Jack Dempsey, az ember

A Világ az 1920-as években szerette a harcosokat. Az az ember, aki soha nem panaszkodik, az az ember, aki kiad mindig mindent ami benne van, hogy a küzdelme érdemleges legyen, akinek a színessége, mágnesessége kiemelkedik, ha tetszik neki, ha nem, akkor az a fickó egy népszerű hős lesz. Ilyen ember volt Jack Dempsey, megérdemelten. Jack Dempsey mindig ilyen ember volt, akár harcos, akár támogató, akár promóter, akár a magánszemély szerepében. Ma már kevesen vannak, akik személyesen ismerték, így csak visszaemlékezésekből tájékozódhatunk, hogy milyen ember is volt. A „bokszpápa” Nat Fleischer személyesen is jól ismerte. Most az ő elbeszélésére támaszkodva mutatjuk be Jack Dempsey-t, az embert.

(Nat Fleischer, magyar gyökerekkel rendelkező amerikai sportújságíró. Ő volt a Mr. Boxing, vagyis az „amerikai Füzesy Zoli bácsi”. A világ leghíresebb ökölvívó szaklapjának, a Ring magazinnak az alapítója és főszerkesztője volt az 1972-es haláláig. 1942-től (1987-ig) az évente megjelenő The Ring Record Book and Boxing Encyclopedia kiadója, illetve az 1954-től létrehozott The Ring Boxing Hall of Fame létrehozója. Mellette számos ökölvívással és birkózással kapcsolatos könyv, kiadvány szerzője.)

Az 1950-es években Fleischer így írt Dempseyről: Kevés az ellensége és sok a barátja. A népszerűségét jól jelzi, hogy az utóbbi időben egyetlen sportolónk sincs, még a barátságos Bobby Jones vagy Joe Louis sem, akié meghaladja Dempsey-ét. Sok érdekes és izgalmas történet létezik ennek a nagyszerű showmannek az életében, de sajnos nincs hely az összes számára, úgyhogy egy összefoglalóban megpróbálom megőrizni az igazi, barátságos, jólelkű, úriember Jack Dempseyt.

Dempsey élete több ciklusra osztható. Valószínűleg nincs még egy ember, aki ekkora figyelmet kapott a nyilvánosságtól, aki annyira sokféle és sokrétű tapasztalaton ment keresztül, mint Dempsey. Egy csavargó élet, amely megkeményítette a személyiségét a ring karrierje tevékeny napjain, egy feljövőben lévő harcos, amely szakaszon keresztül találkozott minden nehézséggel és számos ismeretlen bokszolóval, majd a bajnoki időszaka a dicsőség és gazdagság minden velejárójával, amit a nehézsúlyú cím elrendeltetett, és végül a támogató, aki igyekszik értékesíteni a vonzerejét. Ez a négy nagy ciklus a Manassa Mauler életében. Az ötödik ciklust, amely szinte tönkretette a boksz karrierjét, Jack Dempsey szereti elfelejteni.

Beszéljél Jack Dempseyvel azokról a napokról, amikor hobóként járta az országot, és örömmel fogja ismertetni a furcsa tapasztalatait.
Vidd vissza azokra a napokra, amikor mindössze 3 centtel a zsebében találta magát Philadelphiában, éhesen, álmosan, készen állva, hogy a vonat alá feküdjön, és elmondja neked, hogy örül neki, hogy átélte azt a tapasztalatot.

Beszélj vele a bokszolói karrierje kezdetéről, és ő hátba fog veregetni, és elmeséli neked, hogy hogyan ütött ki egy bányászt két és fél dollárért.

Interjúz vele a Philadelphiai Sesqui arénában lefolyt Gene Tunney elleni csatájáról, amikor elvesztette a nehézsúlyú bajnokságot, és bele fog menni a részletekbe, kibontakoztatva a hódító nagyszerűségét.

De ha fel akarod kelteni Jack Dempsey haragját, ha fel akarod dühíteni és elveszíteni a barátságát, akkor próbálj meg visszatérni a katonaszökevény vádjához. Nincs semmi, amit Dempsey jobban sajnál, és sajnálni fog a halálos ágyán, mint az, hogy azokban a napokban nem öltött egyenruhát a (az első) világháborúban, mivel a katonai szolgálat elkerülése a legtávolabb állt Jack Dempsey elméjétől. Ez az időszak alkotja az ötödik, és legfájdalmasabb ciklust Jack Dempsey életében, a western fiú, aki a filléres réz, arany és ezüstbányákból a világ tetejére és több millió dollárig emelkedett.

(1921-ben a Dempsey-Carpentier küzdelem reklámozására a promoter Tex Rickard kihasználta azt a Demseyről elterjedt hírt, hogy családi okokra hivatkozva kihúzta magát a sorozás alól. Jelentéktelen ügy volt, hisz Amerika csak minimális erőkkel vett részt az I. világháborúban, de a nagyközönség egy része mégis gyávaságnak minősítette, és sokat rontott a népszerűségén. Rickard ezt nem rosszindulatból, hanem az ellentét kiélezése miatt tette. Carpentier ugyanis az I. világháború hőse volt, aki felderítő repülőgépen mélyrepülésben két srapnelrepesztől is megsebesült a német vonalak fölött, amiért ki is tüntették. A mindig elegáns, jólfésült francia az örökké borostás, szöghajú Dempseyvel szemben. Európai versenyző amerikai ellen. A félnehézsúlyú bajnok a nehézsúlyú király ellen. Viszont amikor belépett az USA a II. világháborúba, Dempsey az első között jelentkezett szolgálatra. Tiszti rendfokozatban a parti őrségnél szolgálta végig a II. világháborút.)

Amikor Gene Tunney megnyerte a bajnokságot, eldobta azokat, akik segítettek őt híressé és gazdaggá tenni. Elkerülte korábbi barátai társaságát. Azokat az újságírók, akik a leginkább felelősek voltak az elért pozíció megszerzéséért, azokat a bunyósokat, akik a karcsú napjaiban a felemelkedésének a pálmái voltak, mindegyiket egyetlen söpréssel félretette Gene Tunney.

Jack Dempsey soha nem tett így. Soha nem felejtette el a srácokat, akik a barátai voltak tűzön-vízen át. Soha nem vette le a vállukról a kezét még azokról sem, akik időnként kritizálták azért, mert visszautasította a mérkőzést Harry Wills, a nemezise ellen, vagy nevetségessé tették őt, mert nem csatlakozott a sereghez. Ugyanaz a nyugodt, enyhe modorú úriember Jack Dempsey volt, amikor elnyerte a címet, mint ami akkoriban volt, amikor nem tudta, hogy honnan fog pénzt szerezni a következő étkezéséhez.

(1925-26-ban már jegyeket nyomtattak a Dempsey-Wills mérkőzésre, azonban a közdelem soha nem jött létre. Sokan úgy gondolják, hogy Dempsey kerülte a feketebőrű Wills elleni találkozást, azonban ez nem egészen így, a történetnek több összetevője volt. De ez már egy hosszabb írás témáját is kimerítené.)

A huszonhét év alatt sportszerzőként és sportszerkesztőként találkoztam nagyszerű sportolók ezreivel, - írja Fleischer - de nem láttam még olyat, aki Jack Dempseynél demokratikusabb, udvariasabb még azokhoz is, akikkel azelőtt még soha nem is találkozott. A „Jó Barátok Hercege” egy olyan cím, amelyet büszkén viselhet. Egy nyurga fiú, akit sok újság a barátjaként nevez, az az igazi Jack Dempseyt ábrázolja. A túlzott energiájú fickó, aki mindig lelkesen megy tovább, aki mindig készenlétben áll, vagyis Jack Dempsey.

Ha Jack Dempsey ötvenmillió dollár birtokolna, akkor sem venné könnyedebbre az életét. Ő nem ilyen típus. Aktivitás, további aktivitás és a még inkább aktivitás alkotja ennek a nagyszerű öklözőnek a napi rutinját. Természetesen jól összemixelve. Karrierje elején félszeg volt, de aztán legyőzte ezt a hátrányt, és ma Jack Dempsey helyet foglalhat a társadalom legfinomabb részén, anélkül, hogy a legkevésbé is megbotlana. Talán ennek sok köze volt az Estelle Taylorral való házasságához is, aki később elvált tőle, de tény, hogy ő sokkal könnyedebb a felső körökben és a nyilvános publicitásban sokkal könnyebben elérhető, mint Gene Tunney. Ahogy a vacsora utáni szónokokon, Dempsey semmi esetre sem egy nagy beszélő, de simán, tisztán beszél, akiből nem kell kihúzni a szavakat, ahogyan Tunneyból. Pontosan tudja, mit akar mondani, és ezt a legmeggyőzőbb, hangsúlyosabb módon mondja el, ami megragadja a közönséget. Dempsey ezt meggyőzően bizonyította, amikor az első promóciós vállalkozása során Miami Beachen eladta a Sharkey-Stribling küzdelmet a nyilvánosság számára. Személyes kapcsolatai az ügyekkel foglalkozó férfiakkal, valamint a vacsora és ebédek utáni beszédeinek sok köze volt a küzdelem sikeréhez.

(Sharkey vs Stribling egy nehézsúlyú eliminációs mérkőzés 1929 februárjában, aminek győztese (Sharkey pontozással) mehetett Tommy Loughrannel az Amerikai Nehézsúlyú bajnoki címért)

Egy kellemes, rendkívül jól öltözött fickó, teljesen más a korábbi napok „tipikus bokszolói”-hoz képest. Fizikálisan jó formát és nagyszerű megjelenést mutat. Mindig mosolyogva, mindenki számára van egy kedélyes szava. És akár bizalmas vendégével van, vagy akár nem, mindig válaszol egy – Hogy vagy, Jack? – kérdésre egy – Remekül, haver. Sose éreztem jobban magam.

(Jack Dempsey 1935-ben nyitotta meg az éttermét a 49. utcában, ami aztán a 70-es évek közepén bezárta kapuit.) Arról volt híres, hogy kezdetben személyesen üdvözölte és kezelt le a vendégekkel. Sokáig minden nap ott ebédelt vagy vacsorázott, és mindig az utca felöli üveg mellett lévő asztalnál foglalt helyet. Úgyhogy sokszor volt látható, hogy vagy egy hírességgel, vagy éppen egyedül étkezett. Az író Robert Kahn mesélte, hogy mikor először járt New Yorkban, Bert Sugar mondta neki: - Sétálj fel a Broadwayn és látni fogod Jack Dempseyt az ablakban. Maga Dempseyt! Nem hittem el, azt hittem ez valami átverés.)

Úgy tűnik, hogy mindenki a barátja, ezt a szokást Dempsey még akkor vette fel, amikor még hobóként utazgatott. Józan életű fickó, nem iszik, és egészen a közelmúltig ritkán dohányzott, de mostanában a jó szivart szereti, különösen ha baj van, vagy ha izgatott.

Hiteles és tisztességes, igazi cserkész, nem egy isten, hanem egy szeretetre méltó karakter, akinek a barátságát becsülni kell.

Csavargó, vagy azoknál lejjebb is, mindig találnak a szükségben egy barátot Jack Dempseyben. Jack soha nem fordított hátat a fajtájának, mivel úgy tűnik, hogy emlékszik a szegény napokra, amikor ugyanabban a cipőben járt, amiben ezek a szerencsétlenek. A rendkívüli nagylelkűség példájaként megemlíthetek egy történetet, amely Miami Beachen zajlott, ahol Jack alatt dolgoztam a Sharkey-Stribling mérkőzés publicitásának a vége felé.

Négy nappal a mérkőzés előtt álldogáltunk Jack Dempsey központja, a Kennel Klub előtt. Még csak reggel 7:45 volt, de már ott volt Dempsey, aki mindig korán feküdt, hogy másnap reggel aztán korán elkezdhessen dolgozni az üzleti ügyein. Épp a mérkőzésvezető szituációkat vitattuk meg, amikor odasétált hozzánk egy borzas, kemény megjelenésű, szakadt ruhás fickó. Odajött hozzánk és üdvözölte Dempsey-t.

- Helló, Jack. Néhány napja már próbálok találkozni veled.

- Helló, haver. Hogy vagy? – üdvözölte vissza Dempsey.

- Nem túl jól, Jack – válaszolta vissza a látogató. – Amikor kinyílt a kutyapálya, azért jöttem le ide, mert gondoltam hátha kaphatok valami kis munkát, de nem volt szerencsém, és már pár napja nem ettem. Emlékszel rám, ugye, Jack? Évekkel ezelőtt Hirammal, a testvéreddel dolgoztam.

Dempsey nem várt tovább. A zsebébe nyúlt és előhúzott egy öt dolláros bankjegyet.

- Itt van ezt tedd el. Kapsz ételt és borotválkozást, és 10:30-kor keresd meg Jerryt a kenneleknél. Ismered Jerryt, nem? Nos, mond meg Jerrynek, hogy azt mondtam, hogy adjon neked munkát a Sharkey edzőtermében, hogy te kezeld az újságos fiúk székeit.

Ez az a Dempsey, amelyről kevesen tudnak. Amint a szerencsétlen fickó egy kissé arrébb állt tőlünk, Dempsey felém fordult és mosolyogva megjegyezte:

- Nem ismerem őt Hiramtól, de szegény fickó, valamiből élnie kell.

- Mond meg Jerrynek, hogy én mondtam, hogy állítson munkába, és minden délután fizet egy dollárt, hogy a sajtósok székeit a ring elé pakolod.

Miután a találkozás véget ért, úgy tűnt, hogy Dempseyt egy nosztalgikus hangulatba hozta. William F. Careyre vártunk, hogy lejöjjön a jegypénztárhoz, és miközben álltam a járdán, észrevettem, hogy Dempsey elmereng. Úgy tűnt, hogy valamin gondolkodik. Volt valami a megjelenésében, ami úgy nézett ki, mint ha Dempseyt azokra a napjaira emlékeztette volna, amikor neki kellett volna segítség, de túl büszke volt hozzá és nem is volt kihez fordulnia segítségért.

- Azokra a napokra gondolsz, amikor ugyanilyen cipőben jártál? – érdeklődtem kissé félve, attól tartva, hogy esetleg megsértem ezzel a kérdéssel. De semmi ilyen nem történt. Átkarolta a vállamat, lenézett rám és azt mondta.

- Igen, Nat, eszembe jutnak. Néha nem tudod elfelejteni azokat a napokat, különösen, amikor látsz egy fickót, egy ilyen palit, nagy, erős, és valószínűleg olyan lelkesen szeretne munkát végezni, mint én régen, de a szerencse ellene dolgozik. Nem érezheted keménynek magadat az ilyen típussal szemben.

Volt egy másik betekintésem az igazi Jack Dempseybe.

- Ennek a fickónak nem volt olyan nehéz megbirkóznia ezzel, Jack, legalább is most – kockáztattam meg a megjegyzést.

- Nem tudom – csattant vissza. Látod, hogy a dolgok megváltoztak. Nekem elég kemény időm volt, olyan kemény, amilyenné tették. Időnként annyira elegem volt, hogy kész voltam elbujdosni.

Aztán még egy távoli pillantás, és rájöttem, hogy a megfelelő időben kaptam el Jacket. Hónapokkal ezelőtt a találkozó előtt mondtam Dempseynek, hogy szeretnék néhány napon keresztül, vele tölteni néhány órát, hogy új anyagot gyűjthessek az őt bemutató könyvemhez, ám annyira tele volt élénkséggel, élettel és folyamatos elfoglaltsággal, hogy úgy találtam, hogy alkalmanként nem lehet néhány percnél tovább elragadni. Ígéretet kaptam, hogy ha lesz idő, akkor másokról is fog beszélni. Itt volt a nagy esélyem a lehetőség, amire vártam, úgy döntöttem, hogy mindent megteszek érte.

Dempsey elnézett az utcába és észrevette, hogy az ember, akinek éppen segített, besétált egy étterembe, és folytatta:

- Ha visszamegyek a kezdő napjaimra, úgy érzem, meg kell csípnem magam, hogy tudjam, hogy a régi Jack Dempsey az az a Jack Dempsey aki most beszél veled. A szükséglet arra kényszerített, hogy dolgozzak, amikor én még csak gyerek voltam. A szükség hajtott engem a bányákba, a tánctermekbe, a tehervonatokra és a profi bokszolásba. Tudom mit jelent szembenézni egy ilyen fickóval, mert nincs ember, akinek serényebben kell tepernie a napi kenyérért. Én is így le voltam csúszva, ahogy ez a fickó, amikor megvívtam az első meccsemet.
- Ezüstbányász voltam, napi öt dollárt kerestem és rabszolgaként dolgoztam, de azt a munkát elfogadtam. Engem nem zavart, de ha egy nagycsaládban kell megosztani ezt a pénzt, akkor ebből semmi nem maradt volna nekem. Szerettem verekedni és pár amatőr meccsem is volt. De nem sokáig maradtam amatőr. Az első profi meccsemet Coloradóban vívtam, és az ellenfelem egy Harcos Blacksmith nevű fickó volt. Fiatal Dempseynek hívtak, és Young Dempsey a harmadik menetben kiütötte, amiért 2,50 dollárt kapott. Nem édes? Nos, ezt a pénzt egy pár csavargóra költöttem, akik éhesnek tűntek. Mindannyian bőségesen bekajáltunk az első díjból, és hidd el, mindannyian élveztük. Ez a pali, aki éppen elkapott engem, megkapta azt az öt dollárt. Nem tudok ellenállni az ilyenfajta segítő kéznek, mert mindig emlékeztet azokra a napjaimra, amikor éhes és fáradt voltam, vagy nem volt bátorságom, hogy másoktól kérjek segítséget, vagy nem volt kitől segítséget kérnem. Csak barangoltam és barangoltam, felmásztam a rakományra, majd bármilyen munkát elvállaltam addig, hogy valami kaját vehessek magamnak.

És ez a jellemvonás Dempseyben tartós lesz. Nem ismeri az „elutasítás” jelentését. Nem tudja hogyan kell kimondani: - Sajnálom, nem tudok segíteni. Ez a mondat nem szerepel a szókincsében.

Míg lenn voltunk Miami Beachen, ahol Dempsey mintegy 13.000 dollárt gyűjtött a Sharkey-Stribling küzdelem promóciójának végéig, Dempsey mintegy 5000 dollárt adott a rászorulóknak. Személy szerint láttam, hogy hol itt öt dollárt, hol ott egy tizest csúsztatott az embereknek, akiket havernak hívott, a kedvenc társasági kifejezésükkel. Azok a férfiak, akiknek egy fillérjük sem volt, tudták hova kell menni segítségért.

Az újságíró fiúk számára is Dempsey egy tipikus fiú. Imádja a lóversenyt. Nem játssza meg magát, ó is csak egy ember. Egy olyan fajta fickó, akit a nyíltsága miatt csodálni kell. Személyes tapasztalatból tudom. Sosem nagyképű, szerény, nem szereti magát vagy az eredményeit fényezni, hacsak nem keményen kényszerítik, de még akkor is inkább megpróbál kibújni. Ez az oka, hogy több mint egy évbe telt, míg elkészítettem egy könyvet az életéről és a küzdelmeiről. Milyen információk vannak a korai karrierjét illetően, amik nekem nem voltak, de majdnem lehetetlennek találtam, hogy Jack elmondja, anélkül, hogy ki kellene belőle húznom. Úgy érezte, hogy egy-egy ilyen történetet tévesen is lehet értelmezni. Lehet, hogy ezt majd olvassák a barátai – és ő természetesen ápolja a barátságot – és esetleg azt hinnék, hogy ő egy ilyen hetvenkedő természetű.

(Robert Kahn író így mesélt a Dempseyvel való első találkozásáról 1956-ban, amikor még 30 sem volt és Newsweek magazin sportrovatát szerkesztette, kezdő íróként. Dempsey közelgő hatvanadik születésnapja alkalmából egy szerény könyvet szeretett volna írni róla. Hallotta, hogy jó beszélgető partner, tudott egy keveset a legnagyobb meccseiről, és tudta, hogy egy legenda. Végül megkereste Dempseyt az éttermében, hogy beszélgessen vele: „Néhány perc múlva egy asztalnál, az ablak mellett az étteremben, Dempsey azt mondta:

- Csomó időm van. Hadd mutassam meg a helyet.

A híres George Wesley Bellows portré felé vezetett, amin Luis Firpo kiüti a ringből Dempseyt a Polo Groundsban. A kép a harcosokat ábrázolja élénk, szögletes vitalitással. És azt is mutatja, hogy sportírók ülnek a ring mellett, akikre Dempsey éppen zuhan rá. Arra gondoltam, hogy valami önreklámozós történetet fogok kapni arról, hogy végül Dempsey hősiesen visszatért a ringbe, aztán megnyerte a harcot. De én még akkor nem ismertem a partnerem.
- Hadd említsek néhány embert – szólalt meg Dempsey. A férfiakat mutatta a ring mellett. – Ez Ring Lardner. Ott van Damon Runyon. Ez itt Westbrook Pegler… Azt hittem tudni akarja, kik ők – mondta Dempsey, - mert ők valamennyien, szintén készítettek interjút velem.
Egy szót sem szólt önmagáról. Egy szót sem szólt mérkőzésről. Csak arról, amiről azt gondolta, hogy megkönnyítheti egy fiatal író munkáját.”)

Harcosként Jack Dempsey volt a Gyilkos. Ő volt a Manassa Muler. Az edzések során szinte minden erőfeszítést beletett a munkájába, függetlenül attól, hogy milyen keményen bünteti meg a sparring partnert.

A ringen kívül egy teljesen más ember volt. Fogékony, csendes beszédű, a vadság minden eleme eltűnt.

Alkalmanként bonyolult volt a sparring partnerek megszerzése a rájuk kiszabott büntetés miatt – ami nem szándékos büntetés, hanem a természetes edzésmódja. Rendszerint a kesztyű partnerek egy-két menetet mentek vele. Annyira megverte őket, hogy gyakran néhány napot igényelt a gyógyulás. Chicagón kívül, amikor Brennan, Firpo és Carpentier ellen készült, sürgősen segítség kellett edzőpartnerekből, mivel az eredetileg alkalmazottak közül néhányan kiléptek. Nem tudták elviselni az ütéseit, miközben ő úgy találta, hogy csak nem elég rámenősek.

Egy példa arra, hogy mit tartogatott egy átlagos sparring partner számára Dempsey edzőterme: One Round Davis, egy nagy, erős alkatú nehézsúlyú, aki Dempsey edzőtáborába jött dolgozni.
Big Bill Tate-t, aki Dempsey fő sparring partnere volt a Willard elleni edzőtáborban, küldték el Davisért, hogy csatlakozzanak a csapathoz, és egy este, épp vacsora előtt érkezett meg az új jövevénnyel. Dempsey megnézte, de meglehetősen bosszús volt, mert nem tudta ki ez a fickó, aki a vacsoraasztalhoz érkezett. Tate-hez fordult és azt kérdezte:
- Ki ez a nagyfiú?

- Ő az új sparring partner – kuncogott Tate, ahogy vizionálta, hogy Dempsey végül majd megpróbálja kinyújtóztatni.

- Ő az? Honnan jött? – kérdezte Jack.

- Buffaloból és jó hírneve van – válaszolta Tate.

- Remek. Adjatok neki enni, és mondjátok meg, hogy holnap délután 2:30-ra álljon készen az első edzésre – vetette oda morcosan Dempsey.

Azon a napon Dempsey két edzőpartnerét vesztette el, akik úgy döntöttek, hogy egy kissé durva, úgyhogy az új szerzemény érkezése áldásnak bizonyult. Másnap Davis bement a tornaterembe. Ő volt a legönteltebb sparring partner akit valaha láttam. Felment Tatehez, ledobta a kézitáskáját a földre, és elkezdett parancsolgatni Tatenek a szobában.

- Tegye el ezeket a ruhákat – kiáltotta. Tedd a sarokba a táskát, és add azokat a kesztyűket. Az utasítások egy olyan fickótól származtak, aki úgy tűnt, nagyon fontosnak tartja magát. Nem az udvariasság szólt belőle.

Tate zavartnak tűnt. Odament Dempseyhez és elmondta mi történt, és megjegyezte Jacknek, hogy, szóval egy kemény fickó vár rá.

- Küldd előre – mondta Jack a néger edzőtársának. – Hamarosan megszelídítjük.

Dempsey azon a délutánon elvégezte a szokásos gyakorlatait, majd felhúzta a kesztyűket, átment az újonc sarkába és bemutatkozott. – Nagyon jól nézel ki, haver – mondta Jack. – Remélem, majd rendesen megdolgoztatsz.
- Ebben biztos vagyok – csattant fel a buffaloi, és átsétált a sarokba, ahol Tate állt. Néhány útmutatást kért Tate-től Dempseyről. Tate a déli vontatott akcentusában megjegyezte:

- Semmi különös nincs a stílusában vagy a módszereiben. A vele kapcsolatos egyetlen dolog, amit tudnod kell, hogy mindig azt a területet akarja megkapni, ahol az ellenfele áll. Adj neki sok helyet. Lépj félre, amikor odajön, és jó leszel.

Eljött a fegyverbehívás. „Egy Menetes” Davis szembenézett Jackel, és amikor megszólalt a gong, oroszlánként indult meg a sarkából, amely éppen a zsákmányára megy. Jack oldalra kilépett és közben egy rettenetes csontzúzó ütést vitt be Davis gyomrára. A végén összeszedték a buffaloi legényt, elvitték az öltözőbe, és vízzel áztatták fel, hogy életre keltsék.

Aznap este, amikor a sparring partnereknek le kellett jelentkezni Tate-nél, a néger hiányolta Davist. Bement Davis szobájába, és ott találta összecsomagolt cuccal indulásra készen.

- Mi a baj? Ugye nem akarsz hamarosan elmenni?

- Miért nem – felelte Davis. – Egyszerűen úgy döntöttem, hogy Jacknek több helyre van szüksége a ringben. Ezt a helyet megadom neki. Túl gyengéd. Én durvábban szeretem.

Azzal elszaladt, hogy még elérje a legközelebbi Buffalóba induló vonatot. Tehát így ment ez. Jack újra és újra kiütötte az edzőpartnereit, így voltak olyanok, akik néhány napig nem tudtak edzeni, míg másokat elijesztett annyira, hogy az első vonattal leléptek.


(Big Bill Tate a korszak egyik kiváló színesbőrű nehézsúlyú versenyzője. Gyors, erős és nagydarab. 199 cm, 105-110 kiló. Legyőzött olyan bunyósokat, mint Gunboat Smith, Sam Langford, Tut Jackson, vagy döntetlenezett és csinált szoros meccseket Harry Willsszel, de leginkább arról volt híres, hogy ő volt sokáig Jack Dempsey fő és rendszeres edzőpartnere.
George „Egy menetes” Davis egy nem is túl jó, de nem is túl rossz fehérbőrű ökölvívó volt. 184 cm magas és 85-88 kilós versenysúllyal. Kemény ütésű, de nem volt igazán kemény állú. Később aztán Davis visszatért a táborba, hogy dolgozzon Dempseyvel, mint ahogy más ökölvívók is, akiket Dempsey kiütött.)

Dempseynek embergyilkos volt minden mozdulata, amit a ringben tett. És egy szelíd, udvarias haver volt a hétköznapi életben.

2020. április 17. - Leibinger Gábor