Jelenleg Magyarországon a félnehézsúlyú súlycsoport kitüntetett figyelmet élvez a profi ökölvívásban, hiszen ebben a súlycsoportban vívja mérkőzéseit hazánk legeredményesebb profi bokszolója, a WBO jelenlegi félnehézsúlyú világbajnoka Erdei Zsolt is. Ezért az oldal szerkesztői egyetértésben döntöttek úgy, hogy a félnehézsúlyú kategória, több részből álló sorozatban, részletesen kerüljön bemutatásra. Leibinger Gábor írásában nyomon követhetjük a súlycsoport kialakulásának történetét, bajnokait és azok mérkőzéseit, napjaink legjobbjait, majd a legvégén egy elemzést, ami "összeveti" az elmúlt évek nagyrészben ebben a súlycsoportban vitézkedő szupersztárját Roy Jonest, hogy vajon ő mit tudott volna kezdeni a kategória legnagyobbjaival.
A félnehézsúlyt (a súlycsoportot "összekötő" vagy "mesterséges"-nek hívta számos boksztörténész) egy jellegzetes korban és időszakban, 1902-ben egy Lou Houseman nevű ember "találta fel". Houseman sportszerkesztő volt a Chicago Inter-Oceannál mielőtt nála a boksz került volna a középpontba. Houseman menedzselt, egy a 165 font-os periodusában lévő Jack Root nevű bokszolót. A legenda szerint akkor született meg benne a gondolat, mikor 1902 január 31-én San Franciscoban "összehozta" Rootot és George Gardnert egymás ellen. A nehézsúlyú bajnok James J. Jeffries is a ringsarokban tartózkodott, figyelte Rootot és Gardnert, majd ezt mondta: -"Õk túl nagyok középsúlyúaknak, de én nem tenném őket össze nehézsúlyúakkal. "Szétválaszthatnád" és hívhatnád őket félnehézsúlyúaknak." Az észrevétellel láthatóan nem veszített Houseman aki a sportújságírás mellett menedzser és promoter is volt. Miért ne "csinálhatna" Rootból bajnokot és hozhatná össze valakivel a "félnehézsúlyú világbajnoki címért"? A címmérkőzések mindig több dollárt hoznak és méginkább több pénzt Rootnak, ha elnyeri a bajnokságot. Root megnyerte a San Franciscoi összecsapást a 7. menetben egy "csúnya" mérkőzésen. Houseman arra gondolt, hogy a győztesé legyen a félnehézsúlyú "cím", de hamarosan megváltoztatta nézetét. Nem túl jó, ha egy csúnya mérkőzéssel indul az új súlykategória vagy az új bajnok. Amellett jobb, ha mégjobban megveri Root, ha igényt tart az egyenesen kreált , félnehézsúlyú "bajnokságra". Houseman azt írta az új súlycsoport indulásakor, hogy szükség van egy új kategóriát létesíteni a 158 fontos-ok és a nehézsúlyúak közé. A "modern" szurkolók evidensnek tartották, de ebben a korban az volt az általánosan elterjedt nézet, hogy akinek 160 fontnál valamivel nagyobb a súlya, az elegendő, hogy bármilyen nagy embert megverjen. Azzal érveltek, hogy Fitzsimmons 167-el elnyerte a nehézsúlyú címet, és Kid McCoy aki egy középsúlyú, is ott van a legjobb nehézsúlyú versenyzők között. Houseman azonban mégis kitartott, rámutatott a tényre, hogy a nehézsúlyú csoportban a 215 font súlyú Jim Jeffries dominál. Mígnem megkereste McCoyt egy jövőbeni bajnoksággal, hogy szüksége lenne egy kitűnő versenyzőre az új és "szükségből létrejött" 175 font-os csoportban. Ennek megfelelően megmérkőztette McCoyt és Rootot 10 menetes mérkőzésen a "félnehézsúlyú világbajnokságért" 1903 április 22-én a Mitchigan állambeli Detroiti Light Guard Armoryban. McCoy rettegett harcos volt a földön, sokan visszautasították a vele való küzdelmet, beleértve a vele azonos súlyú társait és a nehézsúlyúakat is. Houseman megnézte McCoyt és úgygondolta, hogy Kid már hanyatlik, elmúlt 29 és számtalan kemény mérkőzés áll már mögötte. Root "könnyedén" bizonyította, hogy menedzsere jól gondolta. "McCoynak nem volt esélye" -írta az Associated Press. "Root tetszés szerint találta el ballal jobbal ellenfele fejét és a testét. Az első menetben könnyed balkezesek "váltották" egymást, főként testen. McCoy állra mért balhoroggal kezdte a második menetet, jobbkezes fejre és jobb-bal ellenfele nyakára és szájára. A menet végén Root talál gyenge testütéssel. Root jobbkezessel "nyitja" a harmadikat, McCoy fejét találja, amitől Kid a padlóra is kerül. Kid McCoy nagyon roggyant és fogással próbálja magát védeni. McCoyra számolni kellett a 7. 8. 9. menetben, majd a menedzsere leállítatta a mérkőzést és véget ért az első hivatalos félnehézsúlyú világbajnoki címmérkőzés. A mérkőzésvezető Bat Masterson nyilvánosan elismerte az új sújcsoport első bajnokát. Bármennyire is új bajnok volt Root, nem maradt hosszú ideig az. George Gardner aki kiütötte Rootot a 17. menetben nem sokkal a McCoy mérkőzés előtt, most kihívta őt. Kettőjük találkozójára Kanadában, az Ontario állambeli Fort Erie International Athletic Clubban került sor 1903 július 4-én, 10 héttel azután miután Root legyőzte McCoyt. Root a 12 menet folyamán többször is "talajt fogott", Gardner volt az agresszívabb, gyorsabb, mely Root számára leküzdhetetlen kombináció volt - írta a kor híres "szaklapja" a Police Gazette. A 12. menetben Gardner leütötte egy rövid jobbkezessel , Root elkészült az erejével és McBride bíró megállította a mérkőzést és Gardnert jelőlte győztesnek. Ezt napjainkban TKO-nak hívnák a 12. menet 2:20 másodpercében. A recordkönyvekbe azonban az akkori eredmény került, vagyis pontozással (bírói döntéssel) győzött Gardner 12 menetben.
Jelenleg Gardner a "hivatalos" félnehézsúlyú bajnok, a kategória megkezdi magára vonni a figyelmet. Egy figyelmes promoter, James W. Coffroth aki jegyezte a 160-175 font közötti "osztályt", tudta, hogy van egy ideális veterán, Bob Fitzsimmons volt nehézsúlyú világbajnok, aki kétszer is kiütéssel veszített a nagy Jim Jeffries ellen az előző évben, de úgy vélte, hogy ő megverné a nála fiatalabb Gardnert, mivel "egy jó fej jobb, mint a jó lábak". Coffroth megmérkőztette a 167 font-os Fitzet Gardnerrel a félnehézsúlyú bajnokságért a San Franciscoi Mechanic's Pavilionban. Összességében a különbség a Root-McCoy és a Root-Gardner csatákhoz képest az volt, hogy a küzdelem átfordult az egyik legsilányabb mérkőzésbe a bajnokság történetében.Fitz, a San Francisco Chronicle's riportja szerint "egy lassú öregember, akinek a küzdelmes napjai már elmúltak...Gardner százszor próbálkozott és egyikük sem tudott előnyt szerezni." A bíró, Ed Graney Bobnak adta a címet 20 nem túl izgalmas menet után. Fitzsimmons inaktív maradt a következő nyolc hónapban. Csak egy 6 menetes döntés nélküli mérkőzésen lépett szorítóba Philadelphia Jack O'Brien ellen 1904 július 23-án. Fitz némileg jobb volt a mérkőzésen, de O'Brien 15 évvel fiatalabb volt Bobnál, eléggé tisztelte és megtudta volna verni. Ennek megfelelően ki is hívta hogy védje meg a félnehézsúlyú címét. A visszavágó mérkőzést, hasonlóan a Fitzsimmons kontra Gardner mérkőzéshez, a San Franciscoi Mechanikai Pavilonban 20 menetre tervezték. Azon a napon Fitzet az "évei verték meg", nem Philadelphia Jack O'Brien, aki nem volt különösebben kemény ütő és aki fizikailag középsúlyú, nála ritkán mutatott a mérleg 160 fontnál többet. A mérkőzés előrehaladtával egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Fitzsimmons kifárad. A 13. menet végén Fitz az ájultságba zuhant a sarkában a széken, és a bíró véget vetett a mérkőzésnek. O'Brien tartja a kategóriában azon rekordot, mint aki "a legkevesebb címvédéssel a legtovább volt bajnok". (Senki ellen nem védte meg miután 1905-ben elnyerte a koronát, egészen 1912-es visszavonulásáig.) Tommy Burns nehézsúlyú bajnok lett, miután megverte Marvin Hartot, az O'Brien elleni mérkőzés nehézsúlyú világbajnokságnak lett hírdetve. O'Brien és Burns megmérkőzött 20 menetben, ami döntetlen lett. Burns elfogadta a bíró Jim Jeffries döntését, Burns azt kérte, hogy ne csak a nehézsúlyú bajnokság legyen a tét hisz 172 "fonttal" lépett ringbe, ami 3 fontal a félnehézsúly limitje alatt van. (O'Brien mellékesen követelte a nehézsúlyú címet az 1905-ben visszavonuló bajnok Jim Jeffriestől azzal az okfejtéssel, hogy Jeffries visszavonulásával a cím "automatikusan visszakerült" Fitzsimmonshoz, akitől Jeff elnyerte a címet. -"Fitz azóta veszített velem szemben." mondta Jack. -Ezért lettem én bajnok.) Burns azonban eldöntötte a kérdést, megverte O'Brient a visszavágon 1907 május 8-án újra Jeffries bíráskodása mellett 20 menetben. Azonban Tommy nem tartott igényt Jack félnehézsúlyú címére, Burns 180 fontosan (80,6 kg) érkezett a visszavágó ütközetre. Stanley Ketchel "ténylegesen" elnyerte a félnehézsúlyú bajnokságot, ő kiütötte O'Brient a 3. menetben a 6 menetesre tervezett Philadelphiában 1909 június 9-én tartott mérkőzésen. Ketchel azonban sosem tartott igényt a félnehézsúlyú címre, nemcsak azért, mert a mérkőzést hivatalosan nem is jegyezték bajnokinak (noha mindketten 175 font alatt voltak), hanem mert ő már középsúlyú bajnok volt, és a 175 fontos cím egyszerűen "bizsu" volt a tiszteletre méltóbb középsúlyú koronához képest. O'Brien is felfelé "kacsingatott", majd 1912-ben visszavonult. A félnehézsúlyú címvédések elmaradtak, így a bokszrajongók hosszú időre megfeledkeztek a súlycsoportról. Ezek körülményeként gyakorlatilag jóideig "megszűnt létezni" a félnehézsúlyú divízió. 1912 decemberében újonnan alapított NewYork állam bizottsága kiadta az új szabályokat, gondoskodtak olyanokról is, mint az "új" súlycsoport, meghagyták a 175 fonthoz (79,4 kg) igazított súlyhatárt. "Tűzoltó Jim" Flynn, aki NewYorkba érkezett december 22-én (azután, hogy 2 héttel korábban kiütötte őt Luther McCarthy a Kalifornia állambeli Vernonban egy nehézsúlyú mérkőzésen) írta a NewYork Times hasábjain, hogy igény van a félnehézsúlyú bajnokságra. Akár igényelte a címet Flynn, akár nem, ő jogosan félnehézsúlyú, 175 font volt az 1912 július 4-én tartott Jack Johnson elleni nehézsúlyú címmérkőzésen. Azonban a "mégjobb" igény Sam Langfordtól érkezett a címre, aki kétszer is kiütötte Flynnt. Sam súlya 170 volt, de ő inkább a 195 fontos nehézsúlyú bajnok Jack Johnson elleni mérkőzést szerette volna nagyon. (Langford, a "kis" termetével, megmérkőzött bármekkora emberrel aki kiállt ellene, és rendszerint győzött is...de, állítólag a nagy Jack Johnson is kerülte őt, "mint macska a forró kását".) Végül Flynn folytatta harcát a nehézsúlyúak között és "követelte" a NewYorki Szövetségtől az elfeledett 175 fontos címet. Viszont Flynn és a NewYorki-i Szövetség tudta nélkül, Sam Marburger, Jack Dillon menedzsere szerette volna védencénél tudni a koronát, miután a "Hoosier Bearcat" 1912 május 28-án Indianapolisban a 3. menetben kiütötte Hugo Kellyt. 2 évvel később Marburger mégegyszer követelte a címet Dillon érdekében , aki ezúttal Al Nortont verte meg egy 10 menetes Kansas City-i mérkőzésen. 1914 október 5-én Dillon végül "Fireman" Jim Flynnt is legyőzte 10 menetben....1915 végén Dillon egy reklámmal hívta fel az Amerikai Boksz Szövetség figyelmét, hogy őt ismerjék el félnehézsúlyú bajnoknak. Dan Morgan a reklámszakember és showman javasolta Marburgernek, hogy Battling Levinskyt "hozza össze" Jack Dillonnal 15 menetes mérkőzésre a félnehézsúlyú címért 1916 április 25-én. Amikor ez az ötlet Marburger által is elfogadásra került, Morgan nekilátott reklámozni a mérkőzést. A küzdelmet bírói döntéssel Dillon nyerte. 1916 október 24-én újra megmérkőztek, 12 menetben akkor Levinsky lett a győztes. (A korszakra jellemző, hogy ekkoriban nagyon sok mérkőzést vívtak a bokszolók, Levinsky pl. a mérkőzés előtt 14 nappal 12 menetben legyőzte a jónevű nehézsúlyú Gunboat Smitht, 12 nappal előtte 10 menetet bokszolt a szintén jónevű Billy Miske ellen. Míg Dillon a bajnoki mérkőzés előtt 2 héttel ütötte ki a 2. menetben Grandet, 1 héttel korábban 10 menetben győzött Tim O'Niel ellen és a világbajnoki mérkőzést megelőző napon is vívott egy 6 menetes mérkőzést!) Battling Levinsky többnyire nehézsúlyúakkal mérkőzött az elkövetkezendő 4 évben. Napjaink számos recordkönyvébe a Dillon V Levinsky félnehézsúlyú világbajnoki címmérkőzés "mindössze csak" az Amerikai címért lett bejegyezve. William A. Gavin az angol promoter aki valószínűleg az első "valódi félnehézsúlyú világbajnoki címmérkőzést" szervezte meg, ő "párosította össze" az amerikai Levinskyt és a francia Georges Carpentiert 1920 október 12-én Jersey Cityben a Nemzetközi Baseball Liga Parkjában. Maga a mérkőzés "nem hozott harcot", meglehetősen egyoldalú volt a küzdelem. Levinsky, aki túl sok kemény ütést "szippantott fel" pályafutása 20 éve és mintegy 300 mérkőzése alatt, egy fair mérkőzésen az "Orchidea man" kétszer is leütötte már a 2. menetben. A szünetben "helyrehozták", de Battling már "csak" a 4. menetig tudta tartani magát. A félnehézsúlyú világbajnoki korona "ezzel" átkerült Európába. Carpentier célba vette a nehézsúlyú koronát is, de az akkori bajnok Jack Dempsey kiütötte. Georges ezután "visszatért" a 175 font-os kategóriába és megvédte félnehézsúlyú bajnokságát.. Az első címvédésre a 157 fontos volt váltósúlyú bajnok, Ted Kid Lewis ellen az Olimpiai Arenában került sor 1922 május 11-én Londonban. (A győztes Európa bajnokának is tudhatta magát) Az első menetben a két résztvevő többször birkozó küzdelmet vívott bokszmérkőzés helyett, és a bíró, Joe Palmernek háromszor is szétkellett választania a harcosokat. Lewis figyelmen kívűl hagyta azt a szabályt, hogy sose vegyük le a szemünket az ellenfélről. Az utolsó szétválasztásnál történt, hogy a bíróval akart tisztázni egy ítéletet, egy pillanatra felé fordult, amikor Georges hirtelen egy kemény jobbkezest ütött és a "kölyök" az ütéstől elterült. Számolással együtt 2 perc 15 másodperc telt el az első menetből. A mérkőzés végén gyorsan megtelt mind a két ringsarok. A nehézsúlyú bajnok Jack Dempsey is kinn tartozkodott a mérkőzésen, éppen elfordította a fejét, hogy autogrammot adjon valakinek és azzal a mozdulattal el is "szalasztotta" a KO ütés pillanatát. 1922 szeptember 24-én Carpentier újra kockára tette a bajnokságát, ezúttal a szenegáli Battling Siki ellen a Párizsi Velodrome Buffaloban. Siki már a 3. menetben padlóra került egy pillanatra (a bíró nem számolt, hisz akkoriban még nem volt érvényben a kötelező rászámolás.) George még ugyanabban a menetben, záporozó ütések után egy jobbhoroggal valósággal letaglozza ellenfelét, Siki 7-re állt fel, majd a menet végén egy bal-jobb összetételtől a francia került földre. A következő menetben is záporoztak a hatalmas horgok oda-vissza, a jóképű franciának el is tőrt az orra. A 6. menetben Siki hatalmas horog-felütés záport zúdított ellenfelére, (közben nem éppen szabályosan a térdét is használta) melynek a végén Carpentier láthatóan sérült lábbal a földre rogyott. Georges menedzsere Francoise Descamps bedobta a törülközőt, és Siki diszkvalifikálását kérte, mivel Carpentier lába kificamodott. Henri Bernstein bíró viszont másként döntött és kihírdette Sikit az új félnehézsúlyú világbajnoknak. Siki nem ült sokáig a trónon, egy tudatlan ember volt aki hagyta, hogy mások irányítsák őt. Hamarosan kizárta a Francia Boksz Szövetség is a soraiból, erőszakos viselkedéséért a második Ercol Balzac kontra Maurice Brunier mérkőzésen történtek miatt. Balzacot kiütötték, Sikit ez "idegesítette", felsietett a szemben lévő sarokba, nekiesett és elagyabugyálta Prunier menedzserét Fernand Ounyt. Siki feltehetően ittas is volt...- írta Nat Fleischer a Fekete Dinamit című könyvében. Miután kizárták a "francia ringből", Siki Dublinba ment, hogy megvédje koronáját Mike McTigue ellen a Scala Operaházban 1923 St. Patrick napján A filmfelvétel tanúsága szerint Siki volt a biztos nyertes, de a bíró Jack Smith 20 menet után McTigue javára döntött. Később így kommentálta döntését. -"Aznap este Siki volt a jobb verekedő, de McTigue volt a jobb bokszoló." Két tekintélyes londoni sportfolyóirat, a The Sporting life és a The Sportsmanúgy kommentálta a döntést, maradjon a bajnok Siki mivel se ő, se McTigue nem mérlegelt a mérkőzésre. McTige naturális középsúlyú és kétségtelen 175 font alatt volt a mérkőzésen, még akkor is ha Siki sincs naturálisan 174-180 font. Mike, született ír, bokszkarrierjét az Emerald szigeten kezdte 1909-ben. A record könyvek szerint 1892 november 26-án született, de negyvennek mondta magát mikor1930-ban visszavonult. Bármilyen idős volt, már veteránnak számított, mikor Siki ellenében a javára döntöttek, és mérkőzött New York körzetében is azóta, hogy az 1910-es évek elején "az Ír középsúlyú bajnok"-nak ismerték. McTigue egy szabálytalan játékos némely nagy mérkőzésen, máskor pedig gyenge. A sportújságok nem tartották őt nagyra, sokszor csak a legnagyobb "filléres bajnoknak" titulálták Al McCoy óta. A fiatal 161 font súlyú Tommy Loughran megverte őt egy 8 menetes mérkőzésen 1923 június 25-én Philadelphiában. Mike súlya 164 és fél, a félnehézsúly határán belül volt, Loughran "nem kérte" a címet, így a szokásos no decision-el vagyis eredményhirdetés nélkül ért véget a találkozó. A visszavágón nyugat New Yorkban, New Yerseyben még az év augusztus 2-án 12 menet után Mike adott egy némiképp mégjobb vitatémát az újságoknak, egy másik no decision mérkőzéssel. Mike és menedzsere, Jimmy Johnston a Georgia állambeli Colombusba ment 1923 október 4-én 10 menetes mérkőzésre, hogy megmérkőzzön Young Striblingel. Mike és Jimmy meglepődtek, hogy a mérkőzés félnehézsúlyú világbajnoki küzdelem lesz. Johnston megpróbálta bemutatóra változtani, de ez reménytelen maradt. A mérkőzés konklúziója, hogy Stribling láthatóan több pontot szerzett mint a bajnok, azonban Harry Ertle aki a Johnston által hívott bíró volt, tétovázott, majd kijelentette, hogy a mérkőzés "döntetlen". Bosszús tiltakozás a tömegben és a ringsarokban, emiatt rögtön felemelte a "győzelem jeleként" Stribling karját. Órákkal később McTigue, Johnstonnal és Ertlevel a barátságtalan környezettől védetten Georgia állam hatáskörében, Ertle az összes fontos papírt az eredeti döntésre a döntetlenre állította ki. Több újságban, köztük a New Yorki Daily Newsnál immár a "McTigue elveszítette a címet", jelent meg a főcímben. Stribling tovább fakította McTigue koronáját a boksz ringben egy 12 menetes, Newarkban a First Regiment Armoryban 1924 március 31-én tartott mérkőzésen. Mindketten a 175 fontos limiten belül voltak, Strib súlya 165, Mike-é 166 és fél font, és a legtöbb északi államban hatályos "no decision" (döntés nélkül) ismét McTigue-t és a címét védte. (A század elején, kb a 20-as évekig alkalmazott "szabály" lényege, ha a mérkőzés "végig megy", nem hirdetnek eredményt, a bajnok pedig megvédte címét.) A következő, aki nekilátott megverni McTigue-t a váltósúlyú világbajnok Mickey Walker, egy másik 12 menetes döntés nélküli küzdelemben a Newark Armoryban 1925 január 7-én.
Érdekességek: Mint már említettük, ebben az időszakban nagyon sok mérkőzést vívtak a bokszolók, hetente vagy akár naponta többet. Az egyik ilyen volt Battling Levinsky is...1915 első napján fél nap alatt három mérkőzést is bokszolt. Délelőtt egy 10 menetest Bartley Madden ellen Brooklynban, délután egy másik 10 menetest Soldier Kearns ellen New Yorkban, este pedig egy 12 menetest Gunboat Smith ellen Waterburyben. A nap végi kommentárja szállóigévé vált..."Jó munka volt egy napra!"... Az első Afrikai bajnok, Battling Siki nevéhez kötődik...A kategória első bajnoka Jack Root, az Osztrák-Magyar Monarchiában született, eredeti neve Janos Ruthaly, tehát feltételezhető, hogy az első félnehézsúlyú bajnok magyar származású volt. A sorban a 3. világbajnok Bob Fitzsimmons a félnehézsúlyú koronával a 3. súlycsoportjában is bajnoki címet szerzett. (A középsúly majd nehézsúly után a félnehézsúlyban.) Õ találta fel a sportörténeti jelentőségű "felütést" a "solár plexus" gyomorszájra mért ütést. A francia Georges Carpentier, rendkívül elegáns volt, mindig a társaság "kedvence", már 14 éves korától profi, mind a 8 súlycsoportban versenyzett, váltósúlytól felfelé minden súlyban francia bajnok és ezenkívűl félnehézsúlyban világ és európa bajnok, nehézsúlyban pedig szintén európa bajnok volt! A szenegáli Siki, többször volt látható az utcán, ahol láncrakötött oroszlánt sétáltatott. Miután világbajnok lett, 3 évvel később agyonlőtték egy verekedés során...
Hamarosan folytatjuk cikksorozatunkat!
2005.05.17. - Leibinger Gábor
