Tom Sharkey, egy tengeri haramia a szorítóban I.

Egy igazi barbár volt a ringben, kőkemény verekedő, aki az elsőtől az utolsó gongszóig űzte-hajtotta ellenfeleit, az ökölvívás szabálykönyveit pedig annyira ismerte, mint Lavrentyij Berija a kegyelem fogalmát. Harminchét győztes meccséből mindössze három ment végig, a többit mind idő előtt fejezte be. Brutális testi ereje volt, a legenda szerint tenyerében hajlítgatta az ezüstdollárosokat. A meccsein gyakorta lökte félre a mérkőzésvezetőt is, sőt, néha – persze csak merő véletlenségből - el is találta a ringben tevékenykedő harmadik embert. A fejelések, gong és állj utáni ütések pedig gondolom az elmondottak után senkinek sem okoznak különösebb meglepetést. Tom Sharkey nevével a Jim Jeffries életrajz írása közben találkoztam és úgy véltem, elég érdekes pályafutás az övé...


Teljes nevén Thomas Joseph Sharkey 1873 novemberében, Írországban hallatta először a hangját, majd mindössze 12 évesen nyakába is vette a nagyvilágot és elindult szerencsét próbálni, méghozzá egy teherszállító hajó fedélzetén szolgálva. A verekedéssel már ebben az időben közeli ismeretségbe került és gyakran randevúzott, mint utólag mesélte: „Hát, képzelhetik, milyen élet volt az. Alig telt el hét bunyó nélkül.”. Sharkey összesen négy alkalommal ismerhette meg a Robinson Crusoe életérzést, az egyik hajótörés alkalmával három napot töltött a tenger hullámain hánykolódva úgy, hogy csak a borzasztó egészséges, sós tengeri levegőből tudott táplálkozni. Szerencsére egyszer sem a Bolygó Hollandi járt arra, hogy kimentse a vízből, ő ezzel együtt 7 év után megunta ezt az életformát, és a szárazföldön keresett magának tisztes megélhetést. Patkolókovács lett belőle, a kemény fizikai munka pedig nagyban hozzájárult a kor trendjéhez mért brutális fizikumának kialakításához. A tenger azonban nagy szerelem volt, Sharkey nem is bírta sokáig nélküle, és rövid idő múlva a haditengerészetnél találta magát, méghozzá a USS Philadelphia fedélzetén. Fizikuma ekkorra már megfelelően kifejlődött, széles vállak és hatalmas mellkas jellemezték, amire egy színes csillagot és egy négyárbócos hadihajót tetováltak. Tom a ringben ennek megfelelően a „Nem adjuk fel a hajót!” alapvetést követte.

Profi ökölvívó karrierét 1893-ban kezdte meg, kábé másfél évig osztogatta a kórházi pizsamát Honolulu azon bátor egyéneinek (nagy részének a merészségen, néhány, a söntésben adott-kapott mafláson, esetleg egy bokszkesztyűs kulcstartón kívül nem volt sok köze az ökölvíváshoz), akik egyáltalán elé mertek állni. Első komolyabb mérkőzésére 1896 áprilisában került sor (kicsit több, mint egy héttel előző meccse után), a képzett és tapasztalt Joe Choynski ellenében, aki akkor öt éve őrizte a veretlenségét. A találkozó teljesen egyoldalúan indult, Choynski simán iskolázta a tudatlan verekedőt, aki persze az első menet végén egy szabálytalan ütéssel köszönt el ellenfelétől. A mérkőzést figyelemmel követő helyi rendőrkapitánynak nem tetszett különösebben a dolog, ezért felugrott a szorítóba és leállította a meccset, aztán rövid gondolkodás után mégis zöld utat adott a folytatásra. Choynski egy alkalommal olyan ütészáport zúdított Tomra, hogy az ex-tengerész kipottyant a szorítóból, az akkori beszámolók szerint a 190 font súlyú ember fejjel beleállt a betonpadlóba… Majd mint valami terminátor felkelt, pislogott kettőt, visszamászott a ringbe és folytatta a pusztítást. Choysnki csak a tetőt erősítő mestergerendával nem vágta fejbe Sharkey-t, aki azonban csak zakatolt, mint a gőzgép és a nyolcadik menet végén agresszív ökölvívásának köszönhetően bezsebelte a pontozásos győzelmet.

Körülbelül két hónap pihenő után az ex-világbajnok Jim Corbett várta Tomot a szorítóban. Corbett nem különösebben készült a mérkőzésre, sőt, előtte nem sokkal jól bevacsorázott, némi bornak köszönhetően még kicsit pityókás is volt, és úgy gondolta, a négy menet alatt elfogyasztja a nagydarab tengerészből és némi bokszkesztyűből, valamint nadrágból álló desszertjét. Ezúttal azonban rossz lóra tett, ugyanis két menet alatt teljesen kifulladt és nekiállt birkózni a szüntelenül támadó ellenféllel. Na, Sharkeyt sem kellett biztatni némi szabálytalanságra, sokkal nagyobb fizikai ereje révén párszor simán végigtaszigálta legendás ellenfelét a szorítón, majd egy alkalommal elragadta a hév, és földhöz is vágta Corbettet. Mikor pedig a mérkőzésvezető Frank Carr reklamálni mert a nyilvánvaló szabálytalanságért, őt is rárakta Corbettre, mint párizsit a vajas zsemlére. Sharkey persze a megváltozott körülmények figyelmen kívül hagyásával ütötte tovább ellenfelét, szerencse, hogy néhány rendőr is benézett a bulira, és tök véletlenül a gumibotjaikat is magukkal vitték, ugyanis csak ezekkel tudták megfékezni és Corbettről lehámozni a felbőszült Tomot. A mérkőzés hivatalos eredménye végül döntetlen lett.

Még ebben az évben egy újabb legendás ökölvívóval nézhetett Sharkey farkasszemet, méghozzá John L. Sullivannel, igaz, csak egy három menetes bemutató meccsen. Sullivan ekkor már alaposan formán kívül volt, 38 évesen, kövéren állt oda a 24 éves, brutális fizikumú tengerész ellenében. A korabeli beszámolók szerint az ötezer fős közönség egyöntetűen felhördült, mikor meglátták Sullivan víztározó méretű mislen-gyűrűjét. Az utolsó pusztakezes bajnok ehhez képest nagyon jól teljesített, többet talált, mint ellenfele, azonban a harmadik menetben már alig állt a lábán és nem sok kellett hozzá, hogy idő előtt elbukja az összecsapást. „Most már tényleg lejárt az időm, kalácsbelű vagyok már a harchoz!” – mondta a nagy John L. a bemutató után.

1896 decemberében, Kaliforniában folytatódott a legendák éve Tom Sharkey számára, hiszen ekkor nem mással, mint Bob Fitzsimmonsszal osztotta meg a kötélnégyszöget. A mérkőzésvezető pedig a legendás fegyverforgató, Wyatt Earp volt, akit ekkora már kiűztek Tombstone városából és üzletemberként kereste a kenyerét. Ha a történet igaz, ezután a meccs után is megtelt néhány szalmazsák a felhajtott összeggel…

Tizennégyezer néző várta az összecsapást, amit 10 menetre írtak ki, de a legtöbben arra fogadtak, hogy Sharkey hat meneten belül kifekszik. Hogy Earp honnan került a mérkőzésvezetői pozícióba? Nem, nem arra kell gondolni, hogy Sharkey fegyelmezésére jobbnak láttak egy olyasvalakit felfogadni, aki a fegyverforgatás nagymestere. Wyatt Earp Tom menedzserének a haverja volt, ő ajánlotta bírónak. Fitzsimmonsék megkérdőjelezték a volt békebíró mérkőzésvezetői gyakorlatát, erre Lynch simán benyögte, hogy Earp már számos meccset vezényelt le Amerika több pontján. A fegyvernök valójában természetesen annyi bokszmérkőzést vezetett, mint Josef Švejk NATO csúcsot. Aztán négy órával a találkozó előtt kezdetét vette a haddelhadd. Fitzsimmons menedzserét, Martin Juliant arról értesítették, hogy Earp meg lett kenve és semmiképpen nem fogja védencét győzni engedni. A felek közben megérkeztek a szorítóba, Fitzsimmonst udvarias, szerény taps fogadta, Sharkey-t viszont hatalmas ováció, főleg az olcsóbb, hátsó sorokból. Julian közben fáradhatatlanul magyarázott, a közönségnek, a sportriportereknek, korrupcióval vádolva Wyatt Earpöt. A revolverhős természetesen visszautasította a vádakat, és ki tudja, talán reflexből néha oda-odanyúlt az oldalához, ahol a menedzser szerencséjére most nem fityegett hatlövetű. A puskaporos hangulatot végül maga Fitzsimmons oldotta fel, aki a fogadtatásból érezte, hogy a közönség nem mellette áll, és valószínűleg a sárba taposnák a hírnevét, ha végül miatta nem valósulna meg a küzdelem. A bajnok tehát kompromisszumot ajánlott: amennyiben kicserélik Sharkey meglehetősen gyanúsnak tűnő bandázsát, akkor ők beleegyeznek Wyatt Earp személyébe, mint vezetőbíró. Az üzlet megköttetett, kezdődhetett a csata.

Sharkey kiviharzott a sarkából, és folyamatos fejmozgatás, hajolgatás közepette dobálta jobb és balkezes lengőit a bajnok felé, aki remekül hátrált és kontrákból szépen eltalálgatta a levegőt csépelő ellenfelét. Fitzsimmons egy szűk balegyenessel és egy erre érkező jobbossal szépen le is ütötte Sharkey-t, aki csak kisebb nehézségek árán tudott talpra vergődni. Bob nem sokkal később egy szűk balhoroggal megismételte a mutatványt, Tom pedig némileg belegabalyodott a szorító alsó kötelébe. A mérkőzés gyakorlatilag ebben a mederben csordogált tovább, Sharkey hajolgatva közeledett Fitz felé, és széles ütésekkel próbálta csépelni a bajnokot, aki azonban simán elhajolt a támadások elől és szép kontrákkal oktatta riválisát. A harmadik menetben néhány testütés becsúszott Sharkey-től, egyik-másik kicsit lejjebb is ment a kelleténél, majd a tengerész megindult, mint a buldózer és hanyatt lökte ellenfelét. Earp nem számolt Fitzsimmonsra, Sharkey rajongói pedig bőszen reklamáltak érte. A negyedik menet ismét sportszerű képet hozott, Sharkey a köteleknek szorította, majd a padlóra nyomta Bobot, és természetesen püfölni kezdte, mielőtt a bajnok fel tudott volna állni. Fitzsimmons azonban rutinosan lefogta ellenfelét, és így megúszta a komolyabb problémákat. Az ötödik felvonást Sharkey már véres arccal és gyakorlatilag fél szemmel kezdte meg, azonban a menet közepe felé volt egy szép balkezese, amivel igencsak meglepte Fitzsimmonst. Ennek ellenére nem a bajnok, hanem ismét Tom került a padlóra, aki megint majdnem kiesett a szorítóból, ellenfele kapta el és húzta vissza, így nem történt komolyabb fennakadás. A legközelebbi érdekes momentum a hetedik kör végén következett be, mikor a menetet legongatták, Fitzsimmons hátat fordított, hogy visszatérjen a sarkába, Tom pedig kihasználva a helyzetet, utána vágott egy balkezest, a bajnok azonban megérezte a bajt és kitért a csapás elől, sőt, még az utána érkező jobbos sem ért célba. Earp ekkor nyomta el az első, mutatóujj rázással egybekötött ejnyebejnyét Sharkey irányába…

A nyolcadik felvonás aztán sok gyanút igazolt. Sharkey a menet elején megint zakatolt előre, ám Fitz már akkor ütötte meg, amikor nem akarta, nem csoda hát, hogy az ír bunyós fogásba menekült, Wyatt Earp helyett pedig kb. Fekete Lacinak kellett volna ott lenni Toldi gerendájával a kezében, hogy szét tudja szedni a két bunyóst. Végül a revolverhős valahogy megoldotta a problémát, Bob pedig nekilendült és néhány balkezessel testen megdolgozta Sharkey-t. A tengerész leengedte a kesztyűit, gyakorlatilag védekezésképtelen volt már, Fitz pedig előrelépett, és egy testre mért bal, majd egy állra mért jobb felütéssel befejezte a küzdelmet. Tom elnyúlt a padlón, hangosan vonaglott, láthatóan totálisan képtelen volt a folytatásra. Earp persze valahogy elfelejtett számolni rá, de miután Sharkey kb. 20 másodperce alig mozdult, Fitzsimmons magasba emelte a kezét, és győztesnek érezte magát. Ekkor Sharkey embere, Danny Lynch beugrott a szorítóba, és látványos vitába kezdett Wyatt Earppel. Körülbelül fél perc elteltével kihirdették a végeredményt: Bob Fitzsimmonst diszkvalifikálták szabálytalan ütés miatt, a győztes pedig Tom Sharkey! A közönség persze iszonyatos haragra gerjedt, csalást, bundát kiabáltak, füttyögtek, a volt békebíró pedig, megijedve a népharagtól, pillanatok alatt felszívódott.

A meccsnek persze komoly utóélete volt, a találkozó után Sharkey bizonygatta a győzelem jogosságát, csak azt nem mondta, hogy egy egész árvaház imádkozott érte. Állítása szerint Fitzsimmons a biztos vereség tudatában csalt ellene, hiszen látta, hogy Tom egyre jobb erőre kap, ő maga pedig már kezdett elfogyni. Bob szerint: „Sharkey minden fogásnál csalt ellenem. Többször tiltakoztam a bírónál, de ő nem foglalkozott vele. Az ötödik menetben Sharkey fogott és átkarolta a csípőmet. A mérkőzésvezető szándékosan belenyomta az ujjait a képembe, a körmével pedig felszakította a szemöldökömet.”. Martin Julian, Fitz menedzsere egy újabb információval szolgált: „Láttam, amikor Sharkey, aki állítólag nagyon kész volt, közvetlen a padlóra zuhanása után kivette a győztesnek járó, 10 ezer dolláros csekket Earp kezéből és becsúsztatta az öve alá…”.

A nyertesnek járó 10.000 dolláros csekket tehát Tom Sharkey kapta, aki - mint a kőművesek a 62. számú Italboltnál - menedzserével együtt már jóval nyitás előtt ott ténfergett a helyi bank kapujában. A ravasz Martin Julian azonban nem hagyta ennyiben a dolgot, felhívta a bank igazgatóját és közölte vele, hogy a bíróság másnap le fogja tiltani azt a csekket, sőt, néhány ember még börtönbe is fog kerülni emiatt. Az igazgató személyesen rendelte el, hogy a pénzt nem lehet kifizetni.

A bíróságon aztán Tom edzője, Billy Smith beismerte, hogy a mérkőzés előre le volt vajazva, és négyen tervelték ki, köztük Linch és maga Sharkey. Wyatt Earp 25%-ért, vagyis 2.500 dollárért vállalta, hogy szabálytalan testütésért diszkvalifikálja Bob Fitzsimmonst. A vallomást a bíróság bizonyítékként kezelte, és börtönbüntetést helyezett kilátásba a résztvevőknek, a bíró azonban lezárta a pereskedést azzal, hogy a bíróság nem nyomozóhatóság, hogy olyan polgári peres ügyeknek menjen utána, ahol bűncselekmény is történt.

Sharkey pedig visszament a bankba, követelte a pénzét, fenyegetőzött, majd megkérdezte, van-e rá mód, hogy legalább egy részösszeget megkapjon. Ekkor megmondták neki, hogy az összeg 15%-a van letiltva, a bunyós tehát 8.500 dollárral a zsebében, boldog emberként távozott.

Hát igen, Tom Sharkey ezzel a CV-vel napjainkban maximum egy keresett kidobóember lehetne valahol mélyen Bolíviában, de ebben az időszakban még egész másról szólt a sportág, mint manapság…

Folytatása következik!

Baranyai Gergely, Greg
2012. augusztus 28.