Lassan hat év telt el a 2000-es sydney olimpia óta. Ahogy az már a profi ökölvívásban megszokott a nyári játékok után rengeteg amatőr dönt úgy, hogy elhagyja a fejvédősök táborát és a nagyobb bevétellel kecsegtető profi karriernek kezd neki. Többségük természetesen nem tud maradandót alkotni, de az elmúlt évtizedek tapasztalatait figyelembe véve néhány bunyósnak sikerül a nagy áttörés és igazi szupersztárrá tud válni a profik között. Érdekesség, hogy a Sydneyben aranyérmet szerzett ökölvívók között egyetlen egy bunyósnak sem sikerült eleddig profi világbajnoki címet begyűjtenie annak ellenére, hogy többen is megkapták az esélyt erre. A profiboksz.hu írásában a 10 legmesszebb jutott profi bunyóssal foglalkozunk, akik sydney olimpikonnak mondhatták egykoron magukat köztük a WBO félnehézsúlyú világbajnokával, Erdei Zsolttal.
10. Brahim Asloum – légsúlyú világbajnoki kihívó
A francia Brahim Asloum lehetett volna a 25. olyan olimpiai bajnok, aki a profi mezőnyben világbajnoki címet szerez. A kis francia azonban nem tudott Oscar De
9. Daniel Ponce De Leon (27-1, 25KO) – kispehelysúlyú világbajnok
A nem éppen a csiszolt technikai tudásáról ismert mexikói hamar búcsúzott Sydneytől, hiszen már az első fordulót sem élte túl a Játékokon. Ezután azonban profiként igazi villámrajtot vett, hiszen félelmetes ütőereje miatt hamar a legnézettebb és legreményteljesebb kispehelysúlyúak közé került. A balkezes bombázó 2005 februárjáig megállíthatatlannak tűnt, de ekkor a technikás és ravasz Celestino Caballero simán kipontozta a mindössze 25 éves reménységet. De Leon és a mögötte álló Golden Boy Promotion azonban nem adta fel és újra visszatért a kategória legjobbjai közé, miután folytatni tudta KO szériáját. Szeptemberben a WBO megüresedett kispehelysúlyú címéért lépett ringbe egy veretlen thai harcos ellen és bár padlózott a meccs során, de mindezek ellenére kemény csatában pontozással meg tudta szerezni a világbajnoki övet. De Leon-ban a szurkolók és a promoterek egy igazi közönségszórakoztató, úgynevezett „all-action fightert” látnak, aki nem igazán tud unalmas meccset bokszolni. Bombaerős ütései mellett ő is jól üthető bokszoló, így jobbára győzelmeit hatalmas adok-kapokban szerzi meg. Ha képes az ellenfelét bevonni a hirigelésbe akkor mindenki ellen győzelmi eséllyel lép ringbe a súlycsoportján belül, de a technikás, jó lábmunkájú bokszolók komoly gondot okozhatnak a fiatal mexikóinak.
8. Brian Viloria – kislégsúlyú világbajnok
A hawaii születésű, de filippínó származású Viloria amatőr világbajnokként érkezett Ausztráliába, de hamar kiesett a 48 kg-os küzdelmekből, miután a későbbi győztes Brahim Asloum szoros pontozással legyőzte őt. A „Hawai ütés” becenevű bunyós Lou DiBellánál kezdte profi karrierjét mindössze 21 évesen. A kezdeti sikerek után azonban Viloria 2003-ban a WBC ifjúsági bajnoki címének megszerzése után összeveszett promoterével és Sugar Ray Leonard-hoz igazolt. Azonban az egykori világklasszis bunyós által működtetett bokszvállalkozás hamar becsődölt és Brian mérkőzésszervező nélkül maradt. Az ekkor még légsúlyban vitézkedő bunyós kiváló ranglistahelyezései ellenére messze volt egy világbajnoki meccstől, mivel nem állt mögötte tőkeerős háttér. A szerencse azonban 2004 végén Viloria-ra mosolygott, aki Fernando Montiel helyett beugorva mindössze pár napos felkészüléssel legázolta a magasra taksált Angel Priolo-t és azonnal felhívta magár a Top Rank figyelmét. A Freddie Roach által edzett ökölvívó a meccs után úgy határozott, hogy kategóriát vált és inkább egy súllyal lejjebb, kislégsúlyban folytatja karrierjét! A világbajnoki meccs hamar hamar eljött Viloria számára, aki 2005 szeptemberében az első menetben csúnyán kiütötte Eric Ortizt a WBC addigi kislégsúlyú királyát. A KO időközben a WBC szokásos év végi szavazásán a legnagyobb kiütés címet is elnyerte. A harcos, jó ütőerejű és technikás bunyós felért a csúcsra ezzel a sikerrel és egy csapásra a közönség és a szakma által is elismert bunyós lett. Ha fejlődése töretlen lesz, akkor a kisebb súlycsoportok egyik meghatározó alakja lehet a későbbiekben.
7. Omar Narvaez (19-0-2, 13KO) – légsúlyú világbajnok
Az argentin Omar Narvaez hamar búcsúzott az olimpiától, de profiként is meglehetősen gyorsan történtek körülötte a dolgok. 2002-ben mindössze 12. profi meccsel a háta mögött az olimpián részt vett bunyósok közül elsőként szerzett profi világbajnoki övet. A „Hurrikán” becenévre hallgató dél-amerikai ugyanis Buenos Airesben simán lelépte a WBO légsúlyú bajnokát Adonis Rivas-t. A sikert gyors címvédések követték Argentinától Olaszországon át Franciaországig. Narvaez legyőzte többek közt Andrea Sarritzu-t, Alexander Mahmutov-ot és Everando Morales-t is. Három év alatt hét címvédésen jutott túl, de a roppant erős légsúlyú mezőny legnagyobb alakjaival még nem találkozott. A gyors, nagy munkatempójú és kőkemény argentin ettől függetlenül nagyon veszélyes bunyós, aki ha lehetőséget kap az igazi sztárok ellen is, akkor könnyen okozhat bombameglepetéseket is. Érdekesség vele kapcsolatban, hogy az egyik legjobb barátja az Erdei Zsoltot kétszer is megszorító Hugo Hernan Garay.
6. Ivan Calderon (23-0, 5KO) – szalmasúlyú világbajnok
A puerto ricoi Ivan Calderon szintén egy olyan bunyós, aki nem időzött sokat az olimpián, mivel hamar kiesett a versenyből. A latin miniember a hazatérés után legjobb barátjával, Miguel Cotto-val együtt szerződést kötött hazája legismertebb és legjobb menedzserével Peter Riverá-val. Az általában Top Rank gálákon fellépő bokszoló rendkívül technikás, látványos bunyójával hamar a szalmasúly élmezőnyébe került, még akkor is, ha ütőerejével komoly gondok voltak, hiszen nagyon kevés idő előtti győzelmet ért el. 2003-ban a 16. meccsén aztán 9. menetes technikai döntés után, megalázó pontozásos vereséget mért a WBO világbajnok Eduardo Marquez-re. Győzelmével a második olyan bunyós lett, aki a Sydney olimpia után világbajnok tudott lenni a profiknál. Ezt követően Calderon három egykori világbajnokot is megvert és jelenleg hetedik címvédésére készül. A főleg ázsiai dominanciájú szalmasúlyban pedig az egyik leghitelesebb bajnok lett, aki Eagle Kyowa mellett egyértelműen a kategória legjobb bokszolója. A briliáns technikai képzettséggel rendelkező puerto ricoi a világ egyik legjobban védekező bokszolójának számít.
5. Felix Sturm (24-1, 11KO) – korábbi középsúlyú világbajnok
Az Adnan Katic néven született Sturm számára az olimpia egyértelműen csalódást hozott, de ennek ellenre a német Universum Box Promotion előnyös szerződést kötött vele. A kezdeti meccseken Sturm nem nyújtott igazán jó teljesítményt, mivel technikai tudása vitathatatlan volt, de a szükséges keménység hiányzott belőle. 2003-ban ifjúsági bajnok lett az IBF-nél, majd a WBO interkontinentális övét is megszerezte. Az év szeptemberében aztán váratlan lehetőséget kapott. A sérült Bert Schenk helyére beugorva legyőzte a WBO középsúlyú világbajnok Hector Velazco-t és a csúcsra ért. Ezt követően egy könnyed címvédés jött, majd egy újabb hatalmas lehetőség az öt súlycsoportban is világbajnoki címig jutó Oscar De
4. Erdei Zsolt (23-0, 14KO) – félnehézsúlyú világbajnok
Az olimpiai bronzérem után a népszerű Madár Európa talán legnagyobb bokszistállójához, az Universum Box Promotion-hoz igazolt. Az első néhány meccs után egyre többször kerültek elő Zsolt súly, kondicionális és magánéleti problémái. Ennek ellenére 2002-ben Szegeden jó teljesítményt nyújtva a WBO interkontinentális bajnoka lett, mely címet négy alkalommal is megvédett. A kezdeti nehézségek után Madárt kis szerencsével eljutott 2004 elején egy világbajnoki címmérkőzésig, melyen a szakma szerint esélytelenként lépett ringbe a Darius Michalczewski-t néhány hónappal korábban megtréfáló Julio Gonzalez ellen. Zsolt azonban minden idők legjobb magyar profi ökölvívó teljesítményét nyújtva leiskolázta a rutinos mexikóit és a WBO világbajnoka lett. Ezt követően első címvédésén szoros meccsen verte a veretlen Hugo Garay-t és az első olyan magyar bunyós lett, aki megvédte világbajnoki címét. Ezután a budapesti Kisstadionban sima pontozással múlta felül Alejandro Lakatus-t, majd újra Garay-val találkozott és kis pontozói jóindulattal ugyan, de harmadszor is megvédte címét. Októberben drámai csatában, az utolsó menetben elért TKO győzelemmel állította meg a korábbi világbajnok Mehdi Sahnoune-t és a német médiában is kiemelt szerepet kapott. A szenzációs győzelem után az Universum kijelentette, hogy 2006-ban már talán címegyesítő mérkőzést szervez Madár számára, aki pillanatnyilag a félnehézsúly legjobb három bokszolója közé sorolható.
3. Jeff Lacy (21-0, 17KO) – nagyközépsúlyú világbajnok
A „Balhorog” becenevű bunyós nem az amerikai csapat legsikeresebb tagjaként utazott haza a sydney játékokról. Ennek ellenére Jeff kiváló szerződést kötött Gary Shaw promoterrel és Shelly Finkel menedzserrel. Lacy brutális ütőereje hamar kiütközött, hiszen első 10 meccséből, mindössze egynél volt szükség a pontozókra. Ezután az amerikai bokszoló a WBC interkontinentális bajnoka lett és több alkalommal is megvédte címét. 2004-ben a Sven Ottke által üresen hagyott IBF világbajnoki címért szállhatott ringbe és látványos meccsen kiütötte a szívós Fritz Vanderpool-t. A siker után aztán gyorsan jött az első címvédés, melyen a kőkemény Omar Sheika kihúzta ugyan lábon a brutális fizikumú és félelmetes ütőerejű világbajnok ellen, de pontozásnál nem volt kérdéses a győztes személye. Azóta Lacy újabb három sikeres meccsen van túl és minden alkalommal, Rubin Williams, Robin Reid és Scott Pemberton ellen is igen imponáló teljesítményt nyújtott. A szakértők szerint a rendkívül aktív 27 éves amerikai pillanatnyilag a nagyközépsúly első számú alakja. Hogy mindez vitathatatlan legyen márciusban Joe Calzaghe-val a ringben is eldöntik, hogy ki a súlycsoport igazi királya.
2. Miguel Cotto – kisváltósúlyú világbajnok
A 2000-es olimpia első fordulójában Miguel Cotto látszólag sima pontozásos vereséggel búcsúzott a későbbi győztes Mohammed Abdullev ellenében. Cotto a csalódást okozó ausztráliai szereplést követően azonban hatalmas lehetőséghez jutott. Szerződést kapott a világhírű Top Rank istállótól, amely köztudottan a latin ajkú bunyósok „mekkájának” számít. Miguel 21 évesen kezdte húzni a profi bunyósok „igáját”. A szakemberek már ekkor úgy emlegették, mint a XXI. század első nagy puerto ricoi bunyósát. Az igazi bokszcsaládból származó Cotto gyorsan komoly hírnevet szerzett, miután egyre nehezedő ellenfeleit imponáló magabiztossággal intézte el. Miután a mindössze 23 éves puerto ricoi játszi könnyedséggel vert olyan hétpróbás profikat, mint Cesar Bazan, Demetrio Ceballos, a WBA kisváltósúlyú világbajnok Carlos Maussa vagy Lovemore N’Dou a szakma és a közönség egyaránt világbajnoki címmérkőzésért kiáltott. A lehetőség meg is jött 2004 végén, amikor is a WBO kisváltósúlyú világbajnoki övéért léphetett ringbe az őt amatőrként többször is legyőző Kelson Pinto ellen. Cotto szenzációs volt újfent és kiütötte a remek brazil bunyóst. Első címvédésén simán verte az ex-világbajnok Randall Baileyt majd az év egyik legjobb meccsén kiütötte DeMarcus Corleyt is. Ez év nyarán Mohammed Abdullaev ellen megszenvedett ugyan, de újabb TKO győzelmet aratott (igaz sérülés miatt) így visszavágott a Sydneyben elszenvedett kudarcért az olimpiai bajnoknak. A 25 éves puerto ricoi szeptemberben szenzációs, padlózásokkal tarkított meccsen kiütötte kötelező kihívóját Ricardo Torrest és végérvényesen az új bokszgeneráció egyik legnagyobb sztárja lett. A négy világbajnoki címvédés és a zsíros HBO szerződés után Miguel számára már csak egy igazi szupermeccs hiányzik, mely 2006-ban akár össze is jöhet számára, hiszen a pletykák szerint Jose Luis Castillo ellen léphet ringbe egy igazi Puerto Rico vs Mexikó örökrangadó keretében a nyár elején.
1.Jermain Taylor 24-0, 17 KO) – középsúlyú világbajnok
A 26 éves Taylor az akkor még pályakezdő promoternek számító Lou DiBellához szerződött a játékok után, ahol bronzérmet nyert az amerikai csapat számára. A „Rosszindulatú” becenevű bokszoló kiváló testfelépítésével, remek technikai képzettségével és villámgyors balegyenesével hamar nyilvánvalóvá tette, hogy komoly céljai vannak a profik táborában. Jermain 2004-re egyre erősebb ellenfelek legyőzésével gyakorlatilag elérte, hogy a legjobb öt középsúlyú bunyós közé rangsorolta minden szakértő, de ennek ellenére a világbajnoki cím távol volt tőle, mivel a súlycsoportot egy bizonyos Bernard Hopkins hódította meg, aki az összes jelentős címet begyűjtötte. Taylor több mint egy évig várt ezután a nagy lehetőségre, melyet 2005 nyarán meg is kapott a sorstól. Ringbe léphetett az összes nagy szervezet középsúlyú bajnoki övéért a súlycsoporttoktól független ranglistákon is éllovasnak számító Hopkins ellen, aki minden idők egyik legnagyobb középsúlyú világbajnokának tekinthető. A világ egyik legjobb balegyenesével rendelkező Taylor a meccs első felében többször is zavarba hozta a veterán világbajnokot, de az összecsapás második szakaszára elfáradt és csak egy kisebb pontozói jóindulatnak köszönhető, hogy megnyerte a meccset. A győzelem azt jelentette számára a fiatal amerikai számára, hogy a boksztörténelem során másodikként ő lett az a bunyós, aki a WBC, a WBA, az IBF és a WBO bajnoki címét is egyidejűleg magénak tudhatta. Ez a teljesítmény pedig páratlan eleddig a Sydneyt megjárt bunyósok között. Azóta a visszavágón is legyőzte Hopkinst az amerikai bunyós és bár egy bokszpolitikai döntés miatt IBF világbajnoki címét nem tarthatta meg, de a szakértők szemében jelenleg egyértelmű ő a középsúly legjelesebb alakja, aki hosszú évekig a kategória legjobbja lehet.
2006. 02. 04. Hollywood
