1921. május 3-án született Walker Smith néven, Detroitban (Michigan). A kis Walker igen csintalan gyerek volt, és imádott csellengeni. Detroitból Georgiaba, majd vissza, alkalmanként pedig New Yorkba ment. Detroitban akár Joe Louisszal is mehetett volna edzeni a helyi klubba. 13 évesen NY-ban kezdett el bokszolni a PAL tournamentsnél, 15 évesen már az amatőrök között versenyzett. Élete első meccsén nem volt AAU (Amatőr Atlétikai Unió) kártyája, így az edzője, George Gainford odaadta neki valami Ray Robinson nevű srácét, a név pedig rá ragadt. Amatőr pályafutása során 85 győzelmet aratott, 69-et kiütéssel. Ezek között szerepelt a későbbi veretlen profi pehelysúlyú világbajnok, Willie Pep is. Amatőr pályafutását a Golden Gloves verseny kétszeres elnyerésével tetőzte (1939-ben pehely-, 1940-ben könnyűsúlyban).
1940 nyarán váltott át a profik közé, első meccse Joe Echeverria ellen egy bal horgossal ért végett a második menetben. 1942 végére 40-0 (28)-ra alakította mérlegét, és nem mondhatni, hogy könnyű ellenfelek ellen: vívott a súlycsoportján felül Marty Servoval (akkor könnyűsúlyú bajnok) kétszer is, de szembeszállt még Sammy Angottal és Izzy Jannazzoval, Fritzie Zivic-csel (volt váltósúlyú világbajnok), és jött az első összecsapása Jake La Motta ellen is. 1942-ben elnyerte az "Év Ökölvívója" címet.
1942. vége felé már kezdett rájönni, hogy hamarosan be fogják sorozni a hadseregbe, és el kezdte egy kicsit lazábbra venni az edzéseket. 1943. február 5-én, három héttel besorozása előtt 144 fontot (1 font = 0,4536 kg) nyomott, La Motta 160 fontjával szemben. Ezek után talán nem csoda, ha ez lett az első veresége. Ettől aztán egyből észhez tért, és egy nappal a bevonulása előtt ismét összemérték erejüket, ám ezúttal már megszerezte a győzelmet Bronx Bull felett.
Körülbelül egy évet töltött a seregben. Néha csináltak egy-egy bokszshowt Joe Lewisszal, ha pedig engedélyt kapott rá, akkor egy-egy meccs is összejött. Ezek egyikében verte meg 10 menet alatt Henry Armstrongot. Később becsületbeli felmentést kapott, és elhagyhatta a sereget.
Hamarosan a címmérkőzés került a célkeresztbe, ám a bajnok, Marty Servo, aki nem sokkal azután, hogy egy nem-címmérkőzésen kikapott Rocky Gracianotól, visszavonult. Robinson La Mottaval, Vic Dellicurtival és Jannazzoval hozta föl magát kellő formába, mindegyikőjüket másodszorra, Angottot pedig harmadszorra verve meg. A váltósúly koronájáért Tommy Bell következett 1946. december 20-án. Robinson már pontozással egy évvel korábban legyőzte Bellt, és ennek köszönhetően kicsit lazára vette őt. Így talán nem véletlen, ha a hetedik menetben padlózott egyet. Ettől azonban egyből észhez tért, és a meccs végén egyértelmű döntéssel ő lett az új váltósúlyú világbajnok.
Robinson a címet először Jimmy Doyle ellen védte meg, 1947. június 24-én. A meccs előtti éjszakán azt álmodta, hogy meg fogja ölni Doyle-t a ringben. Mivel a meccs már eleve el lett halasztva egyszer, így már szó sem lehetett arról, hogy lemondja. Doylenak a megelőző évben volt egy elég durva mérkőzése Art Levine-nal, ahol szerzett egy agyi sérülést, erről azonban senki sem tudott. Küzdelmük nyolcadik menetében Robinson beütött egy jobbkezest egyenesen az állkapcsába, ezt pedig egy bal horog követte. Doyle mereven esett hátra, sarkain támaszkodva, melyek mintha csak a padlóhoz lettek volna rögzítve. Soha sem nyerte vissza az eszméletét, másnap meghalt. Ezek után Robinson fontolgatta, hogy abbahagyja a bokszolást, de végül a maradás mellett döntött. Igaz, ezen mérkőzés után már valahogy teljesen eltűnt belőle az a gyilkos ösztön.
Robinson még négyszer védte meg koronáját, ezek között volt a pontozásos győzelem Kid Gavilan fölött, de a súlycsoportját már címe megnyerése előtt megtisztította, s ezek a címvédések pusztán formalitások voltak. El kezdett kacsingatni a középsúly bajnoki címe felé, melyen Marcel Cerdan trónolt. Végül nem volt hajlandó kizárólagos szerződést kötni velük, így a meccs nem jött össze. La Mottanak azonban nem voltak ilyen aggályai, megküzdhetett a címért, és könnyedén megverte Cerdant.
Egy rövid Európai körút után, mely 5 mérkőzést tartalmazott 29 nap alatt, Robinson és La Motta megkötötte a szerződést immár a hatodik találkozójukról, melyet 1951. február 14-én, a Chicago Stadiumban tartottak meg. A tét La Motta bajnoki címe volt, és Robinson nagyon, nagyon komolyan vette a felkészülést. Tudta, hogy ezúttal is meg kell állítania La Mottat. Meglátogatta őt Frankie Carbo, a boksz-alvilág cárja, hogy lerögzítsék a meccs kimenetelét; ezek után nem igazán bízhatott már a bírók segítségében. A közepe táján már Robinson diktálta a lépést, alaposan ütlegelve La Mottat. Véresen és megverve, de még mindig állva, La Mottat a 13-ik menetben lett megmentve a további büntetéstől. Robinson tehát elnyerte a középsúly világbajnoki címét egy mérkőzésen, melyet csak mint a Valentin Napi Vérengzésként emlegettek.
Ismét Európába ment, és számos nem-címmérkőzés után összekerült Londonban Randy Turpinnal. Ismét lazábbra vette az életet ezidőtájt, élvezte az éjszakai életet, így 1951. július 10-én pontozással elvesztette a nemrég megnyert bajnoki címét. A visszavágó New Yorkban volt 1951. szeptember 12-én, a Polo Groundsban. Kilenc meneten át a mérkőzés relatíve kiegyenlített volt. A tizedikben Turpin lefejelte Robinsont, felszakítva ezzel egy sebet a bal szeme felett. Robinson, félve attól, hogy a mérkőzésvezető leállítja a csatát, egy egész ütészáport zúdított Turpinra, mire a mérkőzést beszüntették. Másodszorra is elnyerte a középsúlyú világbajnokságot.
Robinson kétszer is megvédte koronáját, egyszer pontozással Carl "Bobo" Olson ellen, majd egy KO-val a harmadik menetben Rocky Graziano ellen. Ezután Joe Maxim kisnehézsúlyú világbajnoki címét célozta meg. A meccs 1952. június 25-én lett megtartva - az egyik legmelegebb június 25-e volt New York történetében. Robinson komoly vezetésre tett szert a meccs alatt, de vészesen sok vizet veszített. Tíz menet után a bíró, Ruby Goldstein nem tudta folytatni, ezért leváltották. A hőség nagysága és a nála 15 fonttal nehezebb ellenféllel való küzdelem éreztette hatását Robinsonon, és 13 menet után nem tudta folytatni. Több, mint 16 fontot (kb. 7 kg) fogyott azon az este.
A Maxim elleni mérkőzés után, Robinson úgy döntött, hogy visszavonul, és táncos lesz, széles körű közönségnek előadva szerte Amerikában. Magas színvonalú életmódhoz volt szokva, a táncolásból pedig nem tudta sokáig fizetni adósságait. Két év után pénzügyi nehézségek miatt elhatározta, hogy visszatér. Kikapott ugyan Ralph "Tiger" Jonestól a harmadik meccsén, de nem hagyta magát letéríteni kitűzött céljáról, a világbajnoki cím ismételt elnyeréséről. Rocky Castellani megverése után ő lett az első számú kihívó, újra lehetőséget kapott ennek megszerzésére.
Ismét Carl "Bobo" Olson állt Robinson harmadik világbajnoki címének útjába. Korábban már kétszer is megverte (egyszer KO-val), és ez ismét eltökélt szándéka volt. 1955 december 9-én mérkőztek meg Chicagóban egy igen rövid összecsapásban. Robinson magabiztosan vezette az első menetet szurkálásaival, pörgő ütéskombinációival. A második menetben testre ment rá, és amikor meglátta a lehetőségét, eleresztette hírhedt bal horgát. Olson megszédült, Robinson pedig azonnal ráment a KO-ra. Egy jobb felütéssel, melyet egy újabb bal horog követett ütötte ki Olsont, így ismét visszanyerte a bajnoki címét.
Robinsonnak ezidőtájt súlyos adóügyi problémái voltak. Szinte semmi sem maradt már meg bevételeiből, így kénytelen volt folytatni a meccseket, de ezek a nehézségek meglátszottak rajta. Csinált még egy címvédést, megverve ismét Olsont mielőtt felment volna Gene Fullmer ellen. Robinsonnak ismét volt egy nem túl kellemes éjszakája 1957. január 2-án, amikor is Fullmer megszerezte tőle egy 15 menetes pontozásos győzelem során a címét. Hamarosan lehetőség nyílt egy visszavágóra, és május elsején Robinson kiegyenlítette a számlát. Több meccsét is tanulmányozta filmszalagokról (kevés más ökölvívóval meg tette ezt), és rájött, hogy Fullmer testre támadás közben igencsak szabadon marad egy esetleges horog-ütésre. A mérkőzés ötödik menetében Robinson nyitott, mire Fullmer egyből bekapta a horgot és ráment a testre. Erre Sugar eleresztette a bal horgát egyenesen az ellenfél állkapcsára, mely következtében az egy óriásit padlózott. Ezen a meccsen lett Fullmer életében először kiütve, azóta ezt a bal horgost úgy emlegetik, mint minden idők egyik legtökéletesebb ütését.
Robinson első címvédése Carmen Basilio, a váltósúlyú világbajnok ellen volt. 1957 szeptember 23-án, a Yankee Stadium mind a 38. 072 szurkolója felkészült egy brutális 15 menetre. Az első meneteket Robinson hozta kizárásaival és szurkáló ütéseivel, a meccs közepe Basilioé volt hatásos test-ütéseivel, az utolsó meneteket pedig már nehéz volt megítélni. Végül is Basilio győzött megosztott pontozással, a közönség pedig vegyes érzelmekkel fogadta az eredményt. Robinsontól ismét nem tagadták meg a visszavágót, 1958. március 25-én került erre sor. Jelentősen le volt gyengülve a mérkőzésre egy vírusos megbetegedés miatt, de még így is sikerült alaposan megütnie Basilio bal szemét a 6-ik menetben. Kiegyensúlyozottan, távol tartva magától ellenfelét, Robinson egyértelmű bírói döntéssel nyerte életében ötödször a középsúlyú világbajnoki címet.
A siker ellenére továbbra is csúszott lefele a lejtőn, és nem volt igazán meglepő, mikor elvesztette címét Paul Pender ellen. Robinson folytatta a bunyót, de már közel annyi mérkőzést veszített el, mint ahányat nyert. 1965. december 10-én, 44 éves korában vonult vissza véglegesen, utoljára.
Robinson profi karrierét 175 győzelem, 19 veszteség, 6 döntetlen és 2 érvénytelen mérkőzés fényjelezte. Váltósúlyú címét ötször, középsúlyú címét háromszor védte meg. 18 különböző világbajnokkal bokszolt csodálatos pályafutása során. Alzheimer-kór okozta halálakor 1989-ben minden sajtóbéli gyászjelentésben mint a súlycsoportoktól független legnagyobbikról emlékeztek meg.
