Nemrégiben zárult az utolsó pekingi olimpiai kvalifikációs torna és elmondhatjuk, hogy a magyar csapat összességében nem szerepelt rosszul, összesen 5 versenyzőnk utazhat Kínába: Bedák Pál, Kalucza Norbert, Káté Gyula, Szellő Imre és Varga Mihály. Az öt fős küldöttségnek remélhetőleg sikerül éremmel hazaérkezni Pekingből, főleg mivel legutóbb, a 2004-es játékokon az elmúlt 40 év leggyengébb olimpiai szereplését produkálta a magyar csapat. Bízva a sikerben – és a közelgő olimpia „örömére” – úgy gondoltuk érdemes áttekinteni, kik is voltak az újkori olimpiák legsikeresebb magyar ökölvívói. Igazi sikersportágról beszélhetünk, hiszen az évek folyamán 10 arany, 2 ezüst és 8 bronzérmet szereztek magyar öklözők az olimpiai versenyeken. A sok éremnek köszönhetően a legjobb tízbe a dobogó legalsó fokáról már nem is lehetett bekerülni, de hogy azért őket se hagyjuk ki, álljon itt a bronzérmesek névsora: Botos András (1972), Lévai István (1980), Váradi János (1980), Isaszegi Róbert (1988), Mizsei György (1992), Béres Zoltán (1992) és Erdei Zsolt (2000). Az első tízben pedig már kizárólag az arany és ezüstérmesek „maradtak”, kiknek karrierjét az alábbi mini biográfiákban elsősorban az olimpiai szereplésük alapján vesszük górcső alá:
10, Orbán László
Orbán László 1949. december 9-én született. Könnyűsúlyú (60 kg) ökölvívónk kiváló reflexekkel rendelkezett, az ellenfelei szinte el sem tudták találni a ringben. Magyar bajnok 1968-ban 57-kgban a Szekszári Dózsa színeiben, 1971-ben és 1972-ben pedig már a Bp. Honvéd versenyzőjeként. Számtalan rangos kupát nyert (pl. Honvéd kupa 69-ben, 71-ben és 73-ban), de velehogyan a fantasztikus tehetsége ellenére a világversenyeken nem tudott kiemelkedőt alkotni. Ez talán annak is köszönhető, hogy a zseniális reflexek, a kiváló védekezés ellenére, az üterje igencsak gyenge volt. Az 1971-es madridi EB-n a román Vasile ellen erősen lepontozták, hiába csinált végig bohócot ellenfeléből, annak egyetlen komoly találatát a bírók többre értékelték, így csak a bronzérem jutott neki. Az 1972-es müncheni olimpián a döntőig menetelt, ahol azonban a sportpolitika megfosztotta őt az aranyéremtől. Mind az öt pontozó a lengyel Jan Szczepanski-t látta jobbnak – tekintettel arra, hogy a Nemzetközi Ökölvívó Szövetség alelnöke akkor éppen szintén lengyel állampolgár volt – így Orbán nyakába az eredményhirdetésen „csak” ezüstérmet akasztottak. Talán többre is vihette volna, azonban edzője, Papp Laci szerint az edzés nem tartozott a kedvenc elfoglaltságai közé, ráadásul ebből kifolyólag állandó súlyproblémái is voltak.
9, Kajdi János
A könnyű és váltósúlyban vitézkedő Kajdi Szombathelyen született, 1939. december 30-án. 11 évesen a Szombathelyi Dózsában kezdte karrierjét, majd néhány kitérő után 1960-tól a Budapesti Vasas ökölvívója lett. 1961-től 1972-ig hatvan alkalommal szerepelt a magyar válogatottban. Részt vett az 1964., az 1968. évi és az 1972. évi nyári olimpiai játékokon is. 64-ben és 68-ban nem sikerült a kiugró eredmény, azonban 72-ben már éremesélyesként utazott München-be. Első három mérkőzését könnyedén hozta (holland, mongol és brit ellenfelek ellen), majd a döntőben jutásért jött a kenyai Murunga. Õt is egyértelműen verte Kajdi, azonban a hatalmas ütőerejű kenyai fiú egyszer keményen leütötte Jancsit, aki – mint később kiderült - bordatörést szenvedett. A döntőre a kubai Correa ellen így óriási fájdalmakkal, törött bordával volt kénytelen kiállni, aminek nem is lehetett más a vége, mint egy sima vereség. Bár az ezüst is szépen csillog, de ha nincs a sérülés, 99%, hogy arannyal térhetett volna haza váltósúlyú kiválóságunk. Azonban így is eredményekben gazdag karriert mondhat magáénak: 580 (!) mérkőzésén mindössze 10 vereséget szenvedett, négy Európa-bajnokságon kétszer lett első és kétszer harmadik, valamint kilencszeres magyar bajnok volt. 1972-ben fejezte be pályafutását, majd 1975-től 1983-ig a magyar ökölvívó válogatott edzőjeként tevékenykedett. Fiatalon, 52 évesen, 1992. április 10-én hunyt el Budapesten.
8, Csík Tibor
1927. szeptember 2-án látta meg a napvilágot, egy szegény jászberényi családban. Annak ellenére, hogy pehelysúlyban kezdett el öklözni, sikereit egy súlycsoporttal lejjebb, harmatsúlyban aratta. A harcos, "verekedős" stílus képviselője volt, a védekezésre nem sok gondot fordított. Szakvezetői mondták róla: minden ellenfele ellen úgy lépett ringbe, hogy vagy kiüti vetélytársát, vagy őt ütik ki. „Piszokul tudott küzdeni a srác - mesélte egyszer róla Papp László. - Sosem adta fel, bárki is volt az ellenfele. Mivel meglehetősen alacsonyra nőtt, ellenfelei többnyire fölé magasodtak. Õ azonban közel ment azokhoz a nagydarab srácokhoz, elbújt előlük, majd megsorozta őket…”1946-ben és 1948-ban országos bajnokságot nyert, majd az 1948-as olimpián könnyedén menetelt a döntőig, ahol az olasz Giovanni Zuddas-t verte pontozással. Egy történet szerint azonban nem sokon múlt az olimpiai győzelme, ugyanis Belgiumban egy Afrikába induló hajóra szállt az Angliába tartó helyett. Szerencsére Kárpáti Rudolf vívónk észrevette a „hiányt” és az ő segítségével sikerült Csíknak a megfelelő hajót megtalálni. Így végül Londonból két aranyéremmel térhettek haza a magyar ökölvívók (a másikat természetesen Papp Laci szerezte). Győzelme jutalmaként Jászberény díszpolgárává választották. 1949-ben még megnyert egy főiskolai világbajnokságot, majd 1956-ban disszidálni kényszerült, mert a forradalom alatt ő is fegyvert fogott a Széna téren. Ausztráliában, Sydneyben telepedett le, ahol szakmája nem lévén alkalmi munkákból és munkanélküli segélyből volt kénytelen fenntartani magát. Sajnos ő is fiatalon, 49 évesen távozott közülünk, 1976-ban egy rövid betegség után.
7, Harangi Imre
A könnyűsúlyú Harangi Nyíradonyban született, 1913. október 16-án, egy hétgyermekes család legifjabb sarjaként. 14 évesen került a fővárosba és érdeklődés hamar az ökölvívás felé fordult. 1929-től a Herminamezei AC, majd 1939-től a MÁVAG SE versenyzője volt. 1929-ben nyerte első ifjúsági országos bajnokságát. 1933 és 1938 között sorozatban hatszor lett magyar bajnok. 1934-ben európa-bajnoki 2. helyezett volt, legnagyobb sikerét azonban az 1936-os berlini olimpián érte el. Nem volt könnyű dolga, ugyanis az elődöntő során a dán Kops belefejelt a homlokába és felrepedt a bal szemöldöke. A döntőben nagy kötéssel a fején lépett a szorítóba. Sebe vérzett, de hősies akaratával gigászi küzdelemben legyőzte az észt Nikolai Stepulov-ot és aranyérmet szerzett (másnap a győzelmi dobogó tetején az aranyérmét is nagy, turbánszerű kötéssel a fején vette át). Ezzel ő lett a harmadik magyar ökölvívó, akinek sikerült olimpiai aranyérmet begyűjteni.
1936-ban tagja volt az Amerikai Egyesült Államokban szereplő Európa-válogatottnak, az 1938-as országos bajnokság megnyerése után azonban szegre akasztotta kesztyűit. A második világháborúban súlyosan megsebesült. A repülõs egységeknél szolgált és egy kényszerleszállás közben a veséjét súlyos károsodás érte, emiatt többször meg is kellett műteni. A háború után a MÁVAG SE utánpótlás-edzőjeként dolgozott. 66 éves korában, 1979. február 4-én hunyt el, Budapesten.
6, Énekes István
A tragikus sorsú Énekes István 1911. február 20-án született Budapesten. Vasúti tisztként 1927-től 1940-ig a BVSC ökölvívó szakosztályának versenyzője volt. 1928-tól huszonkilenc alkalommal szerepelt a magyar válogatottban. Háromszor lett Európa-bajnok (1930-ban és 1932-ben légsúlyban, 1934-ben harmatsúlyban), valamint négyszer magyar bajnok. Az 1932. évi nyári olimpiai játékokra, Los Angelesbe már éremesélyesként indult ki. Az első ellenfele a nagyhírű francia, Gaston Fayaud volt és őt tartották esélyesebbnek a győzelemre. Edzője azonban elhitette Énekessel, hogy a gall fél tőle, a vívó Piller György pedig - aki ökölvívótanárként is működött - kiváló taktikai tanácsokkal látta el, így végül fölényesen győzött. A következő ellenfelet, az olasz Rodriguest már ismerte, mivel korábban az 1931-es olasz-magyar viadalon legyőzte. Szerencsére itt az olimpián is Énekes karját emelte a vezetőbíró a magasba. Hátra volt azonban az amerikaiak kedvencével való találkozó. Az Auditorium Maximum zsúfolásig megtelt, több mint tízezer fanatikus néző szurkolt Louis Salicának, aki az amerikai válogatóversenyen két tucat ellenfelét verte ki. Az első menetet fölényesen Énekes nyerte, majd a másodikban Salica is rákapcsolt. Észrevette, hogy ellenfele gyakran szabadon hagyja a fejét és bevitt egy komoly találatot. Énekes csak néhány másodpercig tenyerelt le a padlóra, de ezzel elveszette a menet. Az utolsó kör előtt már senki sem fogadott volna Énekes István győzelmére, kivéve edzőit, akik fanatizálták a magyar versenyzőt, és az elbizakodott Salica végül vereséget szenvedett 2:1 arányban. A közönség némi morgás után tudomásul vette az eredményt, majd éltetni kezdte Énekest. Ez volt az igazi döntő! Utolsó ellenfelét, a mexikói Francisco Cabanast ugyanis simán lelépte Énekes, és így ő lett a Los Angesles-i olimpia légsúlyú ökölvívó bajnoka. Sajnos a magánéletben nem lett ilyen sikeres. Röviddel harmincadik életévének betöltése előtt felesége megcsalta, idegösszeomlást kapott és 1940. január 2-án Budapesten öngyilkos lett.
5, Kocsis Antal
Magyaroszág első ökölvívó olimpiai bajnoka, a légsúlyú Kocsis Antal 1905. november 17-én látta meg a napvilágot Kispesten. A család 4 gyermekéből Antal volt a legkisebb, talán ez is motiválta, hogy elkezdje az ökölvívást. 1923-tól a MÁVAG, majd 1924-től 1930-ig az FTC ökölvívójaként versenyzett. Első jelentős eredményét – magyar bajnoki címet légsúlyban – 1926-ban szerezte, amit később további öt magyar bajnoki cím követett. 1925 és 1929 között húszszor szerepelt a magyar válogatottban. Jelentős nemzetközi eredményeit 1927-ben és 1928-ban érte el. 1927-ben Európa-bajnoki 2. helyezett lett, majd az 1928. évi nyári olimpiai játékokon, Amszterdamban olimpiai bajnoki címet nyert (ez egyben Európa-bajnoki címet is jelentett, így ő lett a sportág első magyar Európa-bajnoka is). Az első körben erőnyerő volt, majd három pontozásos győzelem után a döntőben a francia Armand Apell-t is elverte, szintén pontozással. 1930-ban disszidált. Először Dél-Amerikában, majd az USA-ban telepedett le és Tony Kocsis néven hivatásos ökölvívó lett. Súlycsoportja világranglistáján legjobb eredménye a negyedik helyezés volt. 1935-ben visszavonult az aktív versenyzéstől. Profiként igen jól keresett, bár állítólag környezete hamar meg is szabadította pénzétől. A hetvenes évek közepén egészségi állapota megromlott, és haláláig egy egészségügyi otthonba kényszerült. 1994. október 24-én, 89 évesen hunyt el az amerikai Titusville-ben.
4, Török Gyula
Török Gyula Kispesten született 1938. január 24-én. A mindössze 161 cm magas, "Béka" becenévre hallgató öklöző a Kispestben kezdett el bunyózni, legnagyobb sikereit azonban a Vörös Lobogó, majd az MTK színeiben aratta. Lég- és harmatsúlyban ötször nyert magyar bajnokságot. 1958 és 1964 között hatvan alkalommal szerepelt a magyar válogatottban. Kedvencei a villámgyors beugrások utáni csapott horgok voltak, melyekkel rendkívül eredményesnek is bizonyult, azonban pályafutása nem volt töretlen. A közönség és a szakemberek egy része nem akarta elismerni, néhányan ellenszenvesnek tartották, mivel a keménykötésű legény gyakran volt fegyelmezetlen, sőt időnként sportszerűtlen is. Az erősebb ellenféllel szemben sokszor fejeléssel és szabálytalan ütésekkel operált. 1959-ben, az országos bajnokságon kapott egy „nagy pofont”. Elvesztette a bajnokságot. A szertelen fiatalember rádöbbent, hogy a győzelemhez nemcsak a harci kedv és az ütőerő, hanem taktika is szükséges. A felismerésből Európa-bajnoki ezüstérem lett 1959-ben Luzernben, majd jött az 1960-as római olimpia. Könnyedén menetelt a döntőig, ahol a szovjet Szergej Szivko várta a szorítóban. Az óriási mérkőzésen Szivko kezdett jobban, majd fordult a kocka és Török veszélyeztetett beugrásokból. A hatalmas küzdelem végén szoros pontozással (3-2-re) Törököt látták jobbnak a bírók és így ismét egy arannyal térhettek haza az ökölvívóink az olimpiáról. Tehetsége, egyéni harcmodora alapján sokan Papp László utódát látták benne, azonban a bohém, életet habzsoló fiatalember köré hirtelen rengeteg „barát” került és a siker is kissé a fejébe szállt. Az 1964-es tokiói olimpián ugyan még harmatsúlyban elindult, de az első mérkőzésén sérülés miatt leléptették, majd 1966-ban vissza is vonult az aktív sportolástól. 1976-tól az Építők, 1978-tól 1981-ig a Csepel ökölvívó szakosztályának edzője volt. 1993-tól a magyar ökölvívó válogatott másodedzője, majd a Magyar Ökölvívó Szövetség elnökségének tanácsadója lett. A 90-es évek második felében szélütés érte, de állapota azóta sokat javult. Nemrégiben ünnepelte 70. születésnapját, amihez szerkesztőink ezúton is gratulálnak.
3, Gedó György
Gedó György 1949. április 23-án született Újpesten. Már nyolc évesen bokszolni kezdett a Békéscsabai Előré-ben. 1967-ban a Vasasba igazolt és az 1968-ban bevezetett 48 kg-os papírsúlyú kategóriában sorra aratta a sikereket. Ebben az évben magyar bajnok lett és 19 évesen kijutott az 1968-as mexikóvárosi olimpiára, ott azonban az első körben lesérült és kiesett. Első jelentős nemzetközi eredménye az 1969-ben Bukarestben szerzett Európa-bajnoki cím, amit az 1971. évi madridi Európa-bajnokságon is meg tudott védeni. Pályafutása során nyolcszor szerzett magyar bajnoki címet, 1968-ban és 1972-ben az év ökölvívójának választották. Az 1972-es müncheni olimpiára éremesélyesként utazott ki és imponáló magabiztossággal meg is nyerte az aranyat. Első körben thai ellenfelét idő előtt búcsúztatta, majd sorban egy ausztrál, szovjet és brit bunyóst pontozott ki. A döntőben az Észak Korea-i Kim U-Gil-t verte, ellenfelére a harmadik menetben számolni is kellett. Az olimpiai arany után folytatta az ökölvívást, de a kiugró sikerek elmaradtak. 1975-ben a katowicei EB-n bronzérmet nyert, az 1976-os montreali olimpián azonban két megnyert mérkőzés után a 4 közé kerülés (éremszerzés) nem sikerült, mivel a pontozók a thai Payao Pooltarat-ot 4-1 arányban jobbnak látták. Az 1980-as moszkvai olimpián sem járt több sikerrel, az első fordulóban erőnyerő volt, a másodikban első menetes TKO-val nyert, de a 4 közé jutásért kikapott a későbbi ezüstérmes kubai Ramos-tól és ezután be is fejezte aktív pályafutását. Visszavonulása után a Belvárosi Vendéglátó Vállalat üzletvezetője, a Népstadion és Intézményei Vállalat rendésze, majd 1994-től 1995-ig az egri Kordax SE vezetőedzője volt. Sajnos ekkoriban edzésen egy balesetben megsérült, részlegesen lebénult és rokkantnyugdíjas lett.
2, Kovács István
Atlanta olimpiai bajnokát azt hiszem minden olvasónk nagyon jól ismeri, nehéz róla bármi újat mondani, ezért leginkább csak statisztikai adatok felsorolására szorítkozunk. 1970. augusztus 17-én született, 1985 és 1988 között az EVIG SE, majd 1988 és 1997 között a Vasas ökölvívója volt. 1997 profinak állt az Universum Promotions „alkalmazásában” és itt is fejezte be karrierjét 2002-ben. Amatőrként lég és harmatsúlyban, profiként pehelysúlyban versenyzett. 1988-ban Gdanskban junior Európa bajnok lett. Ezt követően számtalan versenyt nyert, hely hiányában csak a leglényegesebbek: hétszeres egyéni magyar-, egyszeres német csapatbajnok, 1991-ben (Göteborg) és 1996-ban (Vejle) Európa-bajnok. Világ-kupán: 1990-ben Dublinban második, 1994-ben Bangkokban harmadik helyezett. 1991-ben Sydneyben és 1997-ben Budapesten is világbajnok. Az 1992-es barcelonai olimpiára már esélyesként érkezik, könnyedén menetel a elődöntőig (a dán Jesper Jensen pontot sem tud csinálni ellene, 14-0-ra győz), ahol azonban meglepetésre az Észak Korea-i Choi Chol-Su 10-5 arányú pontozással legyőzi, így első olimpiájáról „csak” bronzéremmel tér haza. Négy év múlva, Atlantában azonban már nem tud hibázni, ismét gond nélkül veszi az akadályokat, majd a döntőben simán győz a kubai Arnaldo Mesa ellen 14-7-re. Ezzel ő lett a 8. magyar ökölvívó, aki olimpiai bajnoki címet szerzett. Amatőr karrierje során 297 mérkőzést vívott, ebből 282-t megnyert, 1 döntetlen és 14 vereség mellett. Profiként WBO világbajnoki címet szerzett, amit azonban nem sikerült megvédenie. Ezt követően még 2 mérkőzést vívott és 22-1 (11 KO) mérleggel fejezte be profi pályafutását. Azóta sem nagyon tétlenkedik, igazi közéleti figura maradt: profi meccseken bíróként, supervisorként tűnik fel, éttermet vezet, a WBO szervezet alelnöke valamint az RTL képernyőjén is gyakran láthatjuk műsorvezetőként.
1, Papp László
Papp László nemcsak a magyar, hanem az egyetemes amatőr ökölvívás egyik legnagyobb alakja. 3-szor nyert olimpiát, ami azóta is csak két kubainak Teofilo Stevensonnak és Felix Savonnak sikerült. 1926. március 25.-én született, a Budapest Bástya és a Budapesti Vasas bokszolójaként közép-, majd nagyváltósúlyban 1946 és 1956 között hét országos bajnokságot nyert. Európa-bajnokságokon két arany volt a „termés” (1949-ban Oslóban, középsúlyban és 1951-ben Milánóban, nagyváltósúlyban). Az 1948-as londoni olimpián 22 évesen első három ellenfelét kiütötte, a negyediket kipontozta, majd a döntőben a hazai John Wright várta, akit szintén egyhangú pontozással győzött le. A recept 1952-ben is hasonló volt, amerikai és kanadai ellenfelét kiütötte (az amerikai Webb ellen az első fordulóban azonban megsérült a keze), majd pontozással lépett túl bulgár és argentin riválisán is. A döntőben a hangzatos nevű Dél-Afrika-i Theunis Jacobus van Schalkwyk-et verte pontozással, így Helsinkiben is a dobogó legfelső fokára állhatott. A két olimpiai arany után meglepő módon mégis gondjai akadtak a politikai rendszerrel, az 1955-ös EB-re nem is utazott el. Még egy KO vereség is becsúszott a lengyel Pietrzykowski ellen, így nem sokan bíztak a sikeres szereplésben az 1956-os melburne-i olimpián. Papp azonban felszívta magát és itt is kiütötte első ellenfelét, az argentín Saenz-t. A második körben revansot vett a már jól ismert Zbigniew Pietrzykowskin, majd a döntőben a legendás későbbi profi világbajnok, az amerikai Jose Torres következett. Torrest Laci 2-1 pontozással gyűrte le és így ő lett az első ökölvívó az újkori olimpiák történetében, aki háromszor is nyerni tudott.
1957 májusában profinak állt, és a hivatásosok között is sorra aratta sikereit. Európa bajnoki címet szerzett, melyet jópár alkalommal meg is védett. Sajnos azonban a politika beleszólt a karrierjébe. 1964-ben a kommunista vezetés megvonta tőle a lehetőséget, hogy világbajnoki címért mérkőzhessen, így 27 győzelem és 2 döntetlen után kénytelen volt szögre akasztani kesztyűit. Visszavonulása után edzőként tevékenykedett (Ferencváros, Honvéd), valamint a válogatott szövetségi kapitányaként, Adler Zsigmond társaságában is számos siker kovácsa volt. Elismerései: NOB-érdemrend (1982), a Boxing Hall Of Fame tagja egyedüli magyarként (2001), Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztje (1992), Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje, Miniszteri Díj (1996), Millenniumi Ezüst Emlékérem (2001). Hosszú betegség után, életének 78. évében távozott az élők sorából 2003. október 16-án. Az ő nevét viseli az ország legnagyobb zárt sportlétesítménye, a Papp László Budapest Sportaréna.
2008-04-11 edge
