Roy Jones Jr. portré

Született : 1969. január 16. Pensacola, USA

Eredményei : 43 győzelem, 1 vereség (35 KO)

1993 - 1994 : Az IBF középsúlyú világbajnoka
1994 - 1996 : Az IBF nagyközépsúlyú világbajnoka
1996 - : A WBC kisnehézsúlyú bajnoka
1998 - : A WBA kisnehézsúlyú bajnoka
1999 - : Az IBF kisnehézsúlyú bajnoka

Utolsó mérkőzés: 2000.09.09.-én TKO győzelem Eric Harding ellen a WBC, IBF, WBA címek védésként.

Ismertebb ellenfelek :

Bernard Hopkins (W.12.)
James Toney (W. 12)
Vinny Pazienza (W. KO 6.)
Mike McCallum (W. 12.)
Montell Griffin (L. DQ.9. és W. KO 1)
Virgil Hill (W. KO 4.)
Louis Del Valle (W. 12.)
Reggie Johnson (W. 12.)

Profi debütálás : 1989.05.06. (W. KO 2.)

Edző : Alton Merkerson

Manager : Roy Jones Jr. (önmagát menedzseli)

Roy Jones Jr 10 évesen kezdett el bokszolni, édesapja Roy Jones Sr. Irányítása alatt, akinek edzőterme volt a floridai Pensacola-ban. A fiatal Roy óriási tehetségnek bizonyult, egymás után nyerte a rangos amatőrversenyeket : háromszoros USA Nemzeti Bajnok, Junior Olimpiai Bajnok, kétszeres Aranykesztyű Bajnok. Amatőrként a mérlege : 135 győzelem és 10 vereség. Az 1988.-as Szöuli Olimpián Jones a döntőig jutott, ahol toronymagas esélyesként lépett ringbe a koreai Si -Hun Park ellen. A mérkőzésen Jones könnyűszerrel leiskolázta ellenfelét, de a bírók 3-2-es pontozással a hazai bunyóst hozták ki győztesnek. Az ítélet közfelháborodást keltett és Jones kárpótlásul megkapta a torna legjobb bunyósát illető Val Barker díjat. A NOB évek múlva bocsánatot kért Jones-tól, elismerve győzelmét. Sajnos ez nem változtat azon a tényen, hogy Jones soha nem nyerhette el a legrangosabb amatőr trófeát.

Közvetlenül az Olimpia után Jones ajánlatot kapott a legendás edzőtől Emanuel Stewart-tól, hogy csatlakozzon a híres Kronk Gym versenyzőihez. Az ajánlatban 400 ezer dollár, egy kocsi és egy ló szerepelt Roy aláírásáért és 50 ezer dolláros járulék Jones édesanyjának. A fiatal Roy menedzsere ekkor még az édesapja volt, és a szülők visszautasították az ajánlatot.

1989.-ben Jones már a profik között szerepel. Első két mérkőzését egyenesben közvetítette az NBC csatorna, de az idősebb Jones felbontotta a szerződést a társasággal, így karrierje kezdeti szakaszában Jones főleg Pensacolában, a helyi közönség előtt bunyózott. Az első igazán komoly ellenfele a korábbi WBC nagyváltósúlyú bajnok, Jorge Vaca volt, akit Jones 1 menet alatt kiütött.

Már a profi pályafutása kezdetén megromlott a viszonya az apjával és a Vaca elleni meccse után a két Jones útjai különváltak. Roy edzője az elismert szakember, Alton Merkerson lett, de Jones nem keresett új managert, hanem promotere, későbbi ügyvédje Fred Levin segítségével önmagát menedzseli azóta is.

Első 19 mérkőzését Jones zsinórban, KO-val nyerte. Az első ellenfél, aki kihúzta mind a 10 menetet Jones ellen, a rutinos argentin, Jorge Castro volt, aki a későbbiekben megszerezte a WBA középsúlyú bajnoki címét. Ezt követően Jones valósággal végiggázolt a következő 3 ellenfelén : a veretlen Glenn Thomas, Percy Harris és Glenn Wolfe kénytelen volt idő előtt az öltözőbe vonulni.

Ezután következett Jones első címmérkőzése Bernard "Executioner" Hopkins ellen, az IBF betöltetlen középsúlyú bajnoki címéért, 1993 májusában. A meccs nem indult jól Roy számára, mert rögtön az elején megsérült a jobb keze. Ez azonban nem gátolta meg abban, hogy magabiztos pontozással legyőzze Hopkins-t. Ettől a mérkőzéstől fogva Jones-t a legjobbak között kezdték emlegetni.

Jones nem sokat pihent a frissen megszerzett babérjain. Következő ellenfele a későbbi többszörös világbajnok, a félelmetes hírű Thulane "Sugarboy" Malinga volt, aki 6 menetet bírt ki Jones ellen.

Jones egyetlen címvédése a magasan rangsorolt Thomas Tate ellen volt, aki a második menetben egy gyors balfelütés következtében kifeküdt és nem is tudott felállni. Kétségtelen volt, hogy Jones fantasztikus formában van és kevesen állhatnak ellent technikás stílusának. A közvélemény szerint az egyetlen ember, aki képes lehetett volna megállítani Jonest, James Toney volt, aki akkoriban veretlen bunyósként az IBF nagyközépsúlyú bajnoka volt és a szakértők egyöntetű véleménye szerint súlycsoportoktól függetlenül a legjobb bokszoló.

A nagy mérkőzés 1994 novemberében jött létre és óriási várakozás előzte meg. A szakértők Toney-t gondolták esélyesebbnek, de nagy meglepetésben volt részük. A legyőzhetetlennek hitt Toney képtelen volt felvenni a versenyt Jones fantasztikus gyorsaságával és remek technikájával. A megdöbbent Las Vegasi közönség szeme láttára Jones egyszerűen bohócot csinált Toney-ból, aki a harmadik menetben felállt egy leütésből, de esélye sem volt a győzelemre.

A Toney elleni győzelem új magasságokba emelte az amúgy is népszerű Jones-t. Ettől a meccstől számítva egyértelműen Roy Jones-t tekintik súlycsoportoktól függetlenül a legjobb bunyósnak. Roy ezután sem okozott csalódást : első kihívóját, Anoine Byrd-öt egy menet alatt lesöpörte a ringből. A következő mérkőzésen Jones igen illusztris ellenfelet kapott a három súlycsoportban is világbajnoki címet szerző Vinny Pazienza személyében. A "Pazmanian Devil" becenévre hallgató Pazienza hat menetig húzta Jones ellen, de ezt valószínűleg nem sorolja legkedvesebb emlékei közé : a hatodik menetben egy kizárólag balhorgokból álló fantasztikus kombinációval Jones valósággal letaglózta ellenfelét.

Ezt követően Jones 3 alkalommal védte meg a nagyközépsúlyú címet Tony Thornton, Eric Lucas és Bryant Brannon ellen, mindannyiszor kiütéssel. Jones magabiztosságát jelzi, hogy a Lucas elleni mérkőzése napján délelőtt még egy profi kosármeccsen játszott, este pedig 11 meneten keresztül ütlegelte Lucas-t, akinek ennyi elég is volt aznap estére.

A Brannon elleni győzelem volt Jones utolsó meccse a nagyközépsúlyban. Ekkor már általánosan elfogadott nézet volt, hogy Jones egyszerűen verhetetlen ebben a súlycsoportban. Roy ekkor elhatározta, hogy feljebblép még egy súlycsoportot és megpróbál ott is címet szerezni.

Az új súlycsoportban az első mérkőzés a WBC betöltetlen bajnoki címéért folyt, az ellenfél pedig a legendás veterán Mike McCullom, akinek Jones régi barátja és nagy tisztelője volt. Talán ennek köszönhető, hogy McCullom -bár többször padlózott- végigbírta mind a 12 menetet Jones ellen. Sokan Jones szemére vetették, hogy nem küzdött teljes erőbedobással, de a nyújtott teljesítmény is bőven elegendő volt, szinte minden menet megnyeréséhez.

A McCullom elleni mérkőzés után, 1997. március 21.-én -ben Jones eddigi pályafutásának legvitatottabb pillanata érkezett el. Az ellenfél a szintén veretlen Montell Griffin volt. A mérkőzés első szakasza meglehetősen szoros volt és ez már önmagában is szokatlan, ha Roy Jones-ról van szó. A hetedik menettől kezdve Jones kezdte kiismerni Griffin stílusát és ekkor már egyértelműen ő irányított. A 9. menetben aztán Griffin egy bekapott találattól féltérdre esett és ekkor kapott még egy szabálytalan ütést Jones-tól. A bíró azonnal diszkvalifikálta Roy-t, aki ezzel elveszette bajnoki övét és a makulátlan meccsmérlege is jegyez 1 "vereséget".

A visszavágóra nem kellett sokat várni. Jones 97 augusztusában újra ringbe lépett Griffin ellen, de megint csak csalódást okozott. Azok akik ismét egy szoros meccset vártak, meghökkenve figyelték, hogy Jones úgy robogott keresztül Griffin-en, mint az expresszvonat a sínekre tévedt báránykán. A mérkőzés egy menetig sem tartott és kiderült, hogy mire képes Roy Jones, mikor mérges

A WBC cím megszerzése után Jones kihívást kapott a korábban több világbajnoki címet is szerző Virgil Hill-től. A mérkőzést a 98 áprilisában rendezték. Kérdéses volt, hogy Jones milyen formában van, mert 97 márciusa óta a Griffin elleni nem egészen egy menet volt amit "éles" meccsen a ringben töltött. Jones kicsit óvatosan kezdett, de hamarosan kiismerte Hill stílusát és a 4. menetben egy testre mért jobbhoroggal kiütötte ellenfelét, akinek az ütés következtében több bordája eltörött. Ez volt az első alkalom, hogy Hill-t kiütötték.

Jones nem sokat várt a következő mérkőzéséig : 98 júliusában ringbe lépett a WBA bajnok Louis Del Valle ellen, aki korábban az edzőpartnere is volt. Talán ennek köszönhető, hogy a 8. menetben Del Valle a padlóra küldte Jones-t! Ez volt az első és mai napig egyetlen alkalom, hogy Jones padlóra került. Del Valle balszerencséjére, Jones azonnal felpattant és folytatta a mérkőzést. Az ominózus 8.-at kivéve Jones minden menetet megnyert és fölényes magabiztossággal gyűjtötte be a WBA címet.

Jones két kötelező címvédését gyorsan letudva, ismét egy rutinos bunyós ellen húzott kesztyűt. Ellenfele, Reggie Johnson korábban a WBA középsúlyú bajnoka volt és abban az időben az IBF címet birtokolta. Hiába rendelkezett Johnson nagy rutinnal és remek mérleggel, Jones számára nem jelentett igazi ellenállást. Aki azt várta, hogy legalább egy kicsit is szoros mérkőzést láthat, annak keserűen csalódnia kellett : Jones könnyedén leiskolázta Johnson-t és minden menetet megnyerve, megszerezte az IBF övet is. Ezzel a mérkőzéssel Jones lett a vitathatatlan kisnehézsúlyú bajnok.

Az egyesített bajnoki cím első védéseként Jones elfogadta David Telesco kihívását. Roy döntésében -azontúl, hogy Telesco előkelően szerepelt a ranglistákon- valószínűleg az is közrejátszott, hogy idegesítette Telesco provokatív viselkedése. Leendő ellenfele ugyanis egy ideje Jones minden sajtótájékoztatóján botrányt provokált : többször ingét letépve, üvöltve követelte Jones-tól, hogy álljon ki ellene akár puszta kézzel is. Jones erre higgadtan csak annyit válaszolt : "Szívesen megverlek, de nem ingyen!". Telesco végül 2000. januárjában kapott lehetőséget, de nem tudott élni vele. Herkulesi termet ide, ütőerő oda, Telesco csak a levegőt csépelte egész este. Jones tanári módon bánt el a nála lényegesen nagyobb termetű ellenféllel.

Jones következő ellenfele, a WBA kihívó Richard Hall sem járt jobban min Telesco. A félelmetes mérleggel rendelkező Hall óriási verést kapott, míg Jones a 11. menetben megkönyörült rajta és TKO-val véget vetett Hall kálváriájának.

Jones legutóbbi mérkőzése 2000. szeptemberében volt, a technikás Eric Harding ellen. A mérkőzés meglepően szoros volt, mindkét bunyós igen visszafogottan, defenzíven bunyózott. A hetedik menettől Jones kezdett lassan felülkerekedni, de a végkifejlet kissé felemásra sikeredett, ugyanis Harding izomszakadást szenvedett és a 10. menetre már nem tudott kiállni. A meccset így Jones technikai KO-val nyerte.

Perspektíva :

Jones ugyan birtokolja a WBC, IBF, WBA címeket, de mégis van még egy jelentős világbajnok a kisnehézsúlyban : Darius Michalczewski, a WBO bajnoka. Az ésszerűség azt diktálná, hogy a két bunyós a ringben döntse el, hogy ki is a súlycsoport igazi királya. Sajnos erre az összecsapásra -a dolgok jelen állása szerint- nem sok esély van. Mindkét fél csillagászati összeget kér a mérkőzésért és nem mutatnak hajlandóságot a kompromisszumra. Darius ugyan rendkívüli elismertségnek örvend Európában, de azon kívül gyakorlatilag ismeretlen. Jones igazi világsztár, de semmi hajlandóságot nem mutat arra, hogy Németországban védje meg a címét. Darius szintén megmakacsolta magát és kizárólag Németországban hajlandó ringbe lépni Jones ellen. A dolog ezzel holtpontra jutott és nem valószínű, hogy előrelépés történik belátható időn belül.

Michalczewski-t leszámítva Jones-nak jószerével nem maradt épkézláb ellenfele a súlycsoportban. Mivel Jones természetes súlya a nagyközépsúly, valószínű, hogy hamarosan visszatér oda és ott szerez újabb bajnoki címet. Az utóbbi időben rengeteg lehetséges ellenfél neve merült fel : Joe Calzaghe, Robin Reid, Sven Ottke és Benard Hopkins közül az utóbbi látszik befutónak. Jones népszerű célpont : tőle kikapni nem szégyen és óriási bevétellel kecsegtet. Jones azonban egy igazi szupermeccsre vágyik a lassan feljebblépő Felix Trinidad ellen.

A bunyós:

Aligha létezik manapság olyan adottságokkal rendelkező bokszoló mint Roy Jones. Tulajdonképpen Jones-nak nincsen gyenge pontja : remek felépítésű, emberfeletti reflexekkel bír, technikailag tökéletesen képzett és félelmetes ütőereje van. Jones egyik legnagyobb fegyvere a kivételes gyorsasága, amely a könnyűsúlyú bajnokokéval vetekszik. Kiegészítve mindezeket kiszámíthatatlan stílusával, taktikusságával, nagyszerű állóképességével és óriási rutinjával megkapjuk az ideális bokszolót. Remek -bár ritkán tesztelt- ütésállósága már csak hab a tortán. Stílusát nehezen lehetne körbeírni, mert mindig az ellenfelekhez igazítja azt. Mindkét kézzel remekül üt minden ütést, de különösen híres a balhorga, amelyet előszeretettel alkalmaz. Stílusának egyik jellegzetessége, hogy sok meccsén teljesen mellőzi a szurkáló balegyenest. Teheti, mert gyorsasága képessé teszi arra, hogy előkészítés nélküli is könnyedén eltalálja az ellenfelet. Érdekesség, hogy Jones teljesen kétkezes bunyós: bármikor képes alapállást változatni, anélkül, hogy kompromisszumokra kényszerülne. Védekezésként előszeretettel használja az elhajlásokat és -remek lábmunkájának köszönhetően- az elmozgásokat. Karjait jellegzetesen, félig kinyújtva tartja és ezzel máris zavarba hozza a legtöbb ellenfelet.

Abban minden szakértő egyetért, hogy fizikai adottságait tekintve Jones vitán felül súlycsoportoktól függetlenül a legjobb bunyós. Legtöbb kritika nem a képességeit, hanem a hozzáállását éri. Sokak rosszallását kiváltja, hogy Roy nem akarja mindenáron kiütni ellenfeleit, gyakran valósággal a "hátán cipeli" őket a meccs végéig. A bokszot nem életcélnak, hanem hobbinak és üzletnek tekinti. Jones saját megfogalmazása szerint " nagyszerű sportoló vagyok, aki éppenséggel bokszol".

Érdekességek :

• Jones fantasztikus kondíciójának alapja a kosárlabda. Saját profi csapatot tart fenn, amellyel elsősorban jótékonysági rendezvényeken vesz részt.
• Jones sok bunyósnak egyengeti/egyengette a karrierjét. Néhányan az ismertebbek közül : Shane Mosley, Derrick Gainer, Al Cole.
• Jones szabadidejében harci kakasokat tenyészt, pensacolai lakhelye valóságos "csirkefarm". Jones egyébként is nagy állatbarát hírében áll : futóedzésére mindig elkíséri kutyája is.
• Jones az edzést nagyon komolyan veszi : a Toney elleni győzelem után, -mikor a legtöbb bunyós a győzelmi ünnepség fáradalmait pihenné- reggel 5-kor látták a parkban futóedzést tartani.
  
  

Ez a történet tehát 2000-ben, a Harding felett aratott győzelemmel ért véget. Ezt követően Roy Jones Jr. legközelebb 2001 februárjában bokszolt, Derrick Harmon ellen, aki - másokhoz hasonlóan - nem találta meg a rést Roy bunyóján, és, miután 10 menetben masszív ponthátrányt gyűjtött be, feladta a mérkőzést. Szinte napra pontosan öt hónap múlva a nyurga mexikói, Julio Cesar Gonzales következett a sorban. Gonzales veretlenül, 27 mérkőzéssel a tarsolyában érkezett erre a mérkőzésre, remek testütő hírében állt, aki egy igen látványos és rekordmennyiségű ütéssel fémjelzett találkozón felülmúlta a nagy ütőerejű Mr. KO becenevű, azóta elhunyt, Julian Letterlough-t. A mexikói öklöző, aki később pontozással legyőzte a lengyel Darius Michalczewskit, képtelen volt hosszú karjaiból származó esetleg előnyét kihasználni az amerikai gyorsasága és dinamikája ellen, a találkozón három alkalommal látogatta meg a padlót, de végül csak nagyarányú pontozással maradt alul.

2002. februárja egy IBF kötelező címvédést tartogatott Jones számára, Memphisben, az ausztrál Glenn Kelly ellenében. Kelly gyakorlatilag ismeretlenül, láthatóan félve érkezett erre a találkozóra, és a hetedik menet végén Roy Jones Jr. egyik leglátványosabb kiütéséhez vette át az asszisztensi pozíciót. Történt ugyanis, hogy az említett menet vége felé Jones magához hívogatta Kelly-t, méghozzá úgy, hogy a háta mögé tette mindkét kezét, miközben fejét előreszegte, így gyakorlatilag tálcán kínálva magát ellenfelének. Az addigra már többször padlózó, igencsak elcsigázott Kelly természetesen próbált élni az alkalommal, két, nem túl gyors és dinamikus ütést indított, amik elől a címvédő simán elhajolgatott, majd előkapta háta mögül jobb kezét és egy iszonyatos gyors és pontos horgot helyezett el az ausztrál kihívó halántékán, aki azonnal összeroskadt. Az ütés nem látszott túlságosan erőteljesnek, láthatóan maga Jones is megilletődött egy pillanatra ellenfele kidőlésén, ez inkább egy utolsó csepp volt Kelly poharában, aki nem állt fel a tíz számolás végéig. Ebben az időben komolyan kezdtek beszélni egy visszavágóról Bernard Hopkins és Jones között, amit mi sem bizonyít jobban, mint, hogy a két fél egy napon, de más helyszínen (Hopkins Pennsylvaniaban lépett ringbe) mutatta meg tudását a nagyközönségnek. A felek között ezen az estén egy videótelefonos, nem túl kedves hangnemű beszélgetésre is sor került. A visszavágó - kibékíthetetlen anyagi érdekellentétek miatt - nem jött létre.

Három nagy világszervezet bajnokának lenni sok elfoglaltsággal járó dolog, már, ami a kötelező kihívók aprítását jelenti. Ezt Jones is megtapasztalta, hiszen 2002 szeptemberében újabb kikerülhetetlen találkozó következett, ezúttal a WBA kötelező kihívója, az angol Clinton Woods ellenében. Woodsnak, előzetes terveivel ellentétben, nem sikerült névrokonát, Tiger-t, népszerűségben megelőzni, ugyanis azon kívül, hogy az első menetet szorossá tette, nem tudott maradandót alkotni a pensacolai zseni ellen. Jones most is parádézott, harci kakasokat utánzott, bokájára csapva indítgatott ütéseket, miközben 6 menet alatt rommá verte az angol fiút, akit a bíró menekített ki szorongatott helyzetéből.

Harmon, Gonzales, Kelly, Woods... jó, de nem túl veretes névsor, Roynak pedig eljött az idő, hogy mutasson valami extrát is, a kötelező kihívók elleni rutinfeladatok sora után. A Hopkins meccs kútba esett, az európai rivális Michalczewski elleni találkozót sem sikerült tető alá hozni, Jones viszont nem keseredett el, hanem történelmi lépésre szánta el magát, a királykategóriát kívánta meghódítani. A kiszemelt áldozat pedig John Ruiz, a WBA világbajnoka volt. Ruiz kétségkívül nem a legjobb nehézsúlyú világbajnok volt ekkoriban, unalmas, fogásokon alapuló stílusa miatt nem örvendett kimondott népszerűségnek. Lebecsülni azonban nagy hiba lett volna a latin-amerikait, aki három kőkemény találkozót vívott Evander Holyfielddel, illetve legyőzte a kanadai illetőségű Kirk Johnsont is. A címvédő nagyon komolyan vette a "kisember" elleni összecsapást, ami már a mérlegelésen is szembetűnő volt, Ruiz ugyanis pályafutása egyik legalacsonyabb súlyával, 102,5 kilogrammal mérlegelt, és egy csepp súlyfelesleg sem látszott rajta. Jones, aki farmerban és bakancsban lépett mérlegre, éppen, hogy hozta a nehézsúly alsó limitjét, 87,5 kilogrammos testsúllyal. A találkozóval kapcsolatban megoszlottak a vélemények, érdekes módon, Ruiz nehézsúlyú pályatársai, talán dacból, gyakorlatilag mind a Csendes Ember sikerét prognosztizálták. A mérkőzésen aztán kiderült, hogy az ökölvívás már-már művészi szinten való művelése mennyire simán át tudja hidalni a 15 kilogrammos testsúlykülönbséget. Az első három percben még Ruiz akarata érvényesült, de Jones hamar magára talált, és gyorsaságával, kombinációs készségével gyakorlatilag bohócot csinált bátran rohamozó, de keveset találó riválisából. Az idő előtti befejezés csak a második menetben lógott a levegőben, amikor Ruizon nagyon átszaladt egy Jones jobbegyenes, de végül a kiütéses siker elmaradt, Roy nagyarányú pontozásos sikeréhez viszont nem férhetett kétség. A pensacolai zseni ezzel a sikerrel sporttörténelmet írt, Bob Fitzsimmons 1897-es sikere után ő lett a második ember, aki középsúlyból indulva nehézsúlyú világbajnok lett. Roy Jones Jr. tehát a világ-, és a pound for pound listák tetejére repítette magát, és senki nem sejtette ekkor, hogy Ruiz legyőzése lesz az utolsó a nagy győzelmek sorában...

Tyson? Lewis? Holyfield? Byrd? Klitschko? Esetleg Jirov és egy a cirkálósúlyú cím? Számos pletyka röppent fel az újdonsült WBA nehézsúlyú világbajnok pályafutásának hovatovábbjáról. Jones régi királyságát, félnehézsúlyban, viszont egy nagyszájú újfiú, Antonio Tarver vette át időközben, aki egyetlen megnyilatkozásában sem mulasztotta el pocskondiázni a pensacolai klasszist, edzője, Buddy McGirt meg folyton bizonygatta, ő tisztában van vele, hogyan kell Jonest megverni. Az idő pergett, megegyezni megint nem sikerült, egyetlen nagy meccsről sem, Roy bejelentette hát, hogy visszamegy korábbi sikereinek helyszínére, és betömi Tarver bagólesőjét. A felkészülés megkezdődött, azonban nem ment zökkenőmentesen, ugyanis Jones, elmondása szerint, igencsak megszenvedett a fogyasztással, amivel azelőtt soha nem voltak problémái. Elérkezett hát 2003. novembere, és az igencsak sikeréhes, nagy ütőerejű, magas, fordított alapállású Tarver állt az ellentétes ringsarokban, akinek csupán egy veresége volt, a már Jones által is legyűrt Harding ellen, amit a Magic Man nevű bunyós már meg is bosszult. Hogy a fogyasztás tette-e, vagy Roy egyszerűen megöregedett, nem tudni, de tény, hogy ezen az összecsapáson a saját képességeinek, tudásának 20%-át sem tudta felvonultatni. Az energiáit legnagyobb részt a védekezés kötötte le, régi, brilliáns lábmunkája sehol nem volt, folyamatosan a köteleknek szorulva, kettős fedezékben várta a szüntelenül rohamozó Tarver erőteljes találatait, amikből jócskán be is fért a kesztyűk között. Néhány tiszta ellenakcióra azért futotta a korábbi világbajnok erejéből, de a régi, nyomasztó fölényben parádézó Roy Jones azon az estén nem volt ott. Feldagadt szemmel, megtört ábrázattal várta az eredményhirdetést, miközben Tarver győzedelmesen ünnepelte magát, mint kiderült, hiába. A pontozók ugyanis, többségi döntéssel, visszaadták Roynak a hátrahagyott WBC, WBA világbajnoki címeket.

A vitatható végeredmény természetesen kikényszerített egy revansot Tarver számára, aki ekkor már semmit nem bízott a véletlenre. 2004. májusában csaptak újra össze a felek, az első menet meglehetősen magabiztos Jones fölénnyel ért véget, a második körben viszont, egy akció közepette Jones lenn felejtette a jobb kezét, amit Tarver könyörtelenül ki is használt, és egy bődületes balhoroggal kiütötte a legendát. Bizonyára a sportág minden rajongójában mély nyomott hagyott a korábban érinthetetlennek hitt Jones képe, ahogy üreges tekintettel fetreng a földön és keresi a felfele vezető utat. Kerülhet ennél megalázóbb helyzetbe a legenda? A következő meccsen megkaptuk rá a választ.

Roy 2004. szeptemberében az addigra IBF világbajnoki címet szerző Glenn Johnsonnal mérte össze erejét. A leginkább kemény iparosként jellemezhető Johnson jó címszerzési és visszakapaszkodási lehetőséget tartogatott magában. A jamaikai bunyós neve jól csengett bokszkörökben, ám gyakorlatilag minden, élmezőnybe tartozó öklözőtől vereséget szenvedett, legyőzte őt Hopkins, Ottke, sőt, Harmon és Gonzales is. Az összecsapás meglehetősen egyoldalúra sikeredett, úgy festett, Jones végérvényesen abban a formában ragadt meg, amibe a Ruiz és Tarver meccsek között valahogyan, feltehetőleg élettani hatások miatt, bekerült. Johnson kemény, rakkolós stílusának Roy egyszerűen nem találta az ellenszerét, a kilencedik menetben pedig a jamaikai, egy elementáris erejű, tiszta jobbegyenessel, szó szerint, merevre ütötte őt. Roynak ezt követően nagyon sokan a visszavonulást javasolták, ő azonban máshogy döntött, és harmadszorra is leszerződött nemezisével, Antonio Tarverrel.

A találkozóra 2005. októberében került sor, a tét pedig az IBO világbajnoki öve volt. Ez a meccs egyetlen dologért volt nagyon jó, a Jones rajongók számára: egy menet erejéig ismét láthatták a régi Jonest. Tarver ugyanazt a taktikát alkalmazta, mint az előző összecsapásaikon, Jones pedig, ahogy már a közönség akkortájt hozzászokhatott, többnyire védekezett és alig-alig intézett válaszcsapásokat a Magic Man ellenében. Aztán következett az ötödik három perc, amikor ízelítőt kaphattunk abból, hogy mi lett volna, ha Tarver még a fénykorában találkozik Supermannel. Roy, ha csak egy kör erejéig, de megtalálta ismét régi önmagát, simán vette ki a fejét Tarver ütései elől, gyors, előkészítés nélküli jobbegyeneseket osztott ki a tanácstalan Antonionak, közelharcban pedig erőteljes felütéseket, horgokat vett elő fegyvertárából és könyörtelenül megszórta vele riválisát. Lába, elhajlásai, támadásai, show elemei a régiek voltak, Tarverből ugyanúgy bohócot csinált, mint annak idején számos ellenfeléből... mindenki lélegzetvisszafojtva várta a következő menetet... Aztán a csoda nem folytatódott. Jones úgy tűnt, az ötödik menetben ellőtte minden puskaporát, Tarver szorgalmasan támadott és gyűjtögette a pontokat, Jones pedig a túlélésre játszott. Az utolsó előtti menetben, egy Tarver balegyenes következtében komoly bajba került, a kiütés küszöbén szédelgett, de aztán átvészelte a nehéz pillanatokat. A 12. menet végén pedig kétség sem férhetett Antonio Tarver ismételt sikeréhez, Jonesnak nem sikerült korábbi dicsfényét visszaállítani.

Visszavonulás, folytatás? Roy ez utóbbi mellett döntött, de egyelőre letett a "nagymenőkről", és egy év alatt begyűjtött két pontozásos győzelmet, két középszerűbb bokszoló, Anthony Hanshaw és Prince Badi Ajamu ellenében. Eztán több lehetőség felmerült számára, napirendre került ismét egy Hopkins elleni visszavágó, illetve a WBO magyar világbajnokát, Erdei Zsoltot is megemlítette, mint potenciális ellenfelet, illetve a látóhatáron megjelent az évezred elejének másik PFP hőse, Felix Trinidad is. Az ökölvívás iránt rajongók bizonyára a fellegekben jártak volna mondjuk 2000-ben, ha összejött volna egy Jones vs. Trinidad párosítás, azonban, 2008-ban, ennek létjogosultsága már erősen megkérdőjelezhető volt. Trinidad hasonló cipőben járt, mint a pensacolai zseni, a Hopkinstól elszenvedett 2001-es veresége óta nem találta önmagát, az elmúlt 5 évben összesen két alkalommal bokszolt, egy szép győzelmet aratott Ricardo Mayorga ellen, és egy egyoldalú csatában kikapott Winky Wrighttól. A másik probléma a súlycsoporttal volt, Trinidad ugyanis váltósúlyban kezdte pályáját és középsúlynál soha nem merészkedett feljebb. A két "öregharcos" 2008. januárjában csapott össze egymással, a new york-i Madison Square Gardenben. Tito mindent megtett a győzelem érdekében, de nem vehette fel a versenyt képzettebb, gyorsabb és fizikailag erősebb riválisával. A hetedik körben Tito padlóra is került, de átvészelte a kritikus pillanatokat és Jonesnak az idő előtti befejezésre tett kísérleteit. A tizedik menetben Roy egy bal-jobbegyenes kombinációval ismét összecsukta Trinidadot, de a KO győzelem ezúttal is elmaradt. A 12 menetet követően kétség nem fért hozzá, hogy a két, már zenitjén túl levő legenda csatáját Roy Jones Jr. nyerte meg, a döntnökök 116:110, 117:109, 116:110 arányban látták őt jobbnak.  

2008-ban új arc tűnt fel a félnehézsúlyban, az addig nagyközépsúlyban vitézkedő Joe Calzaghe lépett feljebb, hogy derekát újabb nagy skalpokkal ékesítse. Legyőzte az addigra már szintén félnehézsúlyban vitézkedő Hopkinst, majd kijelentette, hogy nagyon szeretné régi álmát beteljesíteni, és összecsapni a legendás Roy Jones Juniorral. Jonest nem kellett sokáig unszolni, hogy elvállalja a walesi bokszoló elleni csatát, aki, bár állóképességben és agresszióban a pensacolai öklöző fölé nőtt, technikában, fizikumban, tehetségben mégis messze elmaradt tőle. 2008. november 8., a helyszín a Madison Square Garden. Az első két perc viszonylag kiegyenlített küzdelmet hoz, aztán Roy egy ballal előkészített villámgyors, szűk jobbhorgot robbant fel az éppen lehajoló Calzaghe még be nem melegedett állán, ami azonnal féltérdre kalauzolja a walesi bunyóst. Joe természetesen folytatja a küzdelmet, de az első kört 10-8 - ra Roy viszi. A rajongók azonban nem örülhetnek sokáig, ugyanis Calzaghe hamar kezébe veszi az irányítást, folyamatosan támad, gyilkos tempót diktál, ami Roy nem bír, és a Tarver és Johnson meccseken megszokott képlet szerint nagyrészt inkább védekezik, ellentámadást alig indít, és látszólagos célja főként a kiütéses vereség elkerülése. A mérkőzés ennek szellemében repül el a feje fölött, az első menetet leszámítva, gyakorlatilag asszisztál Joe Calzaghe győzelméhez.

Vereség ide, vereség oda, Jones imád bokszolni, szereti a sportot, ezért úgy dönt, még nem regisztrálja magát a nyugdíjbiztosítónál, hanem inkább parádézik egyet saját közönsége előtt, hazai pályán, Pensacolában. A kiszemelt rivális pedig Omar Sheika, aki - mint a meccsen kiderült - nagyon tehetséges mellékszereplő egy Jones féle jutalomjátékhoz. Roy nagyszerűen elszórakoztatta földijeit, az összes létező kombinációját végigzongorázta a bokszzsákként funkcionáló Sheikán, amit a bíró az ötödik három percben elégelt meg, Roy tehát, közel 7 év után, KO győzelmet jegyezhetett be rekordjába.