A női ökölvívás még gyerekcipőben jár, a történelmére szánt könyv lapjainak nagy része még üresen áll. De vitatott mivolta ellenére is rohamosan fejlődik, hölgyek sokasága próbál szerencsét a szorítók világában. Az emelkedő nézettségi adatok is azt mutatják, hogy jó üzlet a női profi boksz, egyre több gálán kerülnek a programba, nem ritka, hogy éppen ők vívják a főmérkőzést. És hogy mivel érdemelték ki ezt a kitüntetett figyelmet? Nehéz megmondani, talán azzal, hogy egy-egy női meccsen gyakran sokkal több lelkesedés, tűz lengi körül a szorítót, mint a mostanában egyre inkább taktikai csatákká degradálódó férfi meccsek esetében. A tengerentúlon Laila Ali gondoskodik a sportág népszerűsítéséről, Európában Regina Halmich lehet leginkább ismerős a számunkra, aki irigylésre méltó rekordot épített fel magának. Szerencsére világbajnokaink révén hazánk is kivette részét a nemzetközi sikerekből, és úgy tűnik az utánpótlás is biztosított. Nemrég a pápai gálán megismerhettünk egy igen tehetséges, mindössze 19 esztendős lányt, aki úgy döntött, ennek a cseppet sem veszélytelen sportágnak szenteli életét. A profiboksz.hu vele készített egy érdekes interjút.
Volt akitől örökölted az ökölvívás szeretetét, aki ösztönzött, hogy belevágj? Egy törékeny lánytól elég furcsa ötletnek tűnik, hogy egyszer csak kesztyűt húz. Szóval, hogy is kezdődött?
A családból senki nem volt bokszoló, magamtól jöttem rá, hogy mivel is szeretnék foglalkozni. Apukám magas beosztású katonatiszt volt, talán tőle örökölhettem valamit, ő is nagyon szerette az ökölvívást, anyukám még nézni sem szereti. 2004-ben, 17 évesen kezdtem el bokszolni, különösebb sportolói múlt nélkül. Eleinte csak hobbi szinten szerettem volna űzni, de mégis rábeszéltek az első meccsre. Annak sikerélményétől fellelkesülve úgy döntöttem komolyabban veszem az edzéseket, és a versenyzést is. Négy hónapos boksztudással abban az évben még a Magyar-bajnokságon is elindítottak, ahol végül a harmadik helyen végeztem.
Pápán egy igen agresszív stílusú bokszoló benyomását keltetted, aki kedveli a közelharcot. Honnan ez a mentalitás? A boksz miként formálta, formálja személyiségedet?
Mindig is vonzott a küzdősportok kemény világa, a meccsek feszített légköre, pedig alapvetően teljesen “csajos” természet vagyok, néha még túlzásokba is esem. Ugyanakkor lakozik bennem egyfajta keménység is, amire ebben a sportban igen nagy szükségem is van és ki is tudom használni. Véleményem szerint egy nő személyiségét annál érdekesebbé, színesebbé teszi az, ha egy ilyen kemény sport mellett a hétköznapjaiban meg tudja őrizni nőiességét, gyengédségét.
Azt hiszem a képekből sokaknak feltűnhet, hogy egy igazán tetszetős hölggyel van dolgunk. Nem félsz a sérülésektől, pontosabban, nem félted az arcod?
Egyáltalán nem féltem, és hála istennek nem is érzékeny. Eddig úgy ötször vagy hatszor volt komolyabb monoklim, az orrom tört egyszer, az meg is látszik egy picit.
Jelenleg messze te vagy a legfiatalabb a női profi mezőnyben, mi késztetett a váltásra, hogy fejvédő nélkül is kipróbáld magad?
Amatőr pályafutásom sajnos mindösszesen egy országos bajnoksággal lezárult. Közhely, de az amatőr boksz a hivatásos bunyó "általános iskolája", az alapokat mindenképpen ott sajátítja el az ember, persze vannak ellenpéldák, és remélem én is az leszek, de azért nem ez a jellemző. De tisztában vagyok vele, hogy a nehezebb utat választottam. Szóval, 2005-ben úgy döntöttem profiként folytatom tovább, gondoltam összekötöm a pénzkeresést azzal, amit szeretek csinálni. Természetesen nem akartam és nem is akarok “megélhetési bokszoló” lenni, igenis vannak céljaim a sportban és azon túl is. Így valamiképp tudtam és tudom segíteni édesanyámat, aki 2003-ban elhunyt édesapám halála után egyedül nevel minket a húgommal. Az, hogy édesapám nem érhette meg, hogy bokszoló lett a lányából, mai napig fájó pont az életemben. Halála után fél évvel vettem részt életem első edzésén.
Melyik csapat vette kézbe pályafutásodat, ki vállalta el, hogy profi bokszolót farag belőled?
A Blue Alligator Box Promotionhoz szerződtem Kiskunfélegyházán, Győri József irányítása alá és Ramocsa Sándor volt az edzőm. Szerettem vele edzeni, nagyon jó baráti viszony alakult ki köztünk.
Többször bunyóztál már külföldön, milyenek voltak a visszajelzések?
Eddig kétszer bokszoltam Olaszországban, egyszer pedig Izraelban. Ezek közül a legelső olasz meccsemre vagyok büszke, ahol Maria Rosa Tabbuso ellen mérkőztem. Életem első profi mérkőzése volt, és akkor 18 évesen a több mint tíz évvel idősebb Európa-bajnoktól kaptam ki pontozással. Úgy érzem magamon, és a közönség visszhangjából ítélve is, hogy szépen helyt állam, és mikor rá egy évre megint Olaszországban volt meccsem, sokan emlékeztek rám. Most a célom a mérlegem javítása, tehát egy darabig nem szeretnék külföldre menni.
Nemrég jelentős változások történtek életedben, szakmai téren is.
2006 októberében vettem a bátorságot, és egyedül felköltöztem a fővárosba. Nagyon jó érzés a saját lábamon állni, persze nem könnyű. Budapesten ifj. Füzesy Zoltán kezei alá kerültem, rettentően nehezen irányítható ember vagyok, de Zoli személyében rátaláltam arra a személyiségre, akit elfogadok “főnöknek”. Tisztelem őt, és felnézek rá tudása és lelkesedése miatt is. Negyedik hónapja dolgozunk együtt, de már ilyen rövid idő alatt rengeteget fejlődtem mellette. Szerencsésnek érzem magam, hisz egy nagyon jó, elismert szakember tanít és Miló Viki személyében egy világbajnok az edzőpartnerem, akitől nagy örömömre és hasznomra szintén rengeteget tanulok.
Térjünk vissza a pápai fellépésre. Úgy tűnik, mindig jó egy bokszoló a háznál, főleg az olyan gálákon, amelyről hirtelen eltűnnek a biztosnak vélt ellenfelek. A Miló Viktória elleni januári mérkőzésedet igazán extrémnek mondható körülmények előzték meg, hiszen a nézőtérről kerültél a szorítóba és hirtelen a rivaldafénybe. Hasonló eset utoljára talán Tim Tomashekkel történt 1993-ban, aki hasonlóad hozzád a publikum soraiból ugrott be, egészen pontosan a büfében sörözött, mikor megkérdezték, hogy nem ugrana–e be a főmeccsre, Tommy Morrison, a WBO akkori nehézsúlyú világbajnoka ellen, akinek az ellenfele lelki problémák miatt nem volt hajlandó kijönni az öltözőjéből.
Mikor megérkeztem a gálára, kifestve, kiöltözve, szurkolni mentem Vikinek, és sejtelmem sem volt, hogy én leszek az ellenfele. Persze nem sört, hanem egy üveg üdítőitalt iszogattam a büfében, mikor elmagyarázták ezt a kínos szituációt, és rákérdeztek, hogy vállalnám-e a meccset. Az első reakcióm az volt hogy biztosan nem...második is...szóval nem igazán akartam egy újabb vereséggel rontani a mérlegemet. Ráadásul kedvem, hangulatom sem volt hozzá, hiszen egyáltalán nem úgy készültem. Végül átgondoltam a helyzetet, hogy sok veszítenivalóm tulajdonképpen nincs, így elvállaltam. Úgy gondolom, hogy ilyen fiatalon egy világbajnoktól nem szégyen kikapni. Egyébként is, ha minden jól megy, előttem van még több mint tíz év, hogy kijavítsam a mérlegem. Tehát, úgy döntöttem elvállalom. Volt azt hiszem egy-két óránk, hogy megcsináljuk a hajam (ami végül nem jött össze, egyébként mindig anyu fonja a hajam), a felszerelést beszerezni, fogvédőt csinálni, szerződést megírni, melegíteni és ráhangolódni a meccsre stb, stb... Sajnos elég izgulós típus vagyok, így mentálisan is nagyon fel kell készülnöm egy meccsre. Nem szeretnék még egyszer ilyen félig kiszolgáltatott helyzetbe kerülni. Viki a Scepkova elleni meccsére rajtam készült, vagyis a kesztyűzéseket végigcsináltam vele, de ha tudtam volna, hogy nekem is éles meccsem lesz, sokkal jobban készülök. Természetesen nem azzal a céllal léptünk ringbe, hogy majd ott agyonütjük egymást, és nem törekedtünk az idő előtti befejezésre sem. Csupán az volt a célunk, hogy minél látványosabb, színvonalasabb mérkőzést vívjunk, de egyáltalán nem kíméltük egymást. De így utólag nagyon örülök, hogy elvállaltam és nem bánom, hogy így alakult. Még sohasem kaptam ennyi pozitív visszajelzést, mint a pápai mérkőzés után. Jó érzés volt itthon, magyar emberek előtt bokszolni, remélem a jövőben lesz még erre lehetőségem, természetesen jobb végeredménnyel.
A bokszolók adatlapjait általában mindig kiegészítik példaképük nevével. Ki az, vagy kik azok, akiknek a pályafutása, jelleme vagy stílusa mély nyomot hagyott benned?
Nehéz kérdés. Nagyon sok bokszoló van, akit említhetnék, és mindenkit más miatt. Tudom, közhelyes lesz picit a névsor, de nagyon kedvelem Muhammad Alit, zseniális volt a maga korában, és a ringen kívüli magatartása is példaértékű. Szeretem Oscar De La Hoyát, aki amellett, hogy rendkívül képzett, abszolút az "okos bokszot" képviseli a szememben, mindig feltalálja magát. De megemlíteném még Roy Jones nevét is, aki egy hihetetlen atléta.
Ha már Ukrajnában születtél, mi a helyzet a Klitschko-testvérekkel, sokak kedvenceivel?
Félig orosz származású vagyok - és nem ukrán- ahogy azt sokan gondolják, és ahogy Pápán tévesen bemondták. Amit a Klitschkók elértek az nagyon tiszteletreméltó, hiszen ahonnan jöttek, onnan nagyon nehéz kitörni, de igazából nem tartoznak a kedvenceim közé.
És a hölgyek közül?
Hölgyek közül nincsenek kedvenceim, se példaképeim, és soha nem is lesznek. Viszont vannak egy páran akikre eredményeik és tudásuk miatt is felnézek. Nagy hatással volt rám a holland Lucia Rijker, amikor láttam a Jane Couch elleni meccsét. Hazai női bunyósok közül felnézek négy világbajnokunkra, mire annyi idős leszek, mint ők, hasonlóan szép eredményeket szeretnék majd elérni, vagyis remélem egy napon majd világbajnok leszek.
