Induljunk egészen a forrástól. Hogyan kerültél kapcsolatba az ökölvívással, és miképp fonódott ez össze rövid úton az üzleti élettel?
Tulajdonképpen úgy kezdődött az egész, hogy édesapám a román válogatottnak volt a trénere, így a bokszhoz történő kötődésem adott volt. Aztán áttelepültünk Magyarországra, és valamikor húsz éves korom körül édesapám – akit mindig is vonzott a hivatásosok világa – kitalálta, hogy ő kipróbálná magát a profi ökölvívásban is, mint edző. Apám nagy Sugar Ray és Ali szurkoló volt. A promóteri munkához azonban szükséges volt a nyelvismeret és az üzleti affinitás, ő pedig nem igazán beszélt nyelveket, ráadásul emocionális beállítottságából fakadóan nem érdekelte az üzlet.
Ha jól sejtem, ezek ki is kövezték a te szerepedet a vállalkozásban…
Így van. Úgy indult az egész, hogy valahonnan lőtt néhány kontaktot, és akkor megkért, hogy írjam meg ezt majd azt. És akkor én lefordítottam, aztán jött a válasz, amit megint lefordítottam, és tulajdonképpen így kezdtük el.
Mikor és milyen ütemben indult útjára a közös promóció?
Apámmal közösen megalapítottuk az Unio Boksz Team nevű gazdasági társaságot, amely egyébként a mai napig működik egyesületként. 1993 március tizenegyedikén került sor az első rendezvényünkre Szekszárdon, ami úgy gondolom, hogy nagy mértékben megalapozta a jövőt, mert egy teltházas esemény volt, ráadásul az első az abban a csarnokban lebonyolított sportesemények közül. Egy durván kétezer fős csarnokról beszélünk. Úgy gondolom, hogy így indulni neki valaminek mindig jó érzés, mert nem csak a szervezőknek ad pozitív visszajelzést, hanem a sportolóknak, és a sajtón keresztül pedig az embereknek is.
Aztán szépen fokozatosan, akár tudatosan, akár nem, rám hárultak a szervezéssel kapcsolatos feladatok, hogy tárgyaljak a partnerekkel, szerkesszek meg egy szerződést, míg végül olyan 94-95 környékén egyszer csak megkérdezte apám, hogy mi lenne, ha én lennék ennek a Teamnek a menedzsere. Amit tulajdonképp már csináltam kimondatlanul is. Így mindez családi vállalkozásként ment tovább.
Hogy sikerült terjeszkedni, és mely eredményeket emelnél ki ebből az időszakból?
Azt fontos megjegyeznem, hogy akkoriban Magyarországon még csak nem is gyerekcipőben, hanem inkább mezítláb járt a magyar profi ökölvívás, és mi voltunk az úttörői ennek az egésznek. Ha valaki utánanéz, láthatja, hogy édesapám már 1991-ben járt külföldre profikkal. Azt mondhatom, hogy több sikeres rendezvényt hoztunk tető alá, és azok, akik a 90-es évek óta kísérik figyelemmel akár a magyar ökölvívást, akár a mi munkásságunkat, azok tudják, hogy szerveztünk Szekszárdon, Pakson, Pécsen és Bonyhádon is eseményeket, és szinte mindenhol teltházunk volt. Ez részben annak is köszönhető, hogy egy olyan csapatunk volt, amelyben sok korábbi amatőr válogatott is volt, vagyis rendelkeztek olyan ismeretséggel, amely lokális szinten eladhatóvá tette a rendezvényt. Beszélek itt Bognár Lászlóról, Kalocsai Zoltánról, Szabó Lóriról, Erős Lajosról. Õk mind komoly eredményeket értek el amatőrként, később pedig profiként értünk el együtt nemzetközi sikereket. Gondolok itt a Szabó Lóri-Jason Matthews, a Bognár László-Michael Gomez, a Kalocsai Zoltán-Artur Grigorian, vagy az Erős Lajos-Wladimir Klitschko mérkőzésekre.
Alig néhány évvel később azonban már valami egészen más szintre emelkedtél a szakmádban. Mi történt pontosan a kilencvenes évek végi sikerek és a 2001-ben Felix Promotion néven megalapított promóciód között eltelt időszakban?
2001 őszén egy apám és közöttem kialakult szakmai félreértésnek köszönhetően úgy döntöttem, hogy önállósodom. És miután úgy gondoltam, hogy az a város túl kicsi kettőnknek, így Budapestre költöztem. Volt egy megállapodásunk, hogy az a sportolói állomány, amellyel dolgoztunk, azt nem mi osztjuk el egymás között, hanem a srácok választhatnak, hogy kivel terveznek együtt dolgozni a jövőben. Aki apámmal akart maradni, az vele maradt, aki pedig velem akart jönni, az velem jött.
És valaminek a vége mindig egyben valami újnak a kezdete…
Igen, a Felix Promotion 2001-es megalapítása után villámrajtot vett. Először sikerült aláírnom egy televíziós szerződést a Sport TV-vel, majd 2003-ban a TV2-vel, és ekkor jöttek a teltházas hazai események és a nemzetközi címmérkőzések. Ezekben az években egy nagyon jó kis csapat alakult ki, akiknek azóta is köszönettel tartozom. Beszélek itt Nagy Jánosról, Kovács Attiláról, Nagy Józsiról, Miló Vikiről, Csábi Bettináról. Õk voltak a magja az akkori Felix Promotionnek.
Ez a szárnyalás 2006 végéig tartott, és a sokat emlegetett Jorge Barrios vs Nagy János világbajnoki címmérkőzéssel tetőzött. Az az összecsapás ambivalens érzelmeket generál a mai napig. Az addigi munkásságod abszolút csúcsát rajzolta meg, és egyszerre tett pontot egy hosszú és sikerekben gazdag időszak végére.
Igen. Viszont szeretnék tisztázni valamit. Sokan mondták, és gondolják a mai napig azt, hogy engem menesztett a TV2 a Barrios vs Nagy mérkőzés után. Erről szó sem volt. 2007-ig volt érvényes szerződésünk, de kétségtelen, hogy ennek a mérkőzésnek a kimenetele felvetett kérdéseket a csatornánál és biztos, hogy elvesztettük az addig felépített belénk vetett bizalmukat. Ennek következtében az akkori program igazgatóval elég gyakran – csaknem heti szinten – volt valamilyen konfliktusunk. Végül az ősz folyamán közös megegyezéssel elváltak az útjaink. Nem titok, hogy Nagy Jani májusi mérkőzésének eredménye olyan demoralizáló volt még számomra is, mint menedzser, promóter, hogy úgy éreztem, meg kell állnom, és átértékelnem a dolgokat. És itt nem a pénzről volt szó, sokkal inkább arról, hogy mennyi időt és energiát fektettem bele abba, hogy összehozzam azt a mérkőzést, amely aztán végül olyan szerencsétlenül végződött. Tudom, hogy Nagy János sem úgy ment oda, hogy csak negyveniksz másodpercet akar bokszolni, ennek ellenére rosszul, nagyon rosszul sült el az a meccs…
Ekkor elgondolkodtam azon, hogy vajon mit ért az én tevékenységem, hogy ha akkor, amikor odaértünk, ilyen produktummal tudtunk előrukkolni. Végül azután, hogy megszerveztem Kovács Attila IBO címmérkőzését Steve Conway ellen, úgy döntöttem, hogy leteszem a lantot. Azt is kevesen tudják, hogy az ökölvívókkal három éves kontraktust kötöttem még 2003-ban, párhuzamosan a TV2-vel történő megállapodással, és mindenkinek 2006 őszén járt le a szerződése. Tehát senki, senkit nem csapott be! Hoztam egy döntést, miszerint visszavonulok egy időre és egy ökölvívó kivételével mindenki szabadon igazolható volt, ami a profi világban most is és akkor is elég szokatlan volt, hisz épp akkor tájt voltak a nagy kivásárlások, Michalczewski, Sturm, Klitschko, Jones, Calzaghe mind kiváltak a menedzsment alól és önállósodtak.
A visszalépésed hihetetlen viharokat keltett, sokan vádoltak mindenfélével. Milyen volt ezt megélni, és milyen érzés mai szemmel visszatekintened arra az időszakra?
A fogadtatás sokak számára kellemetlen volt, miután szembesültek azzal, hogy nincs tovább. Volt, aki civilizáltan kezelte, volt aki kevésbé, akár a sportolók, akár azok hozzátartozói között. Viszont úgy alakultak a dolgok, hogy azok közül, akik annak idején negatívan álltak hozzám, vagy ehhez az egészhez, legtöbben mára már másképp értékelik az akkori döntésemet. Valószínűleg kellett nekik pár év, talán hogy megérjenek, és ők is átlássák, hogy mi, miért történt. Lehet, hogy át kellett nekik is élniük valami ehhez hasonló helyzetet, mint amit én átéltem. Pont pár hete találkoztam és beszélgettem egy jót az egyik volt ökölvívómmal, Popovics Tamással, aki annak idején az egyik legnagyobb ellen szószólóm volt. Épp ő mondta, hogy ma már másképp látja, másképp értékeli az akkori helyzetet. Hoztam egy döntést, amiért, mint ahogy mindegyik után, vállalom, vállalnom kell a következményeket. Sok házasság köttetik úgy, hogy ”holtomiglan, holtodiglan”, akkor egy üzleti – már lejárt megállapodásból – miért ne lenne joga valakinek ”kilépnie”, továbbállnia? Én ezt nem láttam olyan tragikusnak, mint amennyire egyesek felfújták. Ha valaki rendelkezik megfelelő képességekkel, hisz magában és emellett kellően alázatos és szorgalmas, meg fogja találni a sikerhez vezető utat. Én ebben hiszek. Csak az eszközök változnak, a cél megmarad.
Jött az inaktív időszakod boksz terén. Ez hat éven át tartott, majd 2013-ban tértél vissza. Mi történt, mi adta a motivációt arra, hogy újra belevágj a bunyóba?
A kilépésemmel, nem állítom, hogy összeomlott a magyar profi ökölvívás, viszont annyi biztos, hogy komoly űr keletkezett itthon az aktivitás tekintetében, egészen 2013-ig. Visszatérésem egyik, ha nem a legnagyobb támogatója régi „fegyvertársam”, Bertók Robi volt, akit nagyon kedvelek és remek szakembernek tartok. Amikor elkezdtem mocorogni, Kelemen Balázs és Nagy Sándor lettek az első bunyósaim, majd Kovács Attila és Bedák Zsolt is reaktiválta magát. Akkor picit kísérleti jelleggel álltam hozzá a dologhoz, ám meglepően konstatáltam, hogy nagyjából senki nem hitte el, hogy még egyszer fel tudom építeni azt, amit anno felépítettem. Az első motivátoraim épp a kétkedők voltak. És most ezen interjún keresztül is szeretném nekik megköszönni, mert többek között ez adott egy jókora pluszt. Sok helyzetben nem én voltam a favorit. Akkor sem hittek bennem, amikor önállósodtam. Nem hitték el, hogy tető alá tudom hozni a Nagy-Chacon meccset. Nem hitték el, hogy el tudom érni, hogy egy magyar világbajnoki címért bokszolhasson az USÁ-ban Nem hitték el, hogy ide tudom hozni Kovácsnak azt a Conwayt, aki anno legyőzte Kótai Misit. Nem hitték el, hogy újra fel tudom építeni az egészet… Hát, mindenre rácáfoltam. Tudom, hogy ez most nagyképűnek fog hangzani, de ha még nyolcszor kellene újrakezdenem, akkor nyolcszor csinálnám meg! Mert ismerem a szakmát, megvan bennem a megfelelő alázat és még ennyi idő után is (24 év) folyamatosan tudok tanulni.
Mondhatjuk, hogy számodra ez nem is munka, sokkal inkább egy hivatás, amelyben feloldódsz?
Azon szerencsések közé tartozom, hogy azzal kereshetem a kenyerem egy részét, ami a hobbim, a szórakozásom. Viszont mára tapasztaltabb lettem és nem követtem el azt a hibát, hogy csak ezzel foglalkozom. Ez is közrejátszott anno ahhoz a helyzethez, hogy végül abbahagytam. Már belefásultam, túl sok volt az évente nyolc rendezvény, plusz a külföldiek. Nem hagyott teret, sem a magánéletre, sem egyéb üzleti tevékenységekre. Most picit csökkentettem a tempón, nyolc rendezvény helyett csak hatot szervezek éves szinten, továbbá vannak egyéb vállalkozásaim, érdekeltségeim is, pont azért, hogy a hétköznapjaimat is színesítsem. Ez továbbá abban is segít, hogy ne legyen csőlátásom, „bokszlátásom”, ami akkor alakul ki, ha csak egy valamit csinál az ember.
2007-ben, miután kiszálltam a mókuskerékből, szembesültem azzal, hogy van élet a – nem a halál, hanem a – boksz után is. Most már egy picit lazábbra veszem a „figurát”. Azt szokták mondani, hogy ha a környezeted nem változik, akkor próbálj meg Te magad változni. Én úgy voltam vele, hogy ezt megteszem. Cserébe ma nagyon jól érzem magam a bőrömben.
Ez kifejezetten jól hangzik, és örülök, hogy így van. Térjünk vissza még egy kérdés erejéig a kezdeti időkre. Akkor még fiatal voltál, jóval lobbanékonyabb, mint ma, negyven felett. Ahogy beszéltél azokról az évekről, úgy éreztem, hogy a magvát mindenképp magában hordozták annak, amivé később váltál, viszont mégis hatalmas a kontraszt a szekszárdi helyi rendezvények és a magas nézettségű televíziós gálák között. Elég nagyot kellett álmodnod, és aztán nagyot ugranod is, hogy rövid úton oda kerülj, ahová kerültél…
Hát, a szekszárdi gálákra kifejezetten mondhatjuk, hogy megyei szintű gálák voltak. Paks, Bonyhád, később átmerészkedtünk Pécsre, Baranyába is egy-egy rendezvényre. És tulajdonképpen az apámmal történő összetűzésemnek ez volt az egyik oka. Én picit nagyobbat szerettem volna álmodni, és úgy voltam vele, hogy ha ezt huszonévesen nem merem meglépni, akkor mikor? Édesapám kicsit konzervatívabb volt nálam, érthető okokból, én viszont kockáztatni akartam. A szakma fortélyait azonban tőle sajátítottam el, és ezért hálás vagyok neki.
A kockáztatással nem spóroltál. Melyik pillanatra emlékszel vissza a leghajmeresztőbbként, amikor pellengérre állt minden, és kérdés volt, hogy melyik oldalra dől?
Kevesen tudják, de amikor 2003-ban megszerveztem a Nagy János vs Pablo Chacon összecsapást, akkor eladtam a lakásomat, a kocsimat, és minden készpénzemet ebbe a mérkőzésbe fektettem bele. Ma, családapaként valószínűleg már nem merném ezt megtenni egy rendezvényért. De akkor Sváby Andrással abban egyeztünk meg a találkozó előtt, hogy ha ez sikeres lesz, és nyerünk, - és úgy gondolom, hogy Nagy Jánoson, Klein Csabán és rajtam kívül nagyon kevesen bíztak ebben a győzelemben, sőt, szinte senki–, akkor felkínálnak nekünk egy TV-s szerződést. És akkor én azt mondtam, harminc évesen, hogy ha most nem húzok tizenkilencre lapot, akkor mikor? És azt mondtam magamnak, hogy ha sikerül, mennybe megyek, ha pedig nem, akkor, miután beszélek románul, franciául, angolul, kicsit olaszul és spanyolul, elmegyek hajóra dolgozni, és ott próbálok szerencsét. Nem hiszem, hogy csak én álmodtam erről a meccsről és azt sem hiszem, hogy nekem lett volna akkor a legtöbb pénzem. De én voltam az egyetlen, aki ezt meg merte lépni! És innen indult az egész.
Ez hihetetlen. Már értem, hogy mit keres a pikk kettes az irodai asztalod mögötti képre ragasztva…
Amikor a szememre hányják, hogy nekem mennyire könnyű, akkor mindig erre gondolok. Nem hiszem, hogy én bármit könnyebben kaptam volna az életben, mint bárki más. Nekem is mindenért meg kellett dolgoznom, ahogy másnak is, nem beszélve arról, hogy nekem nem volt az sem, hogy az unokatestvérem akárkije ez vagy az. Mert még egy szerencsétlen unokatestvérem sincs, akihez mehetnék, vagy akitől bármilyen szívességet kérhetnék. Az egészet így építettem fel, támogatók nélkül. A szüleim voltak egyedül, akik mellettem álltak. Nekik nagyon sokat köszönhetek.
Miután felköltöztem Pestre, emlékszem, hogy amikor felkerestem például a Nemzeti Sport akkori főszerkesztőjét, vagy a Blikket, vagy épp a TV2-t, és egy találkozót megbeszéltünk, én előző nap éjjel autóval elmentem a szerkesztőségig, és kikalkuláltam, hogy másnap mennyi időre lesz szükségem, hogy biztosan odaérjek a megbeszélt időre, és ne késsek el, és semmi olyan akadály ne háruljon elém, amely meggátolhatna abban, hogy tovább léphessek. Azt látom a világban mindenhol, hogy a pozitív, ambiciózus és tettre kész emberek megtalálják az útjukat. Bár tudom, hogy ez picit elcsépelt, de pont annyit kapsz, amennyit igazából teszel érte! A fotelforradalmárok és a nyalisták, akik „osszák az észt” csak ideig óráig lesznek. Ha pedig tovább is, akkor sem lesznek soha megkerülhetetlen pozíciókban!
Az interjú második része a napokban következik!
Az interjú eredetileg a ringcsoda.blog.hu oldalon jelent meg. Megtekintéséhez KATTINTS IDE.
Az interjú 2016.12.22-én készült.
Az interjút készítette: Pradarics Tamás (IMiKeT)