×

A weboldalon cookie-kat (sütiket) használunk, amik segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. Weboldalunk további használatával jóváhagyja, hogy cookie-kat használjunk.

profiboksz.hu

Bob Foster életrajz

2018-02-27 22:31:43 /
Amikor Foster a középiskolába járt, összeverekedett, és egyetlen ütéssel betörte a másik gyerek koponyáját. Amiért kirúgták az iskolából. „A bíró előtt, halálra rémültem”, emlékezik  Foster. „Trombitáltam egy zenekarban, valamelyik srác megütött egy klarinéttel. Megfordultam, megütöttem az orrát és betörtem. Az anyám azt mondta nekem. Fiam, ne üsd meg, inkább lökd el őket, vagy adj nekik egy pofont. Miért, kérdeztem. Õk sem pofont adnak nekem. Õk is fájdalmat akarnak nekem okozni, miért ne üthetném őket?” Foster a Légierőnél vált bokszolóvá. A katonai gimnázium után, 1957-ben besorozták, és bekerült a Légierő boksz csapatába. A következő négy éve a bokszról szólt. A több mint 100 amatőr mérkőzéséből mindössze csak hármat veszített.

„Ez még mind a katonaságnál volt. Utaztunk szerte a világban. Mentünk Angliába és elsöpörtük őket. Mérkőztünk Downtownban a Nemzeti aranykesztyűn, ott is takarítottunk. Mérkőztem egy Jimmy Bush nevű gonosz ürgével. Megütöttem a jobbfelütésemmel, bammm. Láttam, amint csinált egy táncot, a lába folyamatosan mozgott, mielőtt végleg felborult. Állandóan ütöttem. Egyszer megütöttem egy nagydarab tengerészt, és egy ütéssel, és mindkét állkapocscsontja eltört. Szép idők voltak…Volt néhány nem túl jó amatőr is a Légierőnél, de egy állati jó csapat volt.” Foster a Légierő csapatában nem csak, mint versenyző, hanem mint edző is tevékenykedett. Olyan, később jó nevű bunyósokkal foglalkozott ott, mint Doug Jones vagy Billy Daniels. 1959-ben, Foster félnehézsúlyban meg akarta nyerni a Pan Amerikai játékokat, de végül Amos Johnson volt a 81 kilós induló (aki nyert is), míg Bob a 75 kilósok közé kényszerült és végül „csak” 2. helyezést ért el. Ebben az időben találkozott Muhammad Alival, illetve az akkor még Cassius Clayel. „Ott voltunk az Auditoriumba Chicagoba. Ali mögöttem ült, de én nem tudtam. Halottam, hogy valaki hangosan beszél, a barátom hátrafordult, én meg kérdeztem, hogy ki az a srác ott hátul. Ez a Cassius Clay, mondja. Kérdezem, ki a fene az a Cassius Clay? Állítólag egy nagyon jó bunyós, válaszolja. És tényleg egy nagyon jó bunyós volt. Az a srác megütögetett, bam, bam, bam, bam, bam! Aztán már ott sem volt…” Foster helyett Clay kapott lehetőséget az 1960-as olimpián. „Azt akarták, hogy menjek le középsúlyba”, emlékezett Foster. Azt mondtam, hogy a francba menjek le középsúlyba? 191cm magas vagyok, hogyan tudnám hozni már a 75kg-t? Nem tudtam hozni, Alit vitték félnehézsúlyban. Mit tehettek volna, Alit vitték volna nehézbe? Egy barátomat, Eddie Crookot vették számításba középsúlyban. Volt egy Lennie More nevű nehézsúlyú srác a Légierőnél. A pokolba, mindennap kipicsáztam a szparringokon. Nagy volt, ostoba nehézsúlyú, nagy és lassú.”

Clay ment, és meg is nyerte az olimpiát, Foster pedig maradt még egy évet a seregben. „Régebben profik is lejöttek a bázisra, hogy szparringoljanak velünk. Egy nap az edző azt mondta:  - Bob, te fogsz kesztyűzni Clarence Hinnantel. Kérdeztem, kivel kesztyűzök? Ember, elég beképzelt voltam akkoriban, mint a Légierő félnehézsúlyú bajnoka és Pan America-i bajnok, ennyi. Amíg vettem fel a cípőmet, kérdeztem az edzőm. Hé Mack, ki ez a srác, ez a Clarence Hinnant? Hinnant top 2. félnehézsúlyú, válaszolja. - Ez azt jelenti, hogy egy profi? Oh, szent isten. Bementem és Hinnant  kipicsázott. Halálra rémültem. Valójában nem is igazán féltem, hanem egy kicsit ideges voltam, hogy egy profival dolgozhatok. Nem tudtam mit tegyek. Bármit csináltam, a fickónak mindig volt valami válasza. Az edzőm nekem ugrott és azt mondta: - Holnap újra kesztyűzni fogsz vele. Õ sem más, mint te. Neki is csak két keze van, mint neked. A fenébe,  te is egy profi vagy, csak nem írtál alá semmilyen papírt. Másnap elkezdtünk kesztyűzni. Megfigyeltem, hogy mikor üt egy jabet, a kezét egy kissé leejtve húzza vissza, úgyhogy beléptem és bammm. Egy ütés, és lement. Hinnant éppen Yvon Durelle ellen készült, és ha megveri Durellet, akkor kaphatott volna egy címmeccset Archie Moore ellen. De én megütöttem azzal a jobbkezessel, a bal lába a levegőbe emelkedett, a szeme felakadt és lement. Az edzője beugrott a ringbe: „Hé, Clarence, jól vagy? Clarence, jól vagy? Igen, …mi? Igen…rendben  vagyok…uh, huh…
A fenébe is, nem tudta hol van. Az edzője rám nézett, majd ránézett Freddyre az én edzőmre, majd megszólalt:
- Ki a franc ez a vékony srác? Ez a Bob Foster, mondja neki az edzőm.
- Nos, ez hol tanult meg ilyet ütni?
„Megütöttem egy szar 18 unciás kesztyűvel. Nagyon nagy, mint egy párna, és kiütöttem őt hidegen.”


Foster ekkoriban közeledett a négy év szolgálat végéhez. Még két hónappal tovább maradt a seregben, de aztán leszerelt, majd profinak állt. Éppen időben. „Azon kaptam magam, hogy kitőrt az az átkozott Vietnámi háború, és az egész boksz csapatot Fort Cameronba küldték.  Aztán átdobták az összes srácot odaátra. És valamennyiüket megölték. Ember, ez fájt…” Foster 1961 márciusában profinak állt, és az év végéig 7-0 (4KO) volt a rekordja. Továbbra is tartott a nyerő szériája (9-0 (5KO), mielőtt elszenvedte első vereségét ’62 októberében a nehézsúlyú Doug Jones ellen. Egy 10 menetesre tervezett mérkőzés 8. menetében kiütéssel. „Jones és én még együtt voltunk a Légierőnél és kipicsáztam a seggét. Akkoriban még félnehézsúlyú volt. Kiszállt egy pár évvel korábban, és azóta nehézsúlyúvá nőtte ki magát. Jonesnak, a nehézsúlyú Zora Folley ellen kellett volna bunyóznia, de valami történt, és kerestek valakit, aki kiáll ellene. Azt mondtam, a pokolba, kiállok ellene. Az, hogy nehézsúlyú, nehezebb nálam, nem érdekelt. Szóval, megállított engem a 8. menetben. Kifogyott a szuflám. Nem voltam még felkészült, nem egy 10, csak egy hat menetes bunyós voltam.” Négy hónappal később, Foster újra kiütéssel győzött. Két kiütéses győzelmet ért el Washingtonban, ahol élt, majd következett egy újabb jó nevű ellenfél. 1963 novemberében elfogadta a perui Mauro Mina elleni mérkőzést, Mina városában, Lima-ban.

„Mina félnehézsúlyú volt, és a rekordom azt mutatja, hogy veszítettem ellene 10 menetben. A fenébe, elvesztettem a meccset. Dehogy vesztettem el azt! Ami azt illeti, nyugdíjjaztam Minat. Leküldtek engem oda, hogy megnézzék, hogy Mina készen áll-e egy Dick Tiger elleni mérkőzésre, aki akkoriban a bajnok volt… Ez egy zavaros mérkőzés volt. Az első menetünk tartott vagy 2 percig, aztán a következő meg vagy 4-5 percig. Megyek vissza a sarkamba és kérdezem az edzőmet, Billyt, hogy mi van itt. Azt mondom: „A francba, ez a menet túl hosszú volt!” Nos, nem tudtam kiütni a srácot. Valahányszor megsebeztem Mina-t, azt hallom, hogy DINGGG, legongatták és vége lett a menetnek. Aztán amikor fölém kerekedett, akkor meg öt percig tartott egy menet. Ennek ellenére elszartam, és nem bunyóztunk többet.” Aztán néhány győzelem után, 1964 nyarán, következett  Ernie Terrell. (Terrell 1965-ben elnyerte az akkor nemrég alakult WBA nehézsúlyú világbajnoki címet, mikor Ali, visszavágózott Listonnal. Terrell akkoriban Top nehézsúlyú contender volt, 2 évvel később csak pontozással veszített Alival szemben.) Ernie Terrell egyszerűen túl nagy és túl erős volt Fosternek. 196 cm magas, 202 és fél font állt szemben a 183 fontos. Foster 2-1 arányban számított esélytelenebbnek. Terrell irányította a küzdelmet, de sokszor figyelmeztették, sőt, büntették fogásért. Foster kezdte erejét veszíteni a fogásokba. Kemény találatoktól padlóra került a 7.-ben. 6-ra felállt, de tántorgott, így a bíró, Artur Mercante folytatta tíz számolásig és kihírdette Terrell kiütéses győzelmét. Mercante később azt mondta, hogy Foster ugyan erőlködött, hogy harcképes állapotba hozza magát, de a kesztyűje újra a vászonhoz ért, ami technikailag azt jelentette, hogy Foster még nem kelt fel a padlóról, ezért ki kellett számolja. Bárhogy is volt, Foster dühös volt az eredményre, de más okból. „Terrell nem ütött le, hanem lelökött engem. Többször ölelgetett, mint a feleségem”, mondta az újságíróknak. Az év végéig még aratott három kiütéses győzelmet, amikor 1965 januárjában első ízben harcolhatott a szülővárosában, Albuquerqueben. Foster 2 menetben kiütötte Rascont, legközelebb pedig már félnehézsúlyú világbajnokként lépett szorítóba abban a városban.

Két kiütéses győzelem után, következett egy visszavágó a ravasz top félnehézsúlyú, Henry Hank ellen Louisianaban. Először Foster megállította őt a 10. menetben. A visszavágó első menetében Foster bezárta Hank szemét, véresre verte a száját és az orrát. Hank valahogy túlélte a nehéz pillanatokat, tartotta a távolságot, és végül kihúzta a mérkőzés végéig, de pontozással vereséget szenvedett. Foster szinte szó szerint a balosával ledöfködte a fejét a helyéről.  Hank a küzdelem végén elmondta az újságíróknak, hogy: „Nem tudtam vele mit kezdeni, egymásután három jab is jött rám. Nem tudtam, hogy melyik elől hajoljak el.”

Fosternek az eddigi legnehezebb küzdelme következett. Az ellenfél a nehézsúlyú top bunyós, Zora Folley volt. Az évben ez volt az utolsó küzdelme. „Megtanultam, hogy hogyan kell bunyózni Zora Folley ellen”, mondja Foster. „A srác egy hatalmas harcos. Nem egy nagydarab nehézsúlyú, 190-195 font körüli, de ha te csak 175 vagy, az a súly éppen elég. Folleytól tanultam valamit abban a küzdelemben. Megszivatott a bunyójával. Nem tudott megtörni egy tojást, de tudott bokszolni. És a jabje…az a jab halálra gyötört engem.” Tíz menet után, Folley hozta a mérkőzést. Annak ellenére, hogy Foster veszített, veszélyeztette a félnehézsúlyú világbajnok Dick Tigert, aki Jose Torrestől nyerte el a címet. (Tiger középsúlyban is volt világbajnok ’63-ban, majd ’65-66-ban is) De Tiger címét nem volt könnyű megszerezni. „Senki nem akart bunyózni velem. Akkoriban, ha akartál egy címmeccset, akkor nagy lovét kellett garantálnod a bajnoknak. 100.000 dollárt kért, de én nem tudtam azt biztosítani akkoriban.”

Egy év szünet után, ’66 decemberében Foster visszatért a szorítóba, 7 győzelmet aratott, Eddie Vick kivételével valamennyit kiütéssel. Ekkoriban többnyire Washingtonban lépett ringbe, ahol élt és edzett, és a kiütött áldozatainak listáján ott szerepelt a jónevű Eddie Cotton is. (Ez a Cotton nem azonos a 2000-es évek sztár bírójával) Aztán 7 év profiskodás után, Bob lehetőséget kapott a címmérkőzésre. Miután sikerült pénzügyi támogatókat találnia, Foster megajánlotta a 100.000 dollárt a bajnoknak, míg neki, ennek csak a töredéke, 10.000 dollár jutott, de ő elsősorban a címet akarta. Tiger nem tűnt könnyű ellenfélnek, 57-17-3 volt a rekordja, és olyan fickókat vert meg, mint Gene Fullmer, Joey Giardello vagy Jose Torres. Tiger tapasztalata ellenére is, Foster volt 12-5 arányban a favorit. 7 és fél inch magassági és 8 inch karhosszúsági előny szólt mellette. Foster rekordja ekkor 29-4 volt, 26 kiütéssel. „Sose gondoltam, hogy kiáll ellenem, de azt tudtam, hogy ha esélyt kapok rá, akkor én leszek a bajnok. Azt mondtam a promoteremnek a meccs előtt, hogy: Nyugodtan megadhatja neki a 100.000-et, mert francos esélye sincs arra, hogy megverjen.” 1968 májusában, 12.000 néző előtt, Foster durván megsemmisítette Tigert. Tiger jól kezdett, egy szép horoggal el is találta Bobot, de amaz türelmes maradt. A másodikban már ő irányított, jabeket ragasztott a bajnok arcára, és a keményebb ütéseit elkerülte. A Ring magazin az év legjobb menetének választotta a negyediket. Két perc telt el a menetből, Foster indított egy jobbost, amit elhibázott, de azt követte egy rövid horog, ami telibe találta Tiger állát, amitől az, nagyon keményen lement. Tigert kiszámolták, és ez volt az első ilyen alkalom a 15 éves karrierjében. És ez volt mindössze a második padlóra kerülése az addigi 77 meccse alatt. Tiger a meccs után így magyarázta a tapasztalatait a Ring magazinban: „Nem láttam semmit. Nem hallottam semmit. Minden csöndes, és sötét van. Nincs fájdalom, nincs hang. Nem tudtam, hogy a padlón vagyok. A padlón vagyok?” Megütöttelek rendesen, úgyhogy naná, hogy ott vagy haver!, mondaná Foster. „A srác túl alacsony volt hozzám, ő 5’8” vagy 5’9” magas volt, én meg 6’3” és fölé tornyosodtam. Tudtam, hogy Tiger tud ütni, de mégis. Én még keményebben tudtam. Átkozottul alacsony volt, nehéz volt bármivel eltalálni. A harmadik menet végén az edzőm azt mondja: Nem tudsz rá egy jó ütést, ugye? Mondom, nem, nem nagyon. Amikor belép, üsd meg jobbfelütéssel, és aztán azt kövesse egy balhorog. Mondtam, oké. Tehát a negyedikben, alacsonyabbra helyezkedtem, és megütöttem. Az első ütést elhibáztam. Aztán jött megint, és BAMMM. Elkaptam az állát egy jobbossal és hátra zuhant. Próbált felállni, de nem volt esélye. Köze nem volt hozzá.” Bob Foster ezzel világbajnok lett.


        


1968 augusztusában Foster visszatért Albuqerque, hogy másodszorra is megmérkőzzön (nem címmérkőzésen) azzal az Eddie Vickel, aki tavaly már végig állta ellene a 10 menetet. „Hazajöttem és megmérkőztem, azzal a nagy nehézsúlyúval, Eddie Vick-el és megállítottam őt. Emlékszem arra a meccsre, mert jó leckét kaptam tőle az első menetben. Mindenki ott volt, anyám is, hugom is, ott ültek a ring sarokba. Szóval, egy kicsit nekik is játszottam. Eldobtam egy jabet, leejtettem a balkezem és BAMMM. Elkapott egy jobbossal az államon. Ember, padlóra kerültem, és azt mondják a lábam is remegett. De jó formában voltam és felkeltem. – Mi történt?, kérdeztem a sarkamban. Azt mondták: Az istenit, hagyd abba a parádét a családodnak és tedd fel a kezed! Kezdj el melózni! Kimentem, és odaszóltam Vicknek. – Te frankón nem fogsz még egy ilyet látni. A balkezem mögé helyezkedtem és elkezdtem szétverni. A testén dolgoztam és minden egyes ütésem után hallottam a nyögését. Bamm, ughhh! Bamm, ughhh! Nem akart a fickó kijönni a kilencedikre.”

Foster szerint volt egy másik nehézsúlyú fickó elleni mérkőzése, ami elveszett a rekordjából. Egy mérkőzés San franciscoban, 17 másodperc alatt. „Ez a fickó olyan nagy, erős, és egyszerűnek látszott, úgy nézett ki, mint a fekete Mr. Clean. A meccs kezdése előtt, kérdezem Billyt: „A fenébe Billy, biztos tudod mit csinálunk? Azt mondja, igen, ez nagydarab, de buta. Azt akarom, hogy menj és cselezz jabel gyomorra, aztán jobbkézzel üss az állára. Odamentem, cseleztem a ballal, aztán Bammm. Jobbal állon vágtam és elemelkekedett a lába. Tisztán emlékszem arra az ütésre, mindkét füle vérzett tőle! Ott feküdt, rázkodott, a testvére beugrott a ringbe és kiabálta. „Megölted a báttyámat! Meghalt! Megölted, megölted! Azt mondtam neki: - Ez az ára. Ez egy kemény üzlet, ez az amiért engem fizetnek. Nos, engem nem azért fizetnek, hogy bárkit megöljek, hanem azért fizetnek, hogy bántsalak. A francba, ők is azért vannak itt, hogy bántsanak engem. Aztán a fickó kérdezte az edzőmet: - Ez mindig ilyen? – Naaa, arany szíve van, válaszolt Billy.

Foster következő ellenfele Washingtonban a Montanai Roger Rouse volt. Első alkalommal találkozott a két mérkőzésükből ezzel a keményfejű és keményöklű ellenféllel. „Rouse egy kemény ember volt. Az első meccsen beszopatott egy állra ütött balhoroggal, úgy éreztem, mintha áram ment volna végig a testemen. Mentem vissza a sarokba, kérdezem Billyt, ez mi a fenével ütött meg engem. Azt mondja Billy: - Egy balhoroggal talált el, mostantól pedig tartsd fenn a kezeidet. Biztos tudta, hogy még szédült vagyok, mert azt mondta. – Jól vagy? Azt mondtam, igen. Felemelte az egyik kezét és megkérdezte, hogy: - Hány ujjamat mutatom? Hatot, válaszoltam. Billy nevetett és azt mondta: - Jól van. Most menj vissza és tartsd fenn a rohadt kezeidet. Maradj a jab mögött. Ember, nekem pusztító a jabem. Ha nem ütlek ki téged, akkor is feltnyitlak valahogy. Azt mondtam Rousenak. Azzal a szarral nem fogsz mégegyszer megütni! Paf paf, a jabem mögé bújtam és elkezdtem feltörni. Kiütöttem az ötödik menetben. Rousehoz a második meccsünkön, 1970-ben, 4 menet kellett. Bammm! Megütöttem és szétnyílt mindkét szeme. Háromszor leküldtem a negyedikben, miután a doki azt mondta, ennyi volt. Egy kemény ember volt Rouse…”

Foster legközelebb a Gardenben védte meg a címét, az ellen a Frankie DePaula ellen, aki az egyike volt rajta és Emile Griffithen kívül, aki le tudta ütni Dick Tigert. DePaula egy kőkemény verekedő volt. Csak egy perc telt el a meccsből, amikor Foster lement egy testre mért balhorogtól, de a bajnok azt mondja, hogy az egy csúszás volt és nem igazi leütés. Dühös lett, amiért leütésnek vették, visszament és háromszor ütötte le DePaula-t a következő két percben, amikor is a három leütéses szabály miatt, döntő fölénnyel véget ért a küzdelem. A következő címvédése 4 hónappal később, Springfieldben történt, az elsőszámú kihívó, egy Andy Kendall nevű pali ellen. Kendall, addig-addig forgatta apósa puskáját, amíg valahogy egyenesen hasba lőtte magát. Az orvos azt mondta, hogy soha többé nem mérkőzhet, de ennek ellenére visszatért a ringbe és egészen a ranglista első helyéig ért fel. Foster kiütötte a negyedik menetben, majd a mérkőzés után Kendall azt mondta neki, hogy megfontolja a visszavonulást. Foster azt válaszolta neki, hogy nem kell visszavonulnia, csak többé ne legyen újra No1 contender. Akkoriban csak két világszervezet létezett, a WBA és a WBC és Foster kezében volt mindkét szervezet bajnoksága. A WBA Jimmy Dupreet jelölte számára kihívónak, de Bob nem védte meg ellene a címét 6 hónapon belül, így a WBA megfosztotta. Foster azt mondta Dupreeről – aki a sparring partnere volt, nem több -, hogy jelenleg nem igazán kihívás számára. Egy Dupree elleni mérkőzés nem sokat hozna a konyhára. Foster mást akart, ő szeretett volna lenni az első félnehézsúlyú világbajnok, aki elnyeri a nehézsúlyú világbajnoki címet. Ekkoriban a nehézsúlyú bajnokot Joe Fraziernek hívták. Foster akarta Fraziert. Bob, miután kiütéssel megvédte címét Mark Tessmann ellen, 1970 novemberében Detroitban, ringbe lépett Frazier ellen. Foster 5-1 arányban volt esélytelenebb a nála 21 fonttal nehezebb nehézsúlyú bajnokkal szemben. Az elsőben Foster elkezdte bombázni horgokkal és jobbegyenesekkel a nehézsúlyú bajnokot. Viszont a másodikban Frazier átvette az irányítást és egy horoggal 9 számolásig padlóra küldte ellenfelét. Még ugyanabban a menetben egy második horog is eltaláta, ami után Fostert kiszámolták.

„A legkeményebb küzdelmem a „smokin” Joe Frazier elleni volt. Mindössze csak két menet volt, de az a két menet egy évnek tűnik, mikor egy ilyen erőgép jön rád. Közel kerültem a halálhoz. És mindezt miért? A fenébe, a pénzért. Azt gondoltam, hogy kiütöm az első menetben. Megütöttem egy jobbossal és behajlott a térde. Talán csak játszott velem, vagy valami, mivel az első ment végén, a menedzsere megragadta és felpofozta, és azt mondta neki: „Az istenedet!” – kiabálta, hallani lehetett az egész ringben, de talán még a nézőtéren is. Az istenedet, mi a fenét mondtam neked? Nem megmondtam, hogy ne hagyd minden ütését ennek a kis vézna kurvapecérnek? Majd szétüti az agyadat! Most másszál rá!” Szóval ezt is csinálta a második menetben. Mondom Billynek, kifogom ütni ezt a böszme nehézsúlyút. – Bármit is teszel Bobby, ne húzzuk tovább ezt a fickót. Mondom, oké. Akkor Joe elkapott a köteleknél. Testütéssel. Hármat lőtt a testre, blokkoltam őket, de a negyedik cseles volt, kinyíltam, aztán utána nem emlékszem semmire. Joe és én barátok voltunk már a meccs előtt és barátok maradtunk utána is. Ez az, amiért kaptam egy ütést, mert barátok voltunk.  Utána mondtam neki, hogy: - A francba Joe, megpróbáltál akkor ott megölni!
-Nem, nem akartalak megölni, de nem hagyhattam, hogy jössz és elvidd a címem.
- Nos, akkor én még jobban meg akartam mutatni, Joe.
- Igen, tudom. Ez az, amiért meg kellett állítsalak már a második menetben.
Joe és én elmentünk egy bárba és leittuk magunkat még aznap este.”



         


Foster ugyan elveszítette a nehézsúlyú világbajnoki meccset, de nem veszített az önbizalmából. Négy hónappal később, 1971 márciusában visszament a ringbe, hogy a megmaradt WBC koronáját megvédje Hal „TNT” Carroll ellen. „Sosem veszítettem félnehézsúlyban. Ember, beképzelt voltam. Emlékszem erre a gyerekre, a Hal Carroll elleni meccsre. Mérlegeléskor mögötte álltam, mikor az egyik újságíró megkérdezte tőle: -„Hányszor voltál kiütve?” Azt mondja: -„Kiütve? Sosem voltam kiütve. Sosem voltam a padlón.” Én a háta mögött álltam, úgyhogy megkocogtattam a vállát. Megfordult és rám nézett. Azt mondtam neki: -Akkor majd ma este leszel. Utána aztán móresre tanítottam. Tudtam én ütni mindkét kezemmel. A harmadik menet után mondom a sarokban: -Vége lesz neki ebben a menetben. Megütöm egy jobbkezessel. Aztán cselezek ballal gyomorra, hogy leszedje a kezét. Leveszi a kezét és védtelenül hagyja az arcát. Mikor megszólalt a gong, megütöttem egy jobbossal, kb 15 centiről. Aztán megforgattam, és Bammm! Megmerevedett, mint egy deszka, nagy mosollyal az arcán. Gondoltam, most mi a fene van…? Aztán Bammm! Arccal nekivágódott a padlónak. Én meg elkezdtem nevetni. Carrollt figyelmeztették, hogy ne akarja ezt a meccset. Kivel akarsz mérkőzni, kérdezték az emberek. Bob Fosterrel? Nem kéne bunyóznod Bob Fosterrel. Tönkretesz. „Oh, nem nem…”, mondta Carroll. És aztán egy ütéssel romba döntöttem. Nem is volt már utána valami jó. Nem, soha semmilyen problémám nem volt ezekkel a félnehézsúlyúakkal.”

Foster ’71-ben ötször lépett ringbe, négyszer győzött kiütéssel, Carroll mellett, címmeccsen kiütötte még Tommy Hicks és Brian Kellyt, és 15 menetben pontozással megverte Ray Andersont. Fosterre még mindig úgy tekintettek, mint a világ félnehézsúlyú bajnokára, igaz, csak egy öve volt, a WBC-é. A WBA a Frazier meccs után megfosztotta, amit aztán Vincente Rondon szerzett meg. Bob 1972-ben lehetőséget kapott, hogy újra egyesítse a címeket. A mérkőzés után Foster azt mondta a sajtósoknak: „Nem igazán akartam kiütni. Azt akartam, hogy végig menjen a 15 menet és úgy, csúnyán elverni. Gyűlöltem őt és gyűlöltem a WBA-t is.” A küzdelem a 2. menetben ért véget. „Nem szerettem ezt a srácot. Állandóan szövegelt, „Én vagyok a bajnok, én vagyok a bajnok…” Azt mondtam: -„Igen, Te vagy a bajnok, a seggembe. Bajnok, az én alfelemben! Én vagyok a bajnok, és ezt megmutatom neked a ringbe!” Az első menet lassú volt, de a 2.-ban kiütöttem őt hidegen egy dupla balhoroggal. Két helyen berepesztettem a koponyáját. A lábában izomrángás volt, hordágyon kellett elvinni. Fájdalmat akartam neki okozni, igazán fájdalmat akartam neki okozni.”

Fájdalom. Foster ezt okozta a következő mérkőzésén is, Mike Quarry ellen, amikor kiütötte őt a negyedik menetben, Nevadában. Quarry egy veretlen, 35-0-s Top 1-es világbajnoki kihívó volt, és a vereség Fostertől, mondhatni megtörte őt. „Amikor Mike Quarryt eltaláltam, azt hittem meghalt. Amikor fölé hajolva ránéztem a pupillái felakadtak. Azt mondtam: „Oh istenem…” Az edzőm megfogta a karomat, és azt mondta, -„Gyere Bobby, ne nézd meg. Mondtam neki: -„Billy, a srác meghalt…” –Basszus, akkor ő már nincs benne itt a bizniszbe. – Ennyire rideg volt az edzőm.” Mike Quarry végül magához tért és megúszta komolyabb sérülés nélkül. „Mike mikor meglát, minden egyes alkalommal megkérdezi, „honnan jött az az ütés, amivel megütöttél?” – Mack, elmondom neked újra meg újra. Amikor én indítom feléd a jabet, te lecsúsztatod, és mindig leejted a kezed. Én eldobok egy jobbkezest a váll felett, mert tudtam, hogy ezt fogod csinálni. Amikor a jobbosra felhúzod a kezed, akkor jön a horog – bammm! Jó éjszakát!”

Foster, 3 hónappal később a következő mérkőzésére Angliába ment, hogy megvédje címét a ’68-as olimpiai bajnok Chris Finnegan ellen. Bob a 10. menetben leütötte ellenfelét, aztán a 14.-ben egy horoggal őt is kifektette.


        


A bajnok 1972 novemberében újból felnézett a nehézsúlyúak közé, hogy győzelme esetén ismét megkísérelje elnyerni a nehézsúlyú világbajnoki címet. De ahhoz előbb nyernie kell a nehézsúlyú versenyző ellen, aki nem volt más, mint Muhammad Ali. (A korona ekkor még Joe Frazier fején volt, de nem sokáig, mert 2 hónappal később agyonverte őt George Foreman, akit ’74-ben Ali detronizált.) Az Ali elleni meccs az ő Észak Amerikai Nehézsúlyú Bajnoki címéért ment. „Frazier kiütött engem. Ali? Õ TKO-val győzött le, nem kiütéssel, mivel az ember nem tudott szétrepeszteni egy szőlőszemet sem. Számos alkalommal leküldött, mert nehezebb volt nálam. Csak azért nem álltam fel, mert az edzőm ordított, hogy maradjak lenn.” Foster hét alkalommal ment le, az utolsó, a nyolcadik menetben. „Ali soha nem bántott. De én megriszáltattam a seggét. A srác egy pokoli harcos volt, ember. Nem úgy, mint ezek a maiak, Ali az összes nehézsúlyúnak adott esélyt, hogy keressenek egy kis pénzt. Õ nem bújt el senki elől. Szóval én is kaptam lehetőséget. Õ és én, mi mindig barátok voltunk, barátok voltunk, mikor mérkőztünk és barátok voltunk amatőrként is. Itt van, amit Ali mondott a meccs után: „Repedés és zúzódások vannak a bal szemem körül, és ezt eddig egyetlen profi bunyós sem tudta velem megtenni. Foster ellen bajban voltam az egész mérkőzésen. Nem tudtam, hogy egy ember képes ennyi balegyenessel eltalálni.”


        


1973-ban Foster két mérkőzésen volt látható, mindkétszer ugyanazon az ellenfél, Pierre Fourie ellen. Az első, augusztusban Albuquerque-ban, a második Fourie otthonában, Dél Afrikában. Mindkétszer végig ment a 15 menet, Foster győzelmével. „Fourie egy jégkrém volt. Õ egy kicsit öreg, kurta krapek, én meg a jabemmel kibokszoltam őt. Rengeteget mozgott. Én meg azt mondtam magamnak, hogy nem megyek utána. 15 menetben eljátszok vele. Fourie mozgott és ugrándozott, igazából akkor ütöttem meg, amikor akartam. Akkoriban eléggé kivoltam.” Nem Foster vesztette el a tudását vagy az érdeklődését az ökölvívás iránt, hanem 1973-ban az édesanyja beteg volt, aki aztán decemberben el is hunyt. „Azt akartam, hogy jöjjön velem Johannesburgba, de ő már nem akart repülni. Nem voltam önmagam Johannesburgban. Nem tudtam pontosan meghatározni mi, de valami baj volt velem. Az anyám tudta, hogy „elmegy”, de nem mondta meg nekem. Õ csak azt mondta akkor, hogy nem akar repülni, nem akarta elmondani. De tudtam, hogy valami nem stimmel.” Fosterék elsején mérkőztek, harmadikán tért haza, aznap, mikor az édesanyja meghalt. „Nos, mérges voltam a világra. Ha valaha is elveszíted az anyádat, az a dolog, amit sosem fogsz elfelejteni. Ez veled marad a halálodig.” Bobby még egyszer ringbe lépett, aztán visszavonult. 1974. június 17-én, telt ház előtt, Albuquerque-ben az University arénában az argentín top félnehézsúlyú,  Jorge Ahumada ellen. A mérkőzésen, 15 menetben, Foster lomha, nehézkes, míg Ahumada következetes volt, és horgokkal leküldte a bajnokot a 13.-ban. Végül a pontozók, megajándékozták Bobbyt egy döntetlennel. „Gondoltam, hogy elvesztettem a meccset. Ahumada egy kicsit alacsony, darabos krapek, nem tudott szétrepeszteni egy szőllőt, de azt hiszem azt a meccset elvesztettem. Õk döntetlennek hívták. Bármikor egy döntetlent kapsz a városodban, az azt jelenti, hogy, azt a meccset elvesztetted. Igen, vissza kellett volna jönnöm és ki kellett volna ütnöm, de akkoriban valószínűleg én már nem lettem volna jobb.” Az év szeptemberében aztán Foster bejelentette, hogy visszavonul. „Anyám miatt. Amikor mérkőztem, mindig ott ült a ring sarokban. Én többé nem voltam ugyanaz. Szeretnék körülnézni, és nem látom ott. Az edzőm azt mondta: - Bobby, elég ebből a szarból. Kerestünk elég pénzt. Hagyjuk abba.” Albuquerqueban Foster új karrierbe kezdett az igazságszolgáltatás útján, mint, megyei sheriff helyettes. Feladatát itt is annyira komolyan vette, hogy egy ízben még a saját feleségét is megbírságolta gyorshajtás miatt. Bobby aztán ’75 júniusában lagymatagul visszatért a ringbe. A volt bajnok ’75-ben mérkőzött egyszer, ’76-ban még háromszor, ’77-ben egyszer (ezeket a mérkőzéseit még megnyerte, négyet kiütéssel). 1978-ban még két alkalommal lépett be a szorítóba, de mindkétszer idő előtti vereséggel távozott és végleg visszavonult a szorító világától.

1990-ben beválasztották a Boksz Halhatatlanjainak a Csarnokába. „Én nem búsulok a karrierem miatt. A pokolba, 1960 és ’78 között bunyóztam és címvédő voltam 6-7 évig. Elértem mindent, amit ökölvívásban el lehet érni és címvédőként vonultam vissza.” Napjainkban Fostert, Moore, Charles, Michael Spinks és Roy Jones mellett az egyik legnagyobbként említik. A szurkolók mindig sokat vitatkoznak azon, hogy a régebbi korszak bajnokai vajon mire mennének más kor bunyósaival. Nézzük, Foster mit gondol a legutóbbi nagy félnehézsúlyú bajnokról, Roy Jonesról, és kettőjük összecsapásáról. „Jones egy jó, okos bunyós. Igazán inkább defenzív harcos, de nem tudott volna engem megverni. Neki nem volt olyan jabje mint nekem, nem beszélve az erőmről. Túl erős és túl nagy lettem volna neki. A Jones elleni meccsem olyan lett volna, mint a Tiger elleni. Jones nem volt elég gonosz, mint amilyen én voltam.” Foster nincs túl jó véleménnyel napjaink bokszáról. „Az én időben, ha valaki megkérdezte, hogy „ki a félnehézsúlyú bajnok”, te azt hallottad, hogy Bob Foster. Arra a kérdésre, hogy „ki a nehézsúlyú világbajnok”, hallhattad, Muhammad Ali. „Ki a középsúlyú bajnok?” Emile Griffith. Ha manapság megkérdezik, fogalmam sincs. Valaki nemrég megkérdezte tőlem, hogy ki a nehézsúlyú bajnok. Fogalmam sem volt. Ma már túl sokan vannak. Gondolom azért, mert manapság olyan nagy pénzeket kapnak. Mindenkinek bajnokokra van szüksége. Én csak úgy hívom őket, „papír bajnokok”. Én csak két címet kísérek figyelemmel, a WBA-t és a WBC-t. Ennyi. A többi, az IBO, az IBF, a WBO…felejtsd el. A bokszban vissza kellene hozni, hogy egy bajnok van, aki mérkőzik az elsőszámú kihívóval. Ez így volt. Most túl sok bajnok van minden súlycsoportban. Amikor én bokszoltam, akkoriban csak kilenc súlycsoport volt. Most teljes zavar van, és valamit tenni kellene ezzel.” És milyen igaza van.

Foster, minden idők legjobb félnehézsúlyú bajnokai között az egyik legdominánsabb volt. 14-szer védte meg a címét a 6 éves uralkodása alatt. Karrierje nyolc vereségéből csak három jött félnehézsúlyúaktól. Egy időnként nehézsúlyban is mérkőző Doug Jonestól, Foster 10. profi küzdelmén. Egy másik Mauro Minatól három mérkőzéssel később egy furcsa mérkőzésen, és egy Mustafa Wasajatól 39 éves korában az utolsó előtti mérkőzésén. A vereségeinek másik részét olyan nehézsúlyú fickók ellen szenvedte el, mint: Ernie Terrell, Zora Folley, Joe Frazier, Muhammad Ali és Bob Hazelton, akinek 1978-as KO győzelme végleg meggyőzte arról Fostert, hogy befejezze a versenyzést. Foster győzelmeinek a többsége aggasztóan döntő volt. Foster 14 címvédéséből 10-et kiütéssel ért el. Megütötte a fickót, és a pali lement, ilyen egyszerű volt. Aki látta, előtte marad a kép, ahogy a kinyújtóztatott Dick Tiger fekszik Foster lábainál, vagy,  ahogy a kemény Mike Quarryt majdnem lefejezte. Ezt várták és ezt is kapták a szurkolók Fostertől, hidegen kiütötte a palikat. A 191 centis termetével, a hosszú karjaival és a rettenetes ütőerejével már-már igazságtalan volt más félnehézsúlyúakkal egy ringbe engedni. Fosternek nem adatott meg, hogy igazán nagy félnehézsúlyú ellen is megmutathatta volna a tudását, az ő idejében a divízió nem termelt ki all time szintű riválist. Foster félnehézsúlyú korszaka nem volt túl erős, ez kényszerítette rá, hogy tesztelje magát a jóval veszélyesebb nehézsúlyúak ellen. Archie Moorenak ott volt Ezzard Charles, Jimmy Bivins, Lloyd Marshall vagy Harold Johnson. Michael Spinksnek Eddie Mustafa Muhamad, Marvin Johnson és Dwight Muhammad Qawi. Tommy Loughrannek is volt egy Harry Grebje egy Gene Tunneyja és egy Mickey Walkere. Billy Connak is legalább volt egy Gus Lesneviche vagy egy Melio Bettinája. Joey Maximnak pedig egy Archie Mooreja vagy Ezzard Charlesa, még ha nem is verte meg őket. A nagyok közül mindegyik nagynak volt egy másik nagy ellenfele. De ki volt Fosternek? Frank DePaula és Andy Kendall. Vagy volt még Roger Rouse, Mark Tessman, Vincente Rondon és Chris Finnegan. Hacsak nem memorizáltad Foster rekordját, vagy vagy valamelyiküknek a rokona, valószínűleg nem sokat hallottál róluk. Pedig ők voltak akkoriban a legjobb elérhető fickók. Hasonlóan Roy Joneshoz, mindketten alaposan uralták a súlycsoportot, bár Jonesnál találunk olyan riválist félnehézsúlyban is, aki ellen meg kellett volna mutatnia magát. Foster nem tért ki senki elől, ő nem harcolt a kihívói ellen, hanem szinte elfújta őket. Az ő idejéből hiányoztak éppen a nagy félnehézsúlyúak, de ez nem jelenti azt, hogy Foster ne tartozna minden idők legnagyobb félnehézsúlyú bajnokai közé.


- Részlet a készülőben lévő "A félnehézsúly bibliája" című könyvből

Leibinger Gábor

Oszd meg, tedd a kedvencek közé!

Hozzászólok:

login: jelszó: » regisztráció

@leibigabi: Nagyon tetszett ez az írásod is. Azt tanácsolnám, mielőtt lezárod a könyvet olvastasd el valakivel az ismerettségi körödből, akinek szerinted jó stílusa és helyesírása van. Egy külső szemlélő sokszor megtalálja azokat a hibákat,amit a szerző 10 olvasás után sem vesz észre saját munkájában, nálam bevált ez a módszer. Várom a könyvedet, gratulálok kitartó és színvonalas munkádhoz.

» pepegross   válasz erre
    2018-03-01 05:07:42

@VITAMINKIRALY: "Mai meghatározó félnehézsúlyúakról is lesz szó a könyvedben? "

Persze, csak előbb a súlycsoport első 60 évét kell készre megírni, utána jóhet a másik 55 :)

edge

McGregor az első profi meccsén elvitte az első 4 menetet a világ legjobbjától, aztán kezdett fáradni ... képzeld el, ha bokszot válassza a fő tevékenységének :)

» leibigabi   válasz erre
    2018-02-28 21:40:45

@leibigabi: Mai meghatározó félnehézsúlyúakról is lesz szó a könyvedben? Gondolok Stevensonra vagy Kovalevre, ők remek bunyósok, érdekes életúttal.

» VITAMINKIRALY   válasz erre
    2018-02-28 20:55:06

Leibi

Jó kis bunyós volt ez a Foster. De még ő sem mehetett volna biztosra Connor McGregor ellen. Az is nagy meccs lett volna, nem? Mit gondolsz? ;) :P

    2018-02-28 19:59:39

@leibigabi: Azt nem tudtam hogy Doug Jones is felnehezkent kezdte. Fostert es Bobo Olsont kiutotte, Ali ellen kb egal. elkepeszto urge lehetett. Megerne egy reszt a konyvedben.

» Sarkozi Robert   válasz erre
    2018-02-28 17:38:26

@Sarkozi Robert: " Esetleg Bob Fitzsimmons es Harry Greb belekerul majd?"

Minden olyan nagynevű bunyós igyekszem belevenni, aki a súlycsoportban megfordult, úgyhogy Fitzsimmons, Greb vagy Tunney sem maradhat ki.

pressurefighter0088 "de hogy-hogy pont félnehézsúly?"

Valami magasabb súlycsoportot akartam, de a nehézsúlyról már annyian, annyi mindent megírtak :)

» leibigabi   válasz erre
    2018-02-28 17:37:57

@leibigabi: Nagyon jo lesz. rengeteg munka lehet benne. Esetleg Bob Fitzsimmons es Harry Greb belekerul majd?

» Sarkozi Robert   válasz erre
    2018-02-28 17:29:27

@leibigabi: Ez nagyon jó lesz, de hogy-hogy pont félnehézsúly?

» pressurefighter0088   válasz erre
    2018-02-28 17:11:27

@leibigabi: Azta. Nem semmi. Köszönjük az írást, nagyon jó lett. Jöhet még. :)

    2018-02-28 14:07:09

@Sarkozi Robert: "ebben a konyvben kik szerepelnek meg?"

A terveim szerint a könyv elején néhány oldalban az ökölvívás eredete, súlycsoportok kialakulásának leírása szerepel. Utána következik a félnehézsúly kialakulása és annak legelejétől kezdve végig véve a jelentősebb és a világbajnoki meccsek leírása, körülményei érdekességei. kb 10 évet haladva az időben az akkori korszak legjobbjainak hosszabb-rövidebb életrajza. (valószínűleg két 2 könyvben fog beleférni, mivel nem csak egy statisztikai könyv lesz, hogy ki hol, mikor, ki ellen mit mérkőzött, hanem igyekszem mellé berakni egy csomó háttérinformációt és érdekes sztorit beleírni) A teljesség igénye nélkül, akinek az életrajza már meg van írva: Jack Root, Battling Levinsky, Philadelphia O'Brien, Sam langford, Stanley ketchel, Mickey Walker, Tiger Flowers, Battling Siki, Mike mcTigue, Jack Delaney, Jack Dillon, Georges carpentier, James Braddock, John Henry Lewis, Maxie Rosenbloom, Anton Christoforidis, Gus Lesnevich, Billy Conn, Bob Olin, Len harvey, Lloyd Marshall, Tiger Jack Fox, Charley Burley, Jimmy Bivins, Holman Williams, Joey Maxim, Archie Moore, Harold Johnson... vagy az újabbaktól pl. Bobby Czyz, Matthew Franklin, Michael Spinks, Mate Parlov, James Scott,... és még lesznek sokan mások :)

» leibigabi   válasz erre
    2018-02-28 13:23:47

Köszönjük, nekem hiánypótló volt, mert Fosterről keveset tudtam.
Az ő alkatával általában az ütésbírás a gyenge pont, ez különösen nehézsúlyúak ellen jött ki. Doug Jones viszont nem a súlytöbbletével győzte le, hanem ő gyorskezű, képzett, állhatatos és fegyelmezett volt (mindezekkel a fiatal Clay-nek is feladta a leckét), Foster pedig hajlamos a lazáskodásra, az ellenfél lebecsülésére.

» Untouchable   válasz erre
    2018-02-28 11:19:49

nagy figura volt ez a Foster, bar neha nyilatkozott olyanokat amin felhuztam a szemoldokom. pl amikor terrel leutotte, majd kiszamoltak erre azt nyilatkozta hogy csak leloktek. vagy pl hogy a Roy Jones elleni meccse olyan lett volna mint a Dick Tiger elleni...
rendkivul szorakoztato cikk volt Gabi, koszonjuk. ebben a konyvben kik szerepelnek meg? Rendelnek majd belole egy peldanyt.

» Sarkozi Robert   válasz erre
    2018-02-28 10:49:05

Jó írás, élmény volt olvasni, nagy figura Foster!

» VITAMINKIRALY   válasz erre
    2018-02-28 09:36:06

Szuper cikk lett, élmény volt olvasni

» JCalzaghe   válasz erre
    2018-02-28 08:14:43

Király vagy leibi!:)

Foster hatalmas arc volt, ritka az ilyen kemény, egyenes, őszinte harcos a bunyóban. A félnehézsúly történelmének legnagyobb ütője volt szerintem, igazi őserő.

    2018-02-28 00:02:08
Ugrás az oldal tetejére