Amikor a 199 centis, 110 kilós Jess Willard volt a nehézsúlyú világbajnok, elfogadott egy kihívást Jacktől, majd rámutatva a próbatételre a riporterek felé, nevetve megjegyezte: - „Vele mérkőzzek?” Az, hogy az ellenfél magasabb, súlyosabb, nem rettentették el Dillont, szembeállt ő a legjobb félnehéz és nehézsúlyúakkal. Az eredetileg Ernest Cutler Price névre keresztelt Dillont, „Jack az óriásölő” vagy az „Indiana-i hiúz” néven ismerték az öklözők között. 252 mérkőzéséből 96 alkalommal győzött (67KO), 8-szor veszített és 15 ízben döntetlenre mérkőzött, míg 133 alkalommal a „no decision” szabályozás miatt nem hirdettek végeredményt. Nem egy rossz record, tekintve, hogy közép, félnehéz és nehézsúlyúakkal nézett szembe.
- Túl kicsi vagyok? - kérdezte Dillon a nagy Jess gúnyolódására - Nos, próbáljuk ki!
Jess végül soha nem akarta kipróbálni. Dillon bebizonyította a világnak, hogy nem volt túl kicsi semmilyen nehézsúlyúnak, és ha módjában állt, megküzdött a Mike Gibbons, Frank Klaus, Eddie McGoorty és George Chip féle klasszisokkal, aki Stanley Ketchell halálát követően igényelte a középsúlyú címet. Két éven keresztül keresték Ketchell örökösét Gibbonsszal, Jimmy Clabbyvel, Frank Mantellel és Dillonnal. Azt végül 1913. március 5-én Klaus személyében találták meg a Billy Papke elleni győzelme után Párizsban. Dillon egy „döntés nélküli” mérkőzésen jobbnak tűnt, mint Klaus, de azután az elismerés után, Dillon felsőbb súlyba lépett, meglepte és megverte a nála nehezebb Battling Levinskyt a félnehézsúlyú címért, 1916 áprilisában, Kansas Cityben. Majd folytatta a sort, New Yorkba vette az irányt, hogy karrierje egyik legjobb mérkőzésén megverje a 35 fonttal nehezebb Frank Morant, Brooklynban a Washington Parkban. 25000 néző látta Dillont és Morant, ahogy egyre jobban belemelegedtek a látványosságba. Moran csak néhány hónappal korábban küzdött Willard ellen a régi Madison Square Gardenben, 10 menetben, és mikor ringbe lépett, ő volt a favorit Dillon ellenében. Jack majdnem kiütötte a harmadikban, azonban a nagyobb ellenfele ráragadt. Willard látta a mérkőzést, utána beleegyezett, hogy megadja az esélyt az óriásölőnek. Ehez még hozzá adódott, hogy Dillon megverte még korábban Gunboat Smitht, Jim Flynnt, Jim Savaget, Charley Weinert, Tony Caponit, Al Nortont és Tom Cowlert. Dillon összecsomagolt és elvert egy sor jó nevű nehézsúlyút.
Miután visszavonult, számos fontos mérkőzésen működött közre Pittsburghben, mint mérkőzésvezető. Harry Greb mellett több más hírességnek is vezetett mérkőzést. Ő volt a ringben a főnök, és a bunyósok tudták ezt, soha nem kérdőjelezték meg a munkáját vagy a döntéseit.
Dillon egy erős testfelépítésű, izmos, erős karú, jó jabel, és erős blokkoló ütésekkel. Egyszer egy interjúban megjegyezte, hogy szerinte gyakrabban bokszolt, mint bármely más középsúlyú, és azért volt szükséges, hogy félnehéz és nehézsúlyúak ellen is ringbe lépjen, mert lejjebb kevés volt a pénz és az nem elégítette volna ki az aktív életvitelét. 1911-ben több mint harmincszor lépett ringbe, sokszor havonta 2-3-szor is mérkőzött, az egyik legserényebb bunyós volt Amerikában.
Dillon az Indiana állambeli Frankfortben született 1891. február 2-án, skót-ír-amerikai családba. A mindössze csak 171 centi magas Dillon a karrierje legnagyobb részében 157 és 164 font súlyú volt. 1908-ban indult el a profi karrierje, első három versenyévében 55 mérkőzésből mindössze csak kettőt vesztett el. Állítólag fiatalon sokat foglalkozott lovakkal, és amikor az első meccsén a nevét kérdezték, idegességében egy korabeli híres versenyló, Sidney Dillon nevét vágta rá. A mérkőzés vezetője a meccs végén pedig már Jack Dillon néven hírdette ki a győztest, amely név aztán ráragadt. Hosszú, 15 évig tartó karrierje során, azokon kívül akiket már említettünk, olyan top ellenfelek ellen lépett ringbe, mint: Bob Moha, Ray Bronson, Mike Twin Sullivan, George KO Brown, Leo Houck, Gus Christie, Jack Denning, Battling Levinsky, Bill McKinnon, Hugo Kelly, Tony Caponi, Gunboat Smith, Johnny Howard, Mike Gibbons, Billy Miske, Jimmy Gardner, Eddie McGoorty, Frank Mantell vagy Harry Greb.
1916. október 24-én Dillon megküzdött Battling Levinskyvel a félnehézsúlyú világbajnokságért, ahol Levinsky győzött 12 menetben, azonban a sajtó visszautasította, hogy világbajnoki mérkőzésnek fogadják el, helyette, „csak” Amerikai bajnokinak ismerték el. McGoorty kétszer is legyőzte és veszített az akkori középsúlyú világbajnok Frank Klaus ellen is, 1912-ben Californiában, 20 menetben. A George Chip, Gunboat Smith, Battling Levinsky és a Bob Moha elleni küzdelmek voltak Dillon legkeményebb mérkőzései. 1921-ben felhagyott a boksszal, két év múlva még megpróbálkozott a visszatéréssel, de egy meccset követően végleg befejezte, 32 évesen. Miután 1923-ban visszavonult, nem sokkal gazdagabban távozott a bokszból, mint amikor elindult.
Floridában, ahol lakott, egy kis vendéglőt üzemeltetett egészen a haláláig. A harmincas évek végén Dillon megbetegedett, tuberkolózist diagnosztizáltak nála. Elviselte, de mikor már túl rosszul volt, hogy otthon maradjon, a Floridai Állami Kórházba szállították, ahová az eredeti nevén, az Ernest Cutler Price néven vették fel. Több hónapos kórházi benntartózkodás után, a halál is ott érte 1942. augusztus 7-én. Dillon egy kemény, agresszív támadó, rengeteg kitartással, sokak szerint a nehézsúlyú világbajnok Jack Dempseynek egy kisebb változata volt. A nagy Dempsey, aki addig soha nem látta Dillont küzdeni, egyszer megkérdezte: „Ki ő? Hogy bunyózik?” „Mint te”, hangzott a válasz. Nem kereste túlságosan a reflektorfényt, agresszív támadó stílusa győzelmet hozott számára a nagyobb férfiak ellen is, amivel kivívta a helyét a ring történelmében.
Nehéz reálisan megítélni a régi bajnokokat, mivel, közel 100 évvel ezelőtt zajlott a pályafutásuk. Dillonról sem sok film maradt fenn, és ma már nem sok ember van, aki elmondhatná, hogy jó horgai voltak gyomorra, vagy hogyan dolgozott fogáskor, amivel ellenfeleit legyengítette. Ma már nem igazán tudunk beszélni azokkal a fickókkal, akik megverték, vagy akiket ő vert meg. A legjobb, amit tehetünk, hogy elolvassuk a régi könyveket, visszaemlékezéseket, tanulmányozzuk a rekordját és a kevés fennmaradt filmfelvételt. Egy biztsos, Dillon jó volt. Kemény öklű, agresszív támadó, rengeteg kitartással. Nem annyira lényeges, hogy a félnehézsúlyú cím nem sokat ért Dillon napjaiban. Igaz ugyan, hogy 1905-óta, miután Philadelphia O’Brien elnyerte Fitzsimmonstól, senki nem követelte a koronát az ő 1912-es visszavonulásáig. Akkoriban, általában nem volt túl nagy különbség a félnehéz és a nehézsúlyúak között, de Dillon elboldogult a nagyobbakkal is. 1912 májusában kiütötte a 3.-ban a top versenyző Hugo Kellyt és azonnal kijelentette magát bajnoknak. Senki nem igazán kérdőjelezte meg, de senki nem is igazán ismerte el hivatalosan, amíg 1914 áprilisában pontozással le nem győzte Battling Levinskyt. Dillon bajnokként nem volt túl aktív. Kétszer védte meg a címet, kipontozta 12 menetben Bob Moha-t, és ismét legyőzte 15 menetben Levinskyt, aki fél évvel később 12 menetben visszavágott neki Bostonban. Dillon uralkodása „csak” két évig tartott, így felmerül a kérdés, hogy vajon ezzel versenyben lehet-e más, nagy félnehézsúlyú bajnokokkal szemben? Igen. Az alatt a kis idő alatt 59 meccse volt, aminek túlnyomó részét meg is nyerte. Igaz abból csak kettő volt címvédés. Dillon mindenkivel megküzdött, akivel küzdenie kellett. 10-szer mérkőzött Levinskyvel. Ő és a kemény George Chip, egy tucatszor találkoztak. Dillon háromszor találkozott Ed „Gunboat” Smithszel, ötször Billy Miskével, Mike Gibbonsszal és Harry Grebbel kétszer. Dillon kétszer megverte „Tűzoltó” Jim Flynnt, másodszorra nem sokkal azután, hogy Flynn kiütött egy feltörekvő versenyzőt, név szerint Jack Dempseyt. Miközben Dempseyről beszélünk, emlékezzünk Willie Meehanre, a köpcös fickóra, aki lerohanta Dempseyt. Dillon Frank Morannel és Whitey Allennel egyetemben ellene is mérkőzött.
Nézd meg újra Dillon rekordját. „Hivatalosan” 96 győzelem (67 KO), 8 vereség és 15 döntetlen, (a boxrec adatbázisa szerint is 95-8-15) volt a rekordja. De neki 252 / 254 profi mérkőzése volt összesen, még a „no decision” korszakban. Ez azt jelentette, hogy akkoriban sokszor ha mindkét fél állt a lábán a mérkőzés végén, akkor vagy nem hirdettek eredményt, illetve az újság benyomása alapján ítélték meg a győztest, vagy döntetlenre adták. A boxrec megpróbálja jegyezni az újság által győztesnek jelőlt mérkőzéseket is, úgy pedig a következőképpen néz ki a rekordja: 189 gyózelem, 29 vereség, 31 döntetlen. Amúgy is, de ha a hivatalos 96-8-15-ös rekordot néztük, milyen más félnehézsúlyú könyvelhet el ilyen jó nyerési százalékot? Nem sokan, Ezzard Charles, Archie Moore, Bob Foster, és Roy Jones sem. Dillon volt annak a korszaknak az egyik domináns félnehézsúlyúja. Ez biztos, még akkor is, ha közel 100 éve is volt.
Eredményei elismeréseképpen 1995-ben beválasztották a nemzetközi Boxing Hall of Fame-be.
2020. május 4. - Leibinger Gábor
