„Tűrni kell a fájdalmat is” - Kajdi János interjú

A profiboksz.hu hasábjain rendszeresen olvashatunk klasszikus cikkeket is az ökölvívással kapcsolatban. Ez alkalommal is egy ilyen jellegű, rendkívül érdekes írást bocsátunk olvasóink rendelkezésére. A közelmúltban lett volna 70 éves az 1972-es müncheni olimpia ezüstérmese, a magyar amatőr ökölvívás egyik legnagyobb alakja, Kajdi János. Az 1992-ben autóbalesetben elhunyt egykori kiválóságunknak egy negyedszázaddal korábban adott interjúját közöljük most a Pulitzer-díjas Zsolt Róbert tollából.

Ötszáznyolcvan mérkőzést vívott, ebből mindössze tizet vesztett el, és volt két döntetlenje. De a győz­tes meccsen kapott ütések nem is nagyon fájtak. A vereség fájt, és ennek emléke ma is kísérti Kajdit...

Az egykori világhírű ökölvívó akár élő cáfolatként is odaállhat bárki elé, aki azt bizonygatja, hogy az ökölvívás ma­radandó elváltozásokat okoz a szerve­zetben, károsodást az agyban. Kajdi János huszonhárom éven át bokszolt, ti­zenkét esztendőt töltött az élvonalban. Csaknem hatszáz mérkőzést vívott; ma negyvenhat éves, és nem fáj semmije. Naponta teniszezik; ellenfelei tanúsít­ják, hogy ma is félelmetesen gyors a reflexe, friss a mozgása. Ami pedig eszének járását illeti, arról mindenki meggyőződhet, aki elolvassa ezt a cik­ket.

El sem nehezedett: versenyzőként váltósúlyú volt (Münchenben), most kö­zépsúlyú: 73 kilós. De aktív ökölvívó­ként is fogyasztott 73 kilóról 67 kilóra, és mindig fokozatosan, izgalmak nél­kül. Idehaza egy ízben Kellner-től, egy­szer Tóth Istvántól kapott ki. Mástól so­hasem. Mielőtt bárki is közbeszólna, hogy így aztán könnyű elkerülni min­denfajta ökölvívói ártalmat, gyorsan emlékeztetek arra, hogy a boksz olyan sajátos sport, amelyben sokszor a győz­test is csúnyán megverik. Ha közel egyenlő tudású versenyzők kerülnek szembe egymással, akkor bizony az el­lenfél visszaüt. Éspedig kegyetlenül na­gyokat. Ez elkerülhetetlen. Nem is egy­szer láttam ökölvívómeccsen péppé vert győztest; még a fénykorában lévő, utol­érhetetlen Muhammad Ali is festett úgy egy-egy megnyert mérkőzés után, mint­ha cséphadaróval verték volna végig.

- Belgrádról, 1961-ről nem sok mon­danivalóm van. Az előző esztendőben kerültem a válogatott keretbe, de a római olimpiára még Kellner Feri uta­zott, ő volt akkor a súlycsoport leg­jobbja. Az EB-n azonban már én sze­repeltem. Ment is a boksz, eljutottam a legjobb négyig, de az elődöntőben összekerültem az olimpiai bajnok skót McTaggarth-tal, és ő megvert. Kész. Vi­szont kaptam egy bronzérmet, mindjárt az első nagy versenyemen.

„EZT JÓL MEGBESZÉLTED!"

Két esztendő múlva, 1963-ban Moszk­vában rendezték az Európa-bajnoksá­got. Akkor, a hatvanas években még jóval nagyobb volt az EB tekintélye, mint ma, a sportágban a mi földrészünk vitte a prímet. A római és a tokiói olimpián csak két-két súlycsoportban maradtak alul az európaiak. Tehát aki EB-t nyert, az esetek nagy többségé­ben a világ legjobbjának is érezhette magát. Az 1963-as esztendő elején, az EB-felkészülés időszakában vesekő kín­zott. Kórházba is kerültem vele, de az­tán mégis elmentem egy franciaor­szági versenyre. Ott Cotot ellen bokszol­tam. A pontozók ugyan győztesnek hoz­tak ki, de én éreztem, hogy kikaptam. El voltam keseredve, hiszen ott volt a nyakunkon az EB. Persze, Moszkvá­ban ki más lett az első ellenfelem, mint Cotot? Oda azonban nem a kór­házból érkeztem. Akkor ért hozzám a francia, amikor a meccs elején és vé­gén kezet fogtunk. Szépen leápoltam. Jött a lengyel Grudzien, aki a következő évben olimpiai bajnokságot nyert. Nem okozott nekem sok gondot ő sem, az­tán a finn Halonen sem. A döntőben viszont látszólag legyőzhetetlen ellen­felet kaptam a szovjet Nyikanorov sze­mélyében. Óriási lendületben voltak a szovjet ökölvívók. Ezen az EB-n sorra nyerték az aranyakat egész addig, míg rám nem került sor. Nagyon nagy meccset vívtunk, és a pontozók nekem ítél­ték a győzelmet. Érezhettem, hogy nem méltatlanul, mert nemhogy fütty lett vol­na a csarnokban, hanem a 17 000 em­ber engem tapsolt meg, és aztán állva hallgatta meg a magyar himnuszt. A 21 éves szombathelyi gyerek tiszteleté­re játszották el. Az én tiszteletemre! Tokió, 1964? Nincsenek túlságosan jó emlékeim erről az olimpiáról. Úgy ér­zem, nem egészen igazságosan döntöt­tek ellenem. Három fordulót simán men­tem, aztán a szovjet Barannyikov ellen bokszoltam. Akkor vezették be, hogy laticelt tesznek a ringszőnyeg alá — így tették puhábbá a talajt. Rajtam új Puma cipő volt, amely erősen csúszott. Az első menetben mindjárt megcsúsz­tam, és a bíró rámszámolt. A második menetben ugyanez ismétlődött meg. A bíró utána odajött hozzám, a kezem felé nyúlt, nyilván, hogy letörölje a kesztyűmet. Barannyikov — talán nem vette észre, mi folyik — ekkor ütött. Le kellett volna őt léptetni, a bíró azon­ban nem vette tudomásul a történte­ket. Alighanem haragudott a magya­rokra, mert az Egyesült Arab Köztár­saság labdarúgócsapatának éppen ezen a napon rúgtak egy hatost a fut­ballistáink, ő pedig egyiptomi volt. A bírót a mérkőzés után eltiltották, de ez engem nem vigasztalt. Rettenetesen letörtem, hiszen végül az a Grudzien lett az olimpiai bajnok, akit Moszkvá­ban, az EB-n könnyen megvertem. De végül is kihevertem az egész ügyet. Fiatal vagyok, gondoltam, nyerhetek még aranyat. Ezen az olimpián egyébként társaimnak se ment a legjobban; több mint három évtized óta először nem jutott éremhez magyar bokszoló. 1967-ben Rómában rendezték meg az EB-t. Jó formában voltam. Itt már kisváltósúlyban indultam, és könnyedén jutottam el egészen az elődöntőig. A lengyel Kulej — Tokió olimpiai bajno­ka - volt itt az ellenfelem. Nem vele, hanem a pontozókkal gyűlt meg a ba­jom. Ma sem tudom, miért őt hozták ki győztesnek. Valami egészen fantasz­tikus hangzavar tört ki a csarnokban az eredményhirdetés után. Percekig si­vított a fütty, én el sem tudtam hagyni a szorítót. Szorongatták a kezem a né­zők, ölelgettek, ünnepeltek, s a végén a vállukra kaptak.

A semleges olaszok! Kulej-jel nemsoká­ra megint összekerültem. Ez már 1968 elején volt, egy hágai nemzetközi ver­senyen. Rettenetesen megvertem őt a döntőben. Ez a hagyományos hágai verseny egyébként egészen sajátos han­gulatú. Úgy nézi a közönség a meccse­ket, mintha színházi páholyban ülne. Ha egy szék reccsen, már hallani, hogy „pszt... pszt..." Mikor kihirdették a Kulej elleni mérkőzés eredményét, ak­kor is csendben maradt a közönség, csak amikor Bernát herceg a díszpá­holyban elkezdett tapsolni, akkor csat­tant fel a nézők tapsa is. Már az öl­tözőben voltam, amikor még mindig hordták utánam a díjakat. Én lettem a torna legjobb ökölvívója, sőt fair play díjat is kaptam. Nyilván azért, mert volt egy belga ellenfelem, aki elég ke­veset konyított az ökölvívás tudomá­nyához. Ezt persze rögtön észrevettem, és nem bántottam őt. Nem ütöttem egyetlen nagyot sem, játékos edzésnek fogtam fel a meccset. Ö is észrevette persze, mi történik, és utána bejött az öltözőbe, hogy megköszönje a kíméle­tet.

Mexikó, 1968... Megint egy olimpia, megint rossz emlékek. De még milyen rosszak! Pedig azt hittem, itt végre az enyém lesz az első hely. Előzőleg kinn voltunk a próbaolimpián, megismerkedtem a körülményekkel. Tudtam, miként kell alkalmazkodnom a ritka levegőhöz, megtanultam, hogyan kell edzeni, versenyezni a magaslaton. Nagyon jó formában utaztam Mexikó­ba. Az olimpia előtti napokban - mint ez szokás volt — más országbeli ver­senyzőkkel edzettünk. Tíz szorító volt a csarnokban, jutott partner mindenki­nek. A dán Hansennel játékosan bok­szoltam három menetet, jólesett, elég volt. Az edzőm azonban odaszólt, hogy menjek még a ringbe. Egy fekete fiú­val megbeszélte. Én szabódtam, nem hiányzott nekem újra három menet.

- Csak könnyű, gyakorló kesztyűzés lesz - nyugtatott az edző. Mit tehettem volna, mentem. Tíz kilóval nehezebb volt az afrikai, mint én, jó izomzatú, kemény gyerek. Ahogy belép­tem a szorítóba, nekem esett és ütött, ahogy csak bírt. Sokan nézték a mecc­set, én se hagyhattam magam, fél­tettem a presztízsemet. Hiszen a boksz pontozásos sportág. Így aztán én is ütöttem, vágtam. - Ezt jól megbeszélted - mondtam a menet után az ed­zőnek. — Jól, jól — hangzott a válasz. — Hát tudok én szuahéliul? — Csépeltük egymást még két meneten át. A har­madik menetben behúztam egy bor­zasztó nagyot; nemcsak az ellenfelem­nek, nekem is kegyetlenül fájt ez az ütés. A meccs után kiderült, hogy el­tört a bal kezem egyik csontja, a hü­velykujj fölött. Befellegzett! Én mégis bokszolni akartam. Valahogyan csak túl kellett jutnom az orvosi vizsgálaton. A doktor — ez így szokás — úgy vizsgálta a kezek épségét hogy meggyúrta, meg­szorongatta, végignyomkodta őket. Az egész olimpián az volt a legnehezebb, hogy ezt rezzenéstelen arccal végigbír­jam, üvölteni tudtam volna a fájdalom­tól. De bokszolhattam. S ki lett az első ellenfelem? Persze, a lengyel Kulej. Borzasztó volt számomra ez a meccs. Néha belefeledkeztem a csatába, s ütöttem ballal is, de mindjárt azt hit­tem, vége a világnak. Ezért inkább csak simogattam Kulejt, s végül ő nyert 3:2-re. Nem is bántam a vereséget, mert úgysem bírtam volna tovább öklözni. Kulej pedig megvédte Tokióban kivívott elsőségét. Csapatunknak megint nem ment. Gedót az első fordulóban sérü­lés miatt leléptették, Gáli és Szabó is az első fordulóban esett ki, Badari a harmadikban.

„NAGYOT NŐTTÉL A SZEMEMBEN"

Tudom, még valamiről beszélnem kell a mexikói olimpiával kapcsolatban. A legkínosabb ügyről. A lopásról. Úgy mondom el, ahogy történt. Kimentünk a városba vásárolni, öten voltunk. Egy ékszerüzletbe tértünk be. Nézegettük a holmikat, én beszélgettem a tulajdo­nossal, még jelvényt is adtam neki. Mi­kor beértünk a táborba, mondja az egyik, hogy van nála egy gyűrű. Azt hittem, csak viccel, de aztán kiderült, hogy igazat mond. Mert közben az ék­szerész leadta a drótot a táborba. Egy olcsó hatkarátos aranygyűrűt emelt el közülünk két gyerek. Neveket nem mon­dok; olyan régen történt az egész, hogy elfelejtette már mindenki. Bántott a do­log engem is, de - gondoltam - fél­jen az, aki lopott. Este nyugodtan el­mentem moziba, és itthon sem számí­tottam arra, hogy bárki is elővehet a történtek miatt. Már kezdődött a csa­patbajnokság, amikor jött az értesítés, hogy felfüggesztették a versenyzési jo­gomat. Az enyémet is, nemcsak a két fiúét. A fegyelmin aztán kiderült, hogy azért tették, mert én voltam a csapat­kapitány, kellett volna, hogy legyen elég eszem, hiszen ott voltam velük a helyszínen. Én falaztam volna? Egy hatkarátos bóvliért? Ott ült velem szem­ben az egész ökölvívó-vezérkar, az el­nök, a főtitkár, az edző. Én elmondtam, ahogy történt az eset, majd jött a dön­tés: eltiltanak. Egy évre a hazai, két évre a nemzetközi szerepléstől.

Felforrt az agyam. Igazságtalannak mi­nősítettem a döntést, s úgy éreztem, ki akarnak rekeszteni a sportágból. Har­mincéves voltam, és egy év kihagyás rettentő lépéshátrányt jelentett volna. Döntöttem: nem hagyom magam. Ak­kor szállok ki a ringből, amikor én aka­rok, nem pedig amikor mások mond­ják. Kegyetlen iramban kezdtem edze­ni. Napi kétszer tréningeztem: dacból, dühből. Mérhetetlenül sértőnek tartot­tam az ítéletet, és bizonyítani akartam. Versenyzőként is, emberként is. Kivár­tam az egy évet, és annak leteltével azonnal újra a válogatott keret tagja lettem. Megint felkínálták a csapatkapi­tányi tisztet, de nem akartam elvállalni. Magamért vállalom a felelősséget, de nem éri meg nekem, hogy még egyszer mások miatt vegyenek elő.

Valami azonban változatlanul forrt kö­rülöttem. Ma sem tudom, ki vagy kik voltak ellenem és miért. Mikor felmen­tettek a nemzetközi eltiltás alól, Buda­pesten egy erős tornán indultam. A mexikói olimpiai bajnok NDK-beli Wolke ellen bokszoltam váltósúlyban. Biz­tos, hogy nem kaptam ki tőle, de a pontozás mást mutatott. A semleges pontozó ugyan győztesnek hozott ki, a két magyar azonban vesztesnek minősí­tett. Utána utaztunk az NDK-ba, a nagyszabású hallei nemzetközi verseny­re. Előtte itthon fociztam egyet. Imád­tam mindig ezt a játékot, ment is, nem is tudom, miért nem a focit vá­lasztottam.

Szóval futballoztunk, felrúgtak, lejött rólam a glazúr, kicsit kitekeredett a kö­nyököm. De sebaj. Halléban egy bol­gár ellen kezdtem. Megugrasztottam, állon vágtam. Kivitték. Éjszaka csúnyán bedagadt a könyököm, az orvos nem engedte, hogy folytassam a versenyt. Itthon megjelent egy cikk a Népsza­badságban, írója azt nehezményezte, hogy kivisznek egyeseket külföldre, az­tán azok sérülés miatt visszalépnek. Egyesek. Mármint én. Ezután betettek a Berlinbe utazó csapatba. Bizalmasan közölték velem, hogy ez amolyan pró­batétel. Ha ott is sérülésre hivatkozom, megnézhetem magam. „Wolke lesz az ellenfelem" — gondol­tam, és akár fogadni is hajlandó let­tem volna erre. Aztán valóban Wolke ellen kellett kezdenem. Mikor ezt meg­hallottam, bevágtam a mérlegelési pa­pírt a szekrény alá. Minek ez már ne­kem? Wolkét az NDK fővárosában, Berlinben aligha győzhetem le, olim­piai bajnokként félelmetes volt a nim­busza. De hát azért csak gyerünk! Kez­dődött a menet. Balhorog, jobbegyenes és látom, hogy Wolke átöleli a lá­bamat. Lement még egyszer, aztán a harmadik menetben is. Simán győztem, de mégis meglett a böjtje a nyerésnek. Az utolsó másodpercekben elhajoltam egy ütése elől, és pont a könyöke vá­gott a szemembe. Szétvágta a szemhé­jamat. A következő mérkőzésre jól le­ragasztották a sebet, de én is vigyáz­tam. A román Zilbermant az első me­netben kétszer is lecsaptam, nehogy baj legyen. A döntőben azonban az akkori szovjet bajnokot már nem tudtam ilyen egyszerűen elintézni. Nagy meccset vív­tunk. Egy ízben elhajoltam, súrolt csak az ütése, de ledörzsölte rólam a fél tapaszt. Papp Laci — akkor már ő volt a válogatott edzője - letépte az egé­szet, és bekente valami vérzéscsillapí­tóval a szemhéjamat. Belecsöpögött a szemembe is a csípős folyadék, fél mene­ten át nem láttam semmit, de azért nyertem, és helyreállt a renomém.

Madrid, 1971 ... A legsikeresebb Euró­pa-bajnokságunk. Hárman is aranyat nyertünk. Előtte, amúgy felkészülésként, segítettünk a szabadság-hegyi edzőtá­bor építésében. Tuskókat szedtünk ki a földből, alapozásként. Nem tett rosszat a kondíciónknak. Madridban vál­tósúlyban bokszoltam. Az első két for­dulót simán vettem, a walesi Davis és a román Zilberman nem bántott a szo­rítóban. De ami aztán történt! Idehaza aligha ismerik a török Sandái nevét, én azonban sosem felejtem el. Jónevű bokszolóként tartották nyilván, de több volt ennél. Ilyen rettenetesen kemény versenyzővel még életemben nem ke­rültem szembe. Borzosztó erős gyerek volt, bírta az ütéseket és adta is. Ta­lán életem legviharosabb csatáját vív­tam vele.

Győztem. Kellner Feri mondta nekem Madridban: — Nagyot nőttél a szemem­ben, fiú. — De ez nem volt elég. Jött a döntő, és persze mondanom sem kell, hogy az ellenfelem Wolke lett. Akkor már úgy festettem, mint akit elgázolt a villamos. De összeszedtem magam, biztosan vezettem. Fél perc volt már csak hátra, amikor fölrepedt a szem­öldököm, elöntött a vér. Vége minden­nek — gondoltam, leléptetnek. - Csak fél perc — mondtam könyörögve, és olyan esdeklően nézhettem, hogy az or­vos megszánt. Bokszolhattam tovább. Pár ütés, aztán lefogtam az ellenfele­met. Ő is fogott egy kicsit, és végre megszólalt a gong. Másodszor is Euró­pa-bajnok lettem! Az esztendő végén ismét én kerültem súlycsoportomban az amatőr-világranglista élére, immár ne­gyedszer. Az EB-ről hazafelé menet Zü­richben megvárt bennünket a MALÉV-gép. Az otthoniak kerestek: „Hol a Kajdi?" Nem ismertek meg, annyira összevissza volt ragasztva az arcom.

„EGYELŐRE NINCS RÁD SZÜKSÉG"

München, 1972 ... Életem utolsó lehe­tősége, a harmadik olimpiám. Az első kettőn balszerencse kísért. Ta­lán most másként lesz. A sorsolást meg­látva, majd a plafonig ugrottam. Ez igen! Sima az út az elődöntőig - gon­doltam. Aztán kiderült, hogy vannak bő­ven göröngyök is. Egy holland ellen kezdtem, s hollandustól még sosem kel­lett félnem. Jártam többször az orszá­gukban, mindig könnyű ellenfelet kap­tam. Most meg ott várt a szorítóban egy dagadó izmú, fekete fiú, tele afri­kai őserővel. Hát nem volt könnyű el­lene ... Még kellemetlenebb ellenfél volt egy akkor még nevesincs angol. Hope-nak hívták. Ez még feketébb volt, mint a holland, még erősebb, még gyorsabb, még jobban bokszolt. Az olimpia után elment profinak, és vi­lágbajnok lett. Tíz éven át nem kapott ki senkitől. Ha ezt tudom, jobban tisz­teltem volna. De a szorítóban nekem kisebbségi érzésem sosem volt. Gyo­mor, gyomor, s mikor lekapta a fejét, állon csaptam. Meglett a tekintélyem, győztem. Ja, majd elfelejtettem: volt út­közben egy mongol ellenfelem is. Ara­nyos, kedves fiú. Bandinak hívták. Nem viccelek, tényleg ez volt a neve. Gon­doltam, szórakozom vele egy kicsit, hogy lemenjen a súlyom. Mert akkor vacsorázhatom is, nem a szakácsköny­veket kell olvasnom étkezés helyett.

Könnyedén bokszoltam az első menet­ben, a szünetben azonban Papp Laci rámförmedt: — Üss! üss! — mondta, mert látta, hogy ebben a Bandiban még sok van. Valóban jött is, mint akit fölhúztak. De aztán egyszer le­engedte a bal kezét, és akkor vége lett a meccsnek.

Lefürödtem, s aztán vissza akartam menni, hogy megnézzem a kenyai Murungát, mert úgy számítottam, hogy ő lesz az ellenfelem az elődöntőben. Jákó doktor azonban rám szólt, hogy ma­radjak az öltözőben, pihenjek. Ott Ban­di meglátogatott, megölelt, gratulált Én meg rágódtam azon, miért nem me­hettem vissza a csarnokba. Csak ké­sőbb tudtam meg a választ...

Azért nem nézhettem meg Murungát, mert ha látom, inamba száll minden bátorságom. Szóval ez a Murunga azon a meccsen, amelyet én nem láttam, a mexikói Lozanóval bokszolt. Nem soká­ig. A szerencsétlen mexikói jó öt per­cen át úgy hevert a szorítóban, mint egy darab fa, orvosok egész serege tu­dott csak nagy nehezen életet lehelni belé. Ez a Murunga várt rám ... Azt írták az újságok, hogy aki ezt a kenya­it legyőzi, már olimpiai bajnoknak érez­heti magát A Népsport szakírója — mint később idehaza olvastam - nem sok esélyt adott nekem.

Kis fejű, borzasztóan erős testű gyerek volt ez a Murunga. Félelmetes volt aho­gyan rám sandított a szorító sarkából. Mikor középre jött, kezet sem fogott velem, azonnal rámrontott Szerencsé­re nem sok esze volt. Elhajolgattam, el sem tudott találni. A második menetben csak úgy félerőből jól telibe találtam. Lefeküdt, nyolcig fel sem kelt. Ha ekkor beleadtam volna az összes erőmet az ütésbe, minden másképp történik ezen az olimpián ...

A harmadik menetben már csak ele­gánsan hajolgattam a szorítóban.

— Gyere csak, öcsi — csalogattam. Ö meg jött. Ütött egyet a mellemre. Azt hittem, a gőzkalapács csapott meg. Mintha eloltották volna a villanyt. Írta is másnap a sportújság, hogy leengedtem a kezem, úgy látszott, megsérültem. De — a riporter így vélte — nem tör­tént baj, csupán cselből csináltam ilyes­mit, mert mire újra jött a kenyai, elég­gé barátságtalan ütésekkel tartottam fel.

Másnap alig tudtam emelni a kezem. Az orvos vizsgálgatott, látta, hogy ne­hezen mozgok, de nem tudott segíte­ni. Mikor jött a döntő a kubai Correa ellen, a bemelegítéskor alig bírtam üt­ni. Minden mozdulatnál éles fájdalom hasított a mellembe. De mindegy, tűr­ni kell azt is. Hát tűrtem azon a meccsen épp eleget. Egyszer sikerült elta­lálnom a kubait. Úgy éreztem, egy légynek sem árthattam volna ezzel az ütéssel, Correa mégis eldőlt tőle. Ha egy kis erőm van, biztos lett volna a K. O. De így persze felállt és táma­dott. Egyszer a mellem is eltalálta, s ez úgy ért mintha géppuskasorozat ta­lált volna el. Képtelen voltam igazi ön­magam adni. Kikaptam, és borzasztó szomorú lettem, pedig olimpiai ezüst­éremhez jutottam. Csakhogy én ara­nyat szerettem volna, és ez ott volt egészen elérhető közelségben. Nem panaszkodtam senkinek a fájdal­mak miatt Minek magyarázgatni egy vereséget? Kikaptam és kész. Itthon az­zal kezdtem mindjárt hogy lementem a Honvéd-edzésre, focizni. Nem tudtam a labda után futni, nem tudtam for­dulni, nem tudtam rúgni. A Honvéd kór­házban dr. Kurmay Pál alaposan meg­nézett, készíttetett rólam röntgenfelvé­teleket aztán kérdezte, hogy hol sze­reztem ezt a sérülést. Mondom, hogy mi történt velem. Azt ő nem hiszi, mert ilyen állapotban lehetetlenség bokszol­ni. El volt törve a szegycsontom és két bordám. Teljes egy esztendőn át kép­telen voltom bármi nagyobb terhet megemelni, nem tudtam kellő intenzi­tással edzeni. A szövetségben egyre jobban haragudtok rám, azt állították, hogy szimulálok. Addig-addig gyanú­sítgattak, míg betelt a pohár. Ott hagytam a versenyzést a Honvédban el­kezdtem edzősködni.

Papp László hívott segítsek a váloga­tottnak, foglalkozzam az utánpótlással. Mentem, örültem, hogy ott lehetek ve­le, velük. Lacit a legkülönb emberek egyikének tartom, úgy szeretem, mint a bátyámat vagy apámat. Mégis hama­rosan szakításra került sor köztünk. Lát­tam ugyanis, hogy a szakmai vezeté­sen belül nem a legjobb irányba han­golják őt. Pécsett egy újságírónak nyi­latkoztam is, hogy Lacit befolyásolhatónak tartom. Otthon az edzőtáborban megkérdezte, hogy valóban ezt mondtam-e, ilyen-e a véleményem. Igen! -válaszoltam. — Akkor egyelőre nincs rád szükség a táborban — hangzott az azonnali dön­tés.

„EGY-EGY ÜGYESKEZŰ LEGÉNY"

Visszavonultam a Honvédhoz. Mikor Szemes László lett a főtitkár, ő eljött hozzám, és hívott vissza a válogatott­hoz: szükség van a segítségemre. Nem mentem, mondtam, hogy a Honvédban jól érzem magam. Eljött megint, majd jelentkeztek Papp Laciék is. Lacival alaposan megbeszéltük a történteket, azt is, mit kíván tőlem, aztán megint ott voltam a válogatottnál. Amikor visszamentem, 1975-öt írtunk, és egészen 1983-ig, a várnai EB-ig dolgoztam a keretnél.

Igazán nem a pénzért tettem. Lacitól rengeteget tanultam, szerettem ezt a munkát. Kaptam az edzőségért havi kétezer forintot, és ez még a benzinre sem volt elég, hiszen naponta kétszer autóztam föl és le az edzőtáborba. Kü­lönben minket sportolóként sem dotál­tak különösebben. Nehogy bárki azt higgye, hogy zsákravaló pénzeket ke­restünk.

A Honvédban sportinstruktorként kap­tam a fizetésemet, úgy havi négyezeröt­száz forintot, a válogatottól pedig havi ezerforintos felkészülési juttatásban ré­szesültem. Ez az összeg volt az „ösztön­zés", ugyanis ez nem járt az élverseny­zőnek, csak adható volt, tehát a szö­vetségtől, az edzőtől függött, adja-e, vagy megvonja-e a kalóriát. De vala­hogyan a mi számunkra nem pénzkér­dés volt a sport. Mikor Szombathelyen elkezdtem a bokszot, jutott nekem egy rongyos tornacipő, egy rossz kesztyű, és boldogok voltunk, amikor edzés után megvendégeltek bennünket egy kifli­vel és egy pohár tejjel. Később is csak annyiban volt fontos a pénz, hogy meg­éljünk belőle, az elsődleges a boksz volt, a győzelem, a siker. Csak mikor abbahagytam a versenyzést, akkor kezdtem törődni a jövőmmel. Az edzősködés inkább a sportághoz való von­zódásomat fejezte ki, a megélhetése­met az eredeti szakmámra kívántam építeni. Még 1957-ben végeztem kő­művesként, amikor pedig nem bokszol­tam tovább, nekiláttam újra tanulni a szakmát, beiratkoztam egyéves iskolá­ba, hogy letehessem a mestervizsgát. A mesterlevél birtokában, 1974-ben, be­adtam a leszerelési kérelmemet — a századosi rendfokozatig vittem -, és ci­vil lettem. 1976-ig még maradtam ed­zőként a Honvédnál, a montreali olim­piát követően azonban már csak a vá­logatottnál dolgoztam. És kőművesként. Ezen kívül még mást is csináltam. A hetvenes években elég sokat hakniztam, művészekkel együtt. Úgy érzem, jó mű­sorokat vittünk el sokfelé. Jártam együtt Koós Jánossal, Katona Klárival, Kovács Katival, a Neoton, a Hungária együt­tessel és másokkal. Megismertem jól valamennyiüket, és megtanultam be­csülni őket. Lehetett rossz kedvük, ér­hette őket bármilyen baj, robbanhat­tak az idegességtől, de amikor közön­ség elé léptek, csak egyet akartak: azt, hogy szórakoztassák az ott lévőket. Remek partnerek voltak valamennyien, öröm volt dolgozni velük. Én mindig a szünet előtti utolsó számként kerültem sorra, sportélményeimet osztottam meg a közönséggel. Addig kellett mindig beszélnem, amíg a stáb meg nem ér­kezett. Volt úgy, hogy másfél órán át tartottam szóval a jelenlévőket, mert elakadtak valahol a művészek.

Most már nincs hakni, nincs boksz. Ta­valyelőtt azért búcsúztam el az edzőségtől, mert 45 esztendősen úgy érez­tem, hogy már ideje önmagamnak, a családomnak élnem. Amíg edzőként dolgoztam, egy társsal végeztem a kőművesmunkát. Sokat voltam edzőtábor­ban, külföldön, kellett egy partner. Há­rom éve egyedül vagyok, s akad tenni­valóm. Dolgozom közületeknek is. A Fodor utcában apósom házára építet­tem egy háromszobás lakást. Túlzás nélkül mondhatom, szépet. A munka mellett ma már jut időm együtt lenni a családdal, a baráti körrel, végre megint nemcsak oktatom a sportot, ha­nem én is űzöm. Négy esztendeje ta­nultam meg teniszezni, és ebbe a já­tékba ugyanúgy beleszerettem, mint ré­gebben a bokszba és a fociba. A család? Első házasságomból van egy 24 éves lányom. Békéscsabán él, a fér­je futballista, Sulija Ottó. Rendes fiú. Két gyerekük van, s nekem két unokám! A hatéves Rudi és az ötesztendős Vivi. Mostani feleségem Pataky Ferenc volt tornász olimpiai bajnok lánya, Kati. Ő is tornázott, a Honvéd színeiben ma­gyar bajnokságot nyert Egy fiunk van, 15 esztendős, hokizik a KSI-ben. Hát ennyi ... Hogy még valamit a ma­gyar ökölvívás általános helyzetéről? Igen. Nem éppen vigasztaló. Az a sze­rencse, hogy valahonnét mindig előke­rül egy-egy ügyes kezű legény, és ezzel a pár gyerekkel tartjuk, ha nem is a világszínvonalat, de legalább az euró­pai nívót. Csoda, hogy nem kerültünk lejjebb. Egyszerűen nincs választék. Nem azok jönnek hozzánk, akiket mi szeretnénk magunk között látni, hanem azok, akik valahogyan odasodródnak az ökölvíváshoz. Nem vonzó manapság ez a sport. Kemény, munkaigényes, és tűrni kell a fájdalmat is. A versenyző aszkétaéletet kénytelen élni. Egy esti ki­maradás nyoma azonnal érezhető. Nemhogy az italról, a cigarettáról, de még a jóízű evésről is le kell monda­nia a bokszolónak, hacsak nem nehéz­súlyú. Mégis odavetődnek tehetséges gyerekek egyik-másik szakosztályba, boldog velük az edző, aztán egyszer­re csak észreveszi, hogy kezd elmara­dozni ez is, az is. Jó, ha tízből marad kettő-három. Mert a gyerek talál ma­gának kellemesebb szórakozást Is an­nál, mint hogy pofoztassa magát az ed­zésen. Diszkóba jár, szórakozik, jókat eszik, és ami legalább ennyire fontos: tanul vagy pénzt keres. Mert a sport­tal, legalábbis az ökölvívással nem le­het pénzt keresni. Egy szállítómunkás megkapja a háromszorosát is annak, ami egy első osztályú ökölvívónak jut. S a szállítómunkást nem üti meg senki. Illetve próbálná csak meg! Sok más országban az egyetemi nevelés része az ökölvívás, mert az ember nemes tu­lajdonságait, jellemvonásait hozza fel­színre, nálunk viszont a közvélemény ál­tal mind ellenségesebben fogadott sport. Hiába dolgozik sok derék ember a bokszért, amíg a körülmények nem változnak meg, amíg nem lesz más itt­hon a szemlélet, az igyekezet legfel­jebb egy-egy szép részsikert hoz, de az ökölvívás egészét aligha sikerül lénye­gesen magasabb szintre emelni.

Kajdi János nyert olimpiai ezüstérmet, kétszeres Európa-bajnok, kétszer EB-bronzérmet szerzett, négyszer állt a fél­hivatalos világranglista élén. Vajon mi­kor lesznek utódai a ringben? És lesz­nek-e egyáltalán?

Zsolt Róbert 1985

Kajdi János életrajz 1
Kajdi János életrajz 2
A 10 legjobb magyar olimpikon
Kajdi vs Nikanorov EB döntő (HQ videó)

Az ökölvívó EB-k története és a 10 legjobb magyar Európa Bajnok

Hozzászólok: