×

A weboldalon cookie-kat (sütiket) használunk, amik segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. Weboldalunk további használatával jóváhagyja, hogy cookie-kat használjunk.

profiboksz.hu

A hősöknek mindig vannak sebeik - Interjú George Foremannel

2014-11-14 10:38:39 /
A Die Welt exkluzív interjúja az egykori bokszcsillaggal, George Foremannel a Muhammad Alival vívott legendás mérkőzésének 40. évfordulója kapcsán.

Alighanem a legnagyobb presztízzsel bíró bokszmérkőzés volt mindmáig. A verhetetlennek tűnő világbajnok és egykori olimpiai bajnok George Foreman és a szintén olimpiai aranyéremmel is büszkélkedő, a világbajnoki címeit hét év után visszaszerezni kívánó szupertehetség, Muhammad Ali párviadala. 1974-et írtunk, a boksz népszerűsége a csúcson, a televízió által valóságos bálványokká magasodó egyéniségekkel, sportküzdelemmel, harccal, izgalmakkal. Egy szelet Amerika, amelyet a közvetítések által már (szinte) az egész világ megízlelhetett.  A mérkőzésről könyvek és filmek születtek, háromnapos zenei marathon előzte meg, még a Szovjetunióban is láthatták a nézők. Visszatekintve azonban mégsem maga a mérkőzés alakulása, sokkal inkább a két főszereplő élete és sorsa érdekes utólagosan. Egyikükkel, nevezetesen George Foremannel készített interjút a tekintélyes német Die Welt című magazin, még a mérkőzés negyvenedik évfordulóját, vagyis október 30-át megelőzően.

Hatalmas párbaj volt.  

Negyven évvel ezelőtt Zaire-ban (a mai Kongó területe) nézett szembe egymással Muhammad Ali és George Foreman. Ez volt az évszázad bokszcsatája. A „Rumble in the Jungle”, vagyis a „Dübörgés a Dzsungelben”. A „Rumble in the Jungle” élete legszörnyűbb vereségével „ajándékozta” meg Foremant: A kiütése a nyolcadik menetben mély depresszióba taszította őt. Ma azonban már jól van a 65 éves egykori bokszcsillag – nem úgy, mint Ali. Az az Ali, aki a Parkinson-betegség miatt már majdnem a hangját is teljesen elveszítette. Foreman a Die Welt munkatársával beszélgetett az évszázad csatájának negyvenedik évfordulója apropóján. Az interjú során sokat és szívesen beszélt – még akkor is, amikor 1974. október 30-ára emlékezett vissza.

Welt: Mit fog csinálni október 30-án?
Foreman: Ó, ember… Korábban gyűlöltem ezt a napot. Gyűlöltem, mint a pestist. De ma már örülök neki. És várom, hogy megünnepeljem! Amit a legszívesebben természetesen Muhammad Alival tennék.

Welt: És mi akadályozza meg ebben?
Foreman: Semmi. Sőt, tervezem is, mert szeretnék elutazni Alihoz Phoenixbe, mégpedig éppen azért, hogy ezt a napot közösen töltsük el. Azért, hogy végre ismételten egymás szemébe nézhessünk, hogy meggyújthassak vele egy gyertyát, megehessek egy szelet süteményt…

Welt: … és, hogy az önök legendás harcát is megnézzék?
Foreman: Természetesen annak sem szabad elmaradnia. Az a mérkőzés nála abban az óriási televíziójában egyébként is folyamatosan megy végelláthatatlanul.  

Welt: És képes ismét megnézni, ahogyan Ali elpáholja?
Foreman: Most már igen. Nem fáj nekem többé. Már nincsenek rémálmaim. Éveken keresztül kísértett engem az a harc. Éjszakánként felébredtem, verejtékeztem, forgolódtam. Súlyos depresszióba űzött engem, elrabolta tőlem az önértékelésemet, a büszkeségemet, a méltóságomat. Gyakran el is bőgtem magam. Ez volt életem legrosszabb élménye. De az már elmúlt. (Foreman ekkor erőseteljesen mosolyog.) Tisztába lettem azzal, hogy Alit nem lehetett legyőzni. Ha én azt megtettem volna, az emberek mindig azt mondták volna, hogy én nem győztem le őt. Senki nem mondta volna, hogy veszített, nagyon sokan szerették. Én pedig megtaláltam a békességem.

Welt: Igazán?
Foreman: Higgye el nekem! Nekem nincsen problémám már azzal, ha a valaki azt kérdezi tőlem: „Tényleg elhiszi (el tudja fogadni), hogy ön veszített?” Ilyenkor én mindig mondom: „Nézze meg a fotót, amelyen Ali fölém tornyosul. Az a bizonyíték rá.” Persze igaz, mindig vágytam egy visszavágóra. Egy olyan kiadós verést akartam kiosztani neki, hogy élete végéig se felejtse el. De ő soha nem adta meg nekem a lehetőséget. Mindig, amikor nézem a mi filmünket, arra gondolok, hogy ez alkalommal azonban mégis én nyerek. (Foreman mosolyog.)

Welt: Ön most az amerikai rendező, Leon Gast Oscar-díjas dokumentumfilmjére, a „The Rumble in the Jungle”-re gondol (A film címe valójában When We Were Kings – Muhammad Ali – a szerk.)?
Foreman: Igen. Gyakran megnézem fiatalokkal annak érdekében, hogy inspiráljam őket a bokszra. És azért is, hogy világossá tegyem nekik, soha nem szabad feladniuk, mindegy milyen mélyre is kerülnek. Alitól legyőzötté válni, ez volt a legnagyobb megaláztatás az életemben. Soha és semmikor nem gondoltam volna, hogy én veszítenék.

Welt: Magát tartotta a „legnagyobbnak”?
Foreman: Héj, én 25 éves voltam, hét évvel fiatalabb, mint Ali. Én voltam a világbajnok, aki 40 mérkőzés óta veretlen volt, amiből ráadásul 37-et kiütéssel nyert. Joe Fraziert és Ken Nortont (korábbi világbajnok bokszolók – a szerk.) kiütöttem már a második menetben. Muhammad bokszolt korábban mindkettejükkel, és mindig végigmentek a mérkőzések, ráadásul veszített is ellenük egyszer-egyszer. Õ már akkor lefelé ment, nem volt már olyan gyors és mozgékony – gondoltam én legalábbis. Nem vettem őt komolyan. A bukmékereknél is én voltam a tiszta favorit. Legkésőbb a harmadik menet után végezni akartam vele. Az öltözőmben még le is térdeltem és imádkoztam azért, hogy ne öljem meg őt.

Welt: Aztán mégis minden másként történt az afrikai hőségben. A Prime Time miatt Amerikában a harc helyi idő szerint reggel négy órakor kezdődött.
Foreman: Számomra megmagyarázhatatlan volt a vereség. Veszítettem, de az okát egyszerűen nem tudtam megérteni. Minden ütés, amit én kiosztottam, amivel én mindenki mást kiütöttem, hatástalan maradt. Ez teljesen rejtélyes, egyszerűen felfoghatatlan volt számomra. Sokáig próbáltam magamat mentegetőzésekkel vigasztalni.

Welt: Milyenekkel?
Foreman: Egyáltalán nem voltam boldog, hogy Afrikában harcolunk. Azt sem tudtam egyáltalán, Kinshasa hol van. Nem is érdekelt engem. Az egyetlen ok Afrikába menni, a több pénz volt, mivel nekünk ott nem kellett adót fizetni. Mindenki kapott öt millió dollárt, olyan sokat, mint soha azelőtt. Eredetileg a csatának már szeptember 25-én le kellett volna zajlania. De nyolc nappal előtte én összeszedtem egy sérülést, a jobb szemöldököm sérült meg. Akkor én nem akartam bevarratni a sebet, mert gyűlöltem a tűket, így egy ragtapasszal felragasztattam és ezt követően nem csináltam igazi sparring edzéseket többet. Az edzőpartnereimnek csak testre szabadott ütni. A sérülésem után haza akartam repülni, de Mobutu (az akkori a zaire-i elnök) visszavonta az útlevelemet. Attól félt, hogy soha nem térnék már vissza, amiben igaza is lett volna.

Welt: Akkor a harcnak befellegzett volna.
Foreman: Afrikában mindenképpen. De ez az egész história többről szólt mint csak egy világbajnoki párharcról. Mobutu meglátta a nagy lehetőséget abban, hogy rá és az országára az egész világon nagy figyelem hárul. Még soha Afrikában nem volt egy olyan sportesemény, amire az egész világ felfigyelt. Húsz millió dollárt invesztált az egészbe. Két fekete harcos a fekete kontinensen a sportvilág legfontosabb címéért. És először promótált Don King is – még egy fekete a mérkőzés körül.

Welt: A szlogen úgy szólt: „From slaveship to championship” („A rabszolgaságtól a bajnoki címig”)
Foreman: Látható, milyen politika jelentősége volt az egésznek. Muhammad által vált az egész egy társadalmi eseménnyé. Õ volt a feketék idolja, a fekete polgárjogi mozgalom szócsöve. Ahol ő magát láttatni engedte, csüngtek az emberek az ajkán. Nagyobb volt, mint az Egyesült Államok elnöke, a világ leghíresebb embere. Ezzel szemben én egy brutális ütőgép voltam, akinek csak egy forgott az elméjében: Alit legyőzni azért, hogy több legyek, mint csak egy világbajnok pusztán.

Welt: És akkor vissza a magyarázkodásaihoz!
Foreman: Nem hagyhattam el az országot és úgy hat héten keresztül kellett kínoznom magamat, míg végre eljött a mérkőzés ideje. Ez felőrölt engem. Ezenkívül Ali edzője, Angelo Dundee csinált egy arcátlan pimaszságot, a ringköteleket lazábbra eresztette, mint amilyenek egyébként általában.

Welt: Ali így tudta azokon távol tartani magát az ütéseitől.
Foreman: Ezzel teljesen meglepett. Én ütöttem és ütöttem és ütöttem, de a pali (Ali) nem mutatott semmilyen változást, sőt, még gúnyolódott is rajtam: „Ez minden? Te úgy ütsz, mint egy puhány. Nőies ütések.” – suttogta a fülembe. Aztán valamikor már nemcsak az erőm, hanem a szellemem is feladta. Amikor abban a bizonyos nyolcadik menetben ő hirtelen visszaütött, én már csak csillagokat láttam.

Welt: És negyvenezer ember az arénában kórusban kiáltotta: „Ali boma ye!” – „Ali, gyilkold meg őt!”
Foreman: Az mellékes volt számomra. Minél többen lelkesítik őt, annál szebb lenne, ha én őt kiütném, gondoltam én a meccs előtt.

Welt: Mire gondol ma, ha hallja az „Ali boma ye!” rigmust?
Foreman: Úgy cseng nekem, mint egy romantikus dal. Ma már szeretem azt, az életem egy része. Boldog vagyok, hogy akkor azok az események velem történtek és nem mással. Amikor a Muhammad Ali nevet kiejtik, még száz év múlva is beszélnek George Foremanről is. Boldog vagyok, hogy Ali elindította akkor a döntő ütést. Korrekt és tisztességes módon győzött le engem. Minden, amit azután elértem, ami most vagyok, ami az enyém, ennek a vereségnek köszönhetem. Kellett ez ahhoz, hogy belőlem egy másik ember legyen. Ali megnyerte a harcot és én pedig nyertem egy egész életre szóló barátságot.

        

Welt: Volt Ön azóta Zaire-ben (a mai Kongó – a szerk.)?
Foreman: Igen. 1978-ban, tehát négy évvel a mérkőzés után, amiről azonban kevesen tudtak. Addigra már felhagytam a boksszal és mint keresztény prédikátor keltem útra. Az egyik első prédikációmat abban a stadionban tartottam, amiben én a legsötétebb óráimat éltem át korábban. Nem őrültség?

Welt: Remek sztori. Mikor találkozott Alival utoljára?
Foreman: Két évvel ezelőtt a hetvenedik születésnapja alkalmából szervezett Las Vegas-i ünnepségen ültem az asztalánál. Azóta a lányain keresztül tudom, hogy is van igazán. Ali betegsége átkozottul pimasz. Ha találkozol vele ma, elszörnyedsz, milyen szörnyen néz ki és arra a búcsúvételre gondolsz, ami akkor történt, amikor legutóbb találkoztunk. De a következő nap ismét jobban megy neki. Állandó hullámhegyek és hullámvölgyek. Rémisztő. Tudom azonban, hogy Muhammad semmi többet nem szeretne, mint élni. Ezért harcol ő könyörtelenül.

Welt: Ha telefonálnának, tudna még egyáltalán beszélni?
Foreman: Korábban mi rendszeresen beszéltünk egymással. Legtöbbször korán délelőtt, ha ő kialudta magát és még erejénél volt. De az energiája elhagyta, és egyre nehezebben esik neki szavakat formálnia. Ezért mi hosszabb ideje nem beszéltünk telefonon már.

Welt: Nem teszi ez Önt szomorúvá?
Foreman: Imádkozom is érte minden nap. Szeretem őt. Ali egy testvér, ami nekem soha nem adatott meg. De tudja, a második világháború is oly’ sok hőst termelt ki. Hősöket, akiknek hiányzott az egyik karja, vagy hiányzott egy lába, vagy más súlyos testi károkat viseltek. Ezek a veszteségek egészen különleges dolgokon alapulnak. Ilyen személyekkel kapcsolatban az embernek nincs igazán nagy együttérzése, hanem inkább csodálja őket, azt, amit ők véghezvittek, ahogyan azt létrehozták, kegyetlen időket kiállva és legyőzve. Nekik nincs is szükségük együttérzésre. Nincs ez másképpen Muhammad Alinál sem. Õ a harctól lett megjelölve. Ezért csodáljuk mi őt, sajnálni azonban nem kell. És ezt ő nem is szeretné.

Welt: Ez az érték, hőssé válni?
Foreman: A hősöknek mindig vannak sebeik. Ha te a jóban hiszel, akkor menetelsz előre, mindegy mi történik. Semmi nem állíthat meg téged. Akkor te minden áldozatra kész vagy. Aki soha nem adja fel, számomra egy hős. Hősök nélkül a mi világunk nem fog jobbá válni. Nekünk van szükségünk rájuk, mindegy, milyen veszteségek árán. (Ez jut eszembe) ha én azon gondolkodom, amin Muhammad keresztülment, amiről lemondott, amikor megtagadta a katonai szolgálatot. Amit ő tett, önként tette. A hite a jóban tette őt azzá, ami ő ma. Ezzel szemben az én életem olyan, mint egy altató tabletta. Habár én is átéltem néhány dolgot. Csakhogy Ali a legnagyobb.

Welt: Ön számára is?
Foreman: Azzá vált, amikor 1996-ban az egész világ nyilvánossága előtt meggyújtotta az olimpiai lángot az Atlanta-i játékokon. Számára mindegy volt, mit gondolnak róla mások. Ilyen volt ő mindig. Egy ember, aki a saját útján jár. Büszke vagyok rá. És ha ő nem is tud többet beszélni és a nyilvánosság előtt már nem is tűnik föl többé, az én szívemben és a gondolataimban mindig jelen van. Annak emlékére, amit ő tett, én legszívesebben csinálnék a mi országunkban egy Muhammad Ali – napot. A leginkább az ő születésnapján.

Fordította és szerkesztette: Hegedős Soma

Oszd meg, tedd a kedvencek közé!

Hozzászólok:

login: jelszó: » regisztráció

@htibor60: Igen, hasonlóan gondolom.

Aliból ez a viselkedés egyébként valahogy nagyon mélyről, ösztönösen jött.
Nagyon sok bunyós próbálja mesterségesen, erőltetetten felvenni ezt a stílust, de valahogy "nem áll jól" nekik.

Számomra az interjúban még az a meglepő, ahogyan Foreman beszél Muhammad Aliból.

Amíg Joe Frazier soha nem tudta elfogadni Ali győzelmeit, és marta belül magát miattuk, addig Foreman valahogy tényleg megbékélt ezzel.
Szerintem emiatt (is) volt képes visszatérni később. Lelkileg nem készült ki, egészséges maradt.
És ez nagy szó.

» Jersey Joe   válasz erre
    2014-11-25 15:36:44

Köszönöm a cikket.

Mindig is szimpatikus volt az öreg, de Õ egy olyan ember akiről,ha csak pár sort is olvasok mindig egy kicsit jobban megkedvelem szimpatikusabb lesz.

    2014-11-25 10:48:51

Nem Pac az egyetlen, aki nem bírj a tűket :D

"Akkor én nem akartam bevarratni a sebet, mert gyűlöltem a tűket"

» vizsahal   válasz erre
    2014-11-23 23:33:43

:D
-How is your health?
-Good. I've had about four knee operations. Other than my right knee, I
can probably kick somebody like Bruce Lee with my left knee. If I jump
up and fall on them, I probably will do more damage — to them.
Meg egy interju a 65. szuletesnapjan.
http://www.aarp.org/entertainm...

» 4man4ever   válasz erre
    2014-11-23 18:08:54

@Jersey Joe: Kis túlzással az egész világ kiváncsi lett volna rá.A végkimenetel pedig, még megjósolhatatlanabb lett volna, mint elsőé volt. Nem tudni, hogy hol lett volna a mérkőzés. A zairei helyszín inkább Alinak kedvezett, mert az ottani viszonyok, látva a helyi feketék helyzetét, mert számára ez is fontos volt, Õt érintették meg inkább.Ezt érezte a tömeg is, amit Ali ki is használt, és maga mögé tudta őket állítani. Kérdés az is, hogy Foremant mennyire vetette vissza a váratlan vereség, és mennyire tudott volna magába újra kellő hitet önteni. Valüszínű, hogy tanult volna az első meccsből, és teljesen más taktikával áltt volna ki. Azt sem lehet tudni, hogy Ali újabb mentális hadviselése hogyan hatott volna Foremanra, ill., hogy Ali saját magát mennyire tudta volna fanatizálni, gondolok itt a Liston elleni mérkőzésekre is, mert ezekre is esélytelenként lépett a sorítóba. Szerintem csak saját maga volt az egyetlen, aki tényleg hitt abban, hogy győzni fog ezeken. Szerintem a sok szövegelés, az extrém viselkedés, az ellenfél degradálása, nemcsak arra szolgált, hogy az ellenfeleit bizonytalanná tegye, hanem, hogy saját magával is elhitesse, hogy legyőzheti a legyőzhetetlent...
Túl sokismeretlenes az egyenlet, ezért szinte megtippelhetetlen...
Pedig valószínű, hogy még nagyobb lett volna az érdeklődés, mint az elsőre meccsre...

Aliakirály

» htibor60   válasz erre
    2014-11-23 16:13:26

@fcs2000: Kíváncsi lettem volna, hogy mi lett volna egy esetleges Ali - Foreman visszavágón.

» Jersey Joe   válasz erre
    2014-11-21 23:33:00

@zolimt: Semmi gond.

» Streky   válasz erre
    2014-11-16 12:26:17

Nagyon jo cikk. Köszönet érte :)

    2014-11-15 04:20:30

@Roy Jones Jr.: en kerek elnezest...! valamiert azt hittem, hogy a masodikra reagalt... ! sorry :)

» zolimt   válasz erre
    2014-11-14 22:33:34

@zolimt: A legelső kommentet olvasd!

» Roy Jones Jr.   válasz erre
    2014-11-14 22:29:12

@Streky: ezen mi a vicces?

» zolimt   válasz erre
    2014-11-14 22:26:11

Ez valami egyedi képessége Foremannek ,hogy ha olvas róla az ember valamit,az írás végén mindig csupa pozitív dolgot tud összegezni a cikk tartalmáról,Ezáltal mosolyog :) Igazi siker történet az övé. Ali pedig... Nagyon nehéz szavakba önteni miket vitt véghez és hogyan! Egyértelműen a legnagyobb! 40:18 fantasztikus lassítás

Köszönet,élmény volt olvasni!

» Dirhanka   válasz erre
    2014-11-14 21:23:08

A kedvenc all time nehézsúlyúm Big George! Ez a riport egyáltalán nem változtatta meg a véleményem, sőt, még jobban kedvelem :) Hihetetlen egy figura ez az ember :)

» bandi78   válasz erre
    2014-11-14 15:38:34

@4man4ever: :DDDDDDDDDDDD

» Streky   válasz erre
    2014-11-14 13:24:45

Valami egészen elképesztően szimpatikus... Komolyan elérzékenyültem... Hatalmas alakja ő a sportágnak... Hihetetlen...

» Streky   válasz erre
    2014-11-14 13:24:29

Nem semmi ez a nyilatkozat...Azért ehhez hatalmas alázat, és emberi nagyság is szükségeltetik. Érződik Foreman nyilatkozatából, hogy ezek nem előre betanult panelek...
Azt tudtam, hogy nálunk is közvetítette a "királyi tv" Alinak ezt, és a Frezier ellelo meccsét is, de, hogy a Szovjetunióban is lehetett látni, az azért meglep! Sokáig nem találtam magyarázatot a miértre, de talán ennek simán politikai oka lehettek, ugyanis a keleti blokk ellenezte a vietnámi háborút. Nyugaton Aliban láthatták ennek az egyik prominens szószólóját...

Aliakirály

» htibor60   válasz erre
    2014-11-14 13:11:55

Big George az egyik legszimpatikusabb bunyós számomra! Örök kedvenc!

    2014-11-14 13:10:46

Lehet Ali volt a legnagyobb, de Foreman pedig minden idők legnagyobb ütője, igazi rettenet. Sajnos kihagyott egy nagyon hosszú időszakot fénykorában, de még így is egy legenda lett belőle.

» fcs2000   válasz erre
    2014-11-14 12:46:15

Apropo. Muhammad Ali fia szegenysegben el, konkretan segelycsomagokon (a csaladjaval egyutt) Chicago -ban. Az apjat nem tudja latogatni, mert Ali jelenlegi felesege, Lonnie nem igazan engedi. Nem csak o panaszkodott erre, hanem Ali testvere, Rahman is, aki szinten el van zarva Ali -tol. Ali sajnos mar fel sem ismeri oket...
Szomoru.
http://nypost.com/2014/01/26/m...

» 4man4ever   válasz erre
    2014-11-14 12:36:21

Koszi a cikket, sok ujat megtudtam belole!
Ez a fenykep van a (nem a kisparnam alatt), hanem laptop hatterkepemen par honapja. De mar lassan kezdem megunni, majd cserelem Klicsko vs Mormeck -re.

» 4man4ever   válasz erre
    2014-11-14 12:25:03
Ugrás az oldal tetejére