A félnehézsúlyú „Herkules” - Harold Johnson

A régi mondással ellentétben az emberek néha emlékeznek arra a srácra, aki második lett. De ez kevés vigasz azok számára, akik soha nem érik el azt az elismerést, amelyre törekszenek. Milyen érzés lenni bajnoknak, minden egyes trófeát megnyerni, és továbbra is viselni azt a stigmát, hogy a második legjobb vagy, mert ott volt valaki, aki még jobb, mint te? Megkérdezhetted volna Esteban DeJesust, aki éppen ugyanazt az időszakot osztotta meg Roberto Durannal. Vagy Howard Winstone-t, aki Vincente Saldivar-t kapta maga mellé társnak a hatvanas években. Rodrigo Valdeznek, a ragyogó kolumbiai középsúlyúnak egy Carlos Monzon nevű fickóval kellett szembeállnia. És bizony ilyen helyzetben volt mostani történetünk főszereplője, Harold Johnson. Az ő idejében, neki Archie Moore jutott. De ki beszél ma Johnsonról? Johnson nem volt szenzációs, de nagyon nagyon jó volt. Nem volt egy bombázó, de kiváló technikával és elég szilárd ütéssel rendelkezett.

Itt volt egy ember, aki évek óta azért gürizett, hogy a profi bokszolás legnagyobb díját elnyerje. Soha nem dobta be a törülközőt, pedig egy vad és heves korszakban küzdött, amikor egy tucat győzelemre még nem adtak világbajnoki címmeccset.
Fiatal bunyósként végig ment a ranglétrán. Karrierje során mindig kiváló kondícióban volt. Harold büszke is volt a fizikális állapotára. Egy beszélgetés alkalmával ezt mondta róla:

„Nagyon jó voltam az edzéseken. Sok bunyós mondta nekem, hogy szeretnék úgy edzeni mint te, mivel én mindig edzettem. Reggel mindig körülbelül 6.30-kor futottam, nem túl korán, nem is későn. Esőben és hóban is futottam, mert jó formában akartam bunyózni. Ugrálóköteleztem, ütöttem a fedeleslabdát. Sok srác azt kívánta, hogy szeretnék úgy ütni a fedeleslabdát ahogy én. Azt hiszem volt egy kis ritmusérzékem. Mindig komolyan vettem mindent edzésen.”

Johnson nem viselte el az alkoholt, és gyorsan rámutat, hogy a súlyok nem játszottak szerepet abban, hogy olyan kiemelkedő izomzatot szerzett.

„Az egyetlen súlyok, amiket emeltem, az árnyékbokszolásnál használt kis kézi súlyzó volt, hogy az ütéseimbe tegyenek erőt. Azt mondták, hogy meg sérülhetek, ha súlyokat emelgetek, így nem csináltam. Nem akartam megsérülni. A bunyósok számára nem is jó, az izmait növeli, de lassítja. Lehet, hogy erőt adnak, de az ellenfeled látni fogja az ütéseket. Mi értelme van az erőnek, ha senkit nem tudsz megütni? Az emberek biztosak voltak benne, hogy súlyzóztam, de sosem.”

Bár Johnson apja, Phil is profi bokszoló volt, a fiatal Johnson nem tanult meg otthon bokszolni. Lelépett otthonról és tizenöt évesen csatlakozott a Haditengerészethez. Ott léte alatt egy amatőr meccset vívott és bokszolt egy bemutató mérkőzést Billy Connal. Ezzel a minimális amatőr tapasztalattal állt profinak 1946-ban, miután leszerelt a haditengerészettől. Harold Johnson neve még az ő korszakában sem annyira mozgatta meg a bokszközönség képzeletét. Soha nem volt egy divatos vagy izgalmas bunyós, inkább egy ritkább fajta, akinek az előadását többnyire csak az ínyencek értékelik. Sőt, még szerencsétlen is volt abból a szempontból, hogy egy olyan ember kortársa volt, akit nem tudott legyőzni, amikor az a leginkább számított: Archie Moore.

A néhai Jim Jacobs (Tyson volt menedzsre, és nagy ökölvívó film gyűjtő) mondta egyszer, hogy az egész gyűjteményében a legrosszabb döntésű mérkőzés, Willie Pastrano pontozásos győzelme Harold Johnson ellen a félnehézsúlyú világbajnoki címért. A mindig tip top kondícióval megjelenő Johnson az egyik legkeményebben melózók közé tartozott mind a ringben, mind a tréningeken. Harold azt mondja, hogy a favágás lazította el őt. A jó minőségű kaja a másik, ami segített fenntartani a kondícióját. Harold nagy tej ivó, napjában több mint egy litert fogyasztott a „tehén juice”-ból. Egy kemény nap után szeretett néhány kellemes biliárd játszmával ellazulni.

„Éveken keresztül visszatért ugyanaz a sztori: az emberek azt mondták nekem: „Harold, megvan benned a képesség, de nem hozol ki eleget magadból. Talán nekik volt igazuk, talán nem. Nem vitatom. Nem számít. Amit el tudok mondani neked, hogy sokszor elkedvtelenítettek. 1946-ban, mikor elkezdtem profiként bokszolni, Joe Louis, Gus Lesnevich, Tony Zale, Marty Servo, Ike Williams és Willie Pep voltak a világbajnokok, ma, ők az emlékeim. Ma jobban bunyózok, mint bármikor”, mondta 1961-ben.

„Hamar a legjobbak közé kerültem, és 15 éven keresztül kellett kopogtatnom, mire megszereztem a bajnokság egy darabját. És miután a National Boxing Association bajnoka lettem, egyenesbe jöttem. Ez feldobott engem és eléggé inspirált. Azt hiszem, meggyőztem az öreg kritikusaimat arról, hogy nem vagyok érdektelen abban, amit teszek. Megváltoztatom a melódiájukat, be fognak sorolni azok közé, akiket fentebb említettem. Miért is ne? Én a harcra születtem. Az apám, Phil, a 30-as években jó nehézsúlyú volt. Két nagybácsim is bunyós volt. Kisfiúként emlékszem apámra és a nagybácsijaimra, ahogy a bokszról beszélgettünk Philadelphiában, Manayunkban a szülővárosomban. És amikor én idősödtem és elbolondított a baseball a foci és a kosárlabda, ők csak annyit mondtak: Harold, nem kifizetődők ezek a játékok, az a sport ami számít, az a boksz. Úgy vélem, ez nagy hatással volt rám. Amikor 16 évesen otthagytam a Robert Fulton High Schoolt, hogy csatlakozzak a haditengerészethez, egy kérdőívet kellett kitöltenem, hogy mi a hobbim, kedvenc sportom stb. Én azt írtam, hogy a kedvenc sportom a boksz. A haditengerészetnél eltöltött 2 évemben nem tudtam túl sokszor bokszolni. Emlékszem, három meccsem volt, valamilyen tornákon. Amikor leszereltem, egyre többször hívott Philly-ben a Ridge Avenue-n lévő terembe Jim. Akkoriban nem dolgoztam, ez egy jó időtöltés volt. Találkoztam Clarence Davisonnal – mi csak Skinny-nek vagy is véznának hívtuk, mivel kövér volt – ő bunyósokat edzett Tommy Loughreynek aki egy öreg bunyós volt a rendőrégnél és bokszolókat menedzselt. Loughray istállójában a legfontosabb srác Al Stump volt. Egy este úgy volt, hogy Allentownban bunyózik, de beteg lett. Loughrey megkérdezte Skinnyt, hogy be tudnék-e ugrani helyette, és mondtam, hogy persze. Sokat edzettem Skinnyvel, úgyhogy készen álltam. Egy Jack Simon nevezetű fickóval bunyóztam, kiütöttem a negyedik menetben. Nem volt ez egy rossz bemutatkozás, Loughrey azután állandóan engem kért. Én pedig kiszolgáltam. A hatodik meccsemig senki nem állta velem végig. Aztán jóval több fickót bombáztam le. 1947-ben 10 ellenfelemet ütöttem ki a 14-ből, a többiek ellen pontozással nyertem. 1948-ban már 10 menetes meccseket bokszoltam, de azok a fickók már keményebbek voltak. De megvertem őket, nem kérdés. 1949 elején egy elég jó név voltam Philadelphia környékén, amikor hoztak egy rutinos bunyóst, Arturo Godoyt, hogy bunyózzak vele. Tudod, a helyi srác, 23 meccsem volt, mindet megnyertem, abból 15-öt kiütéssel, a nagydarab, durva veterán ellen. 35 fonttal volt nálam nehezebb. (Godoy egyébként jó pár évvel korábban a nehézsúlyú bajnok Joe Louis kihívója volt) Skinny azt mondta nekem: Azt hiszed, hogy ütő vagy, én azt mondom, hogy nem, de ravasz vagy. Ő jóval nehezebb nálad, azt tanácsolom, játsszál vele, figyelj a védekezésre, üss balegyenest és mozogj el, balegyenes és mozgás, jab and move. Ez jó tanácsnak bizonyult. Ő, (Godoy) megpróbált fel-le mozogni, behálózni, de minden alkalommal mikor felbukkant, beleragasztottam egy balkezest az arcába. Olyan volt, mint a disznóölés. Nem hibáztam el. Hamarosan mindenhol vérzett. Nem voltam éhes a kiütésre, úgyhogy tovább vitorláztunk a pontozásig. 21 éves voltam, volt nevem, de nem rendelkeztem túl sok tapasztalattal és valószínűleg nem voltam letesztelve eléggé. Amikor a promoter valakivel akarta meccseltetni a híres Archie Mooret, engem választottak. Emlékszem, alig három éve voltam profi, Moore pedig már 12 éve profiskodott. És ebben a 12 évben a világ legjobb közép és félnehézsúlyú bunyósai ellen mérkőzött. Ha annyit tudtam volna akkor a bokszról, mint ma, azt mondtam volna, hogy: Ne siessünk, mérkőzz valaki mással. Néhány év múlva fogunk mi még bunyózni. De belementem. Mit csináltam rosszul – ezt akkoriban nem mondtam el senkinek – sérült volt a hátam. A Moore-ra való felkészülésemkor ez rosszabbodott. Ez egy régi sérülés volt, amit még a haditengerészetnél szereztem. Azt a szerkezetet kezeltem, ami a fedélzetre emeli a lőszert, épp ott dolgoztam, amikor egy szokatlan pozícióba egy hirtelen mozdulattól meghúzódtam. Nem keresek kifogásokat Moore ellen. Ő előnyösebb helyzetben volt és ki is használta azt. „

Harold megnyerte az első 24 mérkőzését, mielőtt 1949-ben elszenvedte az első vereségét, Archie Moore ellen az 5 mérkőzésből álló sorozatuk első ütközetén. Ő volt a legjobb ellenfele Johnson karrierjének 87 mérkőzése alatt?

„Mivel ötből négyszer megvert, azt mondom, igen ő.”

Archie már több, mint 100 győztes mérkőzésen volt túl, mikor a 20 éves Johnson először mérkőzött vele. Mielőtt megkapta a visszavágót, szorítóba lépett és győzött olyan jó nevű versenyzők ellen, mint: A Joe Louis ellen kétszer is bokszoló, nálánál 10 kilóval nehezebb Arturo Godoy, Henry Hall, Jimmy Bivins és Bert Lytell, majd a korábbi nehézsúlyú világbajnok Jersey Joe Walcott ellen mérkőzött, aki korábban legyőzte Harold apját is. Johnson az összecsapás alatt elszenvedett egy porckorong sérülést, ami után 10 hónap pihenésre kárhoztatott.

„Anyám sírt, amikor meghallotta, hogy Jersey Joe-val akarok bokszolni. Akkori karrierem legmagasabb mért súlya volt, 180 font voltam, ő közel 200 font. 166 font volt akkoriban a súlyom, a zsebeimbe és a cipőmbe nehezéket raktam, hogy átlépjen a 175 fontot és megmérkőzhessek egy 200 font súlyú ellenfél ellen.”

Miután felépült a sérülésből, 1951 szeptemberében megtörtént a második Moore elleni mérkőzés. Archie győzött, de a pontozás annyira szoros volt, hogy három hónappal később újra megmérkőztek, ahol Johnson pontozással diadalmaskodott ellene. Egy hónappal később Moore újra legyőzte. Azután a vereség után egy időre nem kaphatott félnehézsúlyban címmeccset, ezért nehézsúlyúak ellen is vállalt fellépést. Nem is eredménytelenül, hiszen legyőzte Clarence Henryt, Leonard Morrowt, a nagydarab Nino Valdest és visszavágott Satterfieldnek is, és kipontozta Ezzard Charlest. Miután kiötette a 2. menetben Satterfildet, rá másfél hónapra könnyedén legyőzte azt a nehézsúlyú Valdest is, aki 16 kilóval volt nála nehezebb, és egy évvel később már a nehézsúlyú ranglistavezetője lett.

„1953-ban megosztott döntéssel legyőztem a volt nehézsúlyú világbajnok Ezzard Charlest. Aztán majdnem egy évvel később megkaptam az utolsó esélyt Archie ellen. Ő volt akkoriban a félnehézsúlyú világbajnok.”

Azon a mérkőzésen Moore a padlóra került a 10. menetben, és a helyszínen lévők úgy érezték még a 14.-ben is, hogy Johnson áll nyerésre. A pontozó lapokon is ő állt jobban. De aztán…

„Leküldött a tizennegyedikben a sarokba. De aztán nem tudtam legyőzni a számolást. Olyan szoros meccs volt, hogy végül sosem kaptam egy visszavágót.”





1954-ben Harold Johnson volt az első számú félnehézsúlyú versenyző. 2-1-es fogadási esélyesként érkezett a nehézsúlyú Julio Mederos ellen. Röviddel a mérkőzés előtt Johnson esélye 4-1-re nőtt. Öt hónappal korábban Johnson 10 menetben egyhangú pontozással legyőzte a kubai Mederost. Johnson megbotlott mikor belépett a ringbe, de azt gondolták, hogy talán csak a kötélbe akadt bele. Az első menetben táncolt körbe, miközben éles jabjeit lődözte ki Mederosra. Mederos egy kemény ütéssel elkapta az állát, közvetlenül a gong előtt, Johnson a menet végén sarkához tántorgott. A második menetben Johnson folytatta a balegyenesezést és a mozgást, amikor egyszer csak térdre esett, anélkül, hogy ütést kapott volna. Amikor visszanyerte a lábait, Mederos megindult lefiniselni, de nem úgy tűnt, hogy betalál egy romboló ütéssel. A menet végén Johnson odatántorgott a sarkába és alig találta a széket. Nem sokkal azután, hogy leült, összeesett a ring vászonra. Johnsont hordágyon vitték el a ringből. Barbiturát (altató/nyugtató) nyomát találták a vizeletvizsgálatában, amit Hahnemann Kórházban végeztek. George M. Leader pennsylvaniai kormányzó elmondta, hogy Alfred S. Ivella a bizottság orvosának, és számos, a Johnsont vizsgáló szakember jelentése azt mutatja, hogy egyhangú véleményük szerint barbiturátot adtak Johnsonnak a Julio Mederos elleni bokszmérkőzés előtt. Clarence Davidson, Johnson edzője elmondta, hogy a bokszolója furcsán viselkedett az öltözőben, miután elfogyasztott egy narancsot, amely Johnson szerint keserű volt. Elmondta, hogy Johnson tántorgott az öltözőben, de azt állította, hogy jól érzi magát, mielőtt belépett a ringbe. Az öltözőben a mérkőzés után talált narancsdarab kémiai elemzése nem mutatott nyomot gyógyszerre vagy barbiturátra. A Johnsonon és másokon elvégzett hazugságvizsgáló tesztek igazolták a történetüket. Johnson a bizottság előtt elmondta, hogy nem tudja, hogy hogyan vagy ki gyógyszerezte be. Elmondta, hogy valószínűleg a narancs volt rosszullétének a forrása, és azt állította, hogy a narancsot a bizottsági irodán kívül egy idegen adta neki a mérkőzés délutánján, aki azt mondta neki hogy régi csodálója. Azt is tanúsította, hogy Louis Saccaroma, Mederos három menedzserének egyike, röviddel a mérkőzés előtt az öltözőjükben járt. Saccaroma azonban tagadta Johnson kijelentését, mondván, hogy otthonában tartózkodott a mérkőzés estéjén. Louis „Black Louie” Saccaroma a Genovese bűncselekmény család katonája, aki Miamiban kábítószer kereskedelemmel, szerencsejátékkal, és bundázott bokszmeccsek és lóversenyek promotereként tevékenykedett. Kábítószer törvény megsértéséért volt már bűntetve is. A kilenc napos meghallgatás után a Bizottság úgy ítélte meg, hogy Johnson tudta, hogy nincs harcképes állapotban és nem jelentette ezt a tényt az aznap este szolgálatot teljesítő bizottsági tisztviselőnek. Johnsont hat hónapra felfüggesztették és a 4113 dolláros meccspénzét is elveszítette. Johnson edzője és menedzsere is hat hónapos felfüggesztést kapott. Sosem derült ki hivatalosan, hogy ki, és hogyan adta be Johnsonnak a gyógyszert.

Johnson 1961-ben kapott lehetőséget, hogy megszerezze az NBA betöltetlen félnehézsúlyú világbajnoki címét, mert Moore, mint mondta, már túl sokszor bunyózott ellene. Archie nem lépett ringbe Johnson ellen így az NBA Johnsont és Jesse Bowdryt mérkőztette a megüresedett címért. Harold Miami Beachen készült a mérkőzésre. Ott gyakorolt egy új profi, egy fiatal olimpiai bajnok is.

„Ez volt az első találkozásom Cassius Clay-el. Legalább is Muhammad Ali helyett akkor még így hívták. Gyors volt, de jól megütöttem az állkapcsát. Utána odajött és megkérdezte, hogy mit lehetne csinálni a sajgó állkapcsával. Mondtam neki, hogy rágjon valami rágógumit.”

Johnson 1961-ben megállította Bowdryt és megszerezte a címet, majd bajnok maradt 1963-ig. 2 év és 4 hónapos uralkodása alatt, megvédve címét, kiütötte Von Clayt, nem címmeccsen kipontozott egy No.1 nehézsúlyú versenyzőt, Eddie Machent, és címet védve pontozással legyőzte Eddie Cottont. Ezt követően az általánosan elismert félnehézsúlyú trónért kipontozta azt a Doug Jonest, aki 1 évvel később a Ring magazin által az év legjobbnak tartott mérkőzésén, keservesen megszorongatta a fiatal Cassius Clayt is. Utolsó címvédésére pedig Berlinben került sor a 92 mérkőzéséből mindössze csak 1 vereséget számláló Európa bajnok, a német Gustav „Bubi” Scholz ellen.

„A Berlini emberek nagyon kedvesek voltak velem. Ott kaptam a legnagyobb meccspénzemet, 50.000 dollárt. Scholz egy balkezes és olyan jó volt, mint a legtöbb amerikai félnehézsúlyú, akik ellen bokszoltam. Én nyertem egyhangú pontozással.”

Scholz egy évvel később az Egyesült Államokban járva újra összefutott Johnsonnal, ahol ajánlatot is tett neki.

„Rolls Royce-al voltak. Írt nekem egy 300 dolláros csekket, aztán megkérdezte, hogy lenne-e kedvem Németországba menni és edzeni valamelyik bunyósával. Én udvariasan visszautasítottam. Igazán kedves volt tőle.”

1963. június elsején Johnson is elérkezett bajnoksága végéhez. Willie Pastrano ellen mérkőzött, aki döntetlenre végzett Archie Moore ellen az előző évben.

„A meccs előtt az öltözőben a menedzserem (Pat Olivieri) felesége azt mondta a feleségemnek, hogy: „jobb lenne, ha Harold kiütéssel győzne, mert akkor nincs visszavágó záradék. Akkoriban, ha a bajnok elvesztette a címét, mindig volt egy visszavágó. Az egyetlen dolog amit tudok mondani Pastranoról, hogy egy nagyon jó bokszoló volt. Azt hiszem Jim Jacobs elmondta a többit.”

Johnson a vereségét követő években még megverte a jónevű Henry Hanket, majd Hank Caseyt, de utána szoros pontozással alulmaradt Johnny Persol ellen. Ezt követően még kétszer is átruccant Európába, Bécsben győzött Kokkonen, majd Frankfurtban a veretlen Lothar Stengel ellen. Pályafutásának utolsó mérkőzésére 1971. március 30-án került sor, ahol sérülés miatt leléptették a 3. menetben a 4 évvel korábban, általa már legyőzött Herschel Jacobs ellen. A szurkolók sokszor szeretik összehasonlítani más-más korban élt bajnokokat, vajon mire mentek volna egymás ellen. Johnsonnak is feltették a kérdést, hogy vajon mit tudott volna kezdeni a közelmúlt egyik legjobbja, Roy Jones jr ellen.

„Talán kiütöttem volna, ha be tudom cserkészni.”

Johnson 76 győzelme (31 KO) mellett 11-szer veszített. Visszavonulása után szerződéskötőként dolgozott. 2015-ben, 87 éves korában halt meg. Egyszer megkérdezték a híres matchmaker Teddy Brennert, hogy Johnsont miért nem tették be egy országosan közvetített TV-s küzdelembe, amire sejtelmesen annyit mondott: - Harold Johnson a tökéletességet képviseli az ökölvívás művészetében, és nincs hely a világban a tökéletességnek.

2020. április 15. - Leibinger Gábor