Egy srác az Alföldről, aki Alival, Frazierrel, sőt, Bud Spencerrel is bunyózott (I. rész)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Bugner Kreul József nevű kisfiú, aki édesanyjával, és testvéreivel együtt elindult szerencsét próbálni egy olyan világba, ami csak kicsit volt elképzelhetőbb számukra, mint az Üveghegyen túl fekvő meseország. A fiú aztán csak nőtt és nőtt, majd idővel maga is óriás lett és az óriások földjén próbált megkeresni egy olyan kincset, amit csak nagyon keveseknek sikerült megtalálni, ott, ahonnan ő jött, pedig ezidőtájt még senkinek. Idestova lassan hatvan esztendeje már, hogy Joe Bugner örökre elhagyta Magyarországot, de ha máshol nem, a hazai TV csatornákon időről-időre felbukkan az arca, ahogy egy nagydarab hobóval pofozkodik, a tengerparton, Afrikában, vagy éppen a vadnyugaton. Joe nevét talán sokan ismerik tehát, de kevesen tudják, miket is ért el profi ökölvívóként és milyen elképesztő ütközeteket produkált pályája során, a sportág halhatatlan legendáival szemben. Következzen tehát egy hiánypótló írás Joe Bugner életéről!
 
1950. március 16-ot írunk, amikor egy kis, Szeged melletti községben, Szőregen felsír egy újszülött kisfiú, akinek szülei, Bugnerék a József keresztnevet adják. A kis Jóska hat éves koráig itt tengeti napjait, talán néha oda-oda suhint egy-egy parasztlengőt a napraforgófejeknek, szülei pedig nyilván úgy gondolják, hogy az erős alkatú srácból a későbbiekben kiváló mezőgazdasági melós lehet, sőt, ha kitanulja a szakmát, akár a Zetorokat is szerelheti majd a közeli TSZ-nél. 1956. október 23-án aztán a Budapesten kirobbant forradalom hangulata hamar szikrát kelt a vidéki nagyvárosokban, s így Szegeden is. Öt nappal később Szőregen is elszabadulnak az események, az összegyűlt tömeg a vörös zászlókat, a pártjelképeket, a kommunista diktatúra ideológusainak és politikusainak festményeit a szemeteskonténerekbe helyezi és megválasztja a helyi forradalmi bizottság tagjait is (mint utóbb kiderült, kevés előnnyel és rengeteg hátránnyal járt a részvétel). A forradalom leverése után aztán természetszerűleg a kis községben is elkezdődnek a számonkérések, a Szeged Járási Rendőrkapitányság össze is ír egy feketelistát, aki pedig erre felkerül, minimum létbizonytalansággal számolhat.  Jóska anyja, Margit ezidőtájt már egyedül neveli a gyerekeit, így nem valószínű, hogy elkövetett bármi rendszerelleneset ezekben a napokban. Bugner Asszony tehát nyilván nem a mindig éjjel érkező fekete autótól tart, szimplán egy jobb világban akarja gyerekei jövőjét megalapozni.
 
Józsi és családja elhagyja tehát a magyar Alföldet, és a gémeskutakkal tarkított színes rónákat felcserélik Anglia ködbe burkolózó, szürke, iparos világára.
Maga a bunyós később így emlékezett az utazásra: "Anyám egy kőkemény asszony volt, sokkal tökösebb, mint bárki, akivel valaha találkoztam a ringben. Mindig véghezvitte akaratát, és nem volt feleselés. Volt mersze meglépni ezt, és én ezért mindig tisztelni fogom. Egy nap fogott engem és a négy testvéremet, majd közölte: ’Akkor most elmegyünk kirándulni!’. És ennyi volt, felültünk egy buszra, és utaztunk, a senki földjén keresztül, magyar, valamint jugoszláv területeken, hogy egy menekülttábora érjünk. Az Anyám kemény börtönbüntetést kapott volna, ha elkapnak minket. Végül Angliában lyukadtunk ki. Ahogy érett a gondolkodásunk, megtanultuk értékelni Anyánk tettét.”
 
Jóskából tehát Joe lesz, lassanként 193 centiméter magasra nő, számos sportággal megpróbálkozik, az iskolában atletizál, sőt, diszkoszvetésben bajnoki címet is szerez. Sorsát azonban nem kerülheti el, az izmos, remek felépítésű srác a mozaikpadlós szőregi italbolt helyett boksztermekben kezdi tanulni a pofonosztás művészetét. Mindössze 16 amatőr mérkőzést vív, majd 17 éves korában leveti a trikót és beköszön a hivatásosok világába, ahonnan csak több, mint három évtized múlva talál kiutat.
„Szerettem ezt a jellegű izgalmat, amit más sportágban nem találhat meg az ember. Az adrenalin 100 mérföld/órával áramlik a bunyós testében, a szorítóban pedig totál magad vagy, nem tudsz hova bújni, csak egy másik csóka van ott rajtad kívül, aki bizony Isten letépi a fejedet, ha tudja.” – mondta Joe a motivációjáról, amiért végülis az ökölvívás mellett ragadt le.
A karrier azonban nem kezdődik egyszerűen: „Kiütött egy Paul Brown nevű csóka, egy buszsofőr, aki amúgy jamaicai volt. De visszatekintve, ez volt az egyik legjobb lecke, amit életem során kaptam. Ekkor esett le nekem, hogy hiába vagy akármilyen ronda nagy melák, ha állon vágnak, akkor harangoztak neked. De nem hagytam abba, nem vagyok egy feladós típus. Viszont csapatjátékos sem. Soha nem akartam osztozni a dicsőségen.”
 
Joe nem finomkodik, és nem kíméli magát, 1968-tól kezdődően három év alatt összesen 31 mérkőzést vív, 1970-ben egy később híressé vált névvel, Chuck Wepnerrel is bokszol, akit három menetben, pontozással gyűr le. 1969-ben már több alkalommal átruccan az Egyesült Államokba, hogy olyan nevek edzésein működjön közre kesztyűpartnerként, mint Muhammad Ali, vagy Sonny Liston, akit még a szúnyogok sem mernek megcsípni.
1971 márciusában Bugner megütközhet a brit legenda Henry Cooperrel, akinek sikeresen elveszi az Európa-bajnoki, valamint a Brit Nemzetközösségi és Brit nemzeti bajnoki címeit.
Ez a meccs már a 35. találkozója az ifjú ökölvívónak, aki utólagos visszaemlékezésében megemlíti a Cooper körül kialakult legendát és annak bizonyos hátrányait: „19-20 éves koromban levertem az összes nagykutyát, mindenki a legendás Henry Cooper ellen akart tehát látni. Õ azt mondta: ’Joe egy nagydarab, erős gyerek, de hét menetet sem fog állni ellenem.’ Aha, persze, én erre felkaptam a vizet. Ez volt pályafutásom legunalmasabb mérkőzése. Még azt is alig engedték, hogy megérintsem. Harry Gibs volt a bíró, az egyik leginkább szolgalelkű mérkőzésvezető. Hosszú beszédet tartott nekem a meccs előtt, ilyeneket mondott, hogy: ’Ne üsd meg a feje hátsó részét, ne üsd meg a veséit, ne üss mélyeket, ne fogjál, különben leléptetlek, haver.’ Erre visszakérdeztem, hogy szabad egyáltalán ütés bevinnem? A meccs előtt közvetlen, mikor a kesztyűket összeérintettük is csak nekem magyarázott mindenfélét, az összecsapás alatt pedig úgyszintén végig a nyakamban lihegett. A meccs szorosnak tűnt, az adrenalin hevében pedig soha nem tudhatod, jól érzed-e, hogy győztél. De Harry jogában állt győztest hirdetni, ő pedig az én kezemet emelte a magasba. Meghalt a király, éljen a király!”
 
1971 novemberében egy meccs erejéig átugrik az USA-ba, de azután ismét a brit szorítókban aprítja az ellenfeleket. Szorgalma továbbra is töretlen, évi kb. 8 meccset vív, közben néha Európa-bajnoki övét is megvédi. 1973. január 16-án legyőzi a veretlen Rudi Lubberst, majd következő mérkőzésén már Muhammad Alival áll szemben. Joe, a kőkemény alföldi bika ezúttal sem kispályázik: a Lubbersszel szemben Angliában aratott 15 menetes (!) pontozásos győzelem és az Ali elleni amerikai mérkőzés között mindössze egy hónap telik el…
 
A Legnagyobb elleni összecsapását megelőzően persze Joe is szembesül Ali verbális ostorcsapásaival: „New Yorkban, a Lowes Midtown Hotelben tartózkodtunk és éppen reggeliztünk, mikor Ali megjelent. Persze, ahogy bejött az étterembe, hirtelen megrohanták, több száz ember lépett oda hozzá, hogy kezet rázzon vele, hátba veregesse, stb. Õ viszont szétnézett a helyiségben és így kiáltott: ’Hol van az a fehér csóka, aki az én hátamon akar felkapaszkodni, hogy nevet szerezzen magának? Mutasd magad, fehér ember! Én azonnal felálltam, ő pedig odavágtatott hozzám és így szólt: ’Te jó ég! Ilyen ronda fehér embert még életemben nem láttam, az anyád biztosan nagyon csalódott volt, mikor gyereket várt, aztán te jöttél. Vissza kellett volna tömködnie inkább magába!’ Erre megszólaltam: ’Várjál, haver, a testvéremet még nem is láttad!’ Na, erre elhallgatott.” – emlékszik vissza Bugner.
 
De nem ez volt az egyetlen érdekes történet, amit Joe utólag elmesélt a meccset megelőzően lejátszódott eseményekről: „Alinak volt egy köpenye Elvis Presley-től, ami nagyon tetszett nekem. Fém gombokkal volt a hátára írva, hogy ’A nép jelöltje’. Nos, a meccsünk előtt Elvis egy kis partit adott a hotelban, és ötvenix ember volt hivatalos rá. Úgy gondoltam, nagyon udvariasan fogok felé közelíteni. Azt mondtam neki: ’Ne haragudj, Elvis, nagyon tetszik a köpeny, amit Alinak ajándékoztál. Én is szeretnék egy ilyet, tudniillik magam is bajnok vagyok…’ Erre rám nézett és közölte: ’Te nem vagy bajnok!’. Erre mondtam neki, hogy akkor kapja be, és eljöttem. Az egyik testőre, Big Red aztán utánam jött és nekiállt hőzöngeni, hogy ’Hé, a Királlyal nem beszélhet így senki!’. ’Mondd meg neki nyugodtan, hogy egy faszkalap!’ – válaszoltam erre és ott hagytam.”
 
A mérkőzésen persze a két fél között hamar kiütköznek a tehetség, képzettség és gyorsaságbeli különbségek. Joe, aki hajszerkezete alapján a WHO együttesbe is beillene, mindjárt az első menetben összeszed egy szemöldöksérülést, ami nyilván a meccs hátralevő részében nagyon zavarja. Bugner egyébiránt a nyitó felvonást nem kezdi rosszul, néhány jobbegyenese befér Ali leengedett kezei felett, a köteleknél pedig bevág egy olyan balhorgot, amiről egy pillanatra láthatóan Muhammad is eltanakodik. A menet vége azonban Alié, számos tiszta találattal kapja el Joe-t, egy gyors jobbegyenese – ami az említett sérülést is hozza – pedig talán meg is fogja a szőregi fiút. A meccset a továbbiakban Ali uralja, aki leengedett kezekkel játszik ellenfelével, és sima elmozgásokkal gyakorta a kötelekre futtatja Bugnert, mikor az túl vehemensen próbál támadni. Joe egyébként meglepően sokat mozog lábon, kontrái néha beférnek a blokkolásokkal nem sokat foglalkozó ellenfelének fejére, de ez persze kevésnek bizonyul ahhoz, hogy menetet is nyerjen. Bugner taktikája egyébként némileg érthetetlen, nagyon ritkán próbál kezdeményezni, inkább mintha vívni akarna Alival, és a másodszándékú bunyót erőlteti, egyszerűen nyoma sincs annak az agresszív, kemény ökölvívásnak, amivel esetleg eredményes lehetne. Ali a mérkőzés közepén, valamint az utolsó két menetben is tesz rá kísérleteket, hogy kiüsse 22 éves ellenfelét, de Joe nem adja olcsón a bőrét. A nyolcadik menetben ő kapja el Alit egy jobbossal, aki elismerősen súgja oda: „Szép ütés Joe! Próbáld meg megint!”. Bugner megpróbálná, de zsinórban öt viszontválasz várja, a repeta tehát ezúttal elmarad.
A mérkőzést végül 12 menetben, egyhangú pontozással nyeri a Legnagyobb, aki utána elismerően szól Bugnerről: „Jobban mozgott lábon, mint előzetesen gondoltam róla. Figyeljenek erre a srácra, szerintem néhány éven belül bajnok lesz belőle.”
Bugner utólag elmesélte, hogy Frank Sinatra is feljött a szorítóba, gratulált neki és elárulta, hogy szerinte ő nyerte a meccset.
 
„Ha már lúd, legyen kövér!” – gondolja talán Joe Bugner, mikor aláírja a következő mérkőzése szerződését. Hogy miért is? Nos, 5 hónappal az Ali elleni találkozó után, júliusban a fiatal titán nem mással, mint Joe Frazierrel osztja meg a londoni Earls Courtban felállított ringet. Fraziernek ez az első meccse azóta, hogy George Foreman brutálisan átrobogott rajta és elvette nehézsúlyú világbajnoki címét. Az esélyes természetesen az amerikai Joe, de a mi Józsink egyáltalán nem okoz csalódás, sőt, élete egyik legjobb teljesítményét nyújtja ezen a találkozón.
A lelátókon 18.000 néző őrjöng, a két bunyós pedig egymásnak feszül és óriási verekedést produkál. Frazier a szokásos stílusát hozza, hajolgatva próbál közelebb kerülni az ellenfeléhez, hogy onnan brutális horgaival próbálja meg testileg-lelkileg atomjaira törni a szemben álló felet. Bugner a meccs elején sokat mozog lábon, előkészítő ütéseit duplázva-triplázva igyekszik Smokin’ Joe-t feltartani, közelről pedig fejre mért horgokkal és amolyan foremanes, mélyről jövő, merített felütésekkel demoralizálja a zakatoló amerikait. Frazier természetesen nem tágít, rengeteget üt testre, horgai egy Nimitz-osztályú repülőgéphordozón is léket ütnének, Bugner viszont látszólag körülbelül annyira reagálja le ezeket a találatokat, mintha ping-pong labdával dobálnák a bordáit. Az ex-világbajnok taktikája a találkozó második felére beérik, Bugner egyre kevesebbet mozog lábon, egyre többször engedi magára Fraziert, aki szünet nélkül dobálja gyilkos horgait. Természetesen a szőregi fiú sem marad adósa, tisztességgel igyekszik törleszteni minden kölcsönt.
 „Brutális volt, mindkettőnkből rengeteget kivett. Joe nyert, szűken. Õ volt a legjobb, akivel valaha bunyóztam. Ali sokkal technikásabb, tehetségesebb volt persze, Joe viszont igazi harcos. Erős, kőkemény, remek állóképességgel. Egyszerűen soha nem állt le, folyamatosan ütött. Én pedig bebizonyítottam, milyen fából faragtak, hogy végigálltam 12 menetet ellene, aki a valaha született egyik legkeményebb fickó volt. Ezen a meccsen értem férfivá kisfiúból. Muszáj volt hirtelen felnőni Joe-hoz, különben hamar kicsinált volna.” – mesélte később Joe Bugner.
A 10. menetben Frazier, a semleges sarokban, rettegett bal horgával megfogja Bugnert, aki némi hatásszünet után letérdel és kivesz pár másodperc pihenőt.
A meccset egyedül Harry Gibbs vezetőbíró pontozza, az akkori angol szisztéma szerint, tehát a győztes öt pontot kap, a vesztes pedig 4,75-öt. Frazier e felfogás szerint 59 és negyed ponttal nyeri a találkozót, Bugner 58 és fél pontjával szemben, az eredmény tehát igen szoros.
A két Joe egyébként a későbbiek során jó cimborák lesznek, Frazier 2010-ben meglepetésvendégként részt vesz a Bugner 60. születésnapjára Sydney-ben rendezett partin is. Bugner az összejövetelen így emlékezett meg a Frazier elleni élményekről: „Miután Joe-val bokszoltam, egy hétig véreset vizeltem. Kemény vese és máj gondjaim léptek fel a testütései hatására. Maximálisan tisztelem őt és úgy gondolom, annak az időszaknak ő volt a leginkább rettegett ökölvívója, beleszámítva persze Alit is, akivel kétszer bokszoltam. Ha életem leginkább halálközeli élményét kérdezik tőlem, hát ez a londoni mérkőzés volt az, Joe ellen.”
 
A komoly sérülések Joe esetében annyit jelentenek, hogy három egész hónap is eltelik a következő meccséig (ami az Európa-bajnoki címért zajlik), sőt, novemberben még egy találkozót lezavar, hogy helyrebillentse az éves mérleget. A következő nagyobb kihívás 1974 novemberében következik, a jónevű Jimmy Ellis ellenében. A londoni meccset Joe simán, egyhangú pontozással hozza. Tegyük hozzá: a szebb napokat is látott Ellis ekkorra már erős lejtmenetben volt, sorra veszítette el a meccseit, Bugner volt az egyik utolsó ellenfele.
Az Ellis utáni mérkőzést követően kb. három héttel megint a ringbe szólítják Joe-t, majd februárban egy újabb összecsapás következik, júniusban pedig felszáll egy Malajziába tartó gépre, hogy 30-án, Kuala Lumpurban ismét összemérje erejét Muhammad Alival, aki akkorra már a nehézsúlyú világbajnoki címet is asztalra tudja tenni.
Joe azonban a helyszínen szokatlan körülményekkel találja magát szemben: „A maláj kormányon keresztül eljutott hozzánk egy értesülés, amely szerint néhány muszlim fanatikus agyon akar lőni engem. A hotel teljes felső szintjét nekem adták, egy árva látogató sem jöhetett be. Kb. 1000 katona őrzött, bár a legmagasabb közülük két fejjel alacsonyabb volt nálam, szóval nem tudom, hogyan védett volna meg a golyóktól.” – mesélte később.
Az amerikai televíziós közvetítés miatt Ali és Bugner délelőtt 10 órakor lépnek szorítóba, Joe visszaemlékezése szerint kb. 48 Celsius fokos hőmérsékleti adottságok mellett. Joe sokkal érettebb bunyót mutat be, mint az előző összecsapásukon, láthatóan nincs megilletődve Alitól és nem tiszteli annyira a világbajnokot, mint két évvel korábban. Offenzívabban bokszol, kevesebbet mozog lábon, hogy ütéseit jobban alá tudja támasztani. Ali ismét nagyon agresszívan bunyózik, és jóval pontosabban dolgozik Bugnernél, ami végül egy pontozásos győzelmet jelent számára.
„Alit infúzióra kellett kötni a mérkőzés után. Engem pedig megkért néhány brit sajtós, hogy szálljak be a medencébe és pózoljak a kezemben hűsítő italokkal, hogy megmutassuk, mekkora a hőség. Erre otthon arról álltak neki cikkezni, hogy én csak egy nyaralásnak fogtam fel ezt az egész meccset és nem is győzni mentem. Igencsak feldúlt lettem emiatt.” – mesélte később Bugner az ütközet utáni eseményekről.
 
Joe az Ali elleni vereséget követően bejelenti visszavonulását, de a valóságban csupán bugneri időszámítás szerint két emberöltőnyi kihagyás következik, hiszen a bunyós legközelebb csak ’76 októberében lép ringbe, amikor is már az első menetben vízszintesbe rakja Richard Dunnt és elnyeri annak Európa-bajnoki, Brit nemzetközösségi és nemzeti bajnoki címeit.
 
1977 márciusában Las Vegasban szólítják ringbe Joe Bugnert, ellenfele pedig a veszélyes és kőkemény Ron Lyle, aki korábban George Foremannek és Muhammad Alinak is okozott feledhetetlen pillanatokat. A mi Joe-nk ráadásul egy kisebb csonttöréssel a jobb lábában áll oda Lyle ellen. Az orvosai öt hét pihenőt ajánlanak Bugnernek, a mérkőzést azonban addigra már a TV csatornáknak, illetve számos mozinak is eladják, így Joe nem hátrál meg, sérülten is bevállalja az összecsapást.
Lyle hasonló taktikával áll ki Bugner ellen, mint Frazier és elsősorban sok testütéssel, közelről próbál eredményes lenni. Joe ezzel szemben inkább kívülről próbálkozik, a mérkőzés ennek köszönhetően teljesen kiegyenlített képet mutat. A pontozók végül 2:1 arányban Lyle-nak adják a meccset, Bugner pedig ismét sokat szenved szétvert veséi miatt.
„Ron Lyle-tól kaptam a legkiadósabb verést, ez egyértelmű. Teljesen szétvert, kikészített. Kórházban kötöttem ki, belső vérzésem volt, véreset vizeltem, a veséim teljesen tropák voltak. Ron egy született gyilkos volt.” – emlékezett vissza később a találkozóra.

Folytatása következik!

Baranyai Gergely, Greg
2014. január 31.