Túl vagyunk az utolsó vacsorán, egy könnyű séta vissza a szállodába, sietünk pihenni, hiszen holnap Ironman a Kopaszi gáton. Darek az első szóra vállalta, hogy starthoz áll ugyanúgy, ahogy egy éve, amikor a Bécs-maratont futottuk közösen. Nem is kérdezte, miért, vagy mikor, azonnal rávágta: jövök! Sétálok mögötte a bazilika előtt, és szélárnyékából figyelem, ahogy forognak mögötte az emberek. „Te, ez nem az a lengyel bunyós, tudod, aki mindenkit kiütött? Jujj, itt a Tigris!” – mondogatják. Még mindig nagyon népszerű, otthon és itthon egyaránt. Pedig hangos, sőt harsány, életmódját tekintve igencsak feltűnő és – finoman szólva is – polgárpukkasztó jelenség. Túl van három váláson, hamarosan megszületik a negyedik gyermeke, balhés és botrányos életet élt és él. De őt egyszerűen nem lehet nem szeretni, hiszen bármekkora sztár és bármennyire gazdag, kívül és belül is egy gdanski csibész gyerek maradt. A barátom, Dariusz Michalczewski.Tudom, régen volt, de érdekel, miért akartad, hogy mi barátok legyünk, hiszen emlékszem, lassan 15 éve te ültél oda a Kröger panzióban az asztalomhoz, és ajánlottad fel, hogy elviszel edzésre, megmutatod, hol van a bank, a könyvelő az orvos. Miért?
Mert utálok egyedül reggelizni. Sőt bármit csinálni egyedül. És ha emlékszel, csak mi ketten voltunk az egész teremben. És egy kicsit átérezve a sorsod, sajnáltalak is, hiszen én akkor már közel tíz éve éltem Németországban, és tudtam, hogy borzasztó nehéz az első pár hét, pár hónap. Előtte láttalak a pesti vébén, tudtam, honnan jössz, és sejtettem, hová tartasz. Ennyi és nem több.
Akkor te nagyobb tudás birtokában voltál, én nem láttam még az utat. Amikor kint maradtál Németországban, a saját utadat is ilyen tisztán láttad?
Nem, de azt tudtam, hogy elegem volt a szegénységből. Pedig mindent megkaptam a lengyel szövetségtől elsőéves felnőtt létemre: autót, kiemelt fizetést és lakást. De azt is láttam, hogy ezzel a boksztudással, akaraterővel márkában kereshetnék ugyanannyit, amennyit otthon zlotyban.
Na de a hazaszeretet?
Köszönöm a kérdést, megvan. Lengyel vagyok, lengyel is leszek, és lengyel is voltam mindig, bármi volt is az útlevelembe írva. Ezt én büszkén viseltem a német csapatban is. Emlékszem, egyszer Sven Ottke mellett álltam egy német válogatott-találkozón, szólt a für das deutsche Vaterland, és én megkérdeztem poénból, hogy ez már a mi himnuszunk. Majdnem felrobbant az idegtől, de nem tudott mit tenni, hiszen legalább olyan szükségük volt rám, mint nekem rájuk. Én nem azért lettem német, mert az olyan nagy buli, de az akkori céljaimat csak így érhettem el.
Azért német útlevelet szerezni nem egyszerű, főleg nem egy menekült lengyelnek.
Ha szükségük van rá, akkor hamar találnak egy német juhász kutyát a családban, és már működik is az egész. Németországot sokan kirekesztő, nacionalista országnak tartják. Lehet ebben némi igazság, de ha megnézed, egyetlen európai országban sincs annyi külföldi, és szeretnek annyi külföldit, mint Németföldön. Lassan a Nationalelfben sem lesz már eredeti német, a szorítóban pedig egy-két kivételtől eltekintve nem is volt. Persze az igaz, hogy ha van egy hozzád hasonló – vagy csak megközelítő szintű – bunyós, az biztos, hogy nagyobb figyelmet kap, több pénzt keres.
Az volt a célod hogy a németeknek szerezz sikert, örömöt? Egyáltalán mi volt a célod, mi akartál lenni?
Gazdag. Gazdag akartam lenni. És ha a németek örülnek a sikereimnek, ám legyen. De engem az érdekelt, hogy megfizessék azt, hogy sikereket szerzek magamnak, és ha úgy érzik, akkor nekik is.
Ne hülyéskedj! Ilyent nem lehet leírni. Ilyenkor azt kell mondani, hogy olimpiai bajnok vagy világbajnok akarsz lenni, az áll jól egy sportolónak, egy példaképnek. Az emberek azt akarják látni, hogy a hőst, a sztársportolót nem olyan gyarló gondolatok vezérlik, mint legtöbbünket.Jó, akkor ne írd le, ahogy akarod, de ettől még ez az igazság. Igenis azért kezdtem el bokszolni, azért váltottam országot, és azért értem el sportsikereket, mert gazdag ember akartam lenni! Nagyon gazdag. Olyan, aki mindent megvehet magának és a szeretteinek, akinek ha vannak is korlátai, azok nem pénzügyiek. Büszke vagyok arra, amit elértem: hogy gazdag vagyok, hiszen az összes megkeresett eurócentem mögött izzadság és vércsepp van. Nem érdekel, mit gondolnak az emberek rólam vagy a céljaimról. Én soha nem ítélek el embert azért, mert a céljai számomra nem érthetőek vagy nem szimpatikusak. Nem jártak a cipőmben, nem ismerik a gyermekkoromat, amelynek ezt az indíttatást köszönhetem. Amikor apám meghalt, még csak tizenkét éves voltam, csóró prolik voltunk a hajógyárból, esélyem sem volt, esélyem sem lett volna arra, hogy tisztességgel felnőjek. Az embereket akkor nem érdekelte, mi van velem, hogy a hirtelen véget ért gyerekkorral majdhogynem le is zárult az életem. Beleesetem számtalan balhéba, verekedtem, ha kellett, ha nem.
Ha a nagybátyám nem ad bokszkesztyűt a kezembe, akkor most valószínűleg ki-be járok a sittről. Kemény és agresszív gyerek voltam, ez felnőttkoromra is megmaradt. Köztem és a sorstársaim között a különbség csak annyi volt, hogy ha kellett volna, akár bele is döglök, csak hogy kitűnjek, és ne legyenek többé akadályok előttem. Ezt pedig csak a szorítóban és a fizikai erőmmel érhettem el. Semmihez nem értettem, és semmihez nem volt kedvem, csak a bunyóhoz, most pedig a cégem nagyobb volumenben forgalmaz energiaitalt, mint amennyi hasznot annak idején az egész hajógyár termelt. És erre ne legyek büszke? Láttam a melósokat, láttam, amint egyik napról a másikra élnek, és sajnáltam őket, mert nem volt bennük tehetség és erő. Erő a váltáshoz, hogy megváltoztassák az életüket. Alig voltam húsz éves, amikor megszületett az első fiam, akit el kellett tartanom, és nem voltam hajlandó elfogadni, hogy hiába vagyok a legjobb, hiába ütök ki mindenkit a lengyel bajnokságon, akkor sem tudok egy normális helyen megvacsorázni, és egy elegáns ruhát venni az asszonynak. Hívott az éjszaka, volt komoly testőri ajánlatom, de elég okosan hamar felmértem, hogy ebben a moziban nem a testőr a menő, hanem az, akire vigyáznia kell. Nem volt más lehetőségem, Gdansk, Lengyelország ennyit adott. Ha az álmaimat valóra akartam váltani, akkor mennem kellett.
De te úgy mentél, hogy maradtál, pontosabban kint maradtál Nyugat-Németországban. Megrészegített a nyugat? Dőlt a pénz rendesen?
Igen, persze. Annyira, hogyha Peter Hanratstól, a leverkuseni csapat szponzorátol nem kapok pár kinőtt farmert és pulóvert, akkor valószínűleg megfagyok az első télen. Nagyon nehéz helyzetbe kerültem, a lengyel szövetség ugyanis örökre el akart tiltani. A németek pedig nem voltak hajlandók felvenni sportállásba, amíg nem sikerült elintézni az állampolgárságot, hiába nyertem sorban a meccseket. Az összes pénzem ráment arra, hogy a feleségem és az alig egyéves fiam utánam jöhessen, és kénytelen voltam dolgozni is a boksz mellett. Sóher voltam, ugyanúgy, mint otthon. Azzal a különbséggel, hogy itt láttam a körülöttem lévő gazdagságot.
Mit csináltál, miből éltél?
Építkezés, segédmeló, de amiben a legjobb voltam, az a parkőri munka. A Schlossparkban azóta sincs olyan tisztaság; rettegett tőlem az összes csöves, rommá pofoztam mindenkit, aki a tilosban szemetelt. Hajnalban futottam, felébresztettem a hajléktalanokat, szép szóval rávettem őket egy kis közmunkára, így mire a délelőtti edzés után kijöttem a parkba, ragyogott minden. Vicces, de nem volt kedvem nevetni azon, hogy a göteborgi Eb-arany után még mindig kevesebbet kerestem, mint aki még a válogatottságig sem jutott el.
Megvárhattad volna az olimpiát, egy olimpiai bajnokot azért akkor is megfizetnek, ha az nem beszéli rendesen a hochdeutschot.
Lehet, nem tudom, de a történelem engem igazolt. Michael Löwe, csapatunk másik disszidens sztárja profinak akart állni, és megdumált, hogy keressük meg az ötlettel Hanratsot, hátha felkarol minket, és segít elindulni. Peter, aki addig egy használtautó-telepet vezetett a város szélén, azt mondta: nem ismeri a profi boksz működését, de nagyon szívesen beajánl minket az ország két legnagyobb istállójához, a Sauerlandhoz, illetve az Universumhoz. A Sauerlandnál kidobták, nem kellettünk, de Peter Kohlt érdekelte egy új irány, a külföldiek honosítása, a keleti blokk felépítése. 1991. augusztus 19-én, Kohl hamburgi házának teraszán aláírtunk egy szerződést, melyből én a nevemen és a benne szereplő összegen kívül egyetlen szót sem értettem, de nem is érdekelt. A papíron szereplő nullák számából tudtam: mindegy, mit kell érte tennem, megteszem.
A Maske-féle aranykorszakot éltük, kit érdekelt egy lengyel bunyós?
Maske remek bunyós volt, de mérkőzésein többször elaludtam, és lehet, hogy nem szerettek a németek, de ha kiütöttem az ellenfelemet, azt imádták. A felépítő szakaszban, az első címmérkőzésemig 18 meccsből 17-et K.O.-val nyertem. Akit elém hoztak, én kíméletlenül kivégeztem. A szerződésemben az állt, hogy az első világbajnoki mérkőzésemért százezer márkát kapok. Én akkor annyi pénzért ölni tudtam volna.
Szenvedélyes ember vagy, aki ha kell, aszkéta módon él, de ha lehet, akkor a legnagyobb kanállal habzsolja az életet. Hamburg nem az a hely, ahol egy szórakozni, élni szerető ember elbújhat a rá leselkedő veszély elől. Nem jelentett soha gondot a karrieredben a sok „jó” barát jelenléte?
Nem, szerencsére józanul beláttam, mi az, amit szabad, és mi az, amit nem. De ez csak a felkészülési időszakra érvényes, előtte és utána véget nem érő tivornyákat csaptunk. De ezt én nem is tudtam volna másként csinálni. Véleményem szerint a sportoló olyan, mint egy elem: ha fel van töltve, utána ki kell sütni, hogy újra fel lehessen tölteni. Abban az időben az Universum bázisa a híres St. Pauli Reeperbahn utcájának legmelegebb kocsmája, a Ritze alatt volt. A tréningre vezető út mentén mindenhol kurvák és drogárusok vagy részeg matrózok álltak. Hamar megismertek a kikötői kocsmákban, de a jobb éttermekben is. Csodálatos évek voltak, egyre sikeresebb lettem, és egyre jobban éltem én is, és a családom is.
A sportkarriered egy véleményes és egy kiütéses vereséggel zárult. Eszedbe jut, van benned bármi fájdalom emiatt?
Nem, dehogy. Egyszer ennek is el kellett jönnie. A Gonzales elleni vereség bántott, hiszen győztesnek éreztem magam, Tiozzo ellen viszont már egy eleve megtört harcosként indultam csatába. Az első pillanatban tudtam, hogy ez a játék már nem az enyém, itt már nem az én akaratom érvényesül. Sajnáltam egy darabig hogy így ért véget, még többször szóba került egy esetleges visszatérés, de már nem vonz a szorító és a kemény harc. Megöregedtem, lelassultam és a jelenlegi életem nagyon sok örömöt szerez nekem és a családomnak.
A családodnak, ami az elmúlt 20 évben jó párszor változott.Ez igaz, de az első feleségemmel már az elején nem működött a kapcsolatunk, tőle sikerült kétszer is elválnom. Nézd, én nem vagyok szent ember, nem is voltam és nem is leszek soha. Imádom az életet, és ha megtehetem, bizony égetem a gyertyát minden létező oldalán. Sok balhém volt otthon a csajozás miatt, az éjszakázás miatt. Egyszer, amikor hazamentem három nap után, Dóra kifakadt, hogy nem tudott rólam semmit, aggódott, és hogy hol a fenében voltam. Azt hazudtam, hogy egy Hodel nevű haveromnál aludtam, és ha nem hiszi, kérdezze meg. Dóra sírva fakadt és közölte, hogy Hodel két napja halott. És amikor a német bulvárlap a címlapon hozta, hogy rajtakaptak egy elegáns klub női toalettjében az akkori barátnőmmel, szemrebbenés nélkül beadta a második válókeresetet. Tudom, ez így kimondva, leírva szörnyen hangzik, de én ilyen vagyok, és voltam. Többek szerint egy állat, egy gátlástalan és kibírhatatlan barom vagyok, aki a társadalom korlátait, konvencióit nem hajlandó csak azért betartani, hogy mindenki szeresse. Aki így elfogad, az a barátom, aki nem, azzal nincs dolgom.
Basia, a harmadik feleséged az igazi, akivel – ha jól számolom – a negyedik esküvődet tartottad?
Nem tudom, de vele szabadnak érzem magam akkor is, ha összeköt minket a házasság köteléke. Megszületett a kis Darek, pár hónap, és érkezik egy újabb Michalczewski, egyre több időt töltök otthon, egyre kevesebb a buli, a parti, a tivornya. Lehet, hogy megszelídített, de az is lehet, hogy mint annak idején a szorítóból, úgy most az éjszakából is kiöregedtem. Annyi minden baromságot írtak már rólam: hogy leszegényedtem, hogy újra akarom kezdeni, hogy eladtam a cégeimet, már elegem van a sztáréletből… Az üzleti sikerek lehetőséget adnak arra, amire mindig is vágytam: a gazdasági szabadságra. A sok válás, a gyerekek, a hátrahagyott asszonyok sok pénzembe kerültek. Nem mondom, hogy tanultam belőle, de nem vágyom már a fölösleges, botrányszagú kalandokra. Persze ha van egy jó buli, azért szólj! Tudod, ha kellek, már másnap itt vagyok.
A cikk a Presztízs Sport magazin 2/10-es számában jelent meg.
Fotó: tiger-fundacja.pl-Õszi Szilvia
Forrás: www.presztizs.com
