menetet. Precíz kombinációi sorra törték át a WBC bajnok McCrory fedezékét. McCrory megpróbált váltani a másodikban, kihasználva hosszú karjait, próbálta távol tartani Curryt. 1:36-tal a menet vége előtt Curry közelkerüléssel megkontráz egy McCrory jabet, majd egy tanítani való horog landol McCrory állán, és a közönség már csak azt látja, amin a detroit-i bokszoló letaglózva fekszik a kötelek közelében. Megpróbál felállni, botladozik, hatra visszanyeri a kontrolt lábai felett, de Curryt már nem lehet megállítani. Nekifut McCrorynak és egy tökéletes jobbegyenest helyez el az állán, végképp megpecsételve sorsát. Curry hidegvérű kivégzése meggyőzte a bokszvilágot, hogy méltó örököse Leonardnak. Ezen a meccsen nem sok akciót láthattunk, de Curry magabiztos teljesítménye még hosszú ideig megmarad emlékezetünkben.

9. Milton McCrory – Colin Jones I (Vacant WBC Title)

1983. március 19. Reno. Leonard retina sérülése miatt feladta a WBC övet és a megüresedett cím toronymagas esélyese McCrory volt, főleg úgy, hogy a walesi Jonest jóformán senki nem ismerte Amerikában. Minden igazolódni látszott, mivel az első hat menetben McCrory simán kibokszolta Jonest, de a szívós brit nem adta fel, ez McCrory vérző orrán is látszott. A nyolcadik menetre Jones arca már vörösre váltott a sok ütéstől, de tovább folytatja McCrory presszióját, aki az utolsó menetek nagy részét visszavonulással töltötte, hogy sérült jobb karját védje. Jones veszélyes horgai egyre többet találnak a kilencedikben és úgy tűnt McCrory teljesen elkészült erejével, mikor az utolsó menet előtt leült a sarokban. De „Iceman” felszívta magát és iszonyatosan vad őrjöngésbe kezdett az utolsó három percben. Mikor kihirdették a döntetlent, McCrory szinte sokkot kapott, hihetetlen csalódott volt, míg Jones erkölcsi győztesként ünnepelte magát, miután ellenfele otthonában harcolta ki a döntetlent. A bajnoki öv betöltetlen maradt, a visszavágó elkerülhetetlen.

8. Milton McCrory - Colin Jones II (Vacant WBC Title)

1983. augusztus 13. Las Vegas. McCrory és Jones ezúttal a Dunes Hotel parkolójában csapott össze, és a kondíciók inkább voltak alkalmasak homok dűnék számára, mint világbajnoki összecsapásra. Árnyékban 40 fokot mértek, remek előjelek a napot amúgy is ritkán látó sápadtbőrű walesi számára. De McCrory még forróbb kezdéssel hangolt a mérkőzésre, mikor egy állra mért horog-keresztütés kombinációval lepte meg Jonest az első menetben. Mint az első meccsen, McCrory most is irányított az első menetekben, most már teljesen egészséges jobbkezével folyamatosan előzte meg Jonest fejre és testre egyaránt. De Jones hidegvérrel tűrte McCrory büntető-hadjáratát és türelmesen várta az alkalmat, hogy lecsaphasson. Ez az esély a hetedik menet végén érkezett el, amikor Jones kőkemény horga a kötelek közé küldte McCroryt. Az amerikai szépen felépült a nyolcadikra, de két horog a kilencedikben majd egy kemény jobbegyenes a tizedikben hirtelen közvetlen közelségbe hozta a győzelmet Jones számára. De ahogy pár hónappal korábban, McCrory megint feltüzelte magát az utolsó menetre és második nekifutásra megosztott pontozással végre betöltötte az üresen hagyott váltósúlyú trónt.

7. Oscar de la Hoya (WBC) - Ike Quartey

1999. február 13. Las Vegas. Sokan hasonlították – többek között Bob Arum is - ezt a mérkőzést a Leonard-Hearns I összecsapáshoz, bár egészében nézve ez talán túlzónak tűnhet, de a legjobbak között a helye. A két legenda egyébként részt vett a mérkőzés reklámozásában. Két fiatal bajnok csapott össze (inaktivitása miatt a WBA megfosztotta Quarteyt címétől), mindketten széles repertoárral voltak felvértezve. Az 1981-es „Superfight”-hoz hasonlóan az első öt menet nem igazán hozott komoly izgalmakat, aztán a hatodikban hirtelen mindketten padlóztak, mindketten egy balhorog következményeként. A hetedikben Quartey jobb kezesei szépen hizlalják a „Golden Boy” szeme alatti duzzanatot (újabb párhuzam a Leonard-Hearns meccsel), és Quartey a nyolcadikban is folytatja az ominózus „szem” támadását. Mint anno Leonard, De La Hoya is a végén jött lendületbe és bár a tizedikben csak megrogyasztotta, az utolsó menetben ismét sikerült leütnie a kihívót egy klasszikus, fejre mért balhoroggal. Quartey feltápászkodott, de a bajnok már betárazott, készen állva a végső megsemmisítésre, a végső kiütésre. De Oscar ellőtte a töltényeket, saját magát ütötte ki, mert Quartey nemcsak túlélte a hiriget, hanem képes volt megújulni a végére. De La Hoya megosztott pontozással győzött és természetesen a közvéleményt is megosztotta a döntés, mint az is, hogy mennyire volt nagyszerű ez a mérkőzés. A hatodik, az év menete lett a Ring Magazinnál.

6. Simon Brown (IBF) – Maurice Blocker (WBC)

1991. március 18. Las Vegas. A WBC szervezet világbajnoka Blocker és az IBF király Brown nem igazán akarta ezt a mérkőzést, ugyanis nagyon jó barátok voltak a magánéletben. De a lehetőség, hogy a három nagy szervezet címe közül kettőt egyesítsenek - és nem mellékesen a vele járó pénzösszeg -, elég nyomos indok volt, hogy egy éjszakára félre tegyék személyes érzelmeiket. A 188 cm magas Blocker kibokszolta a 175 cm-es Brownt az első két menetben, de a harmadik közepén Brown egy kegyetlen horoggal jelzi, hogy ő is feni a fogát a másik címre. A két barát nem kímélte egymást, kíméletlen ütések a negyedik majd ötödik menetben, Blocker többet Brown pedig energikusabban ütött. „Thin Man” Blocker képzett vívó volt, aki gyors kombinációival a hatodik és a kilencedik menet között vékony, de biztos előnyt szedett össze a pontozólapokon. De Brown ellenfélből hirtelen ellenséggé változott, szinte kiugrik a sarokból, mikor a tizediket jelzi a gong és dühtől elvakulva ront Blockerre. Jobbkezes keresztütés-balhorog kombináció a kötelekhez ragasztja Blockert és ha Mills Lane vezetőbíró nem avatkozott volna gyorsan közbe, akkor Brown tovább püfölte volna magatehetetlen barátját. Blocker kilencre nagyjából egyben volt, arcátlanul fogásba menekült, hogy túlélje a menetet. De egy hat ütést rejtő „csomag” után már csak arra marad ereje, hogy jelezze a bírónak, inkább befejezi. Egy kis bűntudattól vezérelve, hogy laposra verte barátját, Brown a bírón, az orvoson és ellenfele segítőin áthámozva magát szorosan átöleli barátját, biztosítva együttérzéséről. Brown egyesítette a címeket, ráadásul a mérkőzés barátságukat is kiállta.

5. Aaron Davis – Marc Breland (WBA)

1990. július 8. Reno. A Davis-Breland összecsapást joggal említik a klasszikusok között. Kegyetlen háború bontakozott ki a két New York-i között, a kihívó Davis kezdte a tűzijátékot, keményen megingatva a címvédőt egy brutális jabbel, ami valószínűleg eltörte Breland orrát. Majd tovább szilárdította előnyét, miután a harmadikban leütötte Brelandot, de a bajnok sem adta olcsón a bőrét, éles jabjeivel csúnya repedést okozott Davis jobb szeme alatt, ami szép lassan duzzanattá fejlődött. Persze Breland arca is szépen ki volt dekorálva, vérző orr és mély ütésnyomok fokozták az amúgy sem hétköznapi látványt. Szinte hihetetlen rövid idő alatt „elhasználódott” a két bokszoló.  A ringorvos állandóan Davis szemét vizsgálta, ami leginkább egy groteszk vérrel teli buboréknak hatott, azok után, hogy Breland a legjobb menetét hozta az ötödikben. Mindketten annyira közel voltak a kiütéshez és ez majdnem sikerült is nekik a rendkívül izgalmas nyolcadik menetben. A bekerített Breland rohamra indult a kilencedikben, majd legjobb fegyverével, jobbegyenesekkel próbálja demoralizálni Davist, de hirtelen és visszavonhatatlanul változik a szélirány, Davis egy hatalmas jobb csapottal telibe találja Breland törött orrát. A bajnok a padlón kiterülve kénytelen végig hallgatni Mr. Mills „let's get it on" Lane bíró monoton számolását. A kiütés pillanatában Davis két pontozónál is szűken vezetett, de Breland hatalmas lelkierőről és bátorságról tett tanúbizonyságot. A kilencedik, befejező menetet az év menetének választotta a Ring Magazin.

4. Felix Trinidad (IBF) – Luis Ramon Campas

1994. szeptember 17. Las Vegas. 56-0-ás rekord, 50 kiütés. A 23 éves „Yory Boy” Campas az „erősen kerülendő” kategóriába tartozó kihívók közé tartozott 1994-ben. Sokan hasonlították a már életében legendássá vált honfitársához, Julio Cesar Chavez-hez és nem is volt véletlen, hogy ez a mérkőzése Tito ellen, a Chavez-Meldrick Taylor visszavágó undercardjában kapott helyet. Trinidad negyedszerre próbálta megvédeni IBF címét és jól tudta, hogy eddigi legnehezebb próbatétele előtt áll. Tartva Campas veszélyes horgaitól, Trinidad sok elmozgással, éles jabekkel, hosszú jobbkezesekkel igyekezett távol tartani a kihívót a nyitó menetben. A másodikban Campas megpróbál váltani, közel kerül Trinidadhoz és a védjegyének számító balhorgával több kemény ütést visz be a bajnok bordáira. Majd egy szokatlanul rövid balhorog az arcra és Trinidadra máris számolni kell. De menekülés helyett Tito inkább farkasszemet néz az oroszlánnal és hihetetlen ütésváltásokkal tarkított belharc alakul ki a menet végére. A harmadik kezdetén egy Campas kombináció ismét Trinidadot hozza zavarba, aki kétségbeesését egy mélyütéssel próbálja enyhíteni, a bíró figyelmezteti. Nem sokkal később egy félelmetes jobbfelütéssel „Yori” újra tisztán talál, de a bíró közbelép, mivel Tito egy pillanattal korábban már mélyet ütött. Richard Steele pontlevonással honorálja a második övön alulit. A büntetés miatt feldühödve Trinidad közel merészkedik, szinte párbajra hívja Campast. A menet vége így telik el, Trinidad fejre és testre sorozza a kihívót, Campas részéről egyre kevesebb válasz érkezik. Tito rohama folytatódik a negyedikben, de Campas rendíthetetlenül állja a rakétaszerű ütéseket, miközben pontatlanul, de próbál visszatámadni. Egy fantasztikusan szoros küzdelemben végül Trinidad kerekedik felül, miután egy 23 ütésből álló sorozat végén egy rémisztő erejű horog szinte leszakította Campas fejét, Steele azonnal leállítja a mérkőzést 2:41-nél. Látványos teljesítménye a kilencvenes évek szupersztárjai közé emelte a Puerto Rico-i bokszolót, Campasnak pedig még három évet kellett várnia, hogy világbajnok lehessen.

3. Shane Mosley (WBC) – Oscar De la Hoya I

2000. június 17. Los Angeles. Sokak szerint ez a mérkőzés hasonlítható leginkább a Leonard-Hearns I összecsapáshoz. Leonardhoz hasonlóan, De La Hoya is fiatal, karizmatikus, olimpiai aranyérmes bokszoló, aki divíziójában a legnagyobb „moneymaker”. Bár Mosley nem volt magas és olyan merev, mint Hearns, némi párhuzam azért itt is akadt. Shane is egy „boxer-puncher volt” (34 meccs 32 KO), aki arra használta ellenfeleit, hogy az elitbe kerüljön, hogy addigra felépítse saját kis nimbuszát. Könnyűsúlyban, nyolc látványos címvédéssel már le is tette névjegyét, de sokan kételkedtek benne, hogy a súlycsoportváltás után nem túl merész húzás-e, szinte rögtön összekerülni a világbajnokkal. Mosley 4 cm-rel alacsonyabb, de ütőtávja hosszabb és pár grammal nehezebben lépett ringbe, mint Oscar, aki saját szerzeményére vonult be a csarnokba. 21 ezer néző a helyszínen és milliók szerte a világon láthatták, amint felpörögve jöttek ki az első menetre, földöntúli kézsebesség mindkét oldalon. Mosley vitte az első menetet, miután szépen találgatott jobbegyenesekkel, majd a másodikban már De La Hoya kerekedett felül, aki több testre mért ütéssel hozta zavarba ellenfelét. Mosley hozza a harmadikat, amiben egy jobbkezes után kissé meginog a címvédő, majd a negyedikben egy szolid horog inkább Oscar felé billenti a mérleg nyelvét. A találkozó első felében a „Golden Boy” tűnt meggyőzőbbnek, Mosley ráadásul meghúzódott a hátán, de a hetedikben pár pontos jobbkezessel jelzi, még csak most kezdődik a csata és az utolsó menetekben, ha szűken is, de egyértelműen látszik fölénye, mindig van válasza Oscar próbálkozásaira. De La Hoya ezen a mérkőzésen nem volt képes igazán tiszta balhorgokat bevinni, amivel már annyi mérkőzést megnyert, ő viszont nem tudott mit kezdeni Mosley gyors jobbjával, túl sok ütést szedett be a hirig során. Beszéljenek csak a számok: De La Hoya 718 ütést indított, Mosley-nál ez a szám 678. Viszont 284-257 arányban Mosley talált többet. A „power-punch”-ok százalékos találati aránya 57-37, szintén Mosley javára. Fölényét jól jelzi, hogy a tizedik menetben 65 százalékban talált ütéseivel. Az utolsó menetekben indított rohamával Mosley váltósúlyban is a csúcsra ért, megosztott pontozással legyőzvén a bajnokot a „Hall of Fame” felé vette útját…

2. Luis Collazo – Jose Antonio Rivera (WBA)

2005. április 2. Worcester, Massachusetts. Erről a parádés összecsapásról, amit a Jean-Marc Mormeck-Wayne Braithwate cirkálósúlyú találkozó undercardjában vívtak, bizony lemaradtak az amerikai televíziónézők, pedig Rivera és Collazo mindent megtett, hogy közönségszórakoztató mérkőzést produkáljanak. Rivera első ízben készült megvédeni címét, miután elhódította Michel Trabant orra elől a megüresedett WBA trónt a német szurkolók rosszallása közepette, míg a sérült Thomas Damgaard helyére beugró, fordított alapállású Collazo inkább tűnt áldozati báránynak, mint komoly kihívónak. Az első két akciódús menet után, a harmadikban felgyorsult az iram, kemény ütések cseréltek gazdát a kötelek mellett. Végig Rivera volt az agresszor, míg Collazo gyorsabb kezeivel és erőteljesebb kombinációival „szórakoztatta” ellenfelét. Igazi erőpróba lett mindkettejük számára a találkozó, fáradhatatlanul dolgoztak a másik megtörésén. Újabb remek ütésváltás zárja a hatodikat és innentől kezdve az előadás egyre és egyre jobb lett. A váltósúlyú történelem egyik legszenzációsabb tizenkét menetét láthattuk, nonstop ütésekkel büntették egymást, megállás nélkül. A végén Collazo megosztott döntéssel szerezte meg a WBA címet. Egy kicsit gyorsabb, egy kicsit pontosabb volt ellenfelénél és elég kemény ütést vitt be ahhoz, hogy ellensúlyozza Rivera elszánt törekvéseit. A mérkőzés eredményeként mindketten megkapták a lehetőséget, hogy élő adásban is bizonyíthassák rátermettségüket. Rivera a Showtime, Collazo az HBO és más „pay per view” csatornákon. Amit ezen a mérkőzésen mutattak, ez a legkevesebb…

1. Simon Brown – Tyrone Trice I (Vacant IBF Title)

1988. április 23. Berck-Sur-Mer, Franciaország. A megüresedett IBF címért kiírt találkozó az egyik legutolsó tizenötmenetes címmérkőzés volt a boksztörténelemben és ezen a viadalon valóban szükség volt a tizenöt menet majdnem összes másodpercére, hogy eldöntsék ki is a jobb öklöző. Már az első menet közepén hatalmas ütésekkel fárasztotta egymást a két „boxer-puncher”. A másodikban Trice egy rettenetes horoggal teríti be ellenfelét, majd egy kemény egyenes landol a fül közelében. A jamaikai Brown azonban szívós volt, testre próbál visszatámadni, a harmadik és ötödik menet között előveszi vívó képességét, de Trice-t ez sem akadályozza abban, hogy tovább zúdítsa ellenfelére legjobb ütéseinek tucatjait. A hatodikban azonban Brown kerekedik felül, kíméletlenül jön előre, bordán próbálja megfogni a fáradni látszó Trice-t, majd a hetedikben egy hatalmas jobbfelütéssel ingatja meg az amerikait. Az egyre gyengébb lábakon álló Trice sorra szedi be a pofonokat a nyolcadikban, de ahelyett, hogy összeomlott volna, az amerikai szinte újjáéledt az utolsó menetekre. A kilencedikben valóságos állóháború bontakozott ki, de Brown erőfölénye megint kiütközik, mikor a tizedikben kombinációk sorozatával hozza zavarba ellenfelét, de gongszó utáni ütés miatt tőle vonnak le pontot. Brown dühöngése csupán arra jó, hogy feltüzelje Trice-t, aki pontos ökölvívással viszi el a tizenegyedik menetet. A tizenkettedikben egy erős jobb-bal kombó megfogja Brownt, de „Mantequilla” kamatostul visszaadja, mikor három leütéssel „jutalmazza” Trice-t a menet utolsó 45 másodpercében. Az IBF szabályai szerint három leütés után nem ér véget a találkozó, így Trice-nak lehetősége volt, hogy túlélje a tizenharmadik menetet. Menekülve, az ellenfélbe kapaszkodva Trice sikeresen fogja vissza a türelmetlen Brownt. A tizennegyedikre újra életet lehelnek Trice-ba, aki egy kemény jobbkezessel meglepi Brownt, de a jamaikai nem hagyja válasz nélkül, közelről talál az arcon egy rövid jobbkezessel, Trice újra a padlón. Esés közben összefejelnek és a jamaikai komolyan felszakad a balszeménél. Minden erejét összeszedve Trice ötre feltápászkodik, de arra már nem marad kitartása, hogy túlélje Brown rohamát. Brown kíméletlen horga a rettenetes vég az amerikai számára, arra kényszerítve Steve "Body Bag" Smoger bírót, hogy azonnal leállítsa a mérkőzést, 2:29-nél.

2006. 10. 17.  Leone