Jelenleg Magyarországon a félnehézsúlyú súlycsoport kitüntetett figyelmet élvez a profi ökölvívásban, hiszen ebben a súlycsoportban vívja mérkőzéseit hazánk legeredményesebb profi bokszolója a WBO jelenlegi félnehézsúlyú világbajnoka Erdei Zsolt is. Ezért az oldal szerkesztői egyetértésben döntöttek úgy, hogy a félnehézsúlyú kategória, több részből álló sorozatban, részletesen kerüljön bemutatásra. Leibinger Gábor írásában nyomon követhetjük a súlycsoport kialakulásának történetét, bajnokait és azok mérkőzéseit, napjaink legjobbjait, majd a legvégén egy elemzést, ami "összeveti" az elmúlt évek nagyrészben ebben a súlycsoportban vitézkedő szupersztárját Roy Jonest, hogy vajon ő mit tudott volna kezdeni a kategória legnagyobbjaival.
1924 végén (a híres rendező Tex Ricardtól) elkészült a világ "legelső" boksz ranglistája, ami megjelent a nemsokkal korábban induló The Ring magazin 1925 februári hasábjain. (Hosszú-hosszú ideig az ott megjelent rangsor volt az általánosan elismert világranglista, és segíti ma is az eligazodást.) A legjobb félnehézsúlyúak rangsora a következőképpen nézett ki: 1. Gene Tunney 2. Young Stribling 3. Kid Norfolk 4. Mike McTigue 5. Ad Stone 6. Jeff Smith 7. Paul Berlenbach 8. Tony Marullo 9. Tommy Loughran 10. Jimmy Delaney.
Root, Gardner, O' Brien, Dillon, Levinsky, Carpentier Siki és McTigue vonulattal ellentétben a félnehézsúlyú divízió világbajnokság útjának egy másik "igazi" dátuma 1925 május 30-a, miután az "Astoria Assassin" Paul Berlenbach megfosztotta McTiguet a 175 fontos bajnokságtól, egyhangú pontozással a Yankee stadionban. Ezelőtt a dátum előtt még érvényben volt a "no decision" szabály, viszont innentől kezdve már nem volt lehetséges ilyen módon "eldönteni" a világbajnoki mérkőzések végeredményét. 1925 novemberében Berlenbach a 11. menetben technikai kiütéssel megvédte címét Slattery, majd 3 hónappal később pontozással 15 menetben Delaney, fél évvel később szintén pontozással Stribling ellen. 1926 július 16-án Jack Delaney egyhangú pontozással visszavágott Berlenbachnak. Ezután Delaney már inkább a nehézsúlyúakkal való csatákat kereste, a megüresedett trónért Maxie Rosenbloom és Jimmy Slattery mérkőzött meg 10 menetben a Connecticut állambeli Hartfordban. Slattery győzött, de csak a National Boxing Association (NBA) ismerte el a mérkőzést hivatalosan világbajnokinak. Az erős New York állam Atlétikai Bizottsága, helyette, Tommy Loughrant ismerte el az új bajnoknak, aki megverte az "agg" exbajnok McTiguet 15 menetben a Madison Square Gardenben. A kétségek eloszlottak, miután 1927 december 12-e éjszakáján a Gardenben Loughran egyhangú pontozással Slatteryt is legyőzte. Tommy 5 alkalommal is sorozatban megvédte a koronáját, beleértve azt az emlékezetes mérkőzést is, mikor leütötte, és majdnem kiütötte őt Leo Lomski. (Olyan nagyhírű öklözők ellen védte meg a címet, mint a volt váltósúlyú bajnok Pete Latzo, a volt váltó és középsúlyú bajnok Mickey Walker illetve a későbbi nehézsúlyú világbajnok James Braddock) 1929-ben feladta a félnehézsúlyú bajnoki címet és szeptember 26-án a jónevű nehézsúlyú versenyző Jack Sharkey ellen kezdett harcba. Sharkey azonban már a 3. menetben kiütötte őt. Tommy Loughran igazi vívó stílusú ökölvívó volt, aki megelőzte korát, hisz nagyszerűen alkalmazta a balegyenest, lábon fürgén tért ki jobbra-balra és hátrafelé a támadások elől. Legyőzte kora legjobb félnehéz és nehézsúlyú bokszolóit. 1934 márciusában a nehézsúlyú világbajnoki címért is megmérkőzhetett az akkori bajnok, az "emberhegy" Primo Carnera ellen. Carnera 39! kilóval volt nehezebb a korábbi félnehézsúlyú bajnok Loughrannél. 196 cm 122 kg 180 cm 83 kg ellen. A bátor és magabiztos Loughran derekasan helytállt mind a 15 meneten keresztül és csak pontozással veszített. Tommy panaszkodott is a mérkőzés után: "Állandóan rálépett a lábamra azokkal a hatalmas csülkeivel. Egyetlen egyszer sem tudott komolyabban megütni." Ez a párosítás napjainkban kb. úgy nézne ki, mintha a néhány évvel ezelőtti, fürge félnehézsúlyú Michael Nunnt (eltekintve attól, hogy ő balkezes) állítanánk össze a nagy és erős nehézsúlyú bajnok Vitali Klitschkoval, és Klitschko "mindössze csak" pontozással tudná legyőzni egy olyan mérkőzésen, ahol nem mondhatnánk, hogy Nunn teljesen alárendelt szerepet játszott.
Slattery 1930 február 10-én a Buffaloi Auditoriumban, többségi döntéssel Lou Scozza ellen elnyerte a megöresedett félnehézsúlyú címet. Õ, azután el is vesztette riválisával, Rosenbloommal szemben még az év június 25-én a Buffaloi Bölények stadionjában. "Slapsie Maxiet" az aktív napjaiban sok bokszrajongó nem kedvelte, elsősorban a fogásaiért, a tenyeres ütéseiért és a gyakran unalmas mérkőzéseiért. Jellemző, hogy az Abie Bain elleni címvédő mérkőzésére 1930 október 22-én a Madison Square Gardenben (az akkoriban elég csekély) mindössze csak 4.406 néző volt kiváncsi. 1931-ben folytatódott az NBA és New York állam szervezete közötti csata is. 1931 június 6-án a National Boxing Association megüresedettnek nyílvánította a címet, mivelhogy Rosenbloom nem védte meg azt a Bain elleni mérkőzés óta. New York állam bajnokságára korlátozódtak Rosenbloom címvédései, leszámítva az 1934 február 5-i Joe Knight elleni döntetlent. 1931 decemberétől a "legjobb" félnehézsúlyúak részvételével elindított "tornával" határozták meg Rosenbloom NBA koronájának az örökösét. A döntő mérkőzésre 1932 március 18-án a Chicagoi Stadionban került sor, ahol George Nichols 10 menetben legyőzte Dave Meiert. 1933 február 14-én Bob Godwin a "Floridai Hurrikán" West Palm Beachen a 6.-menetben megállította Johnny Milest. Hat nappal később a Florida állambeli Lakelandben a déli félnehézsúlyú bajnok Joe Knight megverte Eddie McCarthyt 7 menetben. 1933 március elsején Knight és Godwin megmérkőzött 10 menetben az NBA félnehézsúlyú bajnokságért. Godwin pontozással győzött és elnyerte a címet. Rosenbloom, aki "tartotta" a New York állam verziójú világbajnokságát, sorban megvédte a címet Slattery és Scozza ellen. 1933 március 10-én egyhangú döntéssel legyőzte Adolf Heusert és két héttel később (ő ragaszkodott a korai dátumhoz) megszerezte az új NBA bajnok Godwin koronáját a Madison Square Gardenben felállított ringben. Godwin jobbszeme felett mélyen felrepedt valamelyik edzésen, ez lett ütve már a startnál. Rosenbloom kétszer leütötte őt az első menetben és ez a sérülés szétnyílt a másodikban. A bíró, Peter Hartley a 4.-ben leállította a mérkőzést. Godwin - írta Nat Fleischer a The Ring magazinban - repedését 5 öltéssel tették rendbe a mérkőzést megelőző napon, és délután a mérlegelésen mindkét szeme felett tapasz volt látható, ami nem alkalmas a ringbe lépésre egy olyan "rafinált" ficko ellen mint Rosenbloom. - főleg egy ilyen csapkodó ellenféllel szemben. Rosenbloom visszaszerezte az általános elismertségét, miután egymásután kétszer is megvédte a koronáját, megosztott pontozással legyőzte a korábbi váltó és középsúlyú bajnok Mickey Walkert Chicagoban és döntetlenül mérkőzött a Miamibeli Madison Square Garden Stadionjában Joe Knightal. 1934-ben a sokszor aggodalmaskodó NBA másodjára is elismerte Rosenbloomot bajnoknak. De, 1934 november 16-án Maxie el is veszítette a címet megosztott pontozással Bob Olin ellen a Gardenben. Alig egy évvel később Olin az első címvédő mérkőzésén adta tovább a koronát a színesbőrű John Henry Lewisnak. Habár, Lewis eredményes félnehézsúlyú bajnok volt, megverte a visszavágon Olint, a brit Jock McAvoyt és Len Harveyt, Emilio Martinezt és Al Gainert, New York állam Atlétikai Bizottsága megfosztotta őt a címtől, mielőtt ő megmérkőzött volna a "barna bombázó" Joe Louisal a nehézsúlyú koronáért. (Lewis anyagi helyzete nem volt túl rózsás, a látása is akkor már megromlott, de John Henry ragaszkodott a mérkőzéshez. A "barna bombázótól" bemutatót várt a közönség, de ő, emberségből rövid ideig hagyta szenvedni John Henry Lewist és már az elején, az első menetben kiütötte.) A bizottság három embert jelőlt ki, akik eldönthették a bajnokság sorsát....Tiger Jack Fox, Al Gainer és Melio Bettina. Az eliminációs mérkőzésen 1938 november 29-én a New Yorki Coliseumban Tiger Jack Fox egyhangú pontozásos győzelmet aratott Al Gainer felett 15 menetben. Fox megmérkőzött Melio Bettinaval aki megállította őt a 9. menetben a Madison Square Gardenben a New York állam Atlétikai Bizotság félnehézsúlyú világbajnoki koronájáért. 1939 június 19-én, négy és fél hónappal a Bettina V Fox mérkőzés után a National Boxing Association visszavonta Lewis bajnoki státuszát "részleges vakság" miatt. Az NBA Washingtonban kihirdette a döntését miután Lewist megvizsgálta két orvos és egy szemspecialista. A legjobbak rangsora ekkor így nézett ki: 1. Billy Conn 2. Melio Bettina 3. Gus Lesnevich 4. Len Harvey 5. Jock McAvoy. 1939 július 13. New York, Madison Square Garden, az egyik sarokban Melio Bettina, a másikban Billy Conn. Bettina, megdörzsöli a cípő talpait, hogy ne csússzanak, majd gong. A fordított alapállású Bettina a törzsét enyhén megdöntve próbálja becserkészni ellenfelét, Billy balegyenesezik, elmozog, majd közelről fog. A bíró szétválasztja öket, Melio is az elől levő kezével dolgozik, majd a menet végén elenged egy hatalmas balhorgot, de nem talál tisztán. A 4. menet elején lassan méregetik egymást, majd az erősebb fizikumú, de lassabb Bettina egy horogzáporral támadja meg ellenfelét, több ütés keményen talál, Conn azonnal lefogja. A menet végefelé jó balegyenes jobbfelütés kombináció Conn részéről, Melio néhány horoggal válaszol, majd vége a menetnek. A hatodikban a 173 és 3/4 font súlyú Bettina mintha lassulni és fáradni látszódna, Conn (170 1/2) balegyenesekkel oktatja, ő uralja a szorítót. 9. round. Ugyanott folytatódik, ahol az előző menetek abba maradtak. Billy Conn az óramutatóval megegyező irányban mozog el és lövi ki a balegyeneseit, amik nagyrészt találnak is, ellenfele pedig egy-egy horog összetétellel megrázza magát. A menet végén beugrásból egy szép bal-jobbegyenes balhorog összetétel utolsó ütése talál az ír fiúnak. A 11. menetben Bettina többször is vad, kétkezes rohamba kezd, ellenfelét a kötélhez szorítja. 14. menet. Conn továbbra is jabeket üt, Melio egy hátsókezes egyenest indít...és az ír fiú féltérdre esik. Nem, nem, ez csak csúszás volt, a bíró megtörli a kesztyűit és mehet tovább. Conn balegyenesezik és fürge lábmunkával alacsonyabb ellenfelét az ütőtávon kívül tartja. 15. az utolsó menet. Bettina érzi, hogy hátrányban van, ütészáport zúdít az ellenfelére, de már fáradtak, így sok a fogás, dulakodás. Kemény ütéspárbaj mindkét részről, majd vége a mérkőzésnek. Egy nem túl izgalmas, inkább taktikus mérkőzésen egyhangú pontozással győzött Billy Conn. Az NBA beleegyezett, hogy a Bettina V Billy Conn mérkőzésnek a győztesét ők is elismerik az új bajnoknak. Így megszünt a kettős bajnokság és Billy Conn "univerzálisan elismert" félnehézsúlyú világbajnok lett. Billy két hónappal később ismét legyőzte Bettinat, majd mégjobban megszilárdította a címét, amikor novemberben megverte Gus Lesnevichet. Később a visszavágó mérkőzésen újra legyőzte Lesnevichet, és Conn lett a 4. félnehézsúlyú bajnok, aki lemondott a koronáról és feljebb lépett a nehézsúlyúak rangsorába. Azzal a nem titkolt szándékkal, hogy megverje a hírhedt "barna bombázót". Miután legyőzte Gus Lesnevichet a félnehézsúlyú rangsor 2. helyezettjét, a következő szavakkal "adta le a koronáját". - Nézd Gus, te rossz bokszoló vagy, de jó srác. Odaadom neked a félnehézsúlyú világbajnokságot, én már úgysem tudok vele mit kezdeni. Mit ér a királyság, ha nincsenek trónkövetelők? Megyek és megverem Joe Louist, aztán én leszek a világ legjobb bokszolója.- Lesnevichnek egy kicsit még várnia kellett a világbajnoki címre, mert az NBA Melio Bettinat és Anton Chrisforidist mérkőztette a címért 1941 januárjában. Christoforidis győzött egyhangú pontozással a Cleveland Arénában, de nem örülhetett sokáig a királyságának. A New Yorki Atlétikai Bizottság visszautasította az NBA bajnok elfogadását, és nem fogadta el a New Jersey Boksz Szövetség megbízottja Abe Greene sem ezt a szituációt. Greene egy négy emberből álló eliminációs tornát javasolt, Christoforidis, Lesnevich, Jimmy Webb és Tommy Tucker részvételével. 1941 február 24-én Webb TKO-val a 9. menetben legyőzte Tuckert egy 15 menetesre tervezett mérkőzésen a Madison Square Gardenben. Május 22-én Lesnevich kipontozta Christoforidist a New Yorki Szövetség által elismert eliminációs mérkőzésen, az NBA pedig Chistoforidis "címvédő mérkőzésének ismerte el az összecsapást", két nappal később. Ezután "színpadra került" a félnehézsúlyú világbajnokságot eldöntő mérkőzés, mind az NBA mind a New Yorki Szövetség részéről.
Webbet "kifacsarták" már egy másik meccsen, mielőtt megmérkőzött volna Lesnevichel. Július 28-án szembenézett Mose Brownal egy 10 menetesre tervezett mérkőzésen a Pennsylvania állambeli Millvale-i Hickey parkban, ahol is zavarba jött és kiütéses vereséget szenvedett a 2. menetben. Miután Brownak nem volt meggyöző a recordja, hisz megállította őt George Burnette csaknem két hónappal a Webb KO előtt, ezért határoztak úgy, hogy Lesnevich a rangsorban a következő versenyzővel, Tami Maurielloval meccseljen a címért. Tami padlóra küldte a 4. menetben 9 számolásig, de Lesnevich nyerte a mérkőzést egy nagyon szoros vitatott pontozással. Eddie Joseph vezetőbíró Mauriellonak adott 10 menetet, Lesnevichnek ötöt, de a pontozóbírók meg Gusnak a mérkőzést. A visszavágón három hónappal később, 1941 november 14-én Gus Lesnevich már egyhangú döntéssel látszott és bizonyult is jobbnak. A bajnok: Gus Lesnevich 1. Booker Beckwith 2. Mose Brown 3. Jimmy Bivins 4. Tami Mauriello 5. Jimmy Webb 6. Anton Christoforidis 7. Erv Sarlen 8. Oscar Rankins 9. Teddy Yarosz 10. Joey Maxim. 
Jelenleg Lesnevichet mindenhol elismerték a világ félnehézsúlyú bajnokának, kivétel Nagy Britaniát. (A britek 1939 július 10-én Len Harveyt és Jock McAvoyt mérkőztették a brit világbajnoki címért, ahol Harvey győzött pontozással 15 menetben. 1942 június 20-án Harveyt már a második menetben kiütötte Freddie Mills.) Így kézenfekvő volt, hogy mérkőzzön meg Lesnevich a kőkemény "brit oroszlán" Freddie Mills ellen. A II. világháború azonban közbeszólt. 4 és fél évre abbamaradtak a félnehézsúlyú világbajnoki címmérkőzések, a nagy bajnokok a hadsereg kötelékébe álltak, köztük olyanok is mint Gene Tunney, Jack Dempsey, Joe Louis, Billy Conn, James Braddock, ....és még hosszan sorolhatnánk a neveket, a világ pedig Tobruknál, Sztálingrádnál, Guadalcanalnál, Midway szigeteknél vívta a nehézsúlyú ütközeteket. A világégés befejezése után, 1946 május 14-én került megrendezésre a Londoni Harringay Arénában Lesnevich és Mills brutális csatája. A 2. menetben a bajnok volt az, aki agresszívan ment előre, kemény jobb-balhorog második ütése tisztán állcsúcson talált, majd mégegy brutális balhorog és féltérdre esett a kihívó. Mills guggolva hallgatja amint Eugene Henderson bíró megkezdi a rászámolást. 1...2...3...4...5 Mills harcrakész, box. Az amerikai azonnal hatalmas jobbfelütéssel "nyit", majd balhorog, jobbfelütés...még két balhorog állra...jobbegyenes-balegyenes-jobbegyenes (ezek nem találnak tisztán), majd Mills egy jó balhoroggal, pillanatra megállítja a bajnokot. Lesnevich egy pillanattal később már folytatja is az offenzívát. Jobbfelütés-balhorog, majd egy brutális jobbfelütés és az azt követő jobbegyenessel valósággal letaglózza az Európa bajnokot. Mills merev lábakkal, zsákként dől hanyatt, de kemény fából faragták. Lassan és nehezen megpróbál feltápászkodni...1...2...3...4...5...6...7...8. A közönség tombol, Lesnevich azonnal ráveti magát egy nagy jobbegyenes-balcsapott összetétellel. A brit gyámoltalanul fogni próbál, de újabb jobbfelütést és balhorgot kap "cserébe". A Freddie hátrál, de az amerikai megy utána. Jobbhorog, jobbfelütés, jobbegyenes, majd a befejező jobbfelütéstől Mills ismét térdre ereszkedik. 7-re újra talpon van, de Lesnevich gyorsvonatként érkezik. Újabb jobbhorog, balhorog, jobbegyenes (ez lecsúszott), jobbfelütés testre, nagy balhorog zúg el Mills orra előtt, de az azt követő kemény jobbfelütés ismét tisztán talál. Mills a sarokba szorul és számolatlanul kapja az ütéseket. Freddie kitántorog a sarokból, Lesnevich űzi, hajtja. Jobbegyenes, balhorog, Mills fogni próbál...kemény jobbfelütés fejre, mégegy, balhorog...jobbhorog, jobbfelütés és ismét féltérden az "angol oroszlán"...Lesnevich szól is a bírónak, hogy ez kész... A bíró azonban a semleges sarokba küldi és megkezdi a féltérdelő, kötélbe kapaszkodó kihívóra a számolást. Mills megmutatja, hogy milyen is az igazi angol harci szellem, mert 7-re hirtelen felpattan és kihúzza a menet hátralevő részét. Freddie Mills összeszedte tartalékait és egészen a 10. menetig tartotta magát. Akkor azonban ismét jött a bajnok. Mills a sarokba szorult, ahol kapott egy jobbegyenes-balhorog-jobbfelütés összetételt, majd bal-jobbegyenes, jobbfelütés testre és az azt követő jobbegyenestől (fejre), Freddie "aléltan" zuhant a padlóra. A bíró 9-ig ért a számolással, mire Mills hatalmas akaraterővel, rogyadozó lábakkal talpra állt. Tántorogva elindul, a vezetőbíró reakcíóideje egy kicsit lassú, így nem is tudja megakadályozni, hogy az érkező Lesnevich egyetlen egy, kissé alulról felfelé indított "reccsenő" balhoroggal le ne taglózza. Mills az alsó kötélre zuhan hassal, félig kilógva a szorítóból, ekkor a bíró széttárt karokkal jelzi, hogy vége a mérkőzésnek...maradt a világbajnok Gus Lesnevich! Gus ezután két alkalommal is megvédte címét "blacjack" Billy Fox ellen (KO10 és KO1), majd szembenézett Millsel egy visszavágó mérkőzésen 1948 július 26-án a Londoni White City Stadionban...És hogy mi lett az eredménye? Ezt megtudhatjuk a következő részből.
Érdekességek: Az előző részben olvashattunk Sam Langfordról: Alacsony termetű, "könnyebbsúlyú" (pályafutását pehelysúlyúként kezdte), versenyző volt, akiből végül sohasem lett bajnok. Sam megmérkőzött kora legjobbjaival, köztük a későbbi nehézsúlyú világbajnok Jack Johnsonnal is. Johnson csak szoros pontozással tudta legyőzni, akit annyira meglepett a kistermetű öklöző ügyessége, hogy többé már nem is igazán akart vele mérkőzni. A nagy fehér ellenfelek rendre visszautasították a kihívását, ezért kénytelen volt a legjobb színesbörű honfitársai ellen küzdeni. Több mint 20 mérkőzést vívott (a fehér reménységeknél jobb) Harry Wills ellen, és tucatnyit Sam McVey, Joe Jeanette és Jeff Clark ellen. Széles vállak, hosszú karok és hatalmas ütőerő jellemezték. 117 kiütéses győzelmet aratott, 43 éves korában vívta az utolsó profi meccsét. Szemére telepedett szürkehályog miatt részleges vakságban szenvedett pályafutása kései szakaszában, ezért volt kénytelen akkor abbahagyni....Éppen ezen súlycsoport egyik világbajnoka vívta HIVATALOSAN a profi ökölvívásban a legtöbb mérkőzést, Maxie Rosenbloomnak hívták, kerek 299 profi küzdelemben vett részt (Langford nem hivatalosan közel 400 mérkőzést jegyez, ebből 264 a hivatalos)...A The Ring magazin 1928-tól folyamatosan megválasztja az év bokszolóit. A cikkben szereplő időtartam alatt a félnehézsúlyú kategóriából 1929 és 1931-ben Tommy Loughrant, 1940-ben Billy Connt és 1947-ben Gus Lesnevich nyerte el a kitüntető címet. A súlycsoport legrövidebb világbajnoki mérkőzése a Gus Lesnevich álltal 1 perc 58 másodperc alatt kiütött Billy Fox elleni küzdelem volt...Freddie Mills a valaha élt legbátrabb ökölvívók egyike. Fiatalkorában tejesemberként dolgozott, és járt le edzésre. A sok nehézsúlyúval vívott csaták 31 éves korára kiégették. Hatalmas népszerűségnek örvendett, visszavonulása után éttermet nyitott. Vidám természetű ember volt, aki gyakran anyagi gondokkal küszködött. 1965 nyarán holtan találtak rá a kocsijában, a rendőrségi jelentések szerint öngyilkosságot követett el, fejbe lőtte magát...A 40-es években szintén ebben a kategóriában aratta sikereit Ezzard Charles. Noha sohasem lett félnehézsúlyú világbajnok, nem is mérkőzött a címért, de mégis úgy kell tekintenünk rá, mint a félnehézsúly egyik legnagyobbikára. Később fellépett a nehézsúlyúak közé, ahol olyan bálványt követett a trónon, mint Joe Louis, ezért sohasem kapta meg az őt megillető elismerést. Tinédzserként Aranykesztyű bajnok volt és mellette mind a 42 amatőr mérkőzését megnyerte, mielőtt a profik táborába lépett...egy 40-es évekbeli Evander Holyfield!
Hamarosan folytatjuk cikksorozatunkat!
A félnehézsúlyú világbajnokság története - I. rész
2005.09.03. - Leibinger Gábor
