×

A weboldalon cookie-kat (sütiket) használunk, amik segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. Weboldalunk további használatával jóváhagyja, hogy cookie-kat használjunk.

profiboksz.hu

A „Bátor” Mike McTigue

2020-04-08 08:32:33 /

A hírét nem méltányolták az emberek, pedig az Írországi Clare megyéből származó ravasz bokszoló a veszélyes jobb kezével tekintélyt parancsolt a ringben. Az ír származású verekedő karrierje, egy jó tükörképe a 20-as évek ökölvívásának, McTigue életének összefoglalója jól példázza ezeket a kissé zűrzavaros éveket.
 
Mike 1892-ben született, 17 éves korában Angliába emigrált, hogy munkát keressen. Acélöntőként talált munkát Cardiffban, Dél Walesben. Két éven keresztül, amíg az olvadt fémet kezelte napi 10 órában, megtanulta az óvatosságot, aminek később a ringben is a hasznát vette. Olyan anyaggal foglalkozva, ami képes leégetni a kart vagy a lábat, különösen gondossá tesz bárkit, nem volt ez alól kivétel McTigue sem. McTigue úgy emlékezett vissza ezekre az időkre, hogy ez egy gyerek számára igen kemény élet, de én egy kovács segítője voltam és ez fejlesztette az erőmet. Mike nem látott túl nagy jövőt a forró fémmel való játékban. Egy este, miközben nézte a két wales-i varázsló, Freddy Welsh és Jim Driscoll küzdelmét, Mike-ot annyira lenyűgözte a ring művészetük, hogy késztetést érzett, hogy ő is kipróbálja magát a szorítóban. A fű zöldebbnek tűnt a feltörekvő ökölvívók számára az Egyesült Államokban, úgyhogy 1910-ben felkerekedett és New York Yorkville negyedébe ment, középsúlyúként, munkát keresni a környékbeli kisebb boksz klubokba. Azok a helyi tehetségek, környékbeli hősök és „club fighterek”, akik szembe néztek vele, bizonyították, hogy a bevándorló ügyes jobbkezes ütéssel rendelkezik, amivel felhalmozott egy sor kiütéses győzelmet. Miközben jobban belemerült a sportba, olyan strapabíró bokszolókat talált meg, mint Happy Howard, Augie Ratner, Joe Eagan vagy Jeff Smith, akik egy kemény nyitástól vagy egy jó jobbkezestől még nem dőltek könnyen a ringvászonra. McTigue nem ért el egyetlen KO-t sem 1917-ben, de megalapozta a hírnevét, mint egy első osztályú középsúlyú.

Hatással volt rá az ügyes váltósúlyú Jack Britton, ami miatt McTigue úgy döntött, hogy a védekezésre koncentrál. Elhatározta, hogy keresi a találkozást a nagy középsúlyú bajnok Harry Greb-bel és a kemény Frank Carbone-vel, akivel aztán még négyszer találkozott. Greb ellen kétszer mérkőzött, aki jobbnak tűnt, de a Pittsburghi csoda számára azért nem volt az olyan könnyű munka. Egy  Greb elleni küzdelem titkát egyszer elárulta Mike. „Blokkolsz és a testére ütsz. Fejére ütni nem túl jó próbálkozás, mert annyira gyors volt, hogy azt nehéz eltalálni.” A jobb bokszolók nem jöttek zavarba Mike jobbosától, a még jobbak, pedig ellenálltak neki, mint pl. Jeff Smith aki 1920-ban Halifaxban kipontozta McTigue-t. Mike a karrierje korai szakaszában egy gondtalan, kalandozó szemű, harcra kiéhezett ír legény volt. Kellemes modorral, barátságos természettel és a teljes komolyság hiányával. 1921-ben McTigue egy sor újabb győzelmet szedett össze, ami megváltoztatta a kilátásait. Leo P. Flynn, aki egy nagydarab váltósúlyú, Panama Joe Gans menedzsere volt, tanítványát előszeretettel bokszoltatta nagyobb srácokkal is, összehozta McTigue-vel. Gans egy retteget harcos volt a ringben, de Mike nem csak, hogy szembe nézett vele, de általános csodálkozásra jobbnak is bizonyult nála. Igaz, következő meccsén gyengébbnek tűnt Battling Levinskynél. A Gans elleni mérkőzést karrierje egyik fontos pontjának tartja. „Pénzre volt szükségem, de nem voltam túl magabiztos, hogy meg tudom őt verni. Ő volt a legösszetettebb harcos, aki ellen valaha mérkőztem. Loughran volt a legokosabb, Siki a legerősebb, Berlanbach a legnagyobb ütő, de Gansben mindezek megvoltak.” 1921-ben aztán újra találkozott az őt egy évvel korábban Halifaxban legyőző Jeff Smith-el. Most New York volt a helyszín, McTigue különösen gondosan készült az összecsapásra, Smith megbabonázottnak látszott, mint aki kómában küzdi végig a 15 menetes mérkőzés minden percét. Unalmas mérkőzésnek emlegetik azok az öregek, akik látták ezt a küzdelmet a Gardenben. A következő évben Mike Loughrannel találkozott és megkezdték a négy mérkőzésből álló sorozatukat. 1922 végén McTigue Anglia felé vette az irányt, ahol összekötötte a vakációt néhány küzdelemmel, és előkészítették a terepet a Siki elleni emlékezetes mérkőzéshez.

Sikit egy szingalézként ismerhetjük, aki St. Patrick napján Dublinban tette kockára a félnehézsúlyú címét egy ír ellen. Mike elismerte, hogy akkoriban hangosat nevetett a világ Sikin, mikor felmerült ennek a mérkőzésnek a terve. Írországba érkezése után a szenegálit pazarlóan szórakoztatták, elhalmozták pezsgővel és brandyvel, míg McTigue a tejet itta, azt szerette. Viszont megállapíthatjuk, hogy egy Clare megyéből származó ember, Írországban, St. Patrick napján egy afrikaival szemben nem veszíthet. Dublinban  a La Scala épületében a jegyszedő bajonettes katonák előtt (az első sorokba 50 dolláros jegyáron) 6000 néző volt szemtanúja, hogy McTigue-t 15 menet után pontozással győztesnek jelölik és elnyeri a félnehézsúlyú világbajnokságot. „Mégis mit vártak? Főleg Amerikában” kommentálja a gúnyos hangokat McTigue. „Soha nem találkoztam olyan erős harcossal, mint Siki, de könnyedén kibokszoltam és győztem volna az Egyesült Államokban is." Eredetileg Eugene Corri lett volna a mérkőzés vezetője, de Siki az utolsó pillanatban megtagadta, hogy bokszoljon, hacsak nem a saját sajtófőnöke, társa, a neve Jack Smith, egy angol, aki vezeti. Ennek ellenére nem mellette pontoztak. „Ő 30.000 dollárt szedett össze a meccsel, amíg én 5.000 dollárt kaptam.” A küzdelem és körülményei inkább nevetést, mint tiszteletet hozott McTigue-nek, amíg tartotta a bajnokságot. Az általános Amerikai kritikák (pl. emiatt), elősegítették, hogy soha nem vették komoly bajnoknak McTigue-t. Nem segítette a megítélését, mikor az agyafúrt Joe Jacobs menedzselése alatt, vonakodott kockára tenni a koronáját a sok félelmetes versenyző, köztük az új Amerikai félnehézsúlyú bajnok, Gene Tunney ellen. Ennek ellenére, világbajnokként már mégis számos ajtó nyílt meg előtte.

Sok pénzt tudott csinálni az ökölvívásból. Pályafutása során állítólag több millió dollár körül keresett, mai pénzben számolva. Mike az uralkodása alatt kétszer is találkozott „no decision” szabályozás alatt Tommy Loughrannel, amiről Bill Corum író, célozva mindkettőjük stílusára, olyan csípős kritikát írt, hogy: „Egy Loughran vs McTigue mérkőzésnél izgalmasabb figyelni egy olvasó embert.” Egyébként a kiváló Loughran, összesen négyszer találkozott McTigue-vel, amiből egyet pontozással elvesztett, míg a 3 „no decision” mérkőzésből a visszaemlékezések szerint kétszer Loughran, egyszer McTigue tűnt inkább jobbnak. 1923 végén a napos déli csodagyerek, William Young Stribling következett. Jacobs, aki nem volt bolond, némi elővigyázatosság céljából, Harry Ertle-t, mint bírót vitte harmadik emberként a ringbe. A küzdelem a Colombusban zajlott, ami a Ku Klux Klan egyik erődje volt akkoriban. A 19 éves Stribling sokkal keményebb ellenfélnek bizonyult, mint várták. A tizedik menet végén, mikor Ertle nyertesként mutatott McTigue-re, nagyméretű zavargás tört ki a hazai közönség között. Ez a hevesség hatással volt a zsidó menedzser jenki játékvezetőjére, a remegő Ertle-re és az ír-katolikus McTigue helyett sietve megváltoztatta állásponját és bejelentette Stribling győzelmét. Ez a stratégiai lépés készítette elő annak a lehetőségét, hogy a triót, Ertle-t, Jacobs-t és McTigue-t kiszöktethessék az arénából. Visszamentek a hotelbe, gyorsan összecsomagoltak, Ertle pedig előállt a harmadik verzióval, a döntetlennel, majd már a vonaton kijelentette, hogy a mérkőzés győztese McTigue volt. A feltételezett Ku Klux Klan belekeveredés, és az etnikai háttér, aminek McTigue és Jacobs volt a célpontja, országszerte a lapok címoldalára került. Még hónapokkal később is McTigue és Jacobs a napsugaras délről való menekülése jó témát nyújtott a fantáziadús sportfirkászoknak.

1925-ben McTigue aláírta a szerződést, hogy megvédi félnehézsúlyú koronáját az „Astoria assasin” Paul Berlenbach ellen, aki a súlycsoport egyik legkeményebb ütőjének számított. McTigue adott egy kis esélyt ennek a rettenetes ütőnek, amely meccs, meglepetésre elég szoros lett. Mike elveszítette a címet 1925. május 30-án. A címet elvesztette, de a vita nem ült el Mike körül, amikor december 23-án a javára ítéltek Tiger Flowers ellenében a Madison Square Gardenben. A sokat látott Charley Rose az egyik legmeglepőbb eredménynek nevezi ezt, amit bejelentettek abban a nagy csarnokban. Ennek utóhatásaként Harry Grebre nehezedett a nyomás, mikor középsúlyú címét próbálta megvédeni Flowersszel szemben. A nyilvános igazságtalanságért, általános nyomásra Flowerst jutalmazták, aki középsúlyú világbajnok lett. Úgy tűnt, hogy Mike a karrierje végéhez érkezett, amikor kiütötte őt Jack Delaney a Madison Square Gardenben a 4. menetben, 1926. március 15-én. De aztán színre vitte a boksz történelem figyelemreméltó újjáéledések egyikét. A következő mérkőzése egy meglepetés győzelem volt Lou Scozza ellen. Azután bemutatta hosszú karrierje egyik legélesebb előadását, amikor megverte a tagbaszakadt nehézsúlyú Johnny Risko-t. Egy új szellemben sziporkázott a ringben, keményebben ütött, mint valaha, további 4 győzelmet (3 KO-val) ért el még az év hátralévő részében. 1927. január 28-án a Gardenben, McTigue egy szenzációs negyedik menetes KO győzelmet aratott a KO király Paul Berlenbach felett.

A fantasztikus megfiatalodása fenyegetést jelentett a félnehéz és nehézsúlyúak számára. Nyilvános bálvány lett és összekerült az elsőszámú nehézsúlyú versenyzővel, Jack Sharkeyval. 1927. március 3-án McTigue nem okozott csalódást Sharkey ellen a Gardenben, bár a küzdelmet le kellett állítani a 12. menetben, miközben Mike műfogsora „összekeveredett” és ömlött a szájából a vér. Pedig sokak szerint esélye volt a nyerésre is. Mike mikor kijött a ringből, a tömeg éljenezte, bár kissé sérült az utóbbi időben újonnan kialakított presztízse. Még abban az évben összekerült Loughrannel, ahol a győztes elnyeri a félnehézsúlyú világbajnokságot, miután a cím Jack Delaney lemondása után megüresedett. Ez a találkozó már a negyedik volt a két ember között, amit 1927. október 7-én tartottak a Gardenben. A mérkőzés gyors iramú volt a közönség megelégedésére, McTigue erőre kapott az utolsó menetben, de Loughran élete teljében és sebességben túl sok volt neki, hogy győzedelmeskedjen. A Loughran elleni mérkőzés volt Mike utolsó élvonalbeli teljesítménye. A következő mérkőzése az ellen a Mickey Walker ellen volt, akivel már találkozott két évvel korábban a „no decision” korszakban, de most Chicagoban, hirtelen és elképesztő módon az első menetben Walker győzelmével ért véget a mérkőzés.

Szánalmas volt Mike McTigue utolsó két éve a ringben. Mike közben befektette a pénzét, vagyonos ember lett, de a népszerűsége csökkenésével a bankszámlája is apadt. 1929. október 24-én az értéktőzsde katasztrofálisan összeomlott. Ez volt a híres „Fekete Kedd”. Abban a hónapban 16 milliárd dollár veszett el. Köztük Mikenak is a vagyona nagy része. Jelzálog befektetései egy csapásra értéktelenné váltak, úgyhogy vissza kellett fordulnia ahhoz, amihez értett, és ez az ökölvívás.1928 és 30 között már nem volt név, szinte csak a pénzért ment be a szorítóba. Mivel egykor félnehézsúlyú világbajnok volt, még össze tudott szedni egy kevés pénzt. Ezekben az években egy sor vereséget szenvedett, köztük kiütéssel: Tuffy Griffiths, Jack Gagnon, Isidoro Gastanaga vagy Garfield Johnson ökleitől. Ekkoriban már kis pénzért lépett ringbe és egyre nagyobb büntetéseket kellett elnyeljen. Utolsó nyolc mérkőzéséből ötöt elvesztett.1930-ban a gyenge formájára való tekintettel az engedélyét visszavonták, ő pedig visszavonult. 77 győzelme mellett, 26 vereséget és 9 döntetlent ért el.

Előbb a nagy gazdasági válságban a vagyonát, a házát, most pedig már a megélhetését is elvesztette, később pedig a családját, az elméjét, és az azzal az emlékeit is. Mike utolsó évei egyformán szürkék voltak. Beköltözött egy lakásba, Bronxba, de akkor már erősen ivott és elesésre volt hajlamos. De ahogy egykor a ringben, újra talpra állt. McTigue úgy becsülte, hogy a ringben 300.000 dollár körül keresett, aminek a nagy részét elveszítette az 1929-es nagy gazdasági válságban. Egy ideig Long Islanden vezetett egy bárt. 1953-ban lebetegedett, egyszer hazafelé tartva hat vagy hét fiatal támadt rá a Harmadik Sugárút magas vasútja alatt. A Creedmore-i pszichiátriai kórházba küldték, hogy pihentesse viharvert fejét és vizsgálják az épelméjűségét. Élete hátralévő részét New York állam különböző kórházaiban töltötte. Kórházból kórházba került, és végül már azt sem tudta, hogy ki is ő. Nem ismert fel senkit, nem emlékezett a győztes mérkőzéseire, de még arra sem, hogy egykor ő volt a világ félnehézsúlyú bajnoka.

1966-ban, feladta küzdelmét és 73 éves korában távozott az élők sorából. A Good Shepherd római katolikus templomban tartották meg a gyászszertartást, ahol többek között megjelent Gene Tunney, Tommy Loughran és Jack Dempsey is. A boksz aranykorának harcosai gyűltek össze, hogy elköszönhessenek egyikőjüktől. A sivár végkifejlet ellenére, McTigue élete színes és mozgalmas, vitás és izgalmas, és ezt a fajta ragyogást, a ringnek nem sok bajnoka tapasztalhatta meg.

2020. április 8. - Leibinger Gábor


Oszd meg, tedd a kedvencek közé!

Hozzászólok:

login: jelszó: » regisztráció

A régi bunyósok sorsa nem volt irigylésre méltó öreg korukra. Ezért is voltak bátrak, kemények és nem sokan vetették fel, hogy mennyit keresnek a semmiért, pedig közel sem volt annyi bevételük, mint a mai primadonnáknak.

    2020-04-08 19:41:26

Majdnem minden történetnek szomorú a vége. Sajnálatos.

» csikimacko   válasz erre
    2020-04-08 17:04:35
Ugrás az oldal tetejére