A „fekete gyilkosok sora”: Holman Williams

A „fekete gyilkosok sora” kifejezést az ökölvívásban azokra a 40-es években versenyzett elsősorban afro-amerikai váltó/középsúlyú ökölvívókra használják, akik a keménységükről és bokszolói készségükről voltak híresek és tartottak tőlük annyira, hogy ezért nem kapták meg a világbajnoki címmérkőzés lehetőségét. Az egyik volt közülük Holman Williams.

Ha ezekben a napokban versenyezne, a több súlycsoport és a csökkenő faji előítéletek miatt Holman Williams nagyon valószínű, hogy világbajnok lett volna. Jó néhány kortársához hasonlóan ő is az ismeretlenség homályába süllyedt napjainkra, ezért, erről a kitűnő ökölvívóról is megemlékezünk röviden.

1915. január 30-án született a Florida állambeli Pensacolában, ahonnan hamarosan északra, Michiganbe költöztek. A többé-kevésbé sikeres amatőr karrierje akkor ért véget, amikor elvesztette a 126 fontosok Országos Amatőr bajnoki döntőjét Richard Carter ellen New Yorkban, még 1932-ben. Visszavágott Carternek az olimpiai válogatón ugyanabban az évben, azonban a dicsőség rövid életű volt, mivel elvesztette a következő mérkőzését Anthony Muscatello ellen. Holman még ugyanabban az évben profinak állt a könnyűsúlyúak között. Az első három versenyévében a 31 mérkőzéséből mindössze csak egyszer kapott ki, 1 döntetlen mellett és 18 alkalommal kiütéssel győzött. 1935-ben készen állt, hogy fellépjen a klasszisok közé és több, mint 7.500 néző előtt legyőzze a veretlen Wesley Farrellt a „színes könnyűsúlyú címért” hirdetett mérkőzésen, bár mindketten túlsúlyosak voltak. Egy hónappal később, az 1935. május 17-én rendezett visszavágón újra Williams volt a győztes, ezúttal kiütéssel. 5 mérkőzéssel később a hosszú nyerő széria megtört, amikor 1936. március 13-án a százmeccses Cocoa Kid kipontozta. Egy hónappal később a visszavágón újra ugyanez az eredmény született. Mindenesetre, a nézők egyetértettek abban, hogy megkapták a pénzük ellenértékét.

1937 elején 5700 néző előtt Williams bemutatta az egyik legjobb teljesítményét, amikor legyőzte Cocoa Kid-et. Holman az elejétől a végéig, gyorsan mozogva körbe táncolta ellenfelét. Különféle stílusokkal próbálkozott, de többnyire testre dolgozott. Néhány hónappal később ismét a boszorkányos ügyességű Cocoa Kiddel találkozott, ezúttal a „színes váltósúlyú bajnoki címért”. A mérkőzésre a Ring magazin külön bajnoki övet adományozott. Egy szoros, nagyon szoros és érdekes mérkőzésen Williams előnyre tett szert a 8.-9. menetre, de a Kakaó Kölyök az utolsó négy menetben kibokszolta ellenfelét és végül győzött pontozással 15 menetben. Pete Baird riporter pontozása szerint 7 menetben Cocoa, hatban Williams volt a jobb, kettőt pedig döntetlenre adott. Ezt 14 győzelem követte, mikor becsúszott egy pontozásos vereség a kevésbé ismert Michele Palermo ellen. 14 veretlen mérkőzés múlva következett a hírhedt középsúlyú Charley Burley. Ez a 15 menetes küzdelem volt az első, Williams és Burley között, amivel megkezdte izgalmas sorozatát a két ring technikus. Ha a mérkőzés 10 menetig tartott volna, akkor Burley megszerzi a győzelmet, de Williams az idő alatt is bizonyította, hogy van szíve és van ügyessége, ugyanis háromszor került padlóra a negyedik menetben. Valahogy visszajött a küzdelembe, és amikor Burleynek megsérült a vála a 9. menet környékén, Williams végül magához ragadta a győzelmet a 15 eseménydús menet után. Ebben a háború előtti időszakban Williams olyan jó kaliberű öklözőkkel találkozott, mint: Wesley Farrell, Lev Massey, Slugger White, Bobby Pacho, Remo Fernandez, Gene Buffalo, Saverio Turiello, Jackie Burke, Eddie Booker, Carl Dell, Izzy Janazzo és a fent említett Cocoa Kid vagy Charley Burley. Még a 30-as évek elején egy ideig edzőként segített minden idők egyik legnagyobbjának, Joe Louisnak.

1946-ban egy riportban így emlékezett a „Barna Bombázó” korai napjaira: „Amikor 15 évvel ezelőtt kezdő edző voltam a Brewster Rekreációs Központban, Joe ott volt a csoportban, de nem tett rám különösebb benyomást. Csak azért figyeltem fel rá, mert ő volt a legnagyobb gyerek. Olyan 155 font súlya volt akkoriban. A többiek nagy része viszont sovány volt nagyon.” Holman Williams 1941. január 11-én újra megmérkőzött régi nemeziszével, Cocoa Kiddel a „színes váltósúlyú címért”, de újra alul maradt pontozással 15 menetben. Charles Short mérkőzésvezető 9-5 arányban látta jobbnak ellenfelét. Valószínűleg Moorehoz, Burleyhez és a kor más nagy bokszolóihoz hasonlóan Holman Williams karrierjét is befolyásolhatta a bőr színe és a 2. világháború kitörése. Williams, Charles, Burley, Moore, Marshall, Booker, Chase, Aaron Wade, Joe Carter, Jose Basora és mások, egymás ellen harcoltak körbe, azzal a hiú reménnyel, hogy a bajnoki meccshez szerezzenek néhány újabb jó pontot. 1942-ben Burleyvel négyszer is találkozott. Az első kettőn Burley nyert pontozással. A következő összecsapásuk, 1942 augusztusában a „színes középsúlyú címért” zajlott.

Egy szenzációs csatában Burley végül összezúzta az ellenfelét a 9. menetre. Williams felrepedt és vérzett az orra, a szája és a bal szeme, amikor a bíró leállította a mérkőzést. Két hónappal később a visszavágón (szintén ugyanazért a címért) egy szenzációs mérkőzésen Burley volt az agresszor, Williams hátrafelé bokszolt. Végül 15 menetben Williamst hozták ki győztesnek. Címének nem örülhetett sokáig, mert 1943 januárjában újra jött Cocoa Kid, aki egy kényelmes, 12 menetes mérkőzésen pontozással elhódította tőle. Még ugyanebben az évben bokszolt egy eredmény nélküli meccset Burleyvel, és bár kikapott Kid Tunero és Jose Basora ellen, de szeptemberben pontozással legyőzte Lloyd Marshallt. Marshall lassan kezdett, de aztán a második menetben egy kemény testütéssel elkapta a majd 2 kilóval könnyebb Williamst. A következőben úgy nézett ki, hogy Marshall kiüti ellenfelét, de Holman túlélte a menetet. A következő menetek kevésbé voltak akció dúsak. Williams deffenzíven öklözött, ezért a tudósítók úgy vélték, hogy Marshall lesz a győztes. Tévedtek. „Soha nem akarunk itt többet mérkőzni”, kommentálta a történteket Marshall menedzsere. „Ez rettenetes. Hogyan küzdjünk egy olyan pasas ellen, aki nem akar küzdeni?” Közben legyőzte Eddie Bookert, Joe Cartert, Steve Belloiset, Young Gene Buffalot, Jack Chaset, de 1944 nyarán pontozással alulmaradt Marshall ellen. Egy hónappal később újra Williams volt a győztes 10 menetben. Az év hátralévő részében döntetlenezett Cocoa Kiddel, Jose Basorával, Joe Carterrel, és legyőzte a nyugati part másik kedvencét Aaron „Tigris” Wade-t és Kid Tunerot.

A 45-ös évet egy pontozásos vereséggel kezdte Cocoa Kid ellenében, de aztán a következő 14 meccsén nem talált legyőzőre, pedig az ellenfelek között olyan nevek szerepeltek, mint: Cocoa Kid, Joe Carter, Charley Burley, Bert Lytell vagy a fiatal verziójú Archie Moore. Utóbbi ráadásul több mint 4 kilóval volt nehezebb Holmannél. Egy szoros mérkőzésen Moore jó pár övön aluli ütést is elengedett, ami hatással lehetett a végső döntésre. A pontozás 6-4, 5-3-2, és 5-5 arányban Williamst jelölte győztesnek. Rá egy hónapra következett a visszavágó. Moore itt is közel 4 kilóval volt nehezebb, mint ellenfele, akit először a 10.-ben küldött padlóra. Holman aztán a következőben is földre került 6 számolásig, majd miután Moore újból leütötte, TKO-val a 11. menetben beszüntették az ütközetet. Bár még újra legyőzte Wade-t, ezúttal kiütéssel, és Bob Satterfieldet is, de aztán kikapott Marcel Cerdan, (Williams sérült lábbal állt ki ellene)  Jake LaMotta, Sam Baroudi, Lytell és Basora ellen. Mikor 1948 márciusában Basora megállította a 4. menetben, majd rá három hónapra az ismeretlen Gentle Daniel is kipontozta, 1948 nyarán végleg szegre akasztotta a kesztyűket. A 16 éves karrierje alatt egy igen impozáns rekordot állított össze. Hivatalosan a 146 győzelme (36 KO) mellett csak 30-szor veszített és 11 döntetlent ért el. Bár ő maga azt állítja, hogy több mint 300 profi meccse volt. Az mindenesetre biztos, hogy (az elődökhöz, ill. a korabeli más bunyósokhoz hasonlóan) pl. 1942-ben egy nagyon erős sort bunyózott. Január 9-én Basora (6 menet), január 19-én Cocoa Kid (12 menetre tervezve), február 26-án Burley (10 menet), március 2-án Cocoa Kid (15 menet), március 9-én Kid Tunero (12 menet), március 27-én Cocoa Kid (6 menet), április 27-én Kid Tunero (12 menet), június 23-án ismét Burley ellen (10 menet) lépett szorítóba. Mind a négyen top 10-es bokszolók voltak. Aztán júliusban ringbe lépett három 10 menetes meccsen (igaz nem top 10-es ellenfelekkel), hogy aztán augusztusban újra megmérkőzzön a korszak egyik legjobbjával, Charley Burleyvel 15 menetben. (Burley legyőzte kiütéssel a 9.-ben)

A 188 mérkőzéséből mindössze csak háromszor tudták őt idő előtt legyőzni. Pályafutása végeztével Detroitból Akronba költözött, ahol edzősködött. 1967 júliusában tragikus módon érte a halál. Az Ohio állambeli Akronban egy tornaterembe élt, és őrködött, amit felgyújtottak, miközben ő benn aludt. Feltehetően szándékos gyújtogatás volt. 52 évet élt.

Aktív napjaiban Eddie Futch, aki később a világ egyik legjobb edzője lett, ott sürgölődött körülötte, hogy rendelkezésére álljon, mint edző vagy sarokember. A legendás tréner gyakran említette, hogy kiváltságos, mivel láthatta minden idők két egyik legnagyobb bunyósát, Charley Burleyt és Holman Williamst. Gyakran idézett mondása volt, hogy szívesebben nézte Holman Williams árnyékbokszolását, mint a legtöbb bunyóst akció közben. „Holman Williams egy nagy bokszoló volt, de soha nem kapott kellő elismerést, mert nem volt egy nagy ütő. Olyan ravasz volt, mint Ray Robinson, de nem volt ütése”, mondta róla Futch. Az edzőterembe csodálták a készségét, jó humora volt, mindenki szerette. Ha nem lett volna háború az ő idejében, kaphatott volna néhány igazi címmérkőzést 1943-44 környékén. Burley hosszú évekkel később így emlékezett rá vissza:

„Ő és én számos alkalommal találkoztunk. New Orleansra emlékszem, asszem egyszer kiütöttem őt. Futó volt és egy jó bokszoló. Jó nehéz volt elkapni. Nagy bunyós volt, és ezt nem veheted el tőle.”

Eddie Futch véleménye már csak azért is érdekes, mert azon kívül, hogy fiatal korában Joe Louisszal is sparringolt, de Joe Louistól Riddick Bowe-ig bezárólag élőben figyelhette meg a sportág legjobbjait, sőt, sokukat ő maga is edzett:

- „Tiszta boxer volt, ő volt a legjobb, akit valaha láttam. Egy tiszta ökölvívó volt, de nem volt egy ütő. Kibokszolta az ütőket. Olyan fickókat vert meg, mint Archie Moore. Négy különböző jabje volt. Az egyik, az emelkedő jab, öv vonaltól kezdődött és felfelé haladt. Ha belementél, az olyan volt, mint ha valaki egy kiálló rúdba belesétál. Láttam, hogy Jake LaMotta ellen használta. LaMotta-t kihozták pontozással, de nem tudom mit néztek a bírák. Sose kapott címmeccset. „

Soha nem volt világbajnok, ennek ellenére, eredményei elismeréseként 2008-ban beválasztották a Halhatatlanok csarnokába.

2020. április 13. - Leibinger Gábor