A nagy győzelmeket sosem neki szánták: Az Iran „Blade” Barkley sztori

Az egész Dél-Bronxban kezdődött még az 1970-es években. A hírek utcai banda problémákról és drogokról szóltak. Az utcák csábították a gyerekeket. A bronx-i kerület politikailag, gazdaságilag és társadalmilag elszegényedett. Veszélyes hely volt az azon a környéken felnövő fiatal számára. Iran Barkley volt a legfiatalabb a nyolc gyermek közül. A hírhedt Patterson lakótelepen született, Bronx veszélyes Mott Haven negyedében. Ez a város egyik legnagyobb állami lakáskomplexuma volt, 1790 apartmannal a barna tégla 15 épületében. Kemény hely volt itt felnőni, és a legtöbben holtan, bebörtönözve, vagy egy bandához csatlakozva végezték.

A környezete körülményei miatt Iran is csatlakozott a környékbeli hírhedt Fekete Pikk bandához. A többnyire afro-amerikaiakból álló utcai banda, valamikor a 60-as évek végén alakult és a 70-es évekre nagy népszerűségre tett szert. A banda aztán gyorsan terjedt a környék lakóépületei között, idővel túlnőtt Bronxon is, de aztán hanyatlani kezdett. A hanyatlás oka az erőszak és a kábítószer fogyasztás, valamint majd a virágzó hip-hop kultúrára való áttérés.

A kis Iran passzív gyermek volt, úgyhogy nővérének, Yvonnak kellett verekednie. Az általános iskolában egy „Medve” nevű erőszakos srác elvette az ebédpénzét, ezért Iran Yvonne-hoz fordult segítségért. Lehet, hogy Yvonne csak 160 centi és 55 kiló volt, de tudott bunyózni. – Yvonne megtalálta a „Medvét” és elverte a seggét. Tudtam hogyan kell verekedni, csak nem szerettem.

Inkább a futást választotta, 14 évesen saját sorsjegy játékot futtatott, később a Black Spades bandával futott. Megtanulta a rugóskés használatát, de soha nem volt kemény bűnöző. Egyszer, amikor ellopott valamit, elkapták, és bedobták egy zárkába kábítószer kereskedőkkel, fosztogatókkal és más válogatott bűnözőkkel.
- Mér vagy benn, öcsi – kérdezte az egyik edzett rab.
- Lopásért – hencegett Iran.
- És mit loptál?
- Balfék úr teherkocsiját.

Amikor Yvonn belefáradt Iran megvédésébe, elvitte egy edzőterembe, hogy ő maga tanulhassa meg megvédenie magát. Barkley 126 fontosként kezdett bokszolni, nagy potenciállal. Nővére, Yvonne, az akkor ritka női profi bokszolók egyike, 13 évesen mutatta be neki a sportot, és hogy távol tartsa az utcától, elvitte a bronx-i Szent Mária Rekreációs Központba. Ott ismerkedett meg egy David Vasquez nevű hivatásos bunyóssal, aki amatőröket is edzett. – Több száz fiatal ökölvívóval dolgoztam együtt erről a környékről – mondta Vasquez, aki szintén Dél-Bronxban él -, senki nem volt jobb Irannál. Senki, aki ilyen vadul és erősen dobta volna az ütéseket. Elhatározta, hogy bajnok lesz.

Az 1980-as évek elejére Iran a világ egyik legjobb amatőr középsúlyúja lett. 1981-ben ezüstérmet szerzett a New York-i aranykesztyűn, a döntőben a későbbi világbajnoki kihívó Dennis Milton ellen veszített. 1982-ben a nemzeti bajnokságban 2., és az az évi Müncheni amatőr világbajnokságon bronzérmet szerzett, ahol a döntőbe jutásért 3-2 arányban a későbbi világbajnok kubai Bernardo Comas ellen maradt alul. Sikeres amatőr volt, de úgy döntött, hogy nem próbálkozik meg az 1984-es olimpia csapatba kerüléssel. – Megtehettem volna – mondja. Elhatározta, hogy inkább pénzt keres. A világbajnokságot követően profinak állt, 1982 decemberében Larry Jordan 2. menetes kiütéses győzelmével mutatkozott be az Atlantic Citybeli Sands Hotelban. Profi karrierje nem indult túl jól, ugyanis az 5. profi meccsén, hat menetben pontozással alulmaradt a középszerű Osley Silas ellen. Három győzelem után egy újabb vereség (TKO 6) következett, ezúttal Marvin Hagler féltestvére, Robbie Sims (18-3-1) ellen. Kétszer győzött, majd ismét kikapott pontozással. (Eddie Hall 9-0 ellen). Aztán beindult a karrierje. 1985 és 87 között zsinórban 13 győzelmet aratott, kiütéssel visszavágva Silasnak, és megverve olyanokat, mint: Norberto Sabater (23-6) (KO2 / TKO2) Wilford Scypion (29-7) (KO8), Mike Tinley (19-2-1) (P 12) és James Kinchen (36-1-2) (P 10).

Ekkor történt, hogy miután Sugar Ray Leonard legyőzte Haglert, Sugar Ray lemondott az övekről, Hagler pedig visszavonult. A megüresedett WBA címért a két legmagasabban rangsorolt versenyző, a kongói származású, de olasz, Európa bajnoki címvédő Sumbu Kalambay (42-3-1) és Iran Barkley (22-3) mehetett, 1987. október 23-án az olaszországi Livornóban. A méltán alábecsült Kalambaynak sikerült kibokszolnia, és a 15 menet után egyhangú pontozással begyűjtötte a címet. A vereségtől csalódottan, de Barkley nem adta fel a világbajnokságra való törekvést, és két nagyszerű középsúlyú kihívó elleni győzelem következett. Sanderline Williams ellen pontozással 10 menetben, és Michael Olajide felett TKO győzelem az 5. menetben.

1988. június 6-án 8541 néző előtt a Las Vegas-i Hiltonban kihívta a félelmetes WBC középsúlyú világbajnok Thomas „Hit Man” Hearns-t. Iran Dennis Miltonnal és négy másik edzőpartnerrel készült a mérkőzésre. A küzdelmet zárt rendszerű és fizetős televízió közvetítette. A legendás Hearns 1,5 millió dollárt keresett, míg a kihívó 250.000 dollárt zsebelt be. A mérkőzés előtt Barkley 32 éves bátyja, Alfred, csontrákban haldoklott, és a legjobb gyerekkori barátja a korábbi WBA nagyváltósúlyú világbajnok pedig a mérkőzést megelőző 3 nappal korábban halt meg, amikor a kocsija rá gurult és agyonnyomta a felhajtón. – Arra gondoltam, hogy lemondom a meccset – mondja Barkley. – De Davey felesége felhívott, hogy elmondja, szeretné, ha megnyerném a címet.

Kevés szakértő adott esélyt Barkleynak a győzelemre. Valójában az egyetlen kérdés az volt, hogy az abban az évben a súlycsoportoktól függetlenül a legnagyobb ütőnek megválasztott Hearns melyik menetben végez a 4-1 arányban esélytelenebb kihívójával. Az első két menetben úgy is nézett ki, hogy a kihívó megroppan a testre-fejre kiszabott bombáktól, de aztán a küzdelem egyre vadabb, véres verekedésbe fordult át. A harmadikban Barkley mindkét szeme vérzett és az alsó ajka is felrepedt. A magabiztos Hearns folytatta a támadást, de Barkley nem volt hajlandó megadni magát. Egyszer csak a menet utolsó fél percében Barkley egy reccsenő jobbhoroggal talált be, amitől a bajnok a hátára csapódott a ring padlón. Hearns alig tudott feltápászkodni, de felállt.
Az első két menetben Barkley mindkét szeme csúnyán felrepedt, veszélyben volt, hogy leléptetik.  – Igen, igen, mert volt két repedésem – emlékszik Barkley -, de azt mondtam a bírónak. – Igen vérzek, de jó cutman-em van. Kell még adj egy menetet, és ha megteszed, akkor meglátod, hogy kiütöm Hearnst. Azt mondta, rendben van, ad még egy menetet.
Miután megkapta a következő menetet, egy bomba jobbhoroggal leütötte Hearnst, aki még felállt belőle, de az azt követő Barkley ütészápor után a mérkőzésvezető leállította a küzdelmet. Barkley felborította az esélyeket, hogy a WBC új középsúlyú bajnokává váljon. A látványos győzelemnek a bokszírók az „év meglepetés győzelme” címet ítélték oda.



Miután egy legendával szembesült, a WBC középsúlyú koronájának első védelmére, Iran úgy döntött, hogy egy másik, minden idők egyik legnagyobb legendáját, a „kőöklű” Roberto Durant veszi sorra. A mérkőzésre 1989. február 24-én Atlantic Cityben került sor. Duran abban az időben a visszatéréssel próbálkozott, 37 éves volt, fél fejjel alacsonyabb és 2 és fél az egyhez esélytelenebb volt, hogy megverje a 28 éves Barkleyt. A küzdelmet zárt körben és PPV-n közvetítették. A mérkőzést megelőzően egy félelmetes hóvihar zúdult a keleti partra, az autópályán lehetetlen volt haladni, de ez nem akadályozta azt a 7500 szurkolót, akik zarándokként mentek a mérkőzés helyszínére, hogy láthassák az összecsapást. Barkley 500 ezer dollárt keresett, míg Duran ennek a felét, de a találkozó után bebizonyosodott, hogy mindkét férfi meglehetősen alulfizetett volt.
- Szeretném befejeztetni ezekkel a legendákkal és nyugdíjba küldeni őket – mondta Barkley a mérkőzés előtt. Valamint bosszút akart állni Duranon, amiért az hat és fél évvel korábban megsemmisítette a legjobb barátját, Davey Moore-t a Madison Square Gardenben, amikor Duran megszerezte Moore WBA nagyváltósúlyú címét. Duran helyzetét tovább rontotta, hogy Moore 8 hónappal korábban egy szerencsétlen autóbalesetben meghalt, ami további bosszúálló erőfeszítésre késztette Barkleyt.
Rögtön a nyitó harangtól, Barkley kemény ütésekkel vetette magát a küzdelembe. Korán meg akarta semmisíteni az ellenfelét. Duran hatalmas tapasztalatát felhasználva, elcsúsztatta az ütéseket, kibújt, hátra lépett, horgokat ütött vissza.
- Az első menet nagyon fontos volt, hogy visszaálljak vele szembe mikor megütött – mondta később Duran. A következő hét menetben egyik gladiátor sem adott teret a másiknak, és a nézők előtt egy klasszikus verekedés alakult ki. A 8. menetben Barkley egy durva balhoroggal eltalálta Durant, aki kishíjján a padlóra került. Ekkor nem néztek ki jól a dolgok a panamai számára. De a ring öregedő legendái néha még ilyen helyzetben is képesek arra, hogy a legmélyebbre ássanak és felhozzák a pincéből a cuccot. Duran pedig aznap éppen egy ilyen legenda volt. Villámlást és mennydörgést engedett szabadjára. A kilencedik menetre Duran ökleitől Barkley bal szeme kezdett bezárulni, de ennek ellenére könyörtelenül próbálta a címét megtartani. Aztán a 11.-ben egy nagyszerű Duran sorozat a padlóra küldte. Felállt, de a menet végén egy pillanatra nem is találta a sarkát. Mint minden bátor harcos, Barkley is kijött a 12., egyben utolsó fordulóra, hogy teljesítse a kiírt menet számot, de végül a pontozók Durannak adták a mérkőzést, szoros megosztott döntéssel. Bár azt hitte, hogy győzött, de nem keresett mentségeket. – Durannak volt szíve – mondta Iran –, ez most nem jött össze.

- Tudom, hogy ezt én nyertem. Te is tudod, hogy én nyertem, de ez csak politika az egész. Ray Leonard megmondta, hogy nem mérkőzne velem. Tudta, hogy nem tudott volna legyőzni. Durannak adták a győzelmet, hogy meglegyen a harmadik meccsük nagy pénzért. Az az én pénzem lett volna. Tudom, hogy ezt a küzdelmet meg kellett volna nyernem, és ha megnyertem volna, akkor az a nagyon sok pénz az enyém lett volna. De mindegy is. Duran egy nagyon jó bunyós. Ilyen szempontból olyanok vagyunk mint a testvérek. Nagyon tisztelem Durant. Leonard sose akart mérkőzni ellenem. Nagyon félt, miután bunyóztam Thomas Hearns ellen és látta, hogy mit csináltam vele. Azt mondta: - Nem, nem ilyesmi meccset keresek. Ezt az arcomba mondta. Én meg azt mondtam neki: - Hű, Ray, téged nem foglak ilyen keményen megütni. De igen, kilapítottam volna, de nem akarta a meccset.

Hat hónappal később, augusztus 14-én, Barkley kihívta a tehetséges és veretlen IBF középsúlyú királyt, Michael Nunn-t a Nevedai Renoban. Pályafutása ezen szakaszában Nunn fantasztikus bajnok volt, és súlycsoportoktól függetlenül a világ 3. legjobb bokszolójának jegyezték, és nehezen kibokszolható. Néhány hónappal korábban az első menetben egyetlen ütéssel végzett a volt világbajnok Sumbu Kalambayel. 12 menet után Barkley bár veszített (116-113, 115-113, 114-114), de kemény mérkőzésre kényszerítette a kellemetlen stílusú nyeklő-nyakló bajnokot, és ezzel jelezte, hogy továbbra is számolni kell vele a középsúlyban. Így pedig egy évvel később, 1990. augusztus 14-én a visszatérő mérkőzésén újabb címmérkőzést kapott. Ezúttal a WBO világbajnok brit Nigel Benn ellen.

Órákkal  azelőtt, hogy Barkley ringbe lépett Benn ellen Las Vegasba, dupla adag szívszorító hír érkezett. Megtudta, hogy édesapja, a hadsereg veteránja, a rákkal küzdő idősebb Frank Barkley, és az AIDS-ben szenvedő testvére, Frank Jr., néhány nap különbséggel mentek el. Meghaltak.
Barkley és Benn, dühösen estek egymásnak. Benn mindig is erős kezdő volt, rögtön egy hatalmas jobb-bal összetétellel elkapta Barkleyt, aki a kötelekhez hátrált majd a rázúduló ütésektől egy pillanatra a padlóra is került. A számolás után Benn gyorsan megindult, hogy kivégezze, de úgy nézett ki, hogy Irannak sikerül összeszednie magát. Felváltva szórták egymásra a bombákat, sőt sikerült is hátrálásra és a kötelekhez kényszerítenie az angolt. Válogatás nélkül ütötték egymást mindennel, amikor fél perccel a menet vége előtt Benn egy hatalmas jobbkereszt-jobbfelütés-balhoroggal megrogyasztotta Barkleyt, aki ismét a padlóra került. Itt még ráütött egy kemény jobbkezest az akkor már fél térden támaszkodó ellenfelére. Ha a mérkőzésvezető szigorúan betartja a szabályokat, akkor simán le is léptethette volna Nigelt, mivel megütötte a földön lévőnek tekinthető ellenfelét. Azonban Carlos Padilla csak figyelmeztette, majd megkezdte a rászámolást Barkleyra. Miután folytatódott, Benn horog sorozatától Iran ismét lehuppant, és bár újra hamar talpra állt, de így a mérkőzésvezető kénytelen volt immár betartani a 3 leütéses szabályt, és a nyitó menet 2 perc 57 másodpercnél beszüntetni az összecsapást.

- A Benn meccs rossz volt. Éppen elvesztettem apámat, a rák vitte el. Rossz emlékeim vannak arról az egész hétvégéről. De Benn nem vert meg, hanem szabálytalan volt, megütött amíg lent voltam. Tudod, ha nem mozdulok el, mikor lenn vagyok, és megpróbál újra megütni, akkor talán úgy végzem mint Gerald McClellan – isten áldja G-Man-t. Mindig szerettem volna egy visszavágót Durannal, és Nigel Bennel, mert szerettem volna bizonyítani, hogy igazam van, és hogy nem tud legyőzni tisztességesen. Ma is dühös vagyok azért a meccsért.

Rossz vereség volt ez Barkley számára. Az a fajta vereség, amely sokszor összetöri sok jó harcos lelkivilágát és magabiztosságát. Viszont a nagyon jó és a nagy harcosok között a különbség az, ahogyan viselik a viszontagságokat. Három egymást követő vereség és brutális ring ütközet után Barkley, mint a bátor bajnokok, nem volt hajlandó még szegre akasztani a kesztyűt, mert újabb csúcsokat kellett meghódítania.
1991-ben Barkley megkezdte a visszakapaszkodást, amikor 1991-ben egyhangú pontozással diadalmaskodott két középszerű ellenfél ellen. 1992. január 10-én Barkley újabb lehetőséget kapott, immár egyel feljebb, az IBF nagyközépsúlyú címvédője, Darrin „Schoolboy” Van Hornnal szemben. Horn még az előző évben, 1991. május 18-án szerezte meg ezt a címet a 11. menetben kiütéssel Lindell Holmestól, amit még abban az évben meg is védett (24-2) John Jarvis (KO 3) ellen. Van Horn mindössze 23 éves volt, de ennek ellenére már 7 éve profi, amikor címvédésre készült a már vélhetően „csúcson túl lévő” Barkley ellen, aki akkor 31 éves volt. Barkley legyőzése jól nézett volna ki az „iskolásfiú” rekordjában. Barkley lángoló ököllel ment ki, de Van Horn sem akart adósa maradni, így egy elég kemény horogfesztivált tartottak. A másodikban ez folytatódott, de Barkley volt a keményebb. Fél perc telt el a másodikból, amikor Barkley egy robbanó balhoroggal a hátára fektette a bajnokot. Van Horn nehezen, de felállt, azonban Barkley folytatta a bombázást és újra leküldte. A finiselés folytatódott, és végül a menet közepén a harmadik padlózás után a mérkőzésvezető beszüntette az összecsapást, és ezzel Barkley ismét világbajnok lett.

(A mérkőzés hátteréhez tartozik, hogy Van Horn sérült kézzel volt kénytelen ringbe menni. Így emlékezett vissza: - Igen, mérkőztem az első számú versenyzővel, John Jarvisszal és megállítottam három menetben. Aztán mentem Iran Barkleyval. Azt gondoltam, hogy az egy igazán jó meccs lesz, de sérült volt a kezem. A jobb kezembe hajszálrepedés volt. A mérkőzés előtti este New Yorkban voltam, és az apám azt mondta, hogy a meccsnek vége, törölték. Egy kis időt töltöttem a barátnőmmel, aztán olyan hajnal négy-öt körül lefeküdtem. Amikor felébredtem, asszem Don King és Carl King az apámmal és Kushnerrel mondják, hogy mégis csak lesz meccs, és hogy olyan nincs, hogy nem mérkőzök, mivel túl sok pénz van benne. Azt kérdeztem, hogy mégis hogyan fogok mérkőzni törött kézzel. De a meccs végül megtörtént, PPV-ben folyt, és jól is éreztem magam. Őrülten jött rám és balhorgokat dobott, de nem tudtam a jobb kezemet az arcomnál tartani, hogy blokkoljam ahogy akartam, úgyhogy hátráltam, de már annyira fáradtak voltak a lábaim is mivel alig aludtam, hogy nem tudtam elkerülni a horgait. Elkapott, én pedig lementem, a mérkőzésvezető megkérdezte, hogy hogy vagyok, mondom neki, hogy jól, de nincsenek lábaim, alig tudok járni. A harmadik leütés után megállította. Sose kellett volna ebben a mérkőzésben részt vennem. De az apám azt mondta, hogy minden oké lesz, és hogy senki nem tud legyőzni minket, mi meg tudjuk csinálni. Mindig „mi” voltunk, mindig azt mondta, hogy „mi”. Azt kellett volna mondanom: - nem „mi” vagyunk, csak én vállalom az ütéseket. „Mi” együtt ünnepelünk miután megnyertem. Részemről, ha a fiamnak lenne törött a keze, nem hagynám, hogy mérkőzzön. Sokszor elgondolkodtam, hogy apámnak mi oka lehetett, hogy ezt hagyta. Nem mondok inkább semmit, és nem vádolok senkit, de azt hallottam, hogy sok pénz cserélt gazdát a küzdelem napján, amihez semmi közöm sem volt. Sokszor elgondolkodom azon, hogy vajon az én érdekeimet helyezték-e előtérbe. Egyébként semmit nem akarok elvenni Barkleytól, ő csak megtette, amit tennie kellett.)

- Tudtam, hogy meg fogom verni, de azt nem gondoltam, hogy ennyire gyorsan – mondta Barkley. – De az az én éjszakám volt.

Rögtön a győzelme után, Barkley ki is hívta egy visszavágóra Thomas Hearns-t, aki fél évvel korábban egy 12 menetes egyhangú döntéssel elnyerte Virgil Hill WBA félnehézsúlyú világbajnoki övét. 1992. március 20-án a Caesars Palace Pavilonjában, 4250 néző előtt az IBF nagyközépsúlyú bajnoka Iran Barkley ringbe szállt, hogy szembe nézzen a WBA félnehézsúlyú bajnokával és az ökölvívó legendával Thomas Hearnsszel a várt visszavágón. Bár Barkley négy évvel korábban három fordulóban végzett Hearnsszel, az előzetes esélyek 2-1 arányban most is Hearnst mutatták favoritnak. A WBA félnehézsúlyú címvédője koronájáért zajlott a küzdelem, aki 2,1 millió dolláros gázsit kapott, Iran 500 ezrével szemben. Barkley ezúttal sem mutatott tiszteletet az ökölvívó legenda iránt, és bikaként rontott rá. Hearns megpróbálta hátrálásra bírni, de ökölviharral találkozott. Az összecsapás izgalmas adok-kapok-ot hozott. A 12 menetes csata fárasztó hatása mindkét bokszolón megmutatkozott. Barkley szemei erősen duzzadtak voltak, a szája vérzett, és a jobb szeme is felrepedt, de Hearns erősen szétütött orrából vér szivárgott, arca megdagadt. Az utolsó négy fordulóban Barkley eltörte a bal kezét is, amely már a korábban is sérült volt. Ennek ellenére folytatta. A 12 menet után szoros küzdelem látszott a bírák pontszámain, az egyiknél 114-113 arányban Hearns, míg a másik kettő 115-113 és 114-113 arányban Barkleyt látta jobbnak. A 4. menetben éppen Hearns akciózott, amikor egyszer csak Barkley előhúzta a balhorgát és keményen leütötte a „Hitman”-t. Ha nincs ez a leütés, Hearns döntetlennel megőrizte volna a címét. Barkley eltört bal keze mellett, Hearnsnek a jobb kezében lévő törést kellett műteni.




- Tudtam, hogy odaérek Hearnshöz. Sokkal erősebb voltam nála. Nagyszerű ökölvívó és remek ütő, de nem bírta az ütést. Ő volt a legkeményebb ütő, akivel valaha találkoztam. Kétszer mérkőztem az emberrel és minden alkalommal megpróbált megölni. Középsúlyúként erősebben ütött, de visszajöttem és összetörtem. 1988-ban, majd négy év múlva is háborút vívtunk. Azt mondták, hogy az első győzelmem egy véletlen, és szerencsés ütés volt. De másodszor is megvertem, na akkor már nem tudtak semmit mondani.

Nagyon kemény ütközet volt, ami után már egyikük sem tudta hozni ezt a formáját. Barkley lemondott a félnehézsúlyú címről, és az IBF nagyközépsúlyú koronáját megtartva, elfogadta James Toney kihívását. Ironikus módon a visszafogyasztással 8 évvel fiatalabb kihívóját segítette, de ezzel Toney hibátlan teljesítményéből semmit nem lehet elvenni. A küzdelem felépítése soráni trashtalk elég intenzív volt. Barkley megfogadta, hogy kitöri a nyakát, Toney pedig azt mondta, hogy alig várja már, hogy Barkley a kezei közé kerüljön. – Vért akarok – mondta. 1993. február 13-án a Las Vegas-i Caesars Palaceban Toney olyan jó volt, ahogy állította, míg Barkley bármennyire is igyekezett, semmit sem tudott kezdeni Toneyval. Toney minden old school stílusú mozdulatát kihasználta, míg Barkley sokszor hibázott és fizette az árát. Toney sebész volt a ringben, és végül komoly munkát végzett Barkley arcán. A középső menetekre rossz volt nézni, ahogy Barkley-t könnyedén megverik. Iran csúnyán nézett ki a végére. Kilenc forduló után az orra vérzett, a szája felduzzadt, és a bal szeme majdnem teljesen bezárult. Jócskán le is volt maradva mindhárom pontozólapon (89-82), az ellenfele megfoghatatlanul bokszolt. Miután minden remény eltűnt és csak az egyik szemével látott, Barkley sarka befejezte a küzdelmet a 9. menet végén.

Még ugyanebben az évben, immár nehézsúlyban kiütötte a középszerű Dino Stewartot, majd két hónappal később őt ütötte ki a feltörekvő Adolpho Washington. Miután elért két újabb győzelmet, 1994. október 8-án a Németországi Halle-ban újabb lehetőséget kapott a 4 évvel fiatalabb és veretlen IBF félnehézsúlyú világbajnok Henry Maske ellen. Maske borotvaéles volt, és öve ötödik címvédésére készült, amelyet még 1993 márciusában Charles Williams legyőzésével szerzett meg. Barkley szokása szerint agresszív volt, de nem tudta kezelni a kellemetlen fordított alapállású bajnokot, aki távol tartotta Irant. Bár erőfeszítéseket tett, de bajait a sérült ajka is tetézte, amikor végül a kilencedik menet után ülve maradt a sarkában, miután világossá vált, hogy az orvos nem engedi, hogy folytassa.

Ideje volt, hogy visszavonuljon, azonban a harcosok mottója, hogy: a harcosok harcolnak. Az olyan gladiátorok számára, mint Barkley, ez a mottójuk az életmódjuk. A Maske elleni mérkőzés után még 1999-ig bokszolt és 20 mérkőzést vívott, amiből 10-et megnyert.

Hosszú idő, csaknem 33 év telt el azóta, hogy Iran Barkley egyik napról a másikra szenzációvá vált, miután három menetben megállította Thomas Hearns-t, és elnyerte tőle a WBC középsúlyú világbajnoki címét. 28 éves volt, és azon az éjszakán Las Vegasban a világ tetejére került. De ennek ellenére sem lehetett belőle az ötödik király, mert a nagy győzelmeket sosem neki szánták.

Barkley utána Roberto Durannal bokszolt egy fárasztó és kemény 12 menetes csatát, amely az év küzdelme volt, de a panamai legenda győzelmével végződött. Duran ellen egy kimerítő csatában veszített, amelyet 1989 legjobb mérkőzésének ismertek el. Barkley úgy gondolja, hogy csak is kiütéssel nyerhetett volna, mert már meg volt „ágyazva” a Leonard-Duran III szupermeccsnek. Ezt a Nunn és Benn elleni mérkőzései követték, majd a szemén egy szürkehályog eltávolítás és bal szemén a retina szakadást helyreállító műtét, amit a saját zsebéből fizetett. Ezt követően mikor visszatért a ringbe, már egy kevésbé életképes versenyzőnek könyvelték el. Kapott is két meccset bagóért, majd 1992-ben a karrierje feltámadt azzal, hogy egy címvédésre odatették az IBF nagyközépsúlyú világbajnok Darrin Van Horn (48-2) elé.  Van Horn kiütése után két hónappal, Barkley 1992 márciusában ismét találkozott Hearnsszel, ezúttal a WBA félnehézsúlyú címéért. A 12 menetes kemény verekedésben ismét legyőzte Hearns-t. Így egyedüliként kétszer is érvényesült „Detroit-i kobra” ellen.

Végül, ami manapság nem annyira jellemző a középsúlyú bajnokoknál, de Roy Joneshoz hasonlóan Barkley is megmérettette magát a nehézsúlyban is. Igaz már leszálló korukban, de két korábbi nehézsúlyú bajnokkal is ringbe állt, Trevor Berbick (pontozásos vereség 8 menet) és Gerrie Coetze ellen (TKO győzelem 10 menet).
- Én és Roy különbözünk. Nekem könnyű volt, mert 220-230 font körül szoktam járni, és onnan kellett lemennem közép vagy nagyközépsúlyba. Mindig volt elég időm leadni a súlyt, de aztán ez kezdett nagyon nehéz lenni. A Coetzee meccs, egy őrület, ráadásul sok rajongóm nem is tudja, hogy felmentem nehézsúlyba. De megtettem. Úgy voltam vele, ha történelemet akarsz csinálni, akkor végig kell menned a súlycsoportokon. Sose mérkőztem cirkálósúlyúval, de mérkőztem két nehézsúlyú világbajnokkal.

Barkley 39 éves volt, amikor a karrierje 1999-ben véget ért. 43-19-1-es (28 KO) mérleggel végzett. Elmondta, hogy pénzügyi problémáinak ellenére, életének legalacsonyabb mélypontja 2000-ben következett be, amikor édesanyja, Georgia 2000-ben meghalt. – A dolgok valahogy szétestek onnan.

Gondolhatnánk, hogy miután három különböző súlycsoportban világbajnoki címet nyert és kora legnépszerűbb harcosaival szembesült, Barkley kényelmes életre számíthat a bokszon túl. Legalábbis azt várnánk, hogy nyugdíjas évei meghaladják a fiatalkori szegénységét, amikor Bronx kemény lakótelepén élt.

A durván ötmillió dolláros karrierkereset ellenére Barkley hamarosan minden addiginál rosszabb helyzetbe került. Hajléktalanként egy New York-i metró állomáson aludt, és semmije sem volt csak a neve, és egy zacskó ruha. A barátok végül kisegítették Iran-t és kifizettek néhányszor egy szállodai szobát, de mondani sem kell, hogy ez a helyzet messze nem az volt, amelyet Barkley elképzelt magának, miután leteszi a kesztyűt.

Aznap este, amikor Durannal mérkőzött, 550 ezer dolláros meccspénzt kapott, míg a kihívó Duran 225 ezer körül. De Barkley legyőzésével a panamai 7,5 millió dollárt keresett a következő meccsén a Leonard elleni harmadik összecsapásán.
- Nekem sose volt 5 milliós meccspénzem, hogy átlendíthetett volna a kritikus időszakon – mondta Barkley. – Tehát soha nem volt komoly lóvém, hogy kifizessem a jelzálogaimat vagy megtartsam a vállalkozásaim.
Bert Sugar boksztörténész elmondta, hogy Barkley valóban nem kapta meg a legnagyobb meccspénzeket, mert akkor bokszolt, amikor a reflektorfény Duran, Hearns, Leonard és Marvin Hagleré volt. – Iran történetesen négy nagy bunyóssal bokszolt egy korszakban, és ő nem tartozott közéjük – mondta Sugar. – A bokszban minden az imázsról szól, egy termék eladásáról. Iran egy jó, kemény kalapos, kötelességtudó harcos volt, de nem volt a háztartásokban egy olyan húzó név, mint a többiek. Nem keltett izgalmat, nem mozgatta meg az embereket olyan szinten, hogy megkedveljék.
Barkley sosem rendelkezett egy mozi hős külsővel, és sosem próbált meg egy édes „cukor” külsejűnek látszani, következésképpen a promóciók nem szándékoztak dollár milliókat belefektetni. Úgy tűnik, hogy miután ezt a Top Rank felmérte, ők is inkább „áldozati báránynak” szánták, de Barkley néhányszor sikeresen szembe ment ezzel a szereppel.

Barkley a karrierje alatt az élet számos finomabb dolgával megajándékozta magát. Egyedi Mercédesekkel, ékszerekkel és bundákkal. Pénzt tett le egy házra saját magának és a családjának.
- 40.000 dollár volt készpénzben a szekrényben – emlékezett. – Régebben pénzt tartottam otthon. Ilyen vagyok. Utálok bankba járni és pénzt kivenni.
Vett egy 300-as Lexus-t és a legújabb modell Infinitit. De nem minden csak magáról szólt. Adott a családnak és a barátoknak is, valamint csoportos póni lovaglós partikat rendezett a dél-bronxi gyerekek számára.

Aztán Barkley pénzügyi segítségre szorult. Miután dollármilliókat keresett a 19 évnyi bokszkarrierje során, végül gondjai lettek már a bérleti díj kifizetésével is. A 2000-es évek vége felé, egy hálószobás állami lakásban lakott, és ilyen kevés jövedelmet szerzett abból, hogy fiatalokat tanított bunyóra, pedig részmunkaidőben egy édességboltban is dolgozott. Végül azt se tudta fizetni.
Azt mondja, hogy pénzügyi gondjai a rossz befektetésekből, és abból származnak, hogy sosem kapta meg a top gázsikat a ringben. De a vele együtt dolgozó emberek egy része elmesél egy másik történetet.
- Iran rengeteg pénzt keresett a ringben, dollármilliókat, és az egészet eljátszotta – mondta a promoter Bob Arum, aki Barkley számos nagy meccsét szervezte.
- Iran soha nem keresett Ray Leonard vagy Tommy Hearns nagyságú összeget, de volt számos nagy pénzes meccse – mondta Arum. – Csak visszaadta az egészet a kaszinóknak. Megpróbáltuk megállítani, de akkor éppen Irannal nem lehetett szót érteni.

Barkley vitatta Arum beszámolóját. – Csak félrebeszél, megpróbál úgy beállítani, hogy rosszul nézzek ki, mert kétszer is megvertem a fiát, Tommy Hearns-t – mondta. – És ez sok pénzébe került.
Iran elismerte, hogy Las Vegasban töltött ideje alatt játszott, mikor ott készült 1988 és 1998 között. – De csak, mint a pihenés és a kikapcsolódás egyik formájaként – mondta. – És a legtöbb, amit valaha elveszítettem egy kaszinóban, az körülbelül 5000 dollár volt. John Reetz, aki 1987 és 90 között menedzselte Barkleyt, azt mondta: - Emlékezetem szerint Iran kombinálta a dolgokat. Szeretett szerencsejátékozni, de néhány rossz befektetése is volt, ami nem segített.

Barkley vett egy társasházat Hackensackben, egy autómosót Yonkersben és egy bérházat a bronx-i Boston Roadon. Több dél-bronx-i szomszédja állította, hogy pénzt pazarolt el azzal is, hogy segített kifizetni a régi barátoknak a bérleti díjat.

Dél Bronxban, ahol Iran Barkley lakik, az emberek savanyú, makacs, hanyag megjelenésűek. Kicsit olyanok, mint Barkley reggelente. Éjjelenként a stricik motyognak a csajaikkal az utcasarkokon, miután azok rövid shortjaikban éppen kiszálltak a taxiból, megérkezve egy kuncsafttól, hogy leadják a lét, és aztán felvegyenek egy újabb fuvart. – Hé, ezt hesszeld meg – lehet hallani időnként. Férfiak itt-ott kisebb haveri csoportokban beszélgetnek, a környék forrón és izgatottan villog, tele őrületes vágyakozással, amelyek úgy tűnnek, hogy soha nem teljesülnek be.

2010-re az ötven éves Barkley a reménytelenséggel sújtva lépett be egy homályos szálloda előcsarnokában. Fakó, bő farmerbe és kopott pulóverbe öltözött. Gyapjú sapka takarta a fejét, arcát szürke borosta. A tojásból és darából készített reggelije közben beszélt arról, hogy az egyik unokahúga dobta ki a háromszobás lakásukból a Patterson lakótelepen, a bronx-i harmadik sugárút és a 142. utcán, ahol az anyja, Georgia nevelte fel.
- Ha valaki bajba került, vagy nem volt hová mennie, oda mindig jöhetett – mondja. – Anyám ajtaja mindig nyitva állt.

Hónapok óta nem tudott hozzájárulni a háztartáshoz. Az egyik nap ment haza, de unokahúga lecserélte a zárakat. Úgyhogy nem volt maradása. Nem tudott hová menni, aznap éjszaka a 6-os számú vasúton aludt, ami a Pelham Bay Park és a Városháza állomás között zötyög. Felkelt, amikor egy ember felismerte. Barkley a zsebébe nyúlt, és elővett egy ökölvívó kártyát, amelyen a fiatalabb és izmosabb változata volt.
- Aláírta nekem és visszafeküdt – mondta egy régi barátja. – Ilyen fajta srác.

Visszatérve a 301-es motel szobába, ahonnan egy magasvasútra látni, Barkley számba veszi a vagyontárgyait: Öt fillér az éjjeliszekrényen a be nem vetett ágy mellett. Két öreg bőrönd pihen a padlón, benne néhány ruha és egy pár edzőcipő. A többi holmija ott maradt a lakásban. A bajnoki övei közül kettőt már ekkor eladott, de azóta a harmadik sincs meg.

- Megszabadultam tőlük. Eladtam. De a WBA övet meg sem kaptam. A mérkőzés után kórházban voltam (1992-ben a Hearns elleni visszavágó) és senki nem ment és vette át nekem az övet. Senki nem küldte el nekem. Kicsit el is keseredtem a boksz miatt – emlékezett Barkley. A nagy meccseit sem nézte már vissza. – Mint mondtam, elkeseredett vagyok ma a boksz miatt. De felejtsd el a Hearns meccset. Előtte sokkal keményebb küzdelmeim is voltak. Feljövőben találkoztam Hagler testvérével, Robbie Simsszel, az egy nagy meccs volt. És (később 1997-ben) kiütöttem Coetzee-t, de sose kaptam elismerést ezért, bár ez nehézsúlyban volt.

A bokszipar volt veteránjainak egy csoportja a New York-i Ring 10 Boxing Foundation néven szerveződött, és segített azóta Barkleynak abban, hogy végül talpra álljon. Támogatást nyújtottak, találtak számára egy lakást, és lényegében új életet adtak neki, helyreállítva az egykori bokszbajnok méltóságát.

„A Penge” még mindig impozáns figura, mondjuk a 90-es évek végétől már erősen inkább nehézsúlyú, mint középsúlyú. Még mindig figyelmet parancsol, és az emberek megfordultak, amikor belépett az étterembe. Barkley azért volt ott, hogy részt vegyen a Ring 10 találkozón. Ő és néhány korábbi ökölvívó a Ring 10 igazgatóságának tagja, és részt vesznek a szervezet havi találkozóin Bronxban. Ez a délután 2017-ben volt, a csoport első éves szeptemberi adománygyűjtése után. Az est egyik napirendi pontja az volt, hogy végig nézték a pénzügyi nyilvántartást. A testület az ülés első néhány percében egy 500 dolláros eltérést boncolgatott a nyilvántartásban. Mert egy szervezet számára, amelynek minden egyes fillérre szüksége van, hogy finanszírozza a küldetését, ötszáz dollár is elég nagydolog. Azóta Iran gyakran feltűnik közönség találkozókon, ma már túl van egy stroke-on és a covidon is.

Az iskolázatlanság miatt az ökölvívók hajlamosak a kizsákmányolásra, a rossz befektetésekre, a megkeresett pénz elherdálására. Nyugdíjba vonulásuk után sok bokszoló végül oda kerül, ahonnan jött. Bankszámlájuk kiürül, házuk, autójuk, barátaik, sőt, sokszor a családjuk is eltűnik, így a bokszoló valóban egyedül marad, ahogy ebben a sportban, a ringben is … Bronxban, ahol a most 61 éves Barkley ma is él, Dél-Bronxban, ahonnan indult, még mindig van egy nagy falfestmény, ami fénykorában világbajnokként ábrázolja és annak idején a szomszédok festették fel. Bár már erősen lekopott, szinte alig felismerhető, de Barkleyt ez egyáltalán nem zavarja, mert a környéken mindenki ismeri és tudja, hogy az a bajnok ő volt valamikor…