James „Buster” Douglasre mindig emlékezni fognak, hogy egy hihetetlen küzdelemben felfordulást okozott a boksz világában, amikor 1990. február 11-én Tokióban kiütötte a látszólag legyőzhetetlennek tűnő Mike Tysont.
Buster Douglas 1960. április 7-én született az Ohio állambeli Columbusban. Buster apja, Bill „Dinamit” Douglas egy boksz legenda volt Columbusban, miközben Buster növekedett. Amikor az idősebb Douglas a ringben volt, úgy nézett ki, mint ha egy gyilkos küldetést teljesítene. Neve volt az öregnek.
(Bill „Dinamit” Douglas 1963-ban nemzeti Aranykesztyűt nyert középsúlyban. 1967 és 1980 között profiskodott, és olyan jó nevű vagy akkor még csak feltörekvő ökölvívók ellen mérkőzött, mint: Wilbert McClure, Willie Warren, Don Fullmer, Bennie Briscoe, Willie Monroe, Lonnie Bennett, Victor Galindez, Matthew Saad Muhammad, Marvin Johnson vagy Jerry „A Bika” Martin.)
Éveken keresztül Douglas apja, a fiát a tornatermen kívül tartotta. De végül a 10 éves Douglas meggyőzte apját, hogy szeretné belülről látni a profi boksz világát. A fiatal Douglas olyan volt, mint a legtöbb fiú, olyan akart lenni, mint az apja. A történet szerint idősebb Douglas 10 kimerítő menetet bokszolt egy ellenfelével, majd miután visszatért az öltözőbe, lenyomott további három menet árnyékbokszot egy láthatatlan ellenféllel ellen. A fiatal Douglas az öltözőben volt azon az éjszakán, figyelve apját, aki haragosan valamilyen démont akart meghódítani. Douglas az apja felügyeletével tréningezni kezdett, majd a következő években csapatként dolgozva amatőr mérkőzésekre jártak, csiszolva a fiú bokszolói képességeit. Ez volt a legjobb időszak Buster számára, ekkoriban állt legközelebb apjához. Ez az apa-fiú kapcsolat egy Aranykesztyű címet jelentett a 15 éves Douglas számára, de a kapcsolat kezdett elkopni. Buster nem rendelkezett az apja szívével, hajtásával vagy gyilkos ösztönével. A szenvedélynek az ilyen fajta hiánya végül az „őrült” Bill Douglast eltávolította a fiától. Az apja intenzitása túl sok volt a számára, és Buster választotta inkább a normális középiskolai tevékenységet egy állami kosárlabda bajnoksággal. De 1981-ben, amikor rájött, hogy jó és természetes készségei vannak a boksz ringben, úgy döntött, hogy a boksz az egyetlen út, hogy a sportvilág tetejére érjen. Tehát apa és fia ismét összeállt, Buster hivatásos karrierjének elején. Nem volt fókuszált, nem edzett keményen és hiányzott belőle a bajnoki címért való sóvárgás. Apja megint elsétált, majd újra visszatért fia sarkába. Mint sok fiúnak, Busternek is voltak problémái az apjával. A ringben Bill Douglas erőszakos ember volt. Ezt a mentalitást soha nem fogja követni fia, így a Columbus-i legenda, Bill Douglas újra távozik fia mellől. Buster pedig felhívta John Johnson menedzsert, akinek irányításával 1981 májusában profinak állt. Noha Douglas az első 2 profi évének 18 mérkőzésből 16-ot megnyert, mindössze egy figyelemre méltó ellenfél volt a rekordjában, a veretlen norvég Steffen Tangstad. (A másik, aki ellen vereséget szenvedett, David Bey, aki szintén a világbajnoki kihívói státuszig emelkedett, Douglas ellen azonban még csak a profi debütáló mérkőzését vívta)
Douglas: - Nos, a Bey meccs, ez volt az első nagyobb meccsem, az első mérkőzésem egy nagy gálán. Erős fickó volt. Azt hiszem meglepett engem, de ez egy tanulási tapasztalat volt számomra, és tanultam is belőle. Tangstad, az jó meccs volt. Megütöttem, azt gondolom, hogy az egy jó ütés volt, de azt mondták, hogy „szét” után volt és pontot vontak le tőlem. Ezzel aztán a meccs döntetlen lett. Ezek a mérkőzések a tanulásról és a tapasztalatról, vagy a „növekvő gyötrelmekről” szóltak, ahogy akkoriban neveztem őket. 15 évesen otthagytam az amatőröket és visszatértem (profiként) 21 évesen, úgyhogy tanulnom kellett ezt a játékot és az alkalmazkodást.
1983 és 1987 közötti rekordja továbbra sem túl figyelemre méltó. Megbotlott a bár hatalmas (208 cm) de középszerű Mike White ellen. Douglas magasan vezetett pontozással, amikor az utolsó előtti menet végén az ellenfele döntő fölénybe került. 1984 novemberében pontozással legyőzte a szikla kemény Randall „Tex” Cobbot, és a 17 meccsen veretlen Dion Simpsont, de aztán 1985 májusában pontozással alul maradt a 11-0-s feltörekvő Jesse Ferguson ellen. 1986. január 17-én megszerezte addigi legjobb győzelmét, amikor egyhangú pontozással megverte a volt világbajnok Greg Page-t. A Cobb, de főleg a Page elleni győzelme Douglast nemzetközi rangsorba helyezte.
Douglas: - Ő is (Cobb) jó bunyós volt. Valójában döbbenetes harcos volt. Nagy nyomással jött rád. Igazából az apámra emlékeztetett, akivel egy csomót szparringoltam tinédzserként. Őrült nyomást helyezett rád, üthettél rá bármit (Cobb), ő csak jött rád. A jabem alábecsült volt, és sok bunyós, mikor megütöttem őket egy feszes, kemény jabel, nem voltak biztosak benne, hogy jab volt, vagy jobb kéz. De ő (Cobb) csak átment rajta. Mindig biztosnak kellett lennem, hogy a nyomás nem tántorít el. Igen, szemben álltam néhány jó bunyóssal Tyson előtt. Úgyhogy, akkor már volt tapasztalatom.
Amikor az IBF kötelezte Michael Spinkst, hogy védje meg a címét Tony Tucker ellen, akkor ő inkább Gerry Cooneyt választotta, és a cím gazdátlanná vált. Az IBF a trónutódlásért a két ranglistavezetőt, Tony Tuckert és Buster Douglast jelölte. 1987. május 30-án Las Vegasban, valóban két jó versenyző találkozott és egy jó mérkőzést vívtak. A 9. menet után Douglas vezetett, de a következő menet közepén Tucker elkapta egy nagy jobbkezessel, amitől Douglas a kötelekhez tántorgott. Tucker folytatta a támadást, több erőteljes ütéssel eltalálta, és Douglas bár nem nézett ki igazán roggyatnak, vagy védekezésképtelennek, azonban nem ütött vissza, így Mills Lane nem sokkal később közéjük lépve kihirdette Tony Tucker győzelmét. Douglas úgy tűnt: Nincs szíve, és kiszállt a játékból.
Douglas: - A Tucker meccs nagyon kemény volt, és teljes egészében egy tapasztalat. Az edzőtáborban a mérkőzés felkészülése során, szellemileg nem úgy összpontosítottam, ahogy kellett volna. Tudod, mindennek klappolnia kell egy nagy küzdelemben. Ez nem volt meg, én meg lemaradtam. Megint csak annyit tudok mondani, hogy a „növekvő gyötrelmek”. Tucker jó bokszoló, és biztosan tanultam abból az élményből. Tanultam az összes visszaesésemből, miközben mentem felfelé. Azok a leckék, amikről beszéltem, elszántabbá tettek. Tudtam, hogy szembe tudok szállni a legjobbal. Azok a vereségek megtanítottak arra, hogy tudjam, hogy sokat le tudok tenni az asztalra.
A mérkőzés után Buster elküldte apját, ugyanis nem tudta elviselni a csapaton belüli széthúzást. Ettől a ponttól Tokióig, Johnson menedzser minden tekintetben részt vett Buster karrierjében, beleértve a napi edzések személyes felügyeletét. Keményen edzettek, Buster minden nap 5:30-kor kelt és futni indult, aztán tréningezett az edzőteremben. Johnson segített neki, hogy összpontosított maradjon, de mérkőzések kellettek.
A következő fél évben három idő előtti győzelem következett a középszerű Donnie Long, Percell Davis és Jerry Halstead ellen. Pár hónappal később, 1988. június 27-én Busternek Mike Williams ellen kellett mérkőznie Atlantic Cityben a Tyson-Spinks gála előmérkőzéseként. Ez egy nagy mérkőzés volt a Douglas csapat számára. Don King éppen Williamst, a feljövőben lévő Texasi bunyóst szerződtette le egy 50 ezer dolláros bónuszért, hogy aláírjon neki. Tehát Don King részéről az elvárás Busterrel szemben, hogy veszítsen Williams ellen. A 194 centis Mike Williams impozáns, 16-1 (11 KO) rekorddal rendelkezett, egyetlen vereségét a volt világbajnok Tim Witherspoon ellen szenvedte el pontozással. Sparring partnerként Mike Tyson felkészülését segítette, és egy alkalommal padlóra is küldte Iron Mike-ot. Douglas az 5. menetben közepén 5-6 kemény ütéssel pillanatokra meg is roggyantotta Williamst. A következőben kiegyenlített adok-kapok folyt. A 7. menet közepén Douglas egy tökéletes pillanatban és ütemben egy balegyenest robbantva az állán, padlóra küldte Williamst. A számolás után még felállt, de Douglas több nagy erejű ütéssel megrendítette és a menet végén egy balhorog-jobbegyenes kombinációval letaglózta ellenfelét. A mérkőzésvezető számolás nélkül kihirdette Douglas TKO győzelmét. Amikor Johnson menedzsert megkérdezik, azt mondja, hogy Buster három legnagyobb küzdelmei a Greg Page, Mike Williams és természetesen a Mike Tyson elleni voltak.
A motiváció, amelyet ő és J.D. McCauley (apja féltestvére és Buster edzője) szolgáltattak, győzelmi sorozatot hozott. Hat hónappal a Williams küzdelem után Buster, Trevor Berbickkel állt szemben Las Vegasban. Johnson úgy emlékezett erre az időszakra, hogy Buster karrierjének szerencséje, hogy csúcsminőségű szakemberek dolgoztak velük. Johnny Tocco volt velük a sarokban, és együtt dolgoztak Prezant és Eddie Alianóval több alkalommal. Johnson azt mondja, hogy sokat tanultak ezektől a páratlan szakemberektől. A Berbick elleni küzdelmet a Tyson-Bruno előprogramjában bokszolták. Visszatekintve Buster karrierjére, szerencsés volt, hogy ebben az időszakában a bajnoki meccsig Tyson komoly gáláin bokszolhatott, ezzel is tapasztalatot szerezve. De korábban is, Cobb ellen pl. bokszolt a Larry Holmes-Bonecrusher Smith program utolsó felvezető mérkőzéseként. 1989. február 25-én, Las Vegas, Nevada, Trevor Berbick. Nem volt tökéletes előadás, amit Johnson várt, de Buster tíz fordulóban 8-9 menetet megnyerve egyhangú pontozással győzött. Johnson és a csapat alapvetően elégedettek voltak a győzelemmel, de Johnson többet akart. Valójában, azt mondja, hogy a Tyson mérkőzésig sosem volt teljesen elégedett. A Berbick győzelem után Don King ismét hívta őket. Egy mérkőzés 1989. július 21-én Oliver McCall ellen, és a nyertes, kaphat egy címmeccset a világbajnok Mike Tyson ellen. A csapat azonnal magasabb sebességfokozatba kapcsolt, növelték a tréningek intenzitását, hiszen itt volt a lehetőség, hogy világ felfigyeljen.
Aztán egyszer csak megdöbbentő dolog történt. Buster az egyik edzés közepén egyszer csak bejelentette a csapat számára, hogy nem akar mérkőzni. Johnson, ahogy mondja, sose felejti el a megdöbbentő pillanatot. - Mindannyian keményen dolgoztak, és most, mindennek a közepén Buster azt mondja, hogy kiszáll. A tréning közepén, a kezei bebandázsolva, átsétált a ring mellet, oda ahol Johnsonék ültek és azt mondja: - Nem akarok meccselni. Nem fogok mérkőzni.
Johnson gondterhelt lett. Talán túl keményen nyomta bunyósát. A menedzser azt mondta Busternek: - Beszélnünk kellene. Átmentek egy üres helységbe, és leültek. Johnson szerint Buster félt – ez a félelem elkaphatja a sportolót, amikor tudja, hogy közel áll az álmához. Johnson azt mondta Busternek, hogy most már egyszerűen nem szállhat ki, mivel oly sok ember számít rá és az álma hamarosan valósággá válik.
Elmondta Busternek, hogy kétsége sincs, hogy megveri McCallt és aztán létrejön a Tyson elleni címmeccs is. Buster nem válaszolt. Johnson másnap találkozóra hívta az ügyvédjüket, gondolva, hogy talán ez segíthet. Steve Enz a Tucker meccs óta velük volt, megóvva őket a jogi zavaró tényezőktől. Johnson emlékezett az első találkozásra Enz-el, amikor azt mondta neki, hogy nincs pénzük fizetni a szolgáltatásokért, de Johnson a szavát adta, hogy miután Buster sikeresebb lesz, fizetnek. Enz elfogadta ezt a feltételt, és hosszú távú kapcsolat kezdődött. Buster tisztelte Enz-t, és Johnson tudta, hogy bármi amit mond, ha Steve támogatja, annak nagyobb súlya van. Azon a napon Busterrel megjelentek Steve irodájában, és mindketten elmondták neki (Douglasnek), hogy ez az a meccs, vagy számára vége. Majd nem sokkal később, Johnson a nemrég vásárolt – Csak a legjobbam - James Douglas – feliratú kalapját ott, a kukába dobta, és azt mondta, kész, akkor ennyi volt. James ekkor gondolta meg magát, és azt mondta, rendben, bunyózik.
A McCall elleni küzdelemre Douglas és csapata korán megérkeztek Atlantic Citybe. A mérkőzés a Tyson-Carl Williams küzdelem felvezető mérkőzése volt. A mérkőzés előtti 10 nap volt Douglas egyik legjobb edzőnapjai. Buster megnyerte pontozással a 10 menetes mérkőzést McCall ellen, bár nem bokszolt rosszul, de McCall elég kemény ellenfél volt, így Johnson bele sem mert gondolni, hogy mi történne a bokszolójával, ha ugyanennyit nyújt a szinte verhetetlen Mike Tyson ellen.
King eleinte biztosította Johnsont, hogy a Tyson elleni mérkőzés októberi időpontban lesz megrendezve. Douglas és csapata úgy döntött, hogy a legjobb, ha a McCall mérkőzés után James kivesz egy teljes hét pihenőt és utána megkezdi a felkészülést a világbajnoki küzdelemre. Szeptemberben King tájékoztatta Johnsont, hogy a terv megváltozott, a mérkőzés halasztódik. King Razor Ruddock ellen szervezett le mérkőzést Tysonnak, így Douglasnek az előprogramban kellene mérkőznie, Ken Lakusta ellen. De a sors mást rendeltetett. Tyson megsérült a Ruddock felkészülés során, megnyitva az ajtót Douglas számára.
(Utólag aztán kiderült, hogy Tyson egyszerűen nem volt formában, inkább bulizott, és semmi kedve nem volt Ruddock ellen bokszolni, ezért lemondták a meccset. Majd szereztek egy igazolást valami sérülésről. Don King nekiállt keresni egy könnyebb ellenfelet. Ott volt Buster Douglas, aki az elmúlt meccsei alapján nem nézett ki annyira erősnek, mint Ruddock.)
A Tyson elleni mérkőzést 1990 február 11-re tűzték ki. Johnson új erőt hozott, hogy teszteljék és készítsék föl Bustert élete legnagyobb megmérettetésére. Három kemény bunyóst bérelt fel sparring partnernek. James Pritchard (22-4-2) a Kentuckybeli Louisvilleből, Fred Whitaker (7-1) Észak-Karolinából és Young Joe Louist (28-8-1) Chicagóból. Mindannyian Tysonhoz hasonló méretűek és próbálták utánozni Tyson küzdőstílusát.
Tíz nappal a mérkőzés előtt, Tyson a volt világbajnok Greg Gage-el sparringolt. Önmagához képest lassú, letargikus és túlsúlyos volt. Aztán Page egyszer csak egy jobbkezessel leütötte. Valódi leütés volt, nagy edzőkesztyűkkel és fejvédőben. Ez nem tett jót a túlzott önbizalmának, és még csak nem is tekintették figyelmeztetésnek. Ennek ellenére „kényeztették” a bajnokot. Megengedték neki, hogy fusson amikor kedve van, bokszoljon amikor kedve van. Tyson még csak egy videót sem nézett meg Douglasről.
Tyson egyetlen leckéje a leütéssel kapcsolatban az volt, hogy ne egyen annyit, fogyjon le és tűnjön úgy, hogy formában van. Bár ezt is inkább az a 100 ezer dolláros ösztönző pénz motiválta inkább, amit King ajánlott neki arra az esetre, ha hozza a 100 kilós súlyt. Ez sikerült is neki, de ez az önmegtévesztés és az ellenfél semmibevétele valószínűleg még inkább gyengítette. 100 kilóval mérlegelt, de nem a legjobb formáját hozta. Larry Merchant emlékezett arra, hogy Greg Page a mérlegeléskor azt mondta neki: - Mike tuti, hogy elveszti ezt a meccset.
Tyson úgy tűnt, hogy nincs ott szellemileg. Nem az a ketrecbe zárt felingerelt fenevad, aki Spinks vagy Berbick előtt volt. Szinte unottnak tűnt. A másik oldalon viszont Buster Douglas ösztönzést kapott, hogy még jobb legyen, mint aki újjá született, és akit Isten küldetéssel látott el. Tizenegy éves fia, anyja haldoklott. A felesége elhagyta őt. És huszonhárom nappal a küzdelem előtt, anyja, Lula Pearl (akihez nagyon közel állt), meghalt strokeban. Douglas úgy indult a harcba, hogy nem volt már semmi vesztenivalója.
Amikor Douglas anyja meghallotta, a Tyson elleni mérkőzést, aggódni kezdett
Douglas: - Amikor anyám tudomást szerzett a Tyson elleni meccsről, apámmal a konyhaasztalnál ültek. - Billy, ez az ember tényleg olyan állat, mint mondják? – kérdezte anyám. Apám ránézett és azt mondta? – Igen, az.
És azt sosem fogom elfelejteni, mikor édesanyám megkérdezte apámtól: – Akkor olyan, mint te? Aztán apám azt mondta: - Igen édesem, olyan, mint én. Egy gyilkos.
Majd anyám azt válaszolta, hogy akkor nem akarom, hogy a bébim harcoljon vele, mert bajban van.
Aznap este, Lula átment Buster házába, aki megpróbálta meggyőzni őt, hogy ő remek lesz és Tysonnak kellene aggódnia.
Nem sokkal később Lula Pearl állapota hirtelen rosszabbodni kezdett.
Douglas: - Ennek ellenére nem számítottam rá. Mikor átmentem, soha nem beszélt az egészségéről. Azt gondoltam csak fáradt, a teste elfáradt. Legközelebb a ravatalozóban láttam.
Buster és John Johnson menedzser a tervek szerint háromszor repültek Los Angelesbe sajtókonferenciára, hetekkel a Tokióba indulásuk előtt. Ez lett az utolsó alkalom, amikor Johnson élve látta Buster anyját. Johnson úgy emlékszik a pillanatra, mint ha tegnap lett volna. Felvenni készült Bustert a repülőtérre menet, úgyhogy beugrott hozzájuk. Ott volt Lula Pearl hatalmas mosollyal az arcán, éppen törölte fel a konyhapadlót. Az első naptól kezdve, amikor Johnson találkozott vele, olyan érzése volt, mint ha a családtagja lenne. Egy anyja sem volt büszkébb a fiára, mint Lula Pearl Douglas. Lula Pearl halálhírekor Johnson megkérdezte Douglast, hogy szeretné-e lemondani vagy elhalasztani a meccset. Buster egy pillanatnyi habozás nélkül azt mondta: - Nem. Anya nem akarná, hogy ezt tegyem. Anya azt szeretné, hogy harcoljak, azt akarná, hogy nyerjek.
Indulás Tokióba
Kora reggel Columbusból indultak repülővel, és Johnson megjegyezte, hogy csak egy kis helyi hírcsatorna riporterével találkoztak a kapunál. Tokió felé tartottak a nehézsúlyú világbajnoki címért egy olyan bokszoló ellen, akit sokan a kor legnagyobb bunyósának tekintettek és csak egy helyi kis televíziós csatorna mutatott érdeklődést. Ez is jól mutatta az előzetesen várt esélyeket. A riporter a mikrofont Johnson elé tette és megkérdezte:
- John, készen álltok Tokióba menni, hogy Buster megküzdjön Mike Tysonnal, mire gondolsz most?
Habozás nélkül Johnson ennyit mondott: - Arra, hogy Tokióba megyünk, és Buster nem csak, hogy megveri Mike Tysont, de ki is fogja ütni!
Rövid időre megálltak Chicagóban, majd egy 13 órás repülőút következett Tokióba. Amikor Johnson megpillantotta a Japán szigetet, azt hitte, hogy valami filmben van. A csapat 15 nappal a mérkőzés előtt érkezett. Az időváltozás, a hosszú repülés, az emberek, mindez nem is tűnt valóságosnak számára. Jó egy hét telt el, mire elkezdett a normálishoz közelíteni az érzése.
Japánban a két bokszoló nyilvános edzéseket tartott. Először Tyson edzett, aztán Douglas. Buster nem tűnt élesnek a korai edzéseken. Ő is lassúnak és letargikusnak tűnt. A nyilvános edzések teli volt emberekkel, talán úgy 500-an vagy valamivel többen. Semmi különös, mint egy nyilt edzés Columbusban. Az egyik edzés után Johnson megkereste a japán promoter Akihiro Hondát. Johnson megígérte neki, hogy Buster készen áll a küzdelemre, és amit látott a ringben az nem az igazi Buster Douglas volt. A japán egy kegyes japán mosollyal, majd meghajlással búcsúzott, de Johnson szerint nem hitt el egy szót sem abból, amit mondott. Három nappal a mérkőzés előtt Buster megbetegedett. Reggel 7-kor felhívta Johnsont és úgy tűnt, mint aki a halálán van. Johnson arra gondolt, hogy most tényleg le kell mondaniuk a küzdelmet. A Grand Palace Hotelben szálltak meg és volt ott egy doktor. Az orvos adott neki egy penicillin szurit és egy üvegcse antibiotikumot. Johnson leállította az edzést és csak a legjobbakat remélte. Aztán egy nappal a mérkőzés előtt Buster már jobban lett. Ahogy Johnson emlékezett, sose látta jobbnak. Kicsattant. A szálloda előcsarnokában a liftek előtt árnyékbokszolásba kezdett. Johnsonnak a fiatal fiú története jutott róla az eszébe, aki az öltözőben az apja árnyékbokszolását figyelte az egyik mérkőzése után. A fiú készen állt.
A világ viszont úgy volt vele, hogy ez a mérkőzés véget ér, mielőtt elkezdődik, vagy valamivel utána. Mikor az Associated Press boksz tudósítója Ed Schuyler megérkezett a Tokiói reptérre, egy japán vámtisztviselő megkérdezte, hogy milyen ügyben érkezett, majd miután mondta, hogy munka, a tisztviselő megkérdezte: - És mennyi ideig dolgozik Japánban?
- Ó, körülbelül úgy kilencven másodpercig – válaszolta.
Douglas a mérkőzés előtt elmondta: - Szerintem csak ütni fogom. Úgy tűnik senki nem ütötte még meg őt (Tysont) elég erősen ahhoz, hogy kivívja a tiszteletét. Igen, azt hiszem, hogy az ellenfelei féltek tőle.
De Douglas nem. Miután elkezdődött a mérkőzés, Buster az első pillanattól kezdve úgy lépett fel, mintha csak azt mondaná: - Hozd elém a bolygó legrosszabb emberét, de ne gondold, hogy engem is terrorizálni fog.
A mozgása gyors volt, az ütései szintén és jól irányítottak. Úgy nézett ki, hogy Tyson sarkában az edzők, Aaron Snowell és Jay Bright hamarosan a szakmai karrierjük legnagyobb kihívásával néznek szembe. Tyson próbálkozott a támadásokkal, néha talált is egy-egy ütéssel, de ahogy teltek a menetek, egyre inkább tanácstalanná vált, nem az történt a szorítóba, amit ő akart. Tyson a harmadik menetben megzavarta Douglas lendületét egy strapás testütéssel, de csak egy pillanatra. Douglas ismét uralta a helyzet, a negyedik végén néhány nagy ütéssel megakasztotta Tyson támadását, az ötödikben több kemény jobbkezessel meg is rázta. A hatodik menettől Tyson bal szeme elkezdett bedagadni és később bezárulni.
Tyson sarka teljesen felkészületlen volt erre a problémára. Hihetetlen, de nem volt enswell vas a sarokban, hogy kezeljék a bal szemét. Ennek a kis lapos vasnak minden edzőnek a zsebében a helye, hogy ilyen helyzetben megakadályozzák a szem bezáródását. Ehelyett Snowell és Bright valami jéggel töltött puha labdával próbálkoztak. Teljesen hatástalanul. A nyolcadik menet legvégén, szinte a semmiből elengedett Tyson egy jobbfelütést, amivel padlóra küldte Douglast. A mérkőzésvezető számolni kezdett, Douglas kilencre felállt, a menet pedig azzal véget ért. A szünetben Don King egyre dühösebb lett. A WBC elnök Sulaimannal üvöltött – Nézd mit csináltál! Milyen kibaszott bírót hoztál ide nekem Mexikóból? Állítsd meg a meccset. A mérkőzésnek vége. A játékvezetőd veri meg a bunyósomat.
A mérkőzésvezető Octavio Meyran a szünetben odasétált Sulaimanhoz, hogy átadja neki a pontozólapokat, amikor King rákiabált. – Mi a faszt néztél? Tudtad, hogy ki van ütve az ember, ki kellett volna számolnod.
Tyson agresszívan kezdte a 9. menetet, néhány nagy erejű ütéssel, hogy végezzen a korábban leütött kihívóval, de a támadás hamar kifulladt. Utána már Buster verte vissza nagy erejű ütéseivel. A menet hátralévő részében Tyson néhány próbálkozását csírájában elfojtotta, majd a menet vége felé hatalmas verésben részesítette. A tízedik és egyben utolsó körre a kétségek is elillantak. Tyson egy nagy jobbkezessel jött ki a 10.-re, de Douglas lefogja. Utána két jab, és egy kemény jobbhorog majd egy jobbfelütés csattan Tyson fején. Tyson nagyon fáradt, bandukol előre, de Douglas megfogja, ellöki magától. Douglas könnyed jabekkel hátrál, a gyalogló Tyson elől. Aztán egy elemi erejű jobbfelütéssel veri telibe Tyson fejét, amit követ egy balhorog-jobb és a befejező bal, romba döntötte Mike Tysont. A boksztörténelem egyik legnagyobb meglepetése. Buster Douglas a vitathatatlan nehézsúlyú világbajnok.
Amint a mérkőzés véget ért, Muhammad Ali Los Angelesi otthonából felhívta Thomas Hausert, az életrajzíróját, és ezt kérdezte: - Szerinted most már abbahagyják az emberek a kérdezősködést, hogy le tudtam volna-e győzni Tysont a csúcskoromban?
A sokkoló győzelme Mike Tyson felett, nem pusztán annak a következménye, hogy Tyson nem volt a legjobban felkészült. Buster kibokszolta, jobb sebességet, erőt, gondolkodásmódot és taktikát mutatott. Az uralkodó bajnoknak problémái voltak a drogokkal, alkohollal, a felkészülése során a fegyelmezettségével, és volt mellette egy felkészületlen edzőpár. De Douglas is akadályokkal szembesült. Feleségétől elvált, és röviddel azelőtt, hogy Tokióba utazott, halt meg édesanyja. Az első gongtól kezdve a 42-1 arányban esélytelen Douglas intelligens agresszióval bokszolt, használva a sebességét, a kemény jabjeit, de a nyolcadik menetben egy pillanatra kihagyott a koncentrációja és Tyson egy hatalmas jobbfelütéssel elkapta, amitől padlóra került. Később kiderült, hogy Douglasra a 9 rászámolás, a megszokottnál valamivel hosszabb ideig, 14 másodpercig tartott.
Douglas a 9.-re úgy jött vissza, hogy egy komoly verést osztott ki Tysonnak, majd a következő menetben egy brutális jobbfelütést követő bal-jobb-ballal keményen leütötte. Tyson roggyant állapotban a kiesett fogvédőjét próbálta a számolás alatt a szájába rakni, de egyáltalán nem volt alkalmas a folytatásra és a mérkőzésvezető leléptette.
Don King azt állította, hogy a „hosszú számolás” érvényteleníti a győzelmet. A WBC (az elnöke Jose Sulaiman, Don King kebelbarátja) kezdetben hitelt adott ennek az érvnek vagy kérésnek, és bejelentették, hogy egyelőre nem hirdetnek bajnokot, de a nyilvános nyomás később arra késztette őket, hogy változtassák meg a véleményüket és elismerjék Douglas győzelmét.
Mills Lane (a korszak egyik sztárbírója): - „A viták a nyolcadik menetben kezdődtek, amikor a kevés hátralévő időben, Tyson egy jobbfelütéssel padlóra küldte Douglast. Amikor Douglas a szőnyegre érkezett, az időmérő elkezdett számolni. Ahelyett, hogy felveszi a ritmust az időmérőtől, Meyran (a bíró) állítólag 2 másodperccel később kezdte meg a saját számolását. Persze Don King mindenkitől támogatást várt, azonban a memóriája annyira szelektív volt, hogy a következőket elfelejtette:
Annak ellenére, hogy Douglas lement, messze nem volt kiütve. Éber volt. Valójában annyira éber, hogy a bal öklével a vászonra csapott, mert idegesítette magát, hogy gondatlan volt. Hogy Douglas már Meyranra (a bíróra) figyel, amikor az háromtól hatig számol. És mire a számolás kilenchez ért, Douglas már a lábán állt tiszta fejjel. Valamint, amíg Tyson betalált ezzel az egy ütésével az egész mérkőzésen, közben a szart is kiverték belőle. Douglas kocsonyássá tette Tyson lábait az ötödik menetben egy pusztító jobbossal, és következőben Tyson szeme elkezdett bedagadni. Douglas teljesen be is zárta neki a kilencedikben négy ütéssel, amely Tysont a kötelekre repítette. Ezek azonban semmit nem jelentettek, mivel Don King azt mondta: - Az első kiütés érvénytelenné tette a második kiütést – kiáltotta King pillanatokkal a mérkőzés után. Meyran a következőképpen védte előadását, azt mondta: - Douglasra kilencet számoltam. Don King dühös lett, hogy Meyran megtagadta a játékát, elviharzott, máshol keresve igazságot. Feljebb fordult Sulaimanhoz (WBC elnök), és a WBA elnök Gilberto Mendozához és még, a japán ökölvívó bizottság néhány tagjához, majd a Tokio Domeban összeültek zárt ajtók mögött. Két órával később King kijött és azt mondta a médiának: - Hivatalos óvást nyújtottam be. Amelyre a média érdeklődött, hogy az esemény promotere (King), hogy, vagy miért nyújtana be hivatalos óvást az egyik bokszoló érdekében. Ahogy arra számítani lehetett, King elkezdett rikácsolni:
- Én vagyok mindkét bokszoló promotere. Csak annyit szeretnék, hogy a fair play érvényesüljön. Sportszerűség. Ez minden, amit szeretnénk. Nincsenek érzelmek, nincsen szenzáció, csakis a tények vannak. Ezért vannak az ellenőrök. Súlyos igazságtalanság történt itt.
(Senki ne legyen annyira naiv, hogy azt higgye, hogy Don King valóban valami fair playért kampányolt. Röviden: Tyson volt akkoriban messze a legtöbbet kereső bokszoló, Don King pedig messze a legtöbbet tőle tudta „lenyúlni”. És amíg Tyson bajnok, addig még jobban dől a lé. Szinte minden bunyósával azt csinálta, hogy olyannyira az irányítása alá vonta őket, hogy csak később vették észre, hogy rendesen megkopasztja őket. Tyson pedig ehhez talán a legtökéletesebb alanya volt, mert nem csak hogy a legtöbbet keresett, de talán ő volt az, aki a legkevésbé is figyelt a pénzügyeire.)
Ezután King és a talpnyalói újra összeültek a zárt ajtók mögött. És amikor Sulaiman és Mendoza megjelentek, a média biztos volt benne, hogy bár az ő szájuk mozgott, de King szólamát fújják, amikor kijelentették: - A küzdelem hivatalos végeredményéről a WBC és a WBA két héten belül dönt. Az IBF azonnal elismerte Douglast bajnoknak. Az újságírók hitetlenkedve néztek egymásra, amikor Sulaiman kinyögte: - Most két eredményünk van. Buster Douglas is nyert és Mike Tyson is nyert. Jelenleg felfüggesztjük és egyikük sem bajnok. – Miért csinálják ezt? – kérdezte az egyik újságíró. Sulaiman így válaszolt: - A boksz egy sport, szabályokkal és rendeletekkel. Ha nem állunk ki a szabályok és a rendeletek mellett, akkor mit képviselünk?
Ez egy átkozottul jó kérdés. King hülyeségének a lényege az volt, hogy Meyran tizennégy másodpercet adott Douglasnek, hogy felálljon, ami egy teljesen ostoba érvelés. Gyakorlati kérdés, nincs a világon az a bokszbíró, aki tíz másodpercet ad a tíz számolással. Vegyél egy stoppert és mérd meg. A szám valószínűleg tizenegy vagy tizenkét másodperc lesz, vagy lehet, hogy csak kilenc másodperc. De ritkán tíz, és ezt mindenki tudja, aki ebben az üzletben benne van. King és Sulaiman nagyon aggódtak, hogy Tyson tartsa meg a címet. Ő volt az arany tojást tojó tyúkjuk. King és Sulaiman kijelentették, hogy a mérkőzés felvétele alapos mérlegelés után tisztán megmutatta Meyran hibáját. – Buster Douglas ki lett ütve – mondta King, magyarázva, hogy miért is Tysonnak kell lennie továbbra is a nehézsúlyú bajnoknak. - A bíró nem jól végezte a munkáját és pánikba esett.
Meyran azonban továbbra is a földön járt. Nem lehetett megfélemlíteni, mint néhány szégyentelen játékvezetőt. Meyran újra elmondta: - Nem, kilencet számoltam Douglasre.”
(A sajtótájékoztatón, amikor Sulaiman bejelentette, hogy jelenleg senkit nem ismernek el bajnoknak, egy újságíró megkérdezte: - Nem azt kéne bejelenteni, hogy Mike Tysont továbbra is a világbajnok?
A többi újságíró olyan hangos nevetésben tört ki, hogy Sulaiman nem válaszolhatott a költői kérdésre.)
(Nem sokkal később aztán a WBA és a WBC is kénytelen volt elismerni Douglas győzelmét. Mint láthattuk, Don King számára nem volt megfelelő a mérkőzésvezető munkavégzése. Azt nem tudjuk, hogy mit szólt a pontozóbírók munkájához, ugyanis a 9. menet után a pontozólapokon a mérkőzés döntetlenre állt. Larry Rozadilla lapján 88-82 arányban ment Douglas (ez állt a legközelebb a valósághoz), az egyik japán pontozónál döntetlen, 86-86, míg a másiknál 87-86 arányban Tyson vezetett. Két nappal a mérkőzés után már Manhattanben, King nem csak hogy elismerte Douglas győzelmét, de egyenesen le is tagadta, hogy valaha is megpróbálta megváltoztatni az eredményt. – Részemről sosem volt kérdés – mondta King – hogy ki a nehézsúlyú bajnok. Senki nem tervezte megváltoztatni a döntést. Majd ravaszul hozzá tette, hogy csak némi kis vitával próbálta meg felkelteni az érdeklődést a visszavágóra. King csak ratifikálta a nyilvánvalót. Suliman is bejelentette, hogy a WBC elismeri bajnoknak Douglast. Ez részben a sportírás szakmai győzelme volt. Gyakorlatilag Amerika vezető sport újságírói begyújtották a rajongói tűzvihart.)
Nézzük, mi történt a hosszú számoláskor: A menet vége előtt 5 másodperccel Tyson egy jobbfelütéssel padlóra küldte Douglast. A számolásba nem is mennék bele, mert az valóban valamivel hosszabb ideig tartott, pontosan 14 másodperc telt el a padlóra kerülése és a felállás között, amíg a mérkőzésvezető rászámolta a 9-et. Mivel a menetből mindössze 5 másodperc volt vissza a leütés pillanatától, ezért ha a bíró gyorsabban számol, Tysonnak akkor sem maradt volna ideje, hogy esetleg még Douglasnek ütést vigyen be, miután az feláll. Tehát a kérdés már csak az, hogy ha a bíró valamivel gyorsabban számol, akkor Douglas vajon fel tudott volna-e annyival hamarabb állni? A felvétel alapján, Douglas amint a hátára érkezik, már kel fel és könyököl az oldalára. A következő pillanatban bosszúsan csap egyet a ringre, mint aki azt gondolja: - A francba, nem figyeltem. Ez azt feltételezi, hogy itt már magánál van. (Ez a földre kerüléstől a 3. másodperc) A következő másodpercekben már látszólag a bíró számolására figyel. A földre kerüléstől számított 7. másodpercben, mint ha fel akarna kelni, de ránéz a bíróra és látja, hogy az még csak az ötöt mondja ki, így van még ideje. (Véleményem szerint már ekkor fel tudott volna állni, ha a bíró előrébb jár a számolással.) Miután a bíró kimondja a hetet, elkezd felállni. Összességében tehát elmondható, hogy a számolás valóban 14 másodpercig tartott, de ha a bíró valamivel gyorsabban számol, a felvételek alapján úgy tűnik, hogy Douglas közel sem volt annyira megütve, hogy ne tudott volna annyival hamarabb felállni. A leütött versenyzőre pedig egyedül az vonatkozik, ahogy a mérkőzésvezető számol, Douglas pedig a földre kerüléstől számított 4.-5. másodperctől úgy néz ki, hogy a mérkőzésvezetőre figyelve, maradéktalanul kihasználta a rászámolási időt és időn belül felállt. És ahogy Mills Lane is elmondta, a számolás nagyon ritkán jön ki pontosan másodpercre. Lehet egy kicsivel gyorsabb vagy éppen egy kicsivel hosszabb.
(Nemrégen pl. a Wilder-Fury első mérkőzésen, mikor Fury a 12. menetben padlóra került, a 9 rászámolás 11-12 másodpercig, a leütés és az újrakezdés között pedig összesen, pontosan 21-22 másodperc telt el. Vagy, a Tyson Fury-Deontay Wilder visszavágón Wilder 3. menetes padlózásakor a 8 rászámolás 12 másodpercig tartott. Illetve a 10. menetben mikor Mike Tyson földre került Douglas ellen, rá is a 9 számolás pontosan 14 másodpercig tartott. Ő viszont rendesen ki lett ütve, nem volt magánál, arra sem emlékezett, hogy mi történt vele.)
Később Douglast is megkérdezték, hogy a nyolcadik menetben a leütés milyen súlyosan sebezte meg, és gondolt-e arra, hogy ha a mérkőzésvezető valamivel gyorsabban számol, fel tudott volna-e akkor is állni? Ezt válaszolta: - „Nem voltam megsebezve egyáltalán. Kibillentem az egyensúlyomból. Akkor ütött meg, amikor épp készültem. Az ütés ereje levitt. Megpróbáltam ellenállni, hogy lemenjek. Teljesen magamnál voltam és tudtam mi történik. Láttam a szemeiben, hogy feléledt, és kész, hogy megszerezze a győzelmet, és tudtam, hogy vissza kell vágnom. Korábban fel tudtam volna kelni, de kivártam a 8 számolást és egy testkontrollt tartottam, de bármikor fel tudtam volna kelni. Ha gyorsabb a számolás, akkor én is gyorsabban keltem volna fel.”
Sokak számára csak a hosszú számolás és a másodpercek maradtak meg Buster Douglasszel kapcsolatban, elvonva a figyelmüket arról, hogy Buster óriási formában küzdött Tyson ellen azon az éjszakán. Könnyedén és villámgyorsan mozgott, tökéletesen érezte Tyson ritmusát, némi túlzással azt csinált vele, amit akart.
Buster nem élvezte különösebben a bajnoki koronát. Úgy vélte, hogy a nehézsúlyú bajnok kötelezettségei számára terhesek, és nem is csinálta őket túl jól. Na meg egy hónapokon át tartó pereskedést is elindított Don King ellenük. Don King megpróbált pénzt ajánlani Holyfieldnek, hogy álljon félre, de végül ez nem jött össze, úgyhogy Buster első kihívója a rendkívül magabiztos és fegyelmezett Evander Holyfield volt. Aztán Douglas egyszer csak belefásult a Holyfield elleni mérkőzés felkészülésébe. A Tyson elleni mérkőzéshez képest 6 és fél kilós túlsúllyal, motiválatlanul lépett ringbe 1990. október 25-én. Legjobb formájához képest lassú és hanyag volt. A 3. menetben Holyfield hátra lépett Douglas egy nagy jobbfelütése elől és még annak a ritmusában egy hatalmas jobbegyenessel leütötte ellenfelét. Douglas az oldalára zuhant, majd a hátára fordult. Közben a mérkőzésvezető Mills Lane kiszámolta. Buster úgy nézett ki, mint aki nem talált megfelelő indokot arra, hogy miért próbálna meg felállni aznap este. Ez számos szurkolóban kiábrándulást okozott. Ezzel Evander Holyfield ellen elvesztette a világbajnoki címét és bokszhős élete lefelé haladt. Az ex-bajnok az akkori rekord bevétellel, több mint 24 millió dollárral lett gazdagabb.
Douglas: - Sok mindenen keresztülmentem, minden szarság jött akkoriban. (Tyson meccs után) Bíróságra járkálhattunk (Tyson és King óvást emelt a hosszú számolás miatt), és nem álltam le miután megnyertem a meccset és a címet. Mire az edzőtáborba mentem az kemény volt. Ez az én hibám volt, nem kellett volna megengednem magamnak mindezt, nem voltam megfelelően felkészült. Sok nyomás volt rajtam. Ami úgy indult, mint egy valóra vált gyerekkori álom, abból rémálom lett. Még ma is dühös vagyok ezért. Tisztába vagyok vele, hogy nagy karrierem volt. Tudom, hogy jóval többet elértem annál, mint azt az emberek gondolták, hogy elérhetem.
(Mire gondolhatott Buster amikor azt mondja, hogy a gyerekkori álom rémálommá vált? Egy epizód részlet: Don King mindenképp a Tyson elleni visszavágót szerette volna Douglas ellen. Douglasék viszont egy sokkal jövedelmezőbb ajánlatot kaptak Holyfield ellen. Amikor látta, hogy Douglasék Holyfield ellen mennek, mit csinált Don King? Buster menedzsere John Johnson, pályafutása kezdete óta James mellett volt. Viszont Johnson és Buster apja, Dinamit Douglas, nem nagyon kedvelték egymást, különböző nézeteik voltak a fiú edzési szokásairól és az ellenfelek választásáról. Úgyhogy az első dolog, amit Don tett miután Columbus ment, az apának adott egy 10.000 dolláros ajándékot, majd az 50. születésnapjára egy pazar szülinapi partit rendezett, ami felkapott lett Columbusban. És hamarosan Dinamit Douglas elmondta, amit Don King akart, hogy fiának a jövője szempontjából kivel kellene mérkőzzön, illetve, hogy John Johnson rossz ember, és nem neki kellene a fiát menedzselnie. Az ilyesmi susmorgások, könnyen zavart okozhatnak bárki fejében.)
A Holyfield elleni vereség után Bustert semmi nem érdekelte, csak kajált. Ivott és depresszióba esett. Súlya közel 180 kilóra ment fel, cukorbetegsége súlyossá vált. Miután diabétesz kómába került, rájött, hogy hamarosan meghal, ha nem fogy le. Ezért döntött úgy, hogy edzésbe áll és visszatér. Legalább így sikerült lefogynia 110 kilóra. 1996 nyarán Tony LaRosa ellen technikai döntéssel megnyerte első visszatérő meccsét. Utána következő egy évben, zsinórban öt győzelmet aratott (Igaz, Luis Monaco a gong után kiütötte, de ellenfelét diszkvalifikálták.) 1997 végén majdnem összejött egy mérkőzése Roy Jones ellen, de végül semmi nem lett belőle. (Jones akkoriban Holyfield ellen szeretett volna menni, de Jones apja meggyőzte fiát, hogy ha le is győzné Bustert, az attól még nem biztosítaná számára automatikusan a Holyfield elleni meccset.)
1998 nyarán a 38 éves Douglas bár még mindig meglepően gyors volt és fürge, azonban már az első menetben háromszor is padlóra került Lou Saverese ellen és veszített kiütéssel. Buster a következő 8 hónapban még két középszerű ellenfelet kiütött az első menetben, és 1999 februárjában 37 (24 KO)-6-1-es rekorddal visszavonult az aktív ökölvívástól. Pénzét ingatlanba fektette.
Douglas: - A pénz nem volt gond, pénzügyileg biztos lábakon álltam, csak az volt a helyzet, hogy miután megnyertem a címet, nem úgy mentek a dolgok, ahogy terveztem. Megpróbáltam átmenni rajta, de állandóan egy önsajnálatba süllyedtem. A mélypontom az volt, amikor a cukorbetegség kómájába estem, de kaptam egy második esélyt. Felébredtem, miután körülbelül három napig kómában voltam, és akkor eldöntöttem, hogy itt az idő, hogy visszatérjek a lovon, ahelyett hogy csak üldögélek és szomorkodok.
A kóma túlélésén túl, Douglasnek személyes tragédiákkal is meg kellett birkóznia. Apja, Bill 1999-ben halt meg a rák elleni küzdelemben. Jamesnek két testvérét is lelőtték.
Douglas: - A fiatalabb testvéremet 1981-ben lőtték le, a másik testvéremet, aki egy évvel volt fiatalabb nálam, őt 1998-ban. Nehéz volt megbirkózni vele, de megmaradt a hitem és folyamatosan tovább kellett lépnünk, csak ennyit tehettünk.
Douglas úgy véli, hogy a tragédiák és kudarcok kombinációja vezette őt az ivásra.
Douglas: - Depresszió volt, ahogy minden ment, a boksz karrierem, ahogy jött, összeomlott és vége lett. Padlón voltam, de nem igazán volt ott senki, akinek beszélhettem volna erről. A feleségem Bertha mindig ott volt, akivel beszélhettem és bíztam benne, de akkor nem volt ott, szóval egyedül kellett átesnem rajta. Vissza kellett jönnöm az életbe és visszatalálni a családomhoz, és megtettem. A kómám után úgy döntöttem, hogy az élet világosabb oldalát nézem, és azt hogy mennyire szerencsés vagyok.
(A jelenleg 60 éves Busternek négy gyereke van, Berthától 1989 szeptemberében vált el, most már egy ideje újra együtt élnek. Johnson menedzserrel 14 évig nem beszéltek a Holyfield küzdelem után, de most már ismét barátok. Buster a Columbus-i edzőtermében amatőr és profi bokszolókat edz, köztük fiait is.)
Douglas: - Olyan, mint ha mindent elölről kezdenék, de most a végén vagyok. Most én vagyok az edző.
2020. május 2. - Leibinger Gábor
