Tom Sharkey, egy tengeri haramia a szorítóban II.

Következett egy döntetlen Peter Maher ellenében, négy gyors KO Angliában (körülbelül két hét leforgása alatt), majd 1897 novemberében kiütötte a jó mérlegű Joe Goddardot is, a hatodik felvonásban. Öt hónappal később következett egy újabb meccs Joe Choynski ellenében. Talán már nem is lep meg senkit a tény, hogy a meccset megint a rendőrség döntötte el, bár Tom most egész tisztán bokszolt magához képest, az ötödik menetben háromszor, a hatodikban egyszer padlóztatta is Choynskit. A nyolcadik menetben Sharkey őrületes rohamozásba kezdett, átklopfolta ellenfelét a ringkötélzeten, aki kiesett a szorítóból, egyenesen (persze ki más, mint...) a helyi rendőrkapitány fényesre nyalt lakkcipői elé. A tiszt ekkor felállt, jelzett kollégáinak, akik felmásztak a ringbe, a mérkőzésvezető pedig döntetlent hirdetett. Tom persze azonnal reklamálni kezdett, csak a törvény embereinek hathatós noszogatására vonult vissza a szorítósarkába.

1898 májusát írták, mikor Tom egy hozzá hasonló kombájnnal találta magát szembe a szorítóban, a legendás Jim Jeffries személyében. Jeff még Sharkey-hez mérten is óriási fizikai fölényben volt, 205 fontot nyomott Tom 180 fontjával szemben. A két fél egymásnak feszült és gyakorlatilag el sem mozdulva a szorító közepéről, brutális állóháborút folytatott egymás ellen. Ütések záporoztak mindkét részről, a két hatalmas csatahajó csak lőtte egymást, és minden attól függött, melyikőjüket faragták keményebb anyagból. Az előny ezúttal Jeffriesnél volt, aki jobban bírta a meccs végét, és az utolsó menetekben olyan balhorgokat és jobb felütéseket osztott ki Sharkey fejére, amelyek után egy normális mezőn pipacs sem nőtt volna vagy 120 évig. Tom azonban végigállta a 20 menetet, amelynek a végén a mérkőzésvezető Jeffries győzelmét hirdette ki. Jim a találkozó után megígérte Tomnak, hogy ha elnyeri a világbajnoki címet, biztosan lehetőséget ad majd neki egy visszavágóra.

Tom Sharkey elszántabban akarta a nehézsúlyú világbajnoki címet, mint előtte bármikor. Kiütötte Gus Ruhlint az első menetben, majd ismét legyőzte James J. Corbettet, akinek a ringsegédje óriási butaságot elkövetve meccs közben beugrott a szorítóba, a mérkőzésvezető pedig azonnal leléptette az egykori világbajnokot. 1899 januárjában Tom a 10. menetben kiütötte a rutinos Charles Kid McCoyt, majd 20 napra rá egy újabb második menetes KO győzelmet gyűjtött be. Novemberben pedig következhetett ismét Jeffries, akivel újra húskombinátot nyitottak a szorítóban…

A két bunyós a new yorki Coney Island Atlétikai Klubban mérkőzött meg ismét egymással, a győztesnek nem kevesebb, mint 25.000 dollár ütötte a markát. A ringet a beszámolók szerint 400 darab, nagy fényerejű lámpával világították meg, ami gyakoratilag elviselhetetlen hőséget okozott a szorítóban. A legenda szerint a meccs végére mindkét bunyós feje tetejéről eltűnt a haj, annyira égettek a világítóberendezések.

Sharkey természetesen ismét magához ragadta a kezdeményezést, átgyalogolt Jeffries brutális ütésein, a hatodik menetben pedig el is kapta a világbajnokot egy balhoroggal. Jeff a kör végén vérző füllel és szájjal sétált a szorítósarkába. A 10. menet végén mindenki Tomnál érezte az előnyt, testen brutálisan megdolgozta Jeffriest, akit már kék-zöld foltok borítottak, ugyanakkor Sharkey sem úgy nézett ki, mint aki a vasárnapi iskolából szabadult, homlokából dőlt a vér, a bal füle pedig kezdett egy ketchupos salátalevélre hasonlítani. Mint utóbb kiderült, a második menetben eltört két bordája, de ugyanúgy harcolt tovább. A 17. felvonásban az ex-tengerész egy brutális jobbfelütéssel gyakorlatilag kiegyenesítette a görnyedve bokszoló Jeffriest, majd rávert egy balost is, ami utólagos elmondása szerint élete legkeményebb ütése volt. A világbajnok azonban megrázta magát és folytatta a küzdelmet. Tom a mérkőzés végére komolyan elfáradt, az utolsó 5 menetben óriási verést kapott a sokkal jobb állóképességgel rendelkező Jefftől, a 22. menetben például két brutális felütést is kihordott lábon. Nem is Tom Sharkeyról lenne szó, ha a meccs mindenféle cink nélkül lement volna. Az utolsó felvonásban Jeffries egy balhorgot postázott ellenfele irányába, aki valahol a kesztyűje végénél bekulcsolta a bajnok kezét. Az ütés ereje még így is a padlóra vitte az ír ökölvívót, aki azonban – mivel még mindig ebbe kapaszkodott – lerántotta Jeff kesztyűjét. A mérkőzésvezető megpróbálta visszaadni a címvédőre a lecsúszott felszerelést, közben azonban a teljesen begőzölt Sharkey feltápászkodott, és azon nyomban folytatni akarta a meccset. Megkerülte a mérkőzésvezetőt, majd becsavart egyet Jeffriesnek. Na, Jimet sem kellett félteni, kirántotta a kezét – amelyre a bíró éppen a kesztyűt próbálta visszatuszkolni – a mérkőzésvezető fogásából, majd megköszönve a szívességet - tök véletlenül - pont a puszta öklével mázolt be egy lazát Tomnak. Mire a mérkőzésvezető tisztázta a dolgokat, a menetet legongatták, és kihirdették Jim Jeffries pontozásos győzelmét, aki így megtarthatta a címét.

A végeredménnyel a többség nem értett egyet, szerintük Tom legalább egy döntetlent kiérdemelt, mások szerint viszont a meccs első kétharmadát ő uralta, noha a találkozó végén óriási verést kapott. Sharkey-t az összecsapás után sürgősen kórházba szállították, hiszen olyan állapotban volt, mint aki fakarddal vett részt a kurszki tankcsatában. Két bordája ripityára tört, a válla kificamodott, a bal fülét széttrancsírozták, háromszorosa volt a normál méretének (soha nem is nyerte vissza eredeti formáját, leginkább egy karfiolra emlékeztette az embereket, nem is készült Sharkey-ról túl sok fotó, amin a feje bal oldala látszik…), az orra szétszakadt és eltört, az arca vérben úszott, bizonyos beszámolók pedig állkapocstörésről is szóltak. Az összecsapást filmre vették, ám az utolsó menetet nem sikerült megfelelően rögzíteni, így a felek 10 nap múlva visszatértek a meccs helyszínére, hogy újravegyék a 25. felvonást. A hiba a képben a mérkőzésvezető volt, akit ezúttal álbajuszban Jeffries menedzsere alakított, mivel a találkozót eredetileg levezénylő George Siler nem mert elmenni, ugyanis Sharkey megfenyegette, hogy ha még egyszer meglátja, fejjel lefelé megfürdeti az Atlanti-óceánban. „Tom Sharkey volt a legnagyobb ellenfelem. Szétszakítottam a szemét, a füle pedig akkorára dagadt, mint az öklöm háromszor. Olyan volt megütni, mint egy nagy vizes szivacsot. De esze ágában sem volt feladni! Két bordáját eltörtem, de szüntelenül rohamozott. A legnagyobb harcos volt, akivel valaha találkoztam.” – mesélte később Jeffries Nat Fleischernek. A két egykori ellenfél már meglett korában ismét összefutott egymással és nagyon jó barátok lettek. Mikor Jeffries 1953 márciusában elhunyt, Sharkey a következőt mondta: „Végül valahogy mégis legyőztem őt.”.

Brutális sérülések ide, vagy oda, Tom három hónap múlva már ismét a szorítóban állt, és kiütötte Joe Goddardot, majd 6 nap múlva egy Jim Jeffords nevű figurát. Márciusban újabb két KO győzelem következett, majd májusban – immár harmadszor – újra Joe Choynski várta a szorítóban. A második felvonás végén Sharkey egy balkezessel padlóra küldte ellenfelét, aki ugyan megpróbált kijönni a harmadik menetre, de két lépés után hanyatt esett, így a bíró nem engedte tovább az összecsapást és kihirdette Tom TKO győzelmét.
1900 júniusában az a Gus Ruhlin következett, akit Sharkey korábban az első menetben kiütött. Ezúttal nem volt könnyű dolga, olyannyira, hogy a 15. menetben ezúttal ő ragadt a padlóra. Két hónapra rá pedig egy visszavágón a 37 éves Bob Fitzsimmons várta, és ezúttal Wyatt Earp nem volt a közelben, hogy tankönyveket félredobó szakértelmével segítse az összecsapás levezénylését. Az ex-bajnok nem sokat szórakozott Tommal, egy második menetbeli kiütéssel bosszulta meg a régi fiaskót. Ahogy a Clint Eastwood által játszott karakter mondta a Jó a rossz és a csúf című filmben: "Kétféle ember létezik a világon, barátom: vannak, akiknek meg van töltve a fegyverük, és vannak, akik ásnak.” Tom – aki a Fitzsimmons elleni meccsen még a töltött fegyvert fogta – 1901 májusában, Pete Everettel szemben az ásó szerepébe kényszerült… A két fél kemény adok-kapokba kezdett, az első menetben végig püfölték egymást, a második felvonás elején viszont Everett padlóra került egy testütéstől. A mérkőzésvezető ekkor szabálytalan ütés miatt diszkvalifikálta Sharkey-t. Tom persze azonnal heves reklamációba kezdett, mígnem egy, a bíró inge alól kikacsintó Colt csöve jobb belátásra nem térítette…

Ezt követően nem sok babér termett a kőkemény ex-tengerész számára, 1902-ben egy no contest eredményt és egy újabb kiütéses vereséget volt kénytelen elkönyvelni, 1904-ben még megpróbálkozott a visszatéréssel, de akkor is alulmaradt, így végleg szegre akasztotta a kesztyűit.

Tom ezt követően üzleti vállalkozásba fogott, méghozzá egy szalont nyitott New York városában. A hely azonban hamar elég kétes hírnevet szerzett magának, sok alvilági figura fordult meg itt, a tulajdonos múltja pedig még rátett egy lapáttal a nem éppen meseszerű környezetre, hiszen fanatikus hívei mindenkin bosszút álltak, aki vitatni merte, hogy Sharkey valójában megverte Jim Jeffriest a világbajnoki meccsen. A helyet aztán a hatóság bezáratta, Sharkey-t pedig lecsukták, egy hónapon át nyomta a priccset a kaptárban.

A hajót – vagyis ezúttal az ötletét – újfent nem adta fel és szabadulása után ismét szalont nyitott. Corbett szerint Tom minden elérhető eszközt bevetett, hogy visszatérüljön a befektetése. A megszorító csomagja nem lehetett gyenge, abból kiindulva, amit a Milwaukee Journal az ex-ökölvívó 41. születésnapján leközölt: „Tom Sharkey, a Világbajnok Zsugori ma ünnepli születésnapját és mindenkit egy itallal vár, aki fizet érte!”. Imádta a szerencsejátékot, még saját lóverseny istállója is volt, amit remek gazdasági érzékkel 1916-ban a csődig nyargaltatott. Mivel az üzleti élethez Tomnak annyi érzéke volt, mint Godzillának a szocializálódáshoz,  inkább kilépett belőle és ismét kétkezi melós lett, dolgozott őrként a versenypályán, majd cirkuszi erőemberként is működött.

1934-ben azonban, az ex-tengerész 61 évesen visszatért a szorítóba, hogy egy bemutatóra kiálljon a legendás Jack Johnsonnal, aki ezidőtájt 56 éves volt. Johnson – megnövekedett derékbőségét takarva – magasra húzott nadrágban lépett ringbe, Sharkey viszont korához képest meglepően jó állapotban volt és igen erősnek látszott. A „meccsen” természetesen inkább a sokkal képzettebb és ügyesebb Johnson dominált, akit reflexei még ennyi idősen sem hagytak cserben és simán kivédekezte, majd kontrákkal oktatta a széles lengőkkel tüzelő Sharkey-t.

A 70-es éveiben Tom egy raktárban dolgozott biztonsági őrként, és szotyolázás közben örömmel mesélt múltjáról, és persze jött az "Ezek a mai nehézsúlyúak... bezzeg az én időmben, még a kakaóscsigámat sem engedtem volna nekik megporcukrozni..." jellegű szöveggel.

1953 áprilisában halt meg, gyakorlatilag egy hónappal legnagyobb ellenfele, Jim Jeffries után. „Annyit elmondanék… hogy amikor ezek a bajnokok összemérték az erejüket Mrs. Sharkey Tom nevű kisfiával… megérezték, milyen az igazi harc.”.

Baranyai Gergely, Greg
2012. augusztus 28.

A cikk első része