A szurkolók is tisztában vannak vele, hogy néha a politika akadályoz meg tehetséges sportolókat abban, hogy valóra váltsák álmukat és világbajnoki címet szerezzenek. Ez történt a legendás háromszoros olimpiai bajnok Papp Lászlóval is, aki így nem írhatta be nevét a sportág nagy középsúlyú bajnokai, Robinson, Hagler, Cerdan, Greb, Ketchel, és Monzon neve mellé. Ami a képességeit illeti, sokak szerint Pappnak az említett urak mellett lett volna a helye. Az egyetlen probléma az volt, hogy Papp László abban az időben egy kommunista országban élt, ráadásul a hidegháború legerősebb szakaszában, amikor is a profi ökölvívás nem volt megengedett ezekben az országokban. Papp óriási tehetségét és ringen belüli nagyságát talán az mutatja a legjobban, hogy ő volt az egyedüli kelet-európai ökölvívó, akinek engedélyezték hogy a profik táborába álljon. A Maxboxing írását Bosco fordításában olvashatják olvasóink.
Papp nagyszerű bokszoló volt, aki bármelyik korszakban kiemelkedett volna. Õ volt az első ökölvívó, aki egymást követően háromszor nyerte el az olimpiai aranyérmet. Rajta kívül ez csak a kubai Teofilio Stevenson-nak és a szintén kubai Felix Savon-nak sikerült a későbbiekben. Ezenfelül Papp amatőrként elhódította a középsúlyú Európa bajnoki címet is 1949-ben majd 1951-ben is, valamint háromszor nyerte meg a főiskolai világbajnokságot. Mint sok nagyszerű sportolónak, Pappnak is megadatott a lehetőség hogy stílusosan távozzon: amatőr pályafutását az olimpiai aranyérem megszerzésével zárta, amikor is legyőzte a későbbi világbajnok Jose Torres-t. Mindent összevetve, Papp 95 alkalommal képviselte Magyarországot nemzetközi versenyeken és ezzel valóságos nemzeti hőssé vált hazájában.
Papp kis termetűnek számított a középsúlyú mezőnyben, amit azonban remekül ellensúlyozott fordított alapállásával és hihetetlen ütemérzékével. És senkit ne tévesszen meg a méret, Papp igenis tekintélyes erővel rendelkezett zömök testalkata ellenére. Balhorga egyike volt a valaha látott legrettegettebb ütéseknek az amatőr ökölvívásban. Ütőereje azonban egy kétélű kard volt, mivel kezei elég törékenynek bizonyultak ahhoz hogy elviseljék a koponyaszaggató ütéseket. Főképpen a balkeze, ami pedig a legnagyobb erőssége volt. Több kemény ellenfelét is baljának köszönhetően söpörte el, kezének állapota azonban sajnos idővel fokozatosan romlott. Papp teljes arzenáljához hozzátartoztak fürge lábai is. Ügyesen manőverezett a ringben, gyors lábmunkájának köszönhetően bármilyen szögből tudott kemény ütéseket indítani, és ennek köszönhetően vált a legjobb olyan bokszolóvá, aki soha nem kapta meg a lehetőséget, hogy világbajnoki címért mérkőzzön.
A II. világháború után vasúti ügyintézőként tudott elhelyezkedni és ekkor kezdett újra az ökölvívással foglalkozni. Munkatársai rábeszélésére csatlakozott a Vasutasok sportklubjához, és itt kapta meg élete első igazi bokszleckéjét. Tehetségét hamar felismerték, de nem engedték kibontakozni, klubja annak falain illetve Pécs városán belül tartotta. Az országos szövetségnek fogalma sem volt erről a csodálatos tehetségről, nem is jegyezték semmiféle ranglistán, egészen addig, amíg a sors közbe nem szólt. 1945. október 6-n szurkolóként vett részt egy országos versenyen, de amikor az akkori országos bajnok, Bicsák Gyula ellenfele nem jelent meg, a tömeg őt jelölte a bajnok ellenfeléül. Papp megsemmisítette Bicsákot, a második menetben kiütéssel győzött. Ez egy olyan teljesítmény volt, ami azonnali lehetőséget biztosított számára a válogatottba való bekerüléshez.
Amerikában minden bizonnyal gúnyosan csak pénz játékosnak titulálták volna, mivel a legjobb teljesítményeit a legfontosabb és egyben a legfényesebb, legjövedelmezőbb állomásokra tartogatta. Papp a kezdeti vereségek után hatalmas léptékkel indult előre, ahogy közeledett az 1948-as londoni olimpia, 50 összecsapásából 47-et nyert meg KO-val. Nem ő volt a legesélyesebb, hogy elnyerje a tekintélyes középsúlyú olimpiai bajnoki címet, de öt ellenfeléből hármat is kiütéssel győzött le, amivel lerakta névjegyét a tornán. A döntőben a hazai John Wright-on kerekedett felül, méghozzá pontozással! Mindössze 22 éves volt ekkor.
A következő nagy amatőr verseny az 1949-es norvégiai Európa bajnokság volt. Ekkor már ő számított esélyesnek és mindössze három versenyzőt kellett legyőznie ahhoz, hogy megszerezze az aranyérmet. A belga Arthur Acha volt az első áldozat, aki már az első menetben elvérzett. Az olasz Ivano Fontana volt a következő ellenfél (akit Papp korábban már az olimpián legyőzött), ellene pontozással diadalmaskodott, majd később a döntőben ugyanez lett a svéd Stig Sjolin végzete is. Papp ismét nagyszerű teljesítménnyel szerezte meg az aranyérmet. 2 év telt el, mire 1951-ben Milánóban újabb Európa bajnokságot rendeztek. Papp az eltelt három év alatt veretlen maradt főképp a keleti blokkból és a Szovjetúnióból érkező versenyzők ellen. Az 1951-es Európa bajnokság egy fontos változást hozott pályafutásában. A nagyváltósúlyt ekkor hozták létre, és ez tökéletesen megfelelt a középsúlyban meglehetősen kicsinek számító bokszolónak, aki itt még jobban érvényre tudta juttatni természetes erejét.
Ugyanúgy mint a középsúlyúaknál, Papp új súlycsoportjában is uralta az eseményeket és megállíthatatlannak tűnt. Még 1950-ben Prágában egy nemzetközi tornán revánsot vett korábbi legyőzőjén, Julius Torma-n. A körülötte kialakult mítosz egyre csak növekedett és ezt csak alátámasztotta az Európa-bajnokságon is, ahol ismét öt tapasztalt ellenfél felett diadalmaskodott. Az egyetlen kérdés az volt, hogy ezt a teljesítményt át tudja-e menteni az 1952-es Helsinki-ben rendezett olimpiára is.
Hogy második olimpiai aranyérmét is megszerezze, Pappnak túl kellett jutnia az igen keményre sikerült első fordulón, Ellsworth „Spider” Webb ellenében. Az amerikai bokszoló volt a másik nagy favorit az olimpián, a győztes lényegében az aranyérem egyértelmű várományosa volt. Egy kemény első menet után mindenki meglepetésére Papp a második menetben megállította Webb-et, ugyanakkor a küzdelem során megsérült a balkeze. Ez nagyban akadályozta Pappot a következő négy napban, de ettől függetlenül megszerezte az újabb aranyérmet, miután a döntőben pontozással legyőzte a dél-afrikai Theunis van Schalkwyk-et. A legnagyobb „mi történt volna, ha…” kezdetű kérdés abból az időből a következő volt: vajon le tudta volna-e győzni Papp a későbbi profi nehézsúlyú bajnok Floyd Patterson-t, aki azon az olimpián középsúlyban nyert aranyérmet, ha az olimpia előtt nem lép lejjebb egy súlycsoportot?
A sikerrel azonban együtt jár a féltékenység… Ez történt Pappal és a magyar kormánnyal is. Néhányan a „hatalomból” úgy gondolták, Pappnak tartózkodnia kellene az aktív ökölvívástól és ehelyett az ő fiatal kiszemeltjeik tanítására kellene koncentrálnia, eképpen őrizve meg a körülötte kialalkult legyőzhetetlenségi mítoszt. Végül ennek érdekében trénerét, Adler Zsigmondot más bokszolók mellé küldték, Papp pedig magára maradt és saját magát edzette az Európa-bajnokságra való felkészülés jegyében. Papp természetesen rossz néven vette edzője elmozdítását és ez kihatott a teljesítményére is. A döntőben kikapott az orosz Boris Tischin-től, aki az 1952-es olimpia bronzésrmese volt. 1954-ben egy újabb kellemetlen vereség csúszott be: a lengyel Zbigniew Pietrzykowski hazájában, Budapesten győzte őt le. Újabb tiltakozásként az edzője eltávolítása miatt, Papp visszautasította hogy Magyarországért harcoljon az 1955-ös berlini Európa-bajnokságon. Papp nem akarta segíteni kormánybeli ellenségeit hírnevének további elhomályosításában. A harmadik olimpiai aranyérem megszerzése ezek után nem igazán tűnt valószínűnek Papp számára, aki nagyra értékelt edzője nélkül már a visszavonulás gondolatával foglalkozott. Ráadásként az amúgy sem kecsegtető előjelekre, Papp elszenvedte élete első idő előtti vereségét. Nemézise, a lengyel Zbigniew Pietrzykowski a második menetben leütötte Pappot, aki ezzel amatőr pályafutása első és egyetlen leütését szenvedte el, a bíró pedig beszüntette a küzdelmet. Minden kétséget kizáróan ezek után Pappnak és a magyar csapatnak meg kellett fontolnia a visszavonulás lehetőségét is, alig 1 hónappal az olimpiai játékok kezdete előtt.
Papp hihetelen népszerűségének, valamint saját konokságának hatására miszerint harcba száll a harmadik olimpiai aranyért is - ami példa nélküli volt a sportág történetében -, a magyar kormány végül megenyhült. Edzőjét még a melbourne-i játékok kezdete előtt visszahelyezték, megadva neki ezzel azt a mentális pluszt, amire hihetelenül nagy szüksége volt. Nemcsak Pappnak voltak abban az időben személyes problémai, de Magyarország is részese volt egy óriási nemzetközi krízisnek. Orosz csapatok lépték át az ország határait hogy leverjenek egy felkelést nemsokkal az olimpiai játékok nyitánya előtt. Ez is egy példája Papp szeretetre méltó személyiségének, hogy nem fordított hátat honfitársainak (és a kormányának, amelyik nem mellesleg korábban mellőzte őt), amikor a nagy zűrzavar sok mindenkinek lehetővé tette a magyar olimpiai csapatból, hogy disszidáljanak valamelyik nyugati országba. Ehelyett Papp a hazájáért is harcolt, keményen összpontosítva arra, hogy visszaszerezze korábbi formáját.
Ahhoz hogy ismét győzni tudjon, élete legjobb formáját kellett nyújtania és három tapasztalt harcoson is túl kellett jutnia. Az első az argentin Alberto Saens volt, akit kiütéssel győzött le. A második ellenfél a jólismert lengyel, Papp legkeményebb ellenfele, Zbigniew Pietrzykowski volt, aki azzal büszkélkedhetett, hogy három utolsó összecsapásukon kétszer is legyőzte őt. Úgy tűnik, Papp tanult a vereségekből és folyamatosan használva remek balhorgát végig dominált a mérkőzésen. A pontozás egyhangú volt, így már csak az amerikai Jose Torres állt az útban, hogy Papp történelmet írhasson. A mérkőzés végigment, Papp végül 2-1 arányban megosztott pontozással diadalmaskodott, így megszerezte harmadik olimpiai aranyérmét! Később egy interjúban Jose Torres a következőképpen emlékezett vissza a csatára: „Megnyertem az első menetet, majd vezettem a másodikban is egészen addig amíg el nem kapott egy jobbossal. Dühös lettem. Nem fogott meg az ütés, de az emberek felugrottak, mire én dühös lettem és üldözőbe vettem. Megpróbáltam visszaszerezni a vezetést, de erre ő nagyon nyugodtan elkezdett feltartó egyeneseket ütni, majd elmozogni. Jab, elmozgás, jab, elmozgás és én már nem tudtam elkapni. Azt hiszem, aznap legyőzött engem. Csak a tapasztalaton múlt.”
Három, egymást követő olimpiai arannyal a zsebében, egy 301-12-6-os fantasztikus mérleggel a háta mögött Pappnak nem sok bizonyítanivalója maradt az amatőrök között, habár egy 1996-os interjúban a következőt nyilatkozta: „Azt hiszem, képes lettem volna negyedszer is megnyerni az olimpiát, amennyiben az amatőr ökölvívásban maradtam volna”, amivel nehéz vitatkozni, ha figyelembe vesszük, mit is ért el profiként a rákövetkező hét évben. Az amatőr karrier befejezése után Papp először azt tette, ami annak idején először a bokszra irányította a figyelmét, filmszerepet vállalt a „Nehéz Kesztyűk” című filmben, 1957-ben. Nos, később pedig valóban nehéz kesztyűkre vagy méginkább erős támogatókra volt szüksége ahhoz, amit más ebben a régióban élő bokszoló meg sem mert próbálni: engedélyt kért, hogy a profik táborába lépjen, amit Magyarország Papp hűségért és korábbi lenyűgöző teljesítményéért megadott számára! Az egyetlen kikötés az volt, hogy Pappnak profiként csak külföldön volt szabad bokszolnia, mivel akkoriban a profi ökölvívást nem engedélyezték Magyarországon.
Profi karrierje első lépéseként Hamburg-ba utazott, ahol két hónap alatt három alkalommal mérkőzött, de nem volt megelégedve a körülményekkel. Ezt követően egy kéztörés miatt kényszerpihenő következett, és ezalatt áthelyezte székhelyét Bécsbe. Itt már sokkal jobban érezte magát, mivel Bécs sokkal közelebb volt a feleségéhez és a gyermekéhez, valamint egy picit Párizshoz is, ami abban az időben az európai profi ökölvívás központjának számított. Miután a magánélete így végre rendben volt, Papp elindult, hogy felépítse bokszkarrierjét a középsúlyban.
A kézsérüléséből felépülve Papp kiütötte következő két ellenfelét, majd az azt követő meccsén egy kőkemény verekedésben öt alkalommal is leütötte a korábbi francia középsúlyú bajnok Andre Drille-t és végül egyhangú pontozással diadalmaskodott. Kézsérülései újra hátráltatták karrierjét, és még két évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy első komoly meccsét megvívja a profik táborában. Ez pedig a német bokszoló, Peter Mueller ellen történt, aki egy tehetséges öklözőnek számított, viszont ütésállósága megkérdőjelezhető volt. 30 nap alatt kétszer is megmérkőztek és Papp mindkét alkalommal kiütötte Mueller-t, s ezzel bebizonyította, hogy az európai középsúlyú élmezőnyhöz tartozik. Európa után a következő lépcsőfok már a világ meghódítása volt. Ennek jegyében Papp menedzsere elhozta ellenfélnek azt az amerikai Ralph ’Tiger’ Jones-t, aki ugyan túl volt már fénykorán, de olyan neveket győzött le, mint Joey Giardello, Kid Gavilan, valamint legfényesebb győzelmeként pontozással verte Sugar Ray Robinson-t. Papp profi karrierje legjobb teljesítményével rukkolt elő és valósággal lebilincselte a tömeget, miután háromszor is leütve Jones-t egy egyoldalú mérkőzésen végül 10 menetben, pontozással diadalmaskodott. A Jones és Mueller fölött aratott győzelmeknek köszönhetően, Papp pályafutása során először felkerült a Ring magazin ranglistájára, az előkelő 7. helyre. Ennél sokkal fontosabb azonban, hogy ez egyben lehetőséget biztosított számára, hogy kihívja a középsúlyú Európa-bajnok Christian Christensen-t. Itt volt az ideje, mert 36 évesen az óra bizony már nagyon ketyegett, még egy ekkora legendának is.
Meglepetésre és szerencsére, törékeny keze folyamatosan javult, ami a szorítóban mutatott teljesítményén is meglátszott. Christian Christensen, az uralkodó Európa-bajnok volt az első, aki ezt megtapasztalhatta. A 6. menetben Papp leütötte a bajnokot, majd lényegében a „korábbi bajnok” státuszba püfölte őt. (W TKO 7) Hat hónappal később először védte meg bajnoki címét, miután megállította az addig veretlen francia Hippolyte Annex-et, tönkre verve ellenfelét az összecsapáson. Papp végül hat alkalommal védte meg bajnoki címét, ezen kívül még egy fantasztikus győzelmet könyvelhetett el a magasan rangsorolt amerikai Randy Sandy ellen, amivel tovább szépítette mérlegét. Kihívóit egy kivételével kiütötte, úgy hogy négy ezek közül még a hazai pálya előnyeit is élvezte, illetve csak élvezhette volna...
Papp már egy világbajnoki címmérkőzés kapujában állt a világbajnok Dick Tiger vagy Joey Giardello lehetséges ellenfeleként. A bokszban uralkodó előítéletek azonban kíméletlenek voltak, ez jól látható abból, ahogy a Madison Square Garden boksz vezére (aki Tiger-t irányította), Harry Markson akkoriban a helyzetet értékelte: "Szeretnék rendezni Tiger-nek egy meccset. De semmi esetre sem Papp ellen. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Papp balkezes és ha összecsapna Tiger-rel, lenne esélye hogy meglepetést okozzon. Ha viszont egyszer megszerzi az övet, Papp elrejtheti azt a Vasfüggöny mögött és ezzel befagyaszthatja az egész súlycsoportot." De jelen volt még egy Markson-nál is nagyobb erő, ami végül megakadályozta Pappot célja elérésében. Miután legyőzte az ír Mick Leahy-t, a magyar kormány visszavonta utazási engedélyét és ezzel lényegében megakadályozta abban, hogy folytathassa profi ökölvívó karrierjét. Papp László így végül veretlenül, 27-0-2-es rekorddal a háta mögött vonult vissza, de anélkül hogy dolgát tényleg befejezhette volna.
Pletykák keringtek arról, hogy miért is akadályozta meg őt a magyar kormány pályafutásának folytatásában pont akkor amikor már egy világbajnoki címmérkőzés kapujában állt. A fő indok az volt, hogy a „profi ökölvívás összeegyeztethetetlen a szocialista elvekkel”. Papp rengeteg pénzt keresett abban az időben (Mercedes-e és 8 szobás háza volt), amit elítéltek a politikusok. Kádár János korményfő kijelentette: „Egy munkás 300 év alatt keresne annyi pénzt, amit Papp 30 perc alatt.” 39 évesen Pappon már látszottak az öregedés jelei, néhány esetben a teljesítménye sem volt már a régi. Ezért néhányan arra gyanakodtak, hogy a magyar kormány nem akarta, hogy az emberek bálványa elbukjon. Szintén közrejátszhatott, hogy Papp visszautasította az 1964-es olimpiai csapat irányítását, hogy Európa-bajnoki címének megvédésére koncentráljon, amivel nagy visszhangot keltett kormánykörökben. Bármi legyen is a valós ok, Papp mindig is úgy beszélt az elmaradt világbajnoki címmérkőzésről, mint élete egy nagy csalódásáról.
A legéletképesebb magyarázatot végül maga Papp adta egy 1996-os interjúban: "A miniszter aki engem támogatott, kegyvesztetté vált és mivel papíron semmi sem volt rögzítve, így mindenki aki az ő szárnyai alatt ért el valamit, szintén kegyvesztetté vált.” A címmérkőzésről úgy vélekedett, meg tudta volna nyerni a világbajnoki címet. „Hiszem, hogy jó esélyem lett volna megnyerni a bajnoki címet, miután én legyőztem olyan bokszolókat, akik legyőzték Giardello-t.” Annak ellenére, hogy nem bokszolhatott a világbajnoki címért, nem akart hátat fordítani az ökölvívásnak. Elfogadta a felkérést és ő lett a magyar amatőr nemzeti bokszválogatott főedzője, és ezt a pozícióját több mint 20 éven át meg is őrizte. Amikor Magyarország felszabadult a szovjet béklyó alól, Papp egy sikeres boksziskolát működtetett.
Bizonyos értelemben az idő utólag kárpótolta Papp Lászlót. 1989-ben a WBC tiszteletbeli világbajnokává avatta, valalmint 2001-ben a Hírességek Csarnokának is tagja lett. Egyszerű, csendes ember lévén, Papp mindent alázattal fogadott, noha mindenki tudta, hogy megérdemelte volna, hogy a ringben vívja ki ezeket az elismeréseket. Élete utolsó szakaszában betegségek sorától szenvedett, majd 2003. október 16-án 77 évesen imádott városában, Budapesten elhunyt. Haláláról értesülve, a korábbi amatőr rivális lengyel Zbigniew Pietrzykowski megjegyezte: „100 évente csak egy ilyen tehetség születik a világon.” A korábbi nehézsúlyú világbajnok, Max Schmeling, aki egy bizonyos időt együtt töltött Németországban Pappal, úgy vélekedett, hogy Papp volt a legjobb és legsportszerűbb bokszoló az egész boksztörténelemben.
2006. 11. 14. Bosco
